Osztálytalálkozó 2. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Osztálytalálkozó 1. rész

– Te nem akarsz segíteni? – szólt Ildi az elmélázó Annira.

– De, persze… Mit csináljak?

– Először is vetkőzz!

A három szó, mint megváltás érte Annit. Mintha csak ennyi hiányzott volna a bimbózó merészséghez, a bizsergő kíváncsisághoz, ő is kibújt a felsőjéből. Ő sem viselt melltartót, mert vizuálisan nagyobbítani se kellett a melleit, de felemelni vagy összehúzni sem, éppen az ideális formában tündököltek – ha ezt nem is tudtatták mások, csakis Anni. És mostantól a mélyhangú Ildi, aki vetett a cicikre egy elismerő pillantást.

– Tenyérbemászó… – értékelte futólag. – Nézd már meg, van-e valami saláta, uborka, ilyesmi…!

Anni kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját:

– Nem látok semmit.

– Megnéznéd a spejzben?... – Felkacagott, mert Anni a ruhájáért nyúlt. – Itt, oldalt, az ajtó mögött! Nem kell kimenned! – Egy sonkaszeletet tömött a szájába, keze megállt a levegőben, úgy mustrálta a magas, vékony lányt. – Mondták már, hogy nagyon jó popód van?

Anni összerezzent, de folytatva a mozdulatot, a polcok alatti kosárból kiemelt néhány uborkát. Mire visszafordult, Ildi már megint a szendvicsekkel foglalkozott, csak oldalra nyúlt a zöldségért.

– Ha nekem ilyen farkam lenne – illesztgette a hosszabbik uborkát lábai találkozásához – úgy, de úgy elkenném a popódat! – Felnevetett saját képtelen ötletén. – Itt, a konyhapulton… de ki sem húznám, dugva átvinnélek a franciaágyra, és szétkúrnálak!

Anni is nevetett, mert osztálytársnője muris csípőmozdulatokkal illusztrálta az előadást.

– Mossuk meg gyorsan! – Ildi továbbra is a leghosszabb uborkával szimpatizálva, a csap alá tartotta, és lassú, húzogató mozdulatokkal tisztogatta. – Jössz te is? – kérdezte arrébb húzódva.

Anni megpróbálta utánozni az uborkamosási technikát, és végtelenül jó játéknak tartotta, ahogy a vékonysugárban folyó víz alatt a markukban csúszkálnak a sötét színű zöldségek.

– Mit szólsz, milyen jó kis rücskös? – Ildi gyorsan helyesbítette önmagát: – Nem is olyan kicsi… – Össze-összeért a kezük, és egymásra nevetve csak mostak és mostak lelkesen, szenvedélyesen. – Képzeld azt, hogy a bőrt húzgálod!

Anni egy pillanatra megtorpant – „Uborkabőr?” –, aztán rájött, hogy játékos osztálytársát nem a zöldség dobta fel ennyire, hanem a saját gondolatai, és újra felvette a mániákus tempót.

– Vagy képzeld azt, hogy tusfürdőt öntöttél a markodba, és úgy húzogatod! – folytatta csillogó szemmel Ildi, ezzel újabb fejtörést okozva az őt mindenben követő Anninak. – Mindjárt elélveznek!... És én is! – Elkomolyodott. – Na, jó, ennyi elég lesz! Utálom, ha átázik a bugyim. Olyan szagom lesz, mintha most másztam volna ki egy pasi alól – morgott. Félretette az uborkát, kigombolta a krémszínű sortját, és vizes kézzel benyúlt a bugyijába, majd ujjait leöblítve, megismételte a puncimosást. – Most legalább csak vizes – mondta elégedetten, és utólag kibújt a rövidnadrágból.  – Mindjárt megszárad! – Kíváncsian nézett Annira: – Te hogy állsz?

Mit lehet erre válaszolni? Azt, hogy kedvére való volt a játék, és ő is érzett valami bizsergést? Inkább nem szólt semmit, csak visszamosolygott.

Ildi közelebb lépett, és nedves tenyerét becsúsztatta a meglepett lány bugyijába. – Muti!

A hidegvízben áztatott ujjak – akár öt jégcsap – megérintették a dombot, átsiklottak a meleg punci felett, és közülük ketten – visszafelé – végigszántottak a résben. Anni az előbbi játék folytatásának tekintette, és először reflexszerűen hátrálni akart, vagy elugrani, aztán a rajtakapott diák pírjával az arcán, mégis maradt.

– Jó volt? – kérdezte aggódó hangsúllyal Ildi.

– Jó… – súgta a hosszúhajú lány.

– Akkor ezt figyeld! – búgott a mély hang.

Ildi feje megközelítette Anni melleit, és egy-egy forró puszit lehelt a mellbimbókra. – Tetszik? – kérdezte, de nem várt a válaszra. Ajkai összezárultak az egyik kemény bimbó körül és nyelvét rezegtette, közben nekitolta osztálytársnőjét a konyhapultnak, és a derekába kapaszkodott.

Anni nem tudott mit kezdeni a kezeivel, kétoldalt megadóan és tanácstalanul széttartotta, majd gyengéden megérintette Ildi haját és simogatni kezdte, majd amikor a szopóscicára emlékeztető mozgás lassult, vagy a fej eltávolodni látszott, akkor visszahúzta a mellére. Észre sem vette, hogy mikor került le a két szorongató kéz a derekáról, és hogyan lopakodott be a bugyijába, csak a jóleső érzés tűnt fel, a kellemes érintés, ahogy egy puha ujj a csiklóját kerülgeti, majd lágyan beleolvad a barlangjába.

