Osztálytalálkozó 4. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Osztálytalálkozó 1. rész
Közvetlen előzmény: Osztálytalálkozó 3. rész

Niki nem volt egy kimondott világszépe, inkább egy falusi, pirospozsgás, duci leányzó,aki ártatlan tekintettel nézett a világra. A világ pedig őrá, és gyakran megkérdezte volna: „Te tényleg ennyire naiv vagy?” Ezért is tűnt hihetetlennek, még 15 év távlatából is, hogy Nikinek akármilyen kalandja lehetett valamelyik fiúval.

– Még ha csak egy sima kiverés, még az is felér egy sci-fivel! – nevetett Ildi, aki csatlakozott a hármashoz.

– Miért már? – Bernadett megtámasztotta az állát a kézfejével, hogy jól szemügyre vehessék a 4,5 óra alatt készült műkörmeit. – Anniról se képzelte senki, hogy egy buliban felül semmiben jelenik meg!

– Az más volt! – ellenkezett jellegzetes, mély hangján Ildi. – Szendvicseket gyártottunk, aztán topless szolgáltuk fel…

– Biztos te voltál a kezdeményező… De Niki?! Nem fér a fejembe.

– Kérdezzük meg tőle! – intett Bernadett a fejével az asztal túlsóvégén beszélgető Niki felé.

– Haha! És majd elmeséli?

– Van benne valami. Miért is ne mondaná el? – ráncolta össze Éva a homlokát. – Nekem sincsenek titkaim előttetek.

– Legfeljebb kihagy már a memóriád, nem emlékszel, hogy kilincs volt-e több, vagy farok…

– Ez elég furcsán hangzik éppen a te szádból!

– Hagyjátok már! – Bernadett felállt. – Így nem jutunk előbbre. – Odasétált Nikihez, valamit súgott a fülébe, és az ottani 3 fős társaság felkapta a székét, és azzal együtt csatlakozott emehhez a táborhoz.

– Látod azt a kis ducit? Aki a széket cipeli… – kérdezte a pincér a pultoslánytól. – Arról beszéltem. Volt olyan hét, hogy négyszer-ötször is megfordult itt, és majdnem mindig másik pasival.

– Nem nagy szám… – pittyesztett a pultoslány. – Vagy inkább túl nagy, tömörgyönyör.

– Nem hiszem, hogy pénzért…

– Ki fizetne érte?

– Inkább nem akart senkit se visszautasítani, hátha nem lesz több ajánlkozó. A pasik között meg gyorsan elterjed az ingyenpunci híre, hát adták kézről kézre.

– Ja. – A pincérlány ezzel befejezettnek tekintette a témát, és elkészítette a megrendelt kávémennyiséget.

– Csajok! Mit nem adnék érte, ha ugyanígy körbeülhetnénk, csak 15 évvel ezelőtt! – sóhajtott Éva egy fájdalmasat, és máris igyekezett megfelelő irányba terelni a beszélgetést: – Mennyi hülyeséget megcsináltunk! Nem tudom, ki hogy van vele, de én most is ugyanúgy benne lennék mindenben, vagy még annál is jobban.

– Te ki sem maradhattál volna – vette át a szót Bernadett. – Van olyan eset, amiről nem tudsz?

– „Amit nem tudok, nem fáj…” – dudorászta Niki észveszejtően hamisan.

Három szempár fordult felé azonnal.

– Te jól kimaradtál ám a legjobb bulikból – puhatolózott Éva –, biztos sajnálod már utólag, ha akkor esetleg nem is tartottad fontosnak. Vagy neked is megvoltak a kis titkos dolgaid?

– Semmi olyan nem volt, amiről ne tudnátok, egy nyitott könyv voltam – válaszolt Niki elgondolkozva.

Attila felnevezett, mert a testes asszonyt 15 évvel ezelőtt, fiatal lányként is inkább egy éjjeliszekrényhez lehetett hasonlítani, semmiképp sem könyvhöz.

– Emlékszem én olyan akcióra, amikor gondosan becsuktad, még be is zártad az ajtót, nehogy kiderüljön valami… – kerülgette Bernadett a témát.

– Az valaki más lehetett. Nem jártam bulikba – jelentette ki Niki, és megelégedett mosoly telepedett az arcára.

Éva igyekezett közömbös maradni, ahogy az 15 év távlatából illő:

– Nem tudom, szerinted erre Miki is így emlékszik?

A halvány kérdés telibe talált!

Niki szaporán pislogott, széles arcán piros foltok jelentek meg. Gábor, aki eddig – politikusra legkevésbé sem jellemző módon – csendben figyelte a beszélgetésnek álcázott vallatást, hirtelen térdcsapkodó hahotázásban tört ki, még a könnyei is eleredtek:

– Te…haha… én ezt… már teljesen elfelejtettem… haha… pedig az évezred sztorija volt!

– Örülök, hogy kellemes perceket szerezhettem neked – vetette oda, kis megvetéssel a hangjában Niki, de látszott rajta, hogy túllépett az első meghökkenésen, és kezd megenyhülni.

– Kellemes perceket Mikinek szereztél. – Gábor a szemét dörzsölte.

Mindenki a testes asszonyság felé fordult, tőle várva a magyarázatot, de ő csak legyintett, és a még mindig pukkadozó, politikai karrierje csúcsa felé törő Gábor vállára tette dundi karját:

– Elmesélheted, ha akarod.

– Csak az elejét tudom, a többi zárt ajtó mögött zajlott, a nyilvánosság teljes kizárásával.

– Hall-juk, hall-juk! – Helyezkedés kezdődött, mert nem csak hallani, de látni is akarták az előadót, mintha valami prezentációról, vagy legalábbis szemléltetésről is szó lenne.

– Hogy el tujátok helyezni térben és időben – fogott hozzá Gábor visszafojtott kuncogással –, a helyszín a menza. Mikor is? Emlékeztek Zolira, aki nem sokáig járt hozzánk?

Bólogatás, nevetés. Zoli számtalan kitörölhetetlen cselekedete örökre bevéste magát az egykori osztálytársak emlékezetébe.

– Az is megvan mindenkinek, amikor nem akart dogát írni valamiből, és begipszeltette a karját?

– Egymásután 3 dolgozat következett, mind a hármat megúszta! – Éva nem kevés irigységgel gondolt az ötletre és Zolira.

– Várjatok! Az a kötés egyszerűen lecsatolható volt, szünetekben levetette, aztán olyan fehér sebragasztóval visszatette. Végigbliccelte a napot, olyan irritálón vigyorgott a helyén, hogy Miki már fontolgatta, hogy szólni kellene a tanárnak. Délben– folytatta Sanyi – ez a szemfényvesztő lecsatolta a gipszet és betette a táskájába, ahol egész kötszerkészletet tartott, úgy mentünk a menzára, mert enni azért törött karral is akart. Ebéd közben kitárgyaltuk a dolgokat, már csak négyen maradtunk az egész teremben, amikor megérkeztél te – mutatott Nikire. – Miki elkért Zolitól egy guriga kötszert, és az asztal alatt minden ujjára tekert belőle… Én eddig ismerem a tényállást.

Várakozó tekintetek meredtek Nikire.

– Na, jó, én meg ezt a részét nem tudtam.

– És?!

– Késve értem a menzára, már öntögették össze a maradékot. Az egyik asztalnál négy mákvirág beszélgetett, Miki, Zoli, Gábor, meg még valaki, amúgy sehol senki, és ők is szedelődzködtek. Mire megebédeltem, már a kisablakot is lehúzták a szakácsok.

Niki elhallgatott, a többiek pedig tisztában voltak vele, hogy most következik a 15. éves osztálytalálkozó csúcspontja.

– Az előtérben Miki várakozott, zavartan nézegette az ujjait, mind be volt kötözve, ilyen bufli – mutatta – gézzel, és leragasztva. Hebegett-habogott valamit összefüggéstelenül, hogy kivette és megégette, de nem derült ki, hogy mi történt valójában, és arra sem válaszolt, hogy mikor, mert délelőtt még nem láttam semmi problémát. Kérdeztem, hogy mire vár, mire összeszorította a térdeit, és panaszkodott, hogy pisilnie kell, de nagyon sürgősen, és az orrom alá tolta a tíz ujját, hogy ezzel a bekötözéssel nem boldogul.

Egyre erősödött az elégedett morgás, kitörni készült a röhögés.

– Felajánlottam, hogy lehúzom a cipzárját, és majd utána meg visszahúzom, ezt nagyon köszöngette. Lehúztam, bement a vécébe, és onnan kiabált kifelé, hogy már folyni akar, de nem bírja elővenni… Ennyi.

– Tovább, tovább! – követelte a közönség.

– Hallottam, hogy a másik három díszpinty odakint beszélget, és már majdnem szóltam nekik, hogy pisiltessék meg a haverjukat, de Miki annyira kétségbeesetten hívott a vécéből, hogy megesett rajta a szívem. Bementem…

– És bezártad belülről az ajtót… – jegyezte meg Gábor.

– Noná! Elég kínban voltam anélkül is, nem szerettem volna, ha amazok utánunk jönnek röhigcsélni! Miki ott állt a célban, lehúzott cipzárral, tehetetlenül. Oldalra néztem, és elszántan benyúltam a nadrágjába, és elővettem… neki. „Nem értek hozzá”, szabadkoztam, de azt éreztem, hogy alaposan meg van duzzadva, akkor még tényleg nem tudtam, hogy ez mást jelent. „Hogy csináljam?” Azt felelte, hogy húzzam le a bőrt a végéről, ehhez már csak oda kellett néznem. Alig akart lejönni, és egyre jobban állt… neki. Mondtam is, hogy ne csinálja, mert így nem tudok célozni, de mentegetőzött, hogy nem tehet róla, és folyton ismételgette, hogy nagyon kell már hugyozni, nem bírja visszatartani. Kértem, hogy várjon még egy kicsit, mert mind a falra fog menni…

– Vagy a plafonra, mint a csikkek! – Gábor már megint a térdét verte, és óriási önfegyelemre volt szükségük a többieknek is, hogy a sztori ne fulladjon általános röhögésbe. – Mi volt tovább?

Niki is belemelegedett, saját akkori sutaságán és naivságán derülve folytatta:

–Azt mondta, hogy csak úgy fog sikerülni, ha húzogatom, mert nagy hatással voltam rá, és egyszerre nem tud elélvezni is meg pisilni is. Majdnem otthagytam, hogy akkor csinálja magának, de megsajnáltam. Először mögé álltam, de akkor nem láttam, mit csinálok, úgyhogy felém fordult, és úgy húzogattam… neki. Közben tanácsokat adott, irányított, és végre elélvezett, belecsöpögtettem a kagylóba… és még sokáig kellett várni a nyugalmi helyzetre, amikor nagy nehezen sikerült megpisilnie.

Az este folyamán még rengeteg kisebb-nagyon élmény előkerült, ám – akik hallották – az osztálytalálkozó résztvevői Nikinek szavazták volna a közönségdíjat.

Vége

Osztálytalálkozó 3. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Osztálytalálkozó 1. rész
Közvetlen előzmény: Osztálytalálkozó 2. rész

Befejeződött az osztálytalálkozó kötelező napirendje, mindenki túlesett a beszámolón. Andor, a pincér látta a pult mögül, hogy „nincs már feleltetés”, ezért elindult megkérdezni a vendégektől, tálalhatja-e a vacsorát.

– Az egyik csajt ismerem, sokat járt ide régebben – súgta futtában a pultoslánynak.

– Részegen? – ámult a pultoslány, de ezt már Andor nem hallotta.

– Nem sok dolog van velük, semmi extra – mondta a visszatérő pincér –, húsz ásványvíz, fele ilyen, fele olyan, hat sör, négy üveg bor... vegyesen.

– Hozok be vöröset – jelentette ki a pultoslány.

– Kimegyek veled!

– Akkor menj csak egyedül!

Kata az asztalnál Sanyit nézte. Ugyanaz a kisfiús mosoly játszott a férfi arcán, mint amikor egy történelemórán a sok-sok puncit rajzolta kockás papírra. Később sem derült ki, hogy tapasztalatait és emlékeit ábrázolta-e, vagy csak elképzelte és ábrándozott, de Kata úgy gondolta, hogy ahhoz nagyon sok a punci, hogy mindet élőben láthatta volna.

– Lehet, hogy hamarosan eggyel több lesz? – kérdezte magától. Nem volt biztos benne, hogy az a halovány „talán”, amit a fiú felvetésére válaszolt, igent jelent-e inkább, vagy nemet. – Talán igen, talán nem.

Hallott korábban valamiféle szóbeszédet, hogy Sanyi lerajzolta Nikit meztelenül. Az információ, valóságtartalmától függetlenül, cinkos összekacsintásra sarkalt bárkit, akihez eljutott, ugyanis Niki nem tartozott a legmutatósabb, legmenőbb csajok közé.

– Volt még valami? – hitetlenkedtek a beavatott osztálytársak, ugyanakkor meggyőződéssel rázták a fejüket.

Kata kapott egy kis haladékot, nem kellett a következő történelemórán se nemet mondani, se bugyilehúzó-modellt ülni: lebetegedett. Láza is volt, és zaklatott álmában óriásplakátokról mosolygott vissza saját, privát puncija.

Amikor újra mehetett már suliba, a legelső óra történelem volt.

– Te itt aludtál? – csodálkozott a padban ücsörgő Sanyi. Normális hétköznapokon a srácnak éppen csak sikerül koppanásra beérni, pedig nem lakik messze az iskolától.

– Kosaraztunk egyet, megkaptuk reggelre a tornatermet.

Kata most érezte meg a friss tusfürdő-illatot.

– Az jó lehetett – mondta közömbösen, és a táskájából, kevés kotorászás után elővett egy füzetet.

– Meggyógyultál?

– Köszi, minden rendben.

– Valami női baj volt?

– Sima megfázás, lázzal, miegyébbel.

– Az se jó.

Közben bejött a tanárnő, megkezdődött a történelemóra. Négy gyereknek üres lapokat osztott, hogy arra írják fel, mit tanultak mára, kettőt pedig – szokásához híven – egyszerre hívott ki felelni.

Kata közelebb hajol a fiúhoz:

– Majdnem elfelejtettem: Szaporodnak a rajzaid?

– A puncik? Azóta nem rajzoltam.

– Teljes lett a készlet?

– Nem, dehogyis! Csak nincs ihletem.

– Modell nincs? – súgta a lány.

– Az még lenne… minden csajnak van puncija… de többet szeretnék…

– Több puncit egyszerre?

– Nem úgy többet, hanem amelyiket… nem csak… rajzolni lehet.

– Értelek. – Kata sajátmagát nem értette. Miért érzi azt a különös izgalmat, ami akkor szokott rájönni, amikor elalvás előtt eldönti, hogy masztizni fog egyet?

Észrevette, hogy Sanyi a pad takarásában sokat igazgatja a farkát, folyton odanyúlkál. Kicsit hátrébb dőlve, mintha a táblánál felelőkre koncentrálna, azt is megfigyelte, hogy az egyre-másra nyomkodott, helyezgetett fallosz jelentősen kiemelkedik a nadrág síkjából.

– Fáj? Megütötted? – kérdezte részvéttel a fiút.

Sanyi nem jött zavarba, s mintha várta volna már az érdeklődést, hátradőlt, a nadrág szövetanyagát megfeszítette a falloszán, és kirajzolódott a merevség.

– Mi van vele? – Katának kiszáradt a szája. Nem tudta levenni a tekintetét a rendületlenül álló farokról.

– Hokiztam…

– Itt?!

– Nem látja senki.

– De miért?

– Rád…

– Te hülye vagy! Mi lesz most?

– Ki kellene verni.

– Hogy?

Válaszképpen Sanyi kigombolta a nadrágját, és előhalászta a kényelmetlen pózban feszülő falloszt, ami mostantól az asztallap takarásában meredezett.

– Nagyon hülye vagy! Mi lesz, ha kihív felelni? – Kata úgy tett, mint aki felkönyökölve gondolkodik, de tenyere árnyékában a pad mögé koncentrált. A vékony, sápadt bőrbe bújtatott farok egy ponton kikandikált, a másik végén egy tömött zacskót viselt. – Jó’ tele van… – Feltűnés nélkül átnyúlt a fiú térfelére, és ujjait végigfuttatta a kőkemény szerszámon.

A szomszédos pad egyik lakója éppen a tábla előtt toporgott, egyik lábáról a másikra állva, feleléssel küszködött, a másik osztálytárs betegség miatt hiányzott, így lemaradtak a műsorról. Kata helyettük is leste, közelebb hajolva, kigúvadt szemmel figyelte a keze nyomán kialakuló programot: A fiú falloszát kibújtatta a bőréből, gyengéden, de határozottan lehúzta addig a pontig, amíg az magától hajlandó volt elmenni, és mutatóujjával letörölt egy áttetsző cseppet a farok végén lévő hosszú nyílásról. – „Hogyhogy szét nem durran?” – A duzzadva feszülő zacskón csodálkozott, amely – akár egy aranypénzzel teli zsák – mozdulatlanul várta, hogy kiürítsék. A fallosszal pedig egy falat is át lehetne lyukasztani, bugyi és hasonló haszontalanságok nem jelenthetnek akadályt.

Az egyik felelő, Éva visszatért a helyére, és arcát a kezébe temetve morgott:

– Ti nem vagytok normálisak! – Féloldalt ülve várta, hogy mi lesz ebből.

Kata egyre bátrabban húzogatta a bőrt – újra-újra kibukkant a nedvességtől fénylő fallosz, hogy megint visszahúzódjon –, s elképzelte, hogy ez a punciban pont fordítva történik:  ami most kilátszik a markából, az a punciban eltűnik… – „Puncimban, puncimban…” – ismételgette magában. Mámorító dolog volt elképzelni, miközben a kezében érezte, és ahogy felismerte a saját nedvesedését: – „A puncim készen áll!”

Nem, mintha szüksége lett volna alibire, de lelökte a tollát, majd a pad alá hajolva felvette, és a nyelvével megérintette a kemény, nyers húsdarabot. Mint egy ragadozókölyök, amelyik először ízleli meg az önállóan leterített préda utánozhatatlan élményét, csillogott a szeme, és majdnem felmordult.

A szomszédos padsor végén Éva még a szemét is eltakarta, ám az ujjai közül lélegzetvisszafojtva leste Kata kézmunkáját.

Sanyi látszólag előre figyelt, de hosszúkat pislogó szemeivel semmit sem látott, csakis arra tudott koncentrálni, amit a pad takarásában érzett. Ami pedig ott történt, az maga volt a varázslat! Legalább tízszer, tízféle csajjal volt már ilyenben része, de ez az eset mindegyiket fölözte, még a legelsőt is, amiről idáig úgy vélekedett, hogy „a csúcsok csúcsa”… Fallosza önálló életre kelt, és – anélkül, hogy udvariasan megérdeklődte volna: hová mehet? – visszatarthatatlanul kilövellte a temérdek fehér folyadékot.

Kata felfogta a markával a terméket, és a táskájában zsepi után kutatott. Éva a szomszéd padból gyorsabbnak bizonyult, átdobott egy egész csomaggal.

A fiú hátradőlt, és kiélvezve az utolsó pillanatokat is, elégedett mosollyal szemlélte, ahogy a lány eltünteti a nyomokat.

*

Vacsora után mindannyian helyezkedésbe kezdtek. Eddigre mindent kibeszélhettek a közvetlen asztaltársakkal, megindult a vándorlás.

Elsőben még harmincan voltak, negyedik év végére 26-an maradtak, pedig két új tanuló is csatlakozott közben. A harmadik – mostani – osztálytalálkozóra kereken 20-an jöttek el. A találkozás előhozta az emlékeket, kinek-kinek mást és mást, csodálkoztak is azok, akik ugyanarra másként emlékeztek.

– Ti azt tudjátok, amikor Niki kiverte Mikinek? Niki, Mikinek… – kérdezte egy hármas klikkben Bernadett.

Éva elhúzta a száját:

– Az nem Niki volt, hanem Kata, és nem Mikinek, hanem Sanyinak. De a többi stimmel, kiverés megvolt!

– Jól van, azt tudom, a Katásat tudom, te meg tartottad nekik a gyertyát, de most Nikit és Mikit kérdeztem – ellenkezett a téma felvetője.

– Hogy ti miket nem tudtok? – ámuldozott Attila, aki mindig is szívesen fogadott bármilyen csajos pletykát. – Én hol voltam ilyenkor?

– Másoltad a matek házit… De mit tudsz? – Éva közelebb hajolt Bernadetthez. – Niki és Miki? Azt azért megnéztem volna!

Folytatása következik!

Osztálytalálkozó 2. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Osztálytalálkozó 1. rész

– Te nem akarsz segíteni? – szólt Ildi az elmélázó Annira.

– De, persze… Mit csináljak?

– Először is vetkőzz!

A három szó, mint megváltás érte Annit. Mintha csak ennyi hiányzott volna a bimbózó merészséghez, a bizsergő kíváncsisághoz, ő is kibújt a felsőjéből. Ő sem viselt melltartót, mert vizuálisan nagyobbítani se kellett a melleit, de felemelni vagy összehúzni sem, éppen az ideális formában tündököltek – ha ezt nem is tudtatták mások, csakis Anni. És mostantól a mélyhangú Ildi, aki vetett a cicikre egy elismerő pillantást.

– Tenyérbemászó… – értékelte futólag. – Nézd már meg, van-e valami saláta, uborka, ilyesmi…!

Anni kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját:

– Nem látok semmit.

– Megnéznéd a spejzben?... – Felkacagott, mert Anni a ruhájáért nyúlt. – Itt, oldalt, az ajtó mögött! Nem kell kimenned! – Egy sonkaszeletet tömött a szájába, keze megállt a levegőben, úgy mustrálta a magas, vékony lányt. – Mondták már, hogy nagyon jó popód van?

Anni összerezzent, de folytatva a mozdulatot, a polcok alatti kosárból kiemelt néhány uborkát. Mire visszafordult, Ildi már megint a szendvicsekkel foglalkozott, csak oldalra nyúlt a zöldségért.

– Ha nekem ilyen farkam lenne – illesztgette a hosszabbik uborkát lábai találkozásához – úgy, de úgy elkenném a popódat! – Felnevetett saját képtelen ötletén. – Itt, a konyhapulton… de ki sem húznám, dugva átvinnélek a franciaágyra, és szétkúrnálak!

Anni is nevetett, mert osztálytársnője muris csípőmozdulatokkal illusztrálta az előadást.

– Mossuk meg gyorsan! – Ildi továbbra is a leghosszabb uborkával szimpatizálva, a csap alá tartotta, és lassú, húzogató mozdulatokkal tisztogatta. – Jössz te is? – kérdezte arrébb húzódva.

Anni megpróbálta utánozni az uborkamosási technikát, és végtelenül jó játéknak tartotta, ahogy a vékonysugárban folyó víz alatt a markukban csúszkálnak a sötét színű zöldségek.

– Mit szólsz, milyen jó kis rücskös? – Ildi gyorsan helyesbítette önmagát: – Nem is olyan kicsi… – Össze-összeért a kezük, és egymásra nevetve csak mostak és mostak lelkesen, szenvedélyesen. – Képzeld azt, hogy a bőrt húzgálod!

Anni egy pillanatra megtorpant – „Uborkabőr?” –, aztán rájött, hogy játékos osztálytársát nem a zöldség dobta fel ennyire, hanem a saját gondolatai, és újra felvette a mániákus tempót.

– Vagy képzeld azt, hogy tusfürdőt öntöttél a markodba, és úgy húzogatod! – folytatta csillogó szemmel Ildi, ezzel újabb fejtörést okozva az őt mindenben követő Anninak. – Mindjárt elélveznek!... És én is! – Elkomolyodott. – Na, jó, ennyi elég lesz! Utálom, ha átázik a bugyim. Olyan szagom lesz, mintha most másztam volna ki egy pasi alól – morgott. Félretette az uborkát, kigombolta a krémszínű sortját, és vizes kézzel benyúlt a bugyijába, majd ujjait leöblítve, megismételte a puncimosást. – Most legalább csak vizes – mondta elégedetten, és utólag kibújt a rövidnadrágból.  – Mindjárt megszárad! – Kíváncsian nézett Annira: – Te hogy állsz?

Mit lehet erre válaszolni? Azt, hogy kedvére való volt a játék, és ő is érzett valami bizsergést? Inkább nem szólt semmit, csak visszamosolygott.

Ildi közelebb lépett, és nedves tenyerét becsúsztatta a meglepett lány bugyijába. – Muti!

A hidegvízben áztatott ujjak – akár öt jégcsap – megérintették a dombot, átsiklottak a meleg punci felett, és közülük ketten – visszafelé – végigszántottak a résben. Anni az előbbi játék folytatásának tekintette, és először reflexszerűen hátrálni akart, vagy elugrani, aztán a rajtakapott diák pírjával az arcán, mégis maradt.

– Jó volt? – kérdezte aggódó hangsúllyal Ildi.

– Jó… – súgta a hosszúhajú lány.

– Akkor ezt figyeld! – búgott a mély hang.

Ildi feje megközelítette Anni melleit, és egy-egy forró puszit lehelt a mellbimbókra. – Tetszik? – kérdezte, de nem várt a válaszra. Ajkai összezárultak az egyik kemény bimbó körül és nyelvét rezegtette, közben nekitolta osztálytársnőjét a konyhapultnak, és a derekába kapaszkodott.

Anni nem tudott mit kezdeni a kezeivel, kétoldalt megadóan és tanácstalanul széttartotta, majd gyengéden megérintette Ildi haját és simogatni kezdte, majd amikor a szopóscicára emlékeztető mozgás lassult, vagy a fej eltávolodni látszott, akkor visszahúzta a mellére. Észre sem vette, hogy mikor került le a két szorongató kéz a derekáról, és hogyan lopakodott be a bugyijába, csak a jóleső érzés tűnt fel, a kellemes érintés, ahogy egy puha ujj a csiklóját kerülgeti, majd lágyan beleolvad a barlangjába.

*

Ildi következett a beszámolóval. Ő nem vett részt az előző osztálytalálkozón, ezért korábbról indított:

– Van egy majdnem teljes diplomám, sajnos még mindig hiányzik a nyelvvizsga. Egy modellügynökségnél dolgozom, főleg lányokat közvetítünk…

– Hozhattál volna párat! – jegyezte meg Sanyi.

– … nagy francia cégek is nekünk szólnak, ha valami különleges karakterre van szükségük. Magánéletre nem sok idő marad, szinte napi 24 órát töltök az irodában, de még ebben az évben szeretnék egy gyereket… örökbe fogadni. Röviden ennyi.

– Majd még a csajokról mesélhetnél vacsora közben!

Általános röhögés közepette Ildi leült, és körbepillantva várta, ki következik. Tekintete Anni arcán állapodott meg, és már nem is figyelt arra, aki a névsorban utána jött. Megállapította, hogy Anni ugyanolyan bájos, mint egykor, talán az arca lett kicsit vékonyabb és a mosolya természetesebb, minden más változatlan. – „Minden más?” – kérdezte magától. Emlékezett arra a bizonyos estére, s még most is az ujján érzi Anni forró punciját. Megujjazta a konyhában, és a lány élvezve, rogyadozó térdekkel tűrte. Aztán mindketten annyira beindultak, hogy eldöntötték: úgy, ahogy vannak, félmeztelenül fogják bevinni a szendvicseket:

– Toples felszolgálás – nevettek, homlokukat összeérintve.

Nagy ováció fogadta őket, és néhány lány később követte a példájukat.

Anni hamar elköszönt, s hiába marasztalták, hogy még most jön a java – „üvegezés, meg minden” –, mintha menekülne, zavartan eltávozott. Aztán teltek a napok, és minden visszaállt a régi kerékvágásba: Anni a kedves lány lett újra, aki nem nagyon vesz részt a barátnőzésben, és többé nem ment el egyetlen buliba sem.

*

Sanyi úgy vázolta fel az önéletrajza egy szeletkéjét, mintha legalábbis egy nemzetközi szimpózium nyakkendős közönségének prezentálna. A szavakra nem is igen figyeltek a volt osztálytársak, inkább a monumentális gesztusokon álmélkodtak. Akár sikeres üzletember lett, akár csak jó a marketingje, sok irigy pillantást sikerült bezsebelnie néhány perc alatt.

Közvetlenül utána Miki beszámolója következett, aki nem tudott újat mondani, hiszen változatlanul saját, gyarapodó vállalkozását vezeti. Mint megjegyezte: a portfólió ugyanaz, csak a volumen nőtt, és ezzel egyenes arányban a nyereség.

Miki és Sanyi négy évig az első padban ültek – ahol szemmel tarthatták őket a tanárok, kivéve harmadiktól a történelemórát, amikor a tanárnő úgy látta helyesnek, ha a terem két, egymástól legtávolabb eső pontján tudhatja a srácokat. Ilyenkor Sanyi komor képpel fogta a cuccát, és helyet cserélt a legutolsó padból Andival.

Így került egymásmellé hetente kétszer Sanyi és Kata az utolsó sorban, Miki és Andi a legelsőben.

Sanyi békésen firkálgatott, Kata bámult kifelé az ablakon, vagy leveleket írogatott a barátnőinek, s néha ellenőrizte, mit művel a padtársa. Legjobban azt szerette, ha sikerült elkapnia egy-két lapos pillantást, amely a ruhája alá igyekezett, vagy éppen a combján pihent, és ő is méregette a srácot, vastag karját és férfias arcélét.

Sanyi azon a napon is rajzolgatott, és Kata kis híján felnevetett a történelemóra kellős közepén: a kockás lapon különféle puncitípusok sorakoztak. Akadt köztük teljesen zárt is, szinte csak egy vékony rés, olyan is, amelyiknek jól látszott valamennyi alkotóeleme, sőt olyat formázgatott éppen, különös gondossággal, amelyikből éppen ebben a pillanatban húzhattak ki valamit, és még nem múlt el a tágulat.

– A tiéd milyen? – kérdezte Sanyi, amikor észrevette a kitüntető figyelmet.

A lány megvonta a vállát, majd a papíron egy üres felületre bökött.

– Oké, odarajzolom – értette félre a fiú. – Mutasd!

– Ennyit láttál már?

– Ennyiféle létezik.

– És mindet láttad már?

– Igyekszik az ember – válaszolt Sanyi diplomatikusan, és várokozóan nézte Kata combját.
A lány előszeretettel járt miniben, s mióta felfedezte Sanyi érdeklődő tekintetét, minden történelemórás napon úgy öltözködött, hogy lábai egészen combtőig takarás nélkül élvezhessék a pillantásokat.

– Melyik kié? – tért vissza a rajzokhoz.

– Itt lesz a te puncid… – mutatott a fiú a szabad felületre,

– Most nem.

– Mikor? Legközelebb?

– Talán.

Folytatása következik!

Osztálytalálkozó 1. rész

Írta: Marokfegyver

Miklós autója hangtalanul, hivalkodó lassúsággal gördült be a parkolóba.

– A Miki! – kiáltott fel valaki a várakozók közül.

– Most is jól időzített, mint mindig.
– Itt állt a kanyarban, hogy mindenki ideérjen, de még ne menjünk be… hehe…

Az emlegetett kiszállt a kocsiból…

A megdöbbent egykori osztálytársak gondolatban helyesbítették a folyamatot kifejező igét: Miklós kikászálódott a kocsiból. Az egykori sportember, a sikeres vállalkozó úgy nézett ki a néhány ősz hajszálával, mintha a várakozóknak nem osztálytársa lett volna, hanem a tanára.

Mindenkin fogott az idő. Az érettségi óta eltelt 15 év sok észrevétlen nyomot hagyott, amelyek a tükörben nem láthatóak, ám a régi osztálytársak egyből felfedezik.

– Ki is vagy? – Legvadabb buli után, le-lecsukódó fejjel, mély depresszióban se gondolták volna egykor, hogy elhangozhat ilyen kérdés: „Ki is vagy?” Pedig akik fejből tudták a névsort, de még az osztályzatokat is, ennyi év távlatából azok is megtorpannak, és nemcsak a másodfokú egyenlet megoldó-képlete nem megy kapásból, de az arcmemóriával is baj van.

– Hogy lehet ennyit változni? – sóhajtott Anna, akit négy éven át mindenki csak Anninak szólított, beleértve a tanárokat is. – Azt gondoltam, azaz biztos voltam benne, hogy mi sosem fogunk megöregedni!

– Várj még az öregséggel!... – válaszolt Ildi, s hangjában elég kevés meggyőződést lehetett felfedezni.

Mindannyian Mikit nézték, aki az elegáns autó luxusát bizonytalan léptű, esendő image-re cserélte, ha nem is jószántából.

Gábornak kedvezően fújtak a politika szelei, vagy talán ő fordult mindig jó irányba, fürgén pattant ki hivatali autója hátsó üléséről, és széles mosollyal közelítette meg a többieket. Mint akinek kisujjában található az etikett, először az osztályfőt üdvözölte, majd egy-egy üres bókkal végigjárta a nőnemű osztálytársakat, végül megállt a csoport mértani közepe táján, és ott fogadta a fiúk kézfogásait.

– Sofőrrel jöttél? – kérdezte Sanyi. – Szóval a sárga földig készültél!

Gábor csak mosolygott, és saját tengelye körül forogva végignézte a nőket, akiket a gyors üdvözlés hevében nem volt ideje deréktól lefelé végigmérni, de némelyiknek még a dekoltázsát se tanulmányozta ki eléggé.

A panzió étterme ablakainál U-alakban tolták össze az asztalokat. Az osztályfőnököt középre ültették, ám a helyek az „U” két szárától kezdtek megtelni, mintha az elfogódottan pislogó tanárt végleg egyedül hagynák.

Amikor mindenki leült, és várakozóan tekintettek egymásra, akkor az osztályfő felemelkedett:

– Megmondtam nektek 15 évvel ezelőtt, hogy az első találkozón mindenki be fog róla számolni, éppen melyik egyetemen vehette át a diplomáját, vagy mikor volt az esküvője. A másodikra, a tízéves találkozóra megjósoltam, hogy összeszámoljuk a gyerekeket, és a későn-érőknek is elkezd benőni a feje lágya.  Elérkezett a harmadik találkozás ideje, ez a pályamódosításokról szól, minden féle téren.. Valaki idézze fel nekem a névsort, és aki hallja a nevét, az egy ötösért mesélje el, mi van vele!

Elkezdődtek a beszámolók. Minden tekintet a „felelőkre” szegeződött, de a pupillák kitágultak, a szemek lassan elhomályosultak, és az egykori osztálytársakat ellepték az emlékek. Az pedig, hogy a névsor A-betűse már nem „ott” dolgozik, hanem „amott”, mindegy is már, hiszen annyira eltávolodott az a 15 év, hogy visszasírni is balgaság lenne.

Anni hosszú, selymes haja barna fényben omlik a vállára, és meg sem áll a háta közepéig. Volt ez jóval hosszabb is, tesi-órákon még összekötve is ingerlően lobogott, és a kispadra beszökdöső fiúk alig bírták levenni róla a tekintetüket, vagy legfeljebb azért, hogy a karcsú alakjában gyönyörködhessenek. Maroknyi cicijei melltartó nélkül feszítettek, keskeny, hosszú dereka művészi ívben kiszélesedett, és finom kis popsi gömbölyödött ki alatta. Finomságáról minden srác meg volt győződve, és számtalanszor képzelték azt, hogy mégsem Kata fenekét fogdossák, hanem az elérhetetlen Anniét.

Mindenkihez kedves volt, segítőkész, mosolygós, de igazi barátnője a négy év alatt nem akadt. Minden srác imádta titokban, de a szépsége megközelíthetetlenséget sugárzott, és már-már úgy tűnt, hogy megmaradnak a tisztes távolból csodálásnál.

A negyedik évfolyam vége felé, amikor már minden a vészesen közelgő érettségiről szólt, s amikor az osztályt már fékezni se lehetett volna, annyira befejezését érezték a gyerekkornak…

– Én a gólyatábort várom legjobban – jelentette ki Kata az öltözőben.

A csivitelő lányok elhallgattak, mert a kisméretű, nem túlságosan eredményes lány a fiúk terén verhetetlennek bizonyult. Versengések és verekedések fordultak elő miatta és érte, az iskolában a legmenőbb csajnak számított. Érdemes volt odafigyelni rá.

– Azért a gólyatábort, mert ott lesz egy csomó tanár is, akikkel meg lehet ismerkedni, és a sok piás pasi mind meg akar dugni…

Még folytatta volna – néhány lány le is ült a padra, felkészülve az előadáshoz –, de egy hosszú csengetés jelezte, hogy már a matekórán kellene lenniük.

Az óra az utóbbi hetekben megszokott módon alakult: A tanár újra és újra elismételte, hogy – majdan, az írásbelin – ne hagyják üresen a feladatokat, mert próbálkozásokkal is lehet pontokat gyűjteni. Közben egy összehajtogatott cédula érkezett Annihoz, aki – jó postásként – automatikusan tovább akarta adni, de meglátta a saját nevét is másoké mellett. Beleolvasott:

„Este buli lesz nálam. Zene, pia, amit akartok. Zártkörű! Kata”

Anni hallott már róla, hogy időnként összejönnek néhányan – főleg péntek este –, eljutottak hozzá is azok a mondatfoszlányok, amik igazolják, mennyire jó egy ilyen buli, de még sosem hívták meg. A cédula elején felsorolt címzettek a szokásosak, csak ő számított újnak. Kipipálta a nevét, ami azt jelentette, hogy elolvasta, majd egy hirtelen elhatározással belülre odafirkantotta: „OK, Anni.”

A következő pillanatban mát átkozta saját meggondolatlanságát, és visszaszerezte volna a papírt, de az négy paddal előbbre járt. Ok nélkül elpirult, s egy szót sem hallott a tanár további tanácsaiból. Gondolatban többször átismételte a névsort, amit a cédulán olvasott, és elképzelte őket egyenként is, együtt is, milyenek lehetnek egy buliban. Kicsengetésig vívódott magában, és éppen a csengőszóra döntötte el: részt fog venni élete első házibuliján.

Annyira korán sikerült megérkeznie, hogy még csak Katát találta a lakásban.

– Majd visszajövök – hebegte az ajtóban, és biztos volt benne, hogy nem lesz hozzá bátorsága.

Kata is felismerhette a menekülésre hajló bizonytalanságot, mert nevetve belekarolt Anniba, és meg sem állt vele a nappali kanapéjáig:

– Legalább addig se zavarnak minket – nyomta le osztálytársnőjét a díszpárnák közé. – Amúgy meg percek kérdése – pillantott a falon ketyegő órára –, és elözönlik a házat.

Az Anninak csak válláig érő lány éppen olyan pirosra festette a száját, mint a mini-ruha színe, és ugyanolyan színű cipő várakozott az ajtó mellett, amibe csak bele kell lépni, de addig mezítláb sürgölődött. Eligazgatta az asztalon csoportosuló poharakat, közben minden mozdulatánál kivirított a bugyi fehérje.

– Nem vettem melltartót – magyarázta, félreértve Anni tekintetét –, mert beleizzadok tánc közben, és amúgy is jobb minél kevesebb ruhában bújni a srácokhoz. – A poharak között jókora helyet hagyott. – Te hoztál valamit? – Felnevetett. – Nem melltartóra gondoltam, hanem piára…

Tagadó, szégyenlős fejrázás.

– Sebaj! Fő, hogy itt vagy, pia meg lesz itt éppen elég. A múltkor is mindenkinek nyomtam a kezébe valamilyen üveget a végén, ne nekem kelljen már dugdosni ágyneműtartóban meg mindenütt.

Anni kényelmetlenül érezte magát, hogy eszébe sem jutott hozni valamit, és nem értette, miért is lenne szükség az erkélyajtó melletti, tarkacímkés szeszen fölüli mennyiségre.

– Milyen zenét szeretsz? – csevegett tovább Kata.

– Mindenevő vagyok – felelte büszkén Anni, és szívesen elmesélte volna, hogy 8 évig járt zeneiskolába, zongorázni is tanult… mert ilyeneket nem tudnak róla az osztálytársai.

– És fiúkban milyeneket szeretsz?

– Nem is tudom…

– Egyáltalán a fiúkat szereted, vagy a lányokat? – Látva Anni értetlen tekintetét, türelmetlenül megismételte más szavakkal: – Faszt vagy pinát?

– Faszt… – Életében először mondta ki, s anélkül, hogy a gyakorlatból tudná, milyen is az.

– Nyugodj meg, lesz az is!… Csak azért kérdeztem, mert nem kell visszafognod magad, vagy szégyenkezned, ha a pinát szereted, mert sokan úgy kezdik. Aztán később eldöntik, hogy melyik irányba mennek.

Anni megkönnyebbülten felsóhajtott, mert egyszerre nyolc osztálytárs érkezett, majd még három, és ellepték az egész lakást. Letették a hozott italt a többi mellé, és otthonosan közlekedtek minden helyiségben.

– Csinálunk valami uzsit? Mert reggel óta nem ettem semmit! – nyafogott különleges mély hangján Ildi.

– Hoztam kenyeret, szalámit, sajtot, ilyesmit… – mutatott Kata a konyha felé.

– Ki kér még rajtam kívül? – A magasba lendülő kezek láttán Ildi megtorpant: – Azt már nem! Valaki jöjjön segíteni!

Anni felállt, úgysem találta fel magát az egyszerre beszélő, egymást túlkiabáló osztálytársak között, és legalább a szendvicskészítéssel jóvátesz valamit a figyelmetlenségéből, hogy nem hozott szeszt.

– Én nem kérek rá majonézt! – szólt utánuk Niki.

Ildi csak megvonta a vállát. Belenézett a hűtőbe, majd ujjaival megszámolta, mennyi kenyérszeletet tartalmaz a konyhaasztalon talált zacskó.

– Várjál – szólt Annira, mintha csak a másik lány hozzáfért volna valamihez –, hozok inni! – Került s fordult, és a két pohárban feléig ért a vízszínű ital. – Egészségünkre!

Összekoccintották a poharakat, s amíg Anni belekóstolt, a mélyhangú lány lehajtotta a tartalmát. Elővette a majonézt – széles mosolya azt jelezte, hogy ebből bőségesen fog juttatni minden szendvicsre –, beleszagolt és jól megrázta.

– Nem akarom kikenni magamat… – mondta, de ezt a majonéz másképp tervezte: a flakon rosszul záródó fedele felnyílt, és diónyi mennyiség toccsant Ildi vékony alsókarjára. – A francba! – Lenyalta, majd papírtörlővel eltüntette a nyomokat. – Még jó, hogy nem tud célozni, a kis mocskos! – mutatott a flakonra. Levetette a felsőjét. Alatta nem viselt melltartót, így meredező, rezgő cicikkel látott munkához. – Majonézes Ildi mell… A múltkor belestek a fiúk, és a bentiek nem értették, hogy mitől indultak be hirtelen – nevetett.

A többiek a tenyérnyire nyitva hagyott ajtón túl hangoskodtak, zenék között válogattak, míg a konyhában a két lány közül az egyik csupasz felsőtesttel szendvicseket készített, másikuk pedig eddig ismeretlen érzésekkel szembesült. Ez a péntek este döbbentette rá, milyen izgalmas lehet a meztelenkedés, még akkor is, ha senki nem látja, és még úgy is, ha nem ő, hanem osztálytársnője teszi azt magától értetődő módon, gátlástalanul.

Folytatása következik!