Írta: MSE Ramirez
A meleg szellő lágyan fodrozta a tenger azúrkék vízét. Mintha az egyébként tükörsima lepel most szabályos ráncokba tömörödött volna. Mindazonáltal az enyhe légmozgás kellemes hűvöset csalt az egyébként forró nyári nap tikkadtságába.
Dana ilyenkor érezte igazán, hogy él. Élvezte, ahogy hosszú szőkésbarna hajába belekap a szellő és viszi magával a levegőben. Szeretett ilyenkor a tengerparton futni, érezni, ahogy a homok a lábujjai közé hatol, majd a tenger apró hullámai kimossák, vagy csak egyszerűen állni a hűs fövenyen és kitárt karokkal élvezni, ahogy a levegő végigsimítja a testét, mint egy gyengéd szerető.
Az apja mosolyogva nézett rá. A fejét enyhén oldalra döntötte és a válla fölött figyelte a lányát. A kis csónak, amiben ültek, nem adott neki nagy mozgásszabadságot, de ez is pont elég volt. Ahogy a szeme sarkában megpillantotta a lányt, kissé már ráncosodó arcán mosoly terült szét. Gir már élete derekán járt. A bőrét barnára cserzette a nap. Rövid hajában, amely olyan színű volt, mint a kókuszdió héja, már megjelentek az ősz tincsek. De a szeme még mindig fiatalosan csillogott, ha a
lányára, egyetlen gyermekére nézett.
Dana egyszerűen gyönyörű volt. Maga volt az isteni tökély. Így, háta mögött a végtelen, azúrkék tengerrel, ahogy lehunyt szemmel fordítja fejét a szél felé, amely belekap a hajába, olyan volt, mint a régi mesék tengeri tündérei. Girnek egy pillanatra összeszorult a szíve.
A lány olyan volt, mintha egyenesen a tenger mélyéről érkezett volna. Az istenek palotájából, amely valahol a végtelen kékség alatt fekszik, legalábbis az ősrégi történetek szerint. Olyan volt, mint akit sosem érintett meg az emberi gyarlóság, amitől a régi mesék óva intették az embereket.
A bőre halvány krémszínű volt és csillogóan tiszta. Hosszú nyaka olyan volt, mint egy hattyúé, amelyet néha napján láthat az ember egy-egy sziget nagyobb tavában. Karcsú volt, akár a nádszál, de ugyanakkor hihetetlen mekkora erő szorult belé.
Testét csak egy vékony szövet takarta, amelyet a dereka köré és a nyakperecére tekert. A fehér anyag lebegett a szélben és vékony hártyáján át sejteni engedte a lány formás testét.
Gir megcsóválta a fejét, ahogy a régi mesékre gondolt, amelyek apáról fiúra és anyáról lányra szálltak. Mind azt mesélték el, hogy az ember csak úgy élhet boldogan, ha azzal az egyetlen lénnyel osztja meg élete minden percét, akit a legjobban szeret.
Gir népének tagjai emberemlékezet óta így éltek. A végeérhetetlen szigettenger milliónyi szigetén mindenhol csak két-két ember élt. Két ember, akik életüket örökre összekötötték. A sziget egy kiemelkedő pontjára egy totemet helyeztek, amely két, egymást átölelő emberalakot ábrázolt.
Ez jelezte az esetleg arra vetődő vándornak, hogy a sziget foglalt és nem tanácsos kikötnie. Így a pár örök életét kettesben élhette le békességben, kísértések nélkül.
Ha gyermekük született, azt felnevelték, és amikor betöltötte a régiek rendelése szerinti életkort, akkor az útjára bocsátották.
Gir előre fordult és szomorú tekintettel figyelte a látóhatáron egyre nagyobbá váló szigetet. Ez azon kevés földdarabok egyike volt, ahol nem csak két ember, nem csak egy pár élt. Ahogy egyre közelebb értek, már látta is a fövenyes partot, amely fölött, a szigetet alkotó hegy egyik kiszögellésén, három, egymástól külön álló nőalakot formáló szobor együttese állt.
Ez volt a lányok szigete. Bizonyos távolságonként, tíz-húsz sziget közül egy ilyen célt szolgált. Ha egy fiú elérte a tizennyolc éves kort, akkor elkészítette saját csónakját és elhajózott, hogy megtalálja élete párját, majd keressenek egy szigetet, ahol még nem él senki, és ott telepedjenek le.
A régi történetek parancsai azonban egyértelműek voltak. Miután egy lány megtalálta élete szerelmét és vele elhajózott megtalálni közös lakhelyüket, nem találkozhat más férfival. Még csak nem is láthat egyet sem. Ez alól természetesen saját fiai kivételt képeztek.
A régi mesék, amelyek a hallgatók elé tárták, hogyan szeretett bele egy nő a lányának udvarolni érkező ifjúba és ezzel hogyan döntötte romlásba egész családját, örök érvényű példaként szolgáltak.
