Osztálytalálkozó 4. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Osztálytalálkozó 1. rész
Közvetlen előzmény: Osztálytalálkozó 3. rész

Niki nem volt egy kimondott világszépe, inkább egy falusi, pirospozsgás, duci leányzó,aki ártatlan tekintettel nézett a világra. A világ pedig őrá, és gyakran megkérdezte volna: „Te tényleg ennyire naiv vagy?” Ezért is tűnt hihetetlennek, még 15 év távlatából is, hogy Nikinek akármilyen kalandja lehetett valamelyik fiúval.

– Még ha csak egy sima kiverés, még az is felér egy sci-fivel! – nevetett Ildi, aki csatlakozott a hármashoz.

– Miért már? – Bernadett megtámasztotta az állát a kézfejével, hogy jól szemügyre vehessék a 4,5 óra alatt készült műkörmeit. – Anniról se képzelte senki, hogy egy buliban felül semmiben jelenik meg!

– Az más volt! – ellenkezett jellegzetes, mély hangján Ildi. – Szendvicseket gyártottunk, aztán topless szolgáltuk fel…

– Biztos te voltál a kezdeményező… De Niki?! Nem fér a fejembe.

– Kérdezzük meg tőle! – intett Bernadett a fejével az asztal túlsóvégén beszélgető Niki felé.

– Haha! És majd elmeséli?

– Van benne valami. Miért is ne mondaná el? – ráncolta össze Éva a homlokát. – Nekem sincsenek titkaim előttetek.

– Legfeljebb kihagy már a memóriád, nem emlékszel, hogy kilincs volt-e több, vagy farok…

– Ez elég furcsán hangzik éppen a te szádból!

– Hagyjátok már! – Bernadett felállt. – Így nem jutunk előbbre. – Odasétált Nikihez, valamit súgott a fülébe, és az ottani 3 fős társaság felkapta a székét, és azzal együtt csatlakozott emehhez a táborhoz.

– Látod azt a kis ducit? Aki a széket cipeli… – kérdezte a pincér a pultoslánytól. – Arról beszéltem. Volt olyan hét, hogy négyszer-ötször is megfordult itt, és majdnem mindig másik pasival.

– Nem nagy szám… – pittyesztett a pultoslány. – Vagy inkább túl nagy, tömörgyönyör.

– Nem hiszem, hogy pénzért…

– Ki fizetne érte?

– Inkább nem akart senkit se visszautasítani, hátha nem lesz több ajánlkozó. A pasik között meg gyorsan elterjed az ingyenpunci híre, hát adták kézről kézre.

– Ja. – A pincérlány ezzel befejezettnek tekintette a témát, és elkészítette a megrendelt kávémennyiséget.

– Csajok! Mit nem adnék érte, ha ugyanígy körbeülhetnénk, csak 15 évvel ezelőtt! – sóhajtott Éva egy fájdalmasat, és máris igyekezett megfelelő irányba terelni a beszélgetést: – Mennyi hülyeséget megcsináltunk! Nem tudom, ki hogy van vele, de én most is ugyanúgy benne lennék mindenben, vagy még annál is jobban.

– Te ki sem maradhattál volna – vette át a szót Bernadett. – Van olyan eset, amiről nem tudsz?

– „Amit nem tudok, nem fáj…” – dudorászta Niki észveszejtően hamisan.

Három szempár fordult felé azonnal.

– Te jól kimaradtál ám a legjobb bulikból – puhatolózott Éva –, biztos sajnálod már utólag, ha akkor esetleg nem is tartottad fontosnak. Vagy neked is megvoltak a kis titkos dolgaid?

– Semmi olyan nem volt, amiről ne tudnátok, egy nyitott könyv voltam – válaszolt Niki elgondolkozva.

Attila felnevezett, mert a testes asszonyt 15 évvel ezelőtt, fiatal lányként is inkább egy éjjeliszekrényhez lehetett hasonlítani, semmiképp sem könyvhöz.

– Emlékszem én olyan akcióra, amikor gondosan becsuktad, még be is zártad az ajtót, nehogy kiderüljön valami… – kerülgette Bernadett a témát.

– Az valaki más lehetett. Nem jártam bulikba – jelentette ki Niki, és megelégedett mosoly telepedett az arcára.

Éva igyekezett közömbös maradni, ahogy az 15 év távlatából illő:

– Nem tudom, szerinted erre Miki is így emlékszik?

A halvány kérdés telibe talált!

Niki szaporán pislogott, széles arcán piros foltok jelentek meg. Gábor, aki eddig – politikusra legkevésbé sem jellemző módon – csendben figyelte a beszélgetésnek álcázott vallatást, hirtelen térdcsapkodó hahotázásban tört ki, még a könnyei is eleredtek:

– Te…haha… én ezt… már teljesen elfelejtettem… haha… pedig az évezred sztorija volt!

– Örülök, hogy kellemes perceket szerezhettem neked – vetette oda, kis megvetéssel a hangjában Niki, de látszott rajta, hogy túllépett az első meghökkenésen, és kezd megenyhülni.

– Kellemes perceket Mikinek szereztél. – Gábor a szemét dörzsölte.

Mindenki a testes asszonyság felé fordult, tőle várva a magyarázatot, de ő csak legyintett, és a még mindig pukkadozó, politikai karrierje csúcsa felé törő Gábor vállára tette dundi karját:

– Elmesélheted, ha akarod.

– Csak az elejét tudom, a többi zárt ajtó mögött zajlott, a nyilvánosság teljes kizárásával.

– Hall-juk, hall-juk! – Helyezkedés kezdődött, mert nem csak hallani, de látni is akarták az előadót, mintha valami prezentációról, vagy legalábbis szemléltetésről is szó lenne.

– Hogy el tujátok helyezni térben és időben – fogott hozzá Gábor visszafojtott kuncogással –, a helyszín a menza. Mikor is? Emlékeztek Zolira, aki nem sokáig járt hozzánk?

Bólogatás, nevetés. Zoli számtalan kitörölhetetlen cselekedete örökre bevéste magát az egykori osztálytársak emlékezetébe.

– Az is megvan mindenkinek, amikor nem akart dogát írni valamiből, és begipszeltette a karját?

– Egymásután 3 dolgozat következett, mind a hármat megúszta! – Éva nem kevés irigységgel gondolt az ötletre és Zolira.

– Várjatok! Az a kötés egyszerűen lecsatolható volt, szünetekben levetette, aztán olyan fehér sebragasztóval visszatette. Végigbliccelte a napot, olyan irritálón vigyorgott a helyén, hogy Miki már fontolgatta, hogy szólni kellene a tanárnak. Délben– folytatta Sanyi – ez a szemfényvesztő lecsatolta a gipszet és betette a táskájába, ahol egész kötszerkészletet tartott, úgy mentünk a menzára, mert enni azért törött karral is akart. Ebéd közben kitárgyaltuk a dolgokat, már csak négyen maradtunk az egész teremben, amikor megérkeztél te – mutatott Nikire. – Miki elkért Zolitól egy guriga kötszert, és az asztal alatt minden ujjára tekert belőle… Én eddig ismerem a tényállást.

Várakozó tekintetek meredtek Nikire.

– Na, jó, én meg ezt a részét nem tudtam.

– És?!

– Késve értem a menzára, már öntögették össze a maradékot. Az egyik asztalnál négy mákvirág beszélgetett, Miki, Zoli, Gábor, meg még valaki, amúgy sehol senki, és ők is szedelődzködtek. Mire megebédeltem, már a kisablakot is lehúzták a szakácsok.

Niki elhallgatott, a többiek pedig tisztában voltak vele, hogy most következik a 15. éves osztálytalálkozó csúcspontja.

– Az előtérben Miki várakozott, zavartan nézegette az ujjait, mind be volt kötözve, ilyen bufli – mutatta – gézzel, és leragasztva. Hebegett-habogott valamit összefüggéstelenül, hogy kivette és megégette, de nem derült ki, hogy mi történt valójában, és arra sem válaszolt, hogy mikor, mert délelőtt még nem láttam semmi problémát. Kérdeztem, hogy mire vár, mire összeszorította a térdeit, és panaszkodott, hogy pisilnie kell, de nagyon sürgősen, és az orrom alá tolta a tíz ujját, hogy ezzel a bekötözéssel nem boldogul.

Egyre erősödött az elégedett morgás, kitörni készült a röhögés.

– Felajánlottam, hogy lehúzom a cipzárját, és majd utána meg visszahúzom, ezt nagyon köszöngette. Lehúztam, bement a vécébe, és onnan kiabált kifelé, hogy már folyni akar, de nem bírja elővenni… Ennyi.

– Tovább, tovább! – követelte a közönség.

– Hallottam, hogy a másik három díszpinty odakint beszélget, és már majdnem szóltam nekik, hogy pisiltessék meg a haverjukat, de Miki annyira kétségbeesetten hívott a vécéből, hogy megesett rajta a szívem. Bementem…

– És bezártad belülről az ajtót… – jegyezte meg Gábor.

– Noná! Elég kínban voltam anélkül is, nem szerettem volna, ha amazok utánunk jönnek röhigcsélni! Miki ott állt a célban, lehúzott cipzárral, tehetetlenül. Oldalra néztem, és elszántan benyúltam a nadrágjába, és elővettem… neki. „Nem értek hozzá”, szabadkoztam, de azt éreztem, hogy alaposan meg van duzzadva, akkor még tényleg nem tudtam, hogy ez mást jelent. „Hogy csináljam?” Azt felelte, hogy húzzam le a bőrt a végéről, ehhez már csak oda kellett néznem. Alig akart lejönni, és egyre jobban állt… neki. Mondtam is, hogy ne csinálja, mert így nem