*

Ildi következett a beszámolóval. Ő nem vett részt az előző osztálytalálkozón, ezért korábbról indított:

– Van egy majdnem teljes diplomám, sajnos még mindig hiányzik a nyelvvizsga. Egy modellügynökségnél dolgozom, főleg lányokat közvetítünk…

– Hozhattál volna párat! – jegyezte meg Sanyi.

– … nagy francia cégek is nekünk szólnak, ha valami különleges karakterre van szükségük. Magánéletre nem sok idő marad, szinte napi 24 órát töltök az irodában, de még ebben az évben szeretnék egy gyereket… örökbe fogadni. Röviden ennyi.

– Majd még a csajokról mesélhetnél vacsora közben!

Általános röhögés közepette Ildi leült, és körbepillantva várta, ki következik. Tekintete Anni arcán állapodott meg, és már nem is figyelt arra, aki a névsorban utána jött. Megállapította, hogy Anni ugyanolyan bájos, mint egykor, talán az arca lett kicsit vékonyabb és a mosolya természetesebb, minden más változatlan. – „Minden más?” – kérdezte magától. Emlékezett arra a bizonyos estére, s még most is az ujján érzi Anni forró punciját. Megujjazta a konyhában, és a lány élvezve, rogyadozó térdekkel tűrte. Aztán mindketten annyira beindultak, hogy eldöntötték: úgy, ahogy vannak, félmeztelenül fogják bevinni a szendvicseket:

– Toples felszolgálás – nevettek, homlokukat összeérintve.

Nagy ováció fogadta őket, és néhány lány később követte a példájukat.

Anni hamar elköszönt, s hiába marasztalták, hogy még most jön a java – „üvegezés, meg minden” –, mintha menekülne, zavartan eltávozott. Aztán teltek a napok, és minden visszaállt a régi kerékvágásba: Anni a kedves lány lett újra, aki nem nagyon vesz részt a barátnőzésben, és többé nem ment el egyetlen buliba sem.

*

Sanyi úgy vázolta fel az önéletrajza egy szeletkéjét, mintha legalábbis egy nemzetközi szimpózium nyakkendős közönségének prezentálna. A szavakra nem is igen figyeltek a volt osztálytársak, inkább a monumentális gesztusokon álmélkodtak. Akár sikeres üzletember lett, akár csak jó a marketingje, sok irigy pillantást sikerült bezsebelnie néhány perc alatt.

Közvetlenül utána Miki beszámolója következett, aki nem tudott újat mondani, hiszen változatlanul saját, gyarapodó vállalkozását vezeti. Mint megjegyezte: a portfólió ugyanaz, csak a volumen nőtt, és ezzel egyenes arányban a nyereség.

Miki és Sanyi négy évig az első padban ültek – ahol szemmel tarthatták őket a tanárok, kivéve harmadiktól a történelemórát, amikor a tanárnő úgy látta helyesnek, ha a terem két, egymástól legtávolabb eső pontján tudhatja a srácokat. Ilyenkor Sanyi komor képpel fogta a cuccát, és helyet cserélt a legutolsó padból Andival.

Így került egymásmellé hetente kétszer Sanyi és Kata az utolsó sorban, Miki és Andi a legelsőben.

Sanyi békésen firkálgatott, Kata bámult kifelé az ablakon, vagy leveleket írogatott a barátnőinek, s néha ellenőrizte, mit művel a padtársa. Legjobban azt szerette, ha sikerült elkapnia egy-két lapos pillantást, amely a ruhája alá igyekezett, vagy éppen a combján pihent, és ő is méregette a srácot, vastag karját és férfias arcélét.

Sanyi azon a napon is rajzolgatott, és Kata kis híján felnevetett a történelemóra kellős közepén: a kockás lapon különféle puncitípusok sorakoztak. Akadt köztük teljesen zárt is, szinte csak egy vékony rés, olyan is, amelyiknek jól látszott valamennyi alkotóeleme, sőt olyat formázgatott éppen, különös gondossággal, amelyikből éppen ebben a pillanatban húzhattak ki valamit, és még nem múlt el a tágulat.

– A tiéd milyen? – kérdezte Sanyi, amikor észrevette a kitüntető figyelmet.

A lány megvonta a vállát, majd a papíron egy üres felületre bökött.

– Oké, odarajzolom – értette félre a fiú. – Mutasd!

– Ennyit láttál már?

– Ennyiféle létezik.

– És mindet láttad már?

– Igyekszik az ember – válaszolt Sanyi diplomatikusan, és várokozóan nézte Kata combját.
A lány előszeretettel járt miniben, s mióta felfedezte Sanyi érdeklődő tekintetét, minden történelemórás napon úgy öltözködött, hogy lábai egészen combtőig takarás nélkül élvezhessék a pillantásokat.

– Melyik kié? – tért vissza a rajzokhoz.

– Itt lesz a te puncid… – mutatott a fiú a szabad felületre,

– Most nem.

– Mikor? Legközelebb?

– Talán.

Folytatása következik!