Gir az idejét sem tudta, mikor jött létre az első lányok szigete. De az óta, amikor egy lány betölti a tizenhatodik életévét, az apja csónakba ülteti és elviszi egy ilyenre, hogy ott várjon a többi lánnyal együtt, amíg arra nem vetődik egy ifjú vándor, aki beleszeret, és aki az ő szívét is megdobogtatja, és aki aztán magával viszi.
A férfi lassan elfordította a csónakot és megállította az immár sima víz felszínén. Dana kinyitotta a szemét és körülnézett. A szemei olyanok voltak, mint két apró csöpp az őket körülölelő tengerből.
Egy kis öbölben lebegtek, amelyet a sziget ölelt körül. Itt már nem fodrozta a vizet a szél. Tőlük néhány kőhajításnyira már a partot mosták a lagymatag hullámok, amelyet néhány karhossznyi homokos föveny után pálmafák erdeje borított.
Az apja rámosolygott. Itt volt az idő. Dana nagy nehezen maga is az arcára elöltetett egy mosolyt, de a szíve sajgott az elválás tudatától. Az apja cserzett bőre olyan volt, mintha szét akarna repedni a mosoly előcsalta ráncok mentén és darabokra potyogna. Nem volt már fiatal.
A férfi sem bírta sokáig a szívbe markoló pillanatot. Elfordította a fejét és kiemelt egy fél karnyi hosszú kürt formájú kagylót a csónakból. A szájához illesztette és erősen belefújt. A mély hang megtöltötte a levegőt és mintha az egész világ belezengett volna.
Gir várt néhány percet. A szíve úgy vert a mellkasában, mintha ki akarna ugrani. Nős férfi nem léphetett a lányok szigetére. Ha egy férfi megközelített egy ilyen szigetet, akkor meg kellett fújni a kagylóhéj kürtöt. Ez jelzés volt a lányoknak, hogy valaki érkezik. Ha ifjú utazó volt, aki feleséget keres, akkor kétszer fújta meg a kürtöt rövid szünettel elválasztva, mielőtt partot ért volna, ha viszont egy apa hozta ide a tizenhatodik évét betöltött lányát, akkor csak egyszer kürtölt, majd miután megállt a parttól olyan messze, ahonnan az emberek csak parányi hangyának látszanak a parton, és várt.
A percek súlyos lassúsággal teltek. Már azt hitte, hogy nincs is senki a szigeten. Talán minden lányt elvittek már a fiatal férfiak és most üres a sziget. Gir dönthetett, hogy ennek ellenére itt hagyja-e a lányát egyedül, vagy keres egy másik lányok szigetét, amely még mindig lakott.
Ebben a pillanatban azonban mozogni kezdtek a fákról lelógó liánok a parton. Dana egy pillanatra megmerevedett. Meregette a szemét, hogy jobban lásson. Nem tudhatták, hogy emberek jönnek-e, vagy csak az állatok motoznak. A lombok közül azonban egy félreismerhetetlenül emberi alak tűnt elő. Tett néhány lépést, aztán megállt és a kezével árnyékolta el a szemét.
Dana résnyire összehúzta a szemét, hogy jobban lásson, de nem tudott többet kivenni, mint hogy az illető ember, minden ruházata egy a derekára font lián, amelyről levelek lógnak le és egy díszes virágokból készült köteg a nyakában. Hosszú fekete haja a hátára hullott és a fején egy rózsaszínben játszó fehér folt világított. Talán egy virág, amit a hajába tűzött.
Az apja nem mehetett közelebb, így Dana sem látott többet, de a viseletéből és hosszú hajából következően az illető nagy valószínűséggel nő volt.
Az alak egy ideig csak figyelt, aztán leengedte a kezét, hátra fordult és intett. A lombok közül még néhány ember tűnt elő. Most már biztos. A sziget lakott. Gir ismét a lányára mosolygott, de a mosolyában több volt a fájdalom, mint az öröm.
- Itt az idő – mondta halkan, elfúló hangon.
Dana nem szólt semmit csak átölelte az apja nyakát. A férfi lehunyta a szemét és érezte, hogy az arcán végigcsordul egy könnycsepp. Ez a lány tizenhat évig az élete része volt. Nehéz az elválás, de így kell történnie. Tudta, hogy a feleségének is ilyen nehéz. Vir melegszívű asszony volt. Alig bírta könnyek nélkül, amikor el kellett engednie a lányát.
Dana lassan kibontakozott az ölelésből és felállt. A csónak megbillent alattuk és a lány majdnem elvesztette az egyensúlyát. Aztán amikor ismét szilárdan állt a lábán, lassú mozdulatokkal elkezdte kicsomózni a ruháját.
A fehér szövet hangtalanul hullott a csónakba. Mintha csak érzéki csalódás lenne. Csak a nyakperec halk koppanása ébresztette rá mindkettőjüket, hogy ez a valóság.
Dana meztelenül állt a csónakban. Gir lassan végigmérte és büszkeség csillogott a szemében. A lány formás mellei mintha valóban egy istennőéi lettek volna. Aprók, de gömbölyűek voltak és tökéletesek. Lába között enyhén pihédzett a szőr. Gir emlékezett, hogy a lány az elmúl években egyre gyakrabban vonult el egy félreeső helyre apja egyik apró késével, amellyel a kagylókat pucolta. Sejtette, hogy mit csinál Dana ilyenkor, de mégis meglepte a felismerés. Nem szólt egy szót sem, csak figyelte a lányát, aki még egyszer ránéz és elmosolyodik, mielőtt fejest ugrana az öböl tükörsima vízébe.
Dana úgy úszott, mint egy hal. Könnyedén siklott a vízben és csak néha emelte ki a fejét, hogy levegőt vegyen. Meztelen teste könnyedén siklott a vízben. Hátra se nézett, amíg el nem érte a partot. A teste által keltett hullámok gyengéden mosták ki a fövenyre. Lassan állt fel, engedve, hogy az utolsó felcsapódó hullámok lemossák róla a homokot.
Amikor végre felállt, olyan látvány tárult elé, amelyet eddig csak álmaiban képzelt el. Négy lány állt előtte. Mind a négyen ugyanolyan ruhát viseltek, már ha az egyszerű leveleket és virágokat ruhának lehet nevezni. A különbség legfeljebb a nyakukba font virágok színében volt.
Dana először azt a lányt nézte végig tüzetesebben, aki a legközelebb állt hozzá. Karcsú volt és nagyjából olyan magas, mint ő. Hosszú lábai izmosak voltak, mintha rengeteget futna. A dús virágfüzér alól előkandikáltak mellének vonalai és rózsaszín bimbói. Az arca sima volt, orra enyhén pisze. A szemei olyan világító kékek, amilyeneket Dana még sosem látott, habár a szüleinek, annak a két embernek, akit egész életében egyedül ismert, szintén fényes kék szeme volt.
A kék szem mellett éles kontrasztot képzett a lány hosszú, hollófekete haja, amelybe egy tenyérnyi méretű, rózsaszín közepű fehér virág volt tűzve. Őt láthatták a csónakból. Dana ekkor kapott észbe és
visszapillantott a tenger felé. Még éppen láthatta, ahogy a csónakban ülő apró alak búcsút int és megfordul.
- Vége – ütötte meg a fülét egy lágyan csilingelő hang. Dana visszafordult és a fekete hajú lányra nézett, aki rámosolygott. – Az életednek ez a szakasza lezárult – mondta a lány gyengéden. – De egy új és sokkal szebb kezdődik.
Dana egy pillanatig habozott, aztán ő is elmosolyodott és bólintott. A fekete hajú lány ekkor egy ugyanolyan virágfűzért húzott elő a háta mögül, mint amilyen az ő nyakában is lógott, majd Dana nyakába akasztotta.
- Légy üdvözölve – mondta, és egy gyengéd csókot lehelt Dana szájára. A lány kissé meglepődött. Kislánykorában már kapott ilyen csókokat az anyjától, de erre nem számított.
A fekete hajú lány mögül most egy aranysárga és barna árnyalatokban játszó, hullámos hajú lány lépett elő, akinek zöld szeme csillogott a napfényben. Arca hasonlított az előzőéhez, de az orra nem volt annyira pisze. Nem volt olyan karcsú, mint a fekete hajú lány, de az alakja így is kifejezetten formás volt.
- Szervusz! – köszöntötte és ő is megcsókolta Danát. – Gen vagyok.
Dana alig kapott észbe, amikor odalépett hozzá a harmadik lány, egy a többieknél fél fejjel alacsonyabb, vörös hajú, kislányos arcú teremtés.
- Az én nevem Rub – mondta, és ő is megcsókolta az új lányt. – Üdvözöllek nálunk.
- Én Kad vagyok – mondta a negyedik lány. Megjelenése tökéletes ellentéte volt a többiekének. A bőre olyan fekete volt, mint azok a fák, amelyekből csak egy-kettő fordult elő Dana szüleinek szigetén. Ha jól emlékezett, az apja ébennek nevezte őket. A haja olyan fekete volt, mint az első lányé, de nem csillogott, hanem csak enyhe matt fényben játszott. Amikor megcsókolta Danát, a lány egy pillanatra ismét megdermedt.
- Én pedig För – mondta az első lány és gyengéd mosolya egy csapásra megnyugtatta Danát.
- Engem Danának hívnak – mutatkozott be, mire mind a négy lány rá mosolygott.
- Üdvözlünk Dana – mondta För.
- Gyere! – ragadta meg hirtelen Rub a kezét. – Meg kell ünnepelnünk az érkezésedet.
Dana még egy pillanatra visszatekintett az öbölre. Az apja csónakja már nem volt sehol. A víz sima volt, mintha soha semmi sem bolygatta volna. Egy pillanatra elszomorodott, aztán úgy döntött megpróbál többet nem gondolni a szüleire és engedte, hogy a lányok bevezessék a fák közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése