Miklós autója hangtalanul, hivalkodó lassúsággal gördült be a parkolóba.
– A Miki! – kiáltott fel valaki a várakozók közül.
– Most is jól időzített, mint mindig.
– Itt állt a kanyarban, hogy mindenki ideérjen, de még ne menjünk be… hehe…
– Itt állt a kanyarban, hogy mindenki ideérjen, de még ne menjünk be… hehe…
Az emlegetett kiszállt a kocsiból…
A megdöbbent egykori osztálytársak gondolatban helyesbítették a folyamatot kifejező igét: Miklós kikászálódott a kocsiból. Az egykori sportember, a sikeres vállalkozó úgy nézett ki a néhány ősz hajszálával, mintha a várakozóknak nem osztálytársa lett volna, hanem a tanára.
Mindenkin fogott az idő. Az érettségi óta eltelt 15 év sok észrevétlen nyomot hagyott, amelyek a tükörben nem láthatóak, ám a régi osztálytársak egyből felfedezik.
– Ki is vagy? – Legvadabb buli után, le-lecsukódó fejjel, mély depresszióban se gondolták volna egykor, hogy elhangozhat ilyen kérdés: „Ki is vagy?” Pedig akik fejből tudták a névsort, de még az osztályzatokat is, ennyi év távlatából azok is megtorpannak, és nemcsak a másodfokú egyenlet megoldó-képlete nem megy kapásból, de az arcmemóriával is baj van.
– Hogy lehet ennyit változni? – sóhajtott Anna, akit négy éven át mindenki csak Anninak szólított, beleértve a tanárokat is. – Azt gondoltam, azaz biztos voltam benne, hogy mi sosem fogunk megöregedni!
– Várj még az öregséggel!... – válaszolt Ildi, s hangjában elég kevés meggyőződést lehetett felfedezni.
Mindannyian Mikit nézték, aki az elegáns autó luxusát bizonytalan léptű, esendő image-re cserélte, ha nem is jószántából.
Gábornak kedvezően fújtak a politika szelei, vagy talán ő fordult mindig jó irányba, fürgén pattant ki hivatali autója hátsó üléséről, és széles mosollyal közelítette meg a többieket. Mint akinek kisujjában található az etikett, először az osztályfőt üdvözölte, majd egy-egy üres bókkal végigjárta a nőnemű osztálytársakat, végül megállt a csoport mértani közepe táján, és ott fogadta a fiúk kézfogásait.
– Sofőrrel jöttél? – kérdezte Sanyi. – Szóval a sárga földig készültél!
Gábor csak mosolygott, és saját tengelye körül forogva végignézte a nőket, akiket a gyors üdvözlés hevében nem volt ideje deréktól lefelé végigmérni, de némelyiknek még a dekoltázsát se tanulmányozta ki eléggé.
A panzió étterme ablakainál U-alakban tolták össze az asztalokat. Az osztályfőnököt középre ültették, ám a helyek az „U” két szárától kezdtek megtelni, mintha az elfogódottan pislogó tanárt végleg egyedül hagynák.
Amikor mindenki leült, és várakozóan tekintettek egymásra, akkor az osztályfő felemelkedett:
– Megmondtam nektek 15 évvel ezelőtt, hogy az első találkozón mindenki be fog róla számolni, éppen melyik egyetemen vehette át a diplomáját, vagy mikor volt az esküvője. A másodikra, a tízéves találkozóra megjósoltam, hogy összeszámoljuk a gyerekeket, és a későn-érőknek is elkezd benőni a feje lágya. Elérkezett a harmadik találkozás ideje, ez a pályamódosításokról szól, minden féle téren.. Valaki idézze fel nekem a névsort, és aki hallja a nevét, az egy ötösért mesélje el, mi van vele!
Elkezdődtek a beszámolók. Minden tekintet a „felelőkre” szegeződött, de a pupillák kitágultak, a szemek lassan elhomályosultak, és az egykori osztálytársakat ellepték az emlékek. Az pedig, hogy a névsor A-betűse már nem „ott” dolgozik, hanem „amott”, mindegy is már, hiszen annyira eltávolodott az a 15 év, hogy visszasírni is balgaság lenne.
Anni hosszú, selymes haja barna fényben omlik a vállára, és meg sem áll a háta közepéig. Volt ez jóval hosszabb is, tesi-órákon még összekötve is ingerlően lobogott, és a kispadra beszökdöső fiúk alig bírták levenni róla a tekintetüket, vagy legfeljebb azért, hogy a karcsú alakjában gyönyörködhessenek. Maroknyi cicijei melltartó nélkül feszítettek, keskeny, hosszú dereka művészi ívben kiszélesedett, és finom kis popsi gömbölyödött ki alatta. Finomságáról minden srác meg volt győződve, és számtalanszor képzelték azt, hogy mégsem Kata fenekét fogdossák, hanem az elérhetetlen Anniét.
Mindenkihez kedves volt, segítőkész, mosolygós, de igazi barátnője a négy év alatt nem akadt. Minden srác imádta titokban, de a szépsége megközelíthetetlenséget sugárzott, és már-már úgy tűnt, hogy megmaradnak a tisztes távolból csodálásnál.
A negyedik évfolyam vége felé, amikor már minden a vészesen közelgő érettségiről szólt, s amikor az osztályt már fékezni se lehetett volna, annyira befejezését érezték a gyerekkornak…
– Én a gólyatábort várom legjobban – jelentette ki Kata az öltözőben.
A csivitelő lányok elhallgattak, mert a kisméretű, nem túlságosan eredményes lány a fiúk terén verhetetlennek bizonyult. Versengések és verekedések fordultak elő miatta és érte, az iskolában a legmenőbb csajnak számított. Érdemes volt odafigyelni rá.
– Azért a gólyatábort, mert ott lesz egy csomó tanár is, akikkel meg lehet ismerkedni, és a sok piás pasi mind meg akar dugni…
Még folytatta volna – néhány lány le is ült a padra, felkészülve az előadáshoz –, de egy hosszú csengetés jelezte, hogy már a matekórán kellene lenniük.
Az óra az utóbbi hetekben megszokott módon alakult: A tanár újra és újra elismételte, hogy – majdan, az írásbelin – ne hagyják üresen a feladatokat, mert próbálkozásokkal is lehet pontokat gyűjteni. Közben egy összehajtogatott cédula érkezett Annihoz, aki – jó postásként – automatikusan tovább akarta adni, de meglátta a saját nevét is másoké mellett. Beleolvasott:
„Este buli lesz nálam. Zene, pia, amit akartok. Zártkörű! Kata”
Anni hallott már róla, hogy időnként összejönnek néhányan – főleg péntek este –, eljutottak hozzá is azok a mondatfoszlányok, amik igazolják, mennyire jó egy ilyen buli, de még sosem hívták meg. A cédula elején felsorolt címzettek a szokásosak, csak ő számított újnak. Kipipálta a nevét, ami azt jelentette, hogy elolvasta, majd egy hirtelen elhatározással belülre odafirkantotta: „OK, Anni.”
A következő pillanatban mát átkozta saját meggondolatlanságát, és visszaszerezte volna a papírt, de az négy paddal előbbre járt. Ok nélkül elpirult, s egy szót sem hallott a tanár további tanácsaiból. Gondolatban többször átismételte a névsort, amit a cédulán olvasott, és elképzelte őket egyenként is, együtt is, milyenek lehetnek egy buliban. Kicsengetésig vívódott magában, és éppen a csengőszóra döntötte el: részt fog venni élete első házibuliján.
Annyira korán sikerült megérkeznie, hogy még csak Katát találta a lakásban.
– Majd visszajövök – hebegte az ajtóban, és biztos volt benne, hogy nem lesz hozzá bátorsága.
Kata is felismerhette a menekülésre hajló bizonytalanságot, mert nevetve belekarolt Anniba, és meg sem állt vele a nappali kanapéjáig:
– Legalább addig se zavarnak minket – nyomta le osztálytársnőjét a díszpárnák közé. – Amúgy meg percek kérdése – pillantott a falon ketyegő órára –, és elözönlik a házat.
Az Anninak csak válláig érő lány éppen olyan pirosra festette a száját, mint a mini-ruha színe, és ugyanolyan színű cipő várakozott az ajtó mellett, amibe csak bele kell lépni, de addig mezítláb sürgölődött. Eligazgatta az asztalon csoportosuló poharakat, közben minden mozdulatánál kivirított a bugyi fehérje.
– Nem vettem melltartót – magyarázta, félreértve Anni tekintetét –, mert beleizzadok tánc közben, és amúgy is jobb minél kevesebb ruhában bújni a srácokhoz. – A poharak között jókora helyet hagyott. – Te hoztál valamit? – Felnevetett. – Nem melltartóra gondoltam, hanem piára…
Tagadó, szégyenlős fejrázás.
– Sebaj! Fő, hogy itt vagy, pia meg lesz itt éppen elég. A múltkor is mindenkinek nyomtam a kezébe valamilyen üveget a végén, ne nekem kelljen már dugdosni ágyneműtartóban meg mindenütt.
Anni kényelmetlenül érezte magát, hogy eszébe sem jutott hozni valamit, és nem értette, miért is lenne szükség az erkélyajtó melletti, tarkacímkés szeszen fölüli mennyiségre.
– Milyen zenét szeretsz? – csevegett tovább Kata.
– Mindenevő vagyok – felelte büszkén Anni, és szívesen elmesélte volna, hogy 8 évig járt zeneiskolába, zongorázni is tanult… mert ilyeneket nem tudnak róla az osztálytársai.
– És fiúkban milyeneket szeretsz?
– Nem is tudom…
– Egyáltalán a fiúkat szereted, vagy a lányokat? – Látva Anni értetlen tekintetét, türelmetlenül megismételte más szavakkal: – Faszt vagy pinát?
– Faszt… – Életében először mondta ki, s anélkül, hogy a gyakorlatból tudná, milyen is az.
– Nyugodj meg, lesz az is!… Csak azért kérdeztem, mert nem kell visszafognod magad, vagy szégyenkezned, ha a pinát szereted, mert sokan úgy kezdik. Aztán később eldöntik, hogy melyik irányba mennek.
– Csinálunk valami uzsit? Mert reggel óta nem ettem semmit! – nyafogott különleges mély hangján Ildi.
– Hoztam kenyeret, szalámit, sajtot, ilyesmit… – mutatott Kata a konyha felé.
– Ki kér még rajtam kívül? – A magasba lendülő kezek láttán Ildi megtorpant: – Azt már nem! Valaki jöjjön segíteni!
Anni felállt, úgysem találta fel magát az egyszerre beszélő, egymást túlkiabáló osztálytársak között, és legalább a szendvicskészítéssel jóvátesz valamit a figyelmetlenségéből, hogy nem hozott szeszt.
– Én nem kérek rá majonézt! – szólt utánuk Niki.
Ildi csak megvonta a vállát. Belenézett a hűtőbe, majd ujjaival megszámolta, mennyi kenyérszeletet tartalmaz a konyhaasztalon talált zacskó.
– Várjál – szólt Annira, mintha csak a másik lány hozzáfért volna valamihez –, hozok inni! – Került s fordult, és a két pohárban feléig ért a vízszínű ital. – Egészségünkre!
Összekoccintották a poharakat, s amíg Anni belekóstolt, a mélyhangú lány lehajtotta a tartalmát. Elővette a majonézt – széles mosolya azt jelezte, hogy ebből bőségesen fog juttatni minden szendvicsre –, beleszagolt és jól megrázta.
– Nem akarom kikenni magamat… – mondta, de ezt a majonéz másképp tervezte: a flakon rosszul záródó fedele felnyílt, és diónyi mennyiség toccsant Ildi vékony alsókarjára. – A francba! – Lenyalta, majd papírtörlővel eltüntette a nyomokat. – Még jó, hogy nem tud célozni, a kis mocskos! – mutatott a flakonra. Levetette a felsőjét. Alatta nem viselt melltartót, így meredező, rezgő cicikkel látott munkához. – Majonézes Ildi mell… A múltkor belestek a fiúk, és a bentiek nem értették, hogy mitől indultak be hirtelen – nevetett.
A többiek a tenyérnyire nyitva hagyott ajtón túl hangoskodtak, zenék között válogattak, míg a konyhában a két lány közül az egyik csupasz felsőtesttel szendvicseket készített, másikuk pedig eddig ismeretlen érzésekkel szembesült. Ez a péntek este döbbentette rá, milyen izgalmas lehet a meztelenkedés, még akkor is, ha senki nem látja, és még úgy is, ha nem ő, hanem osztálytársnője teszi azt magától értetődő módon, gátlástalanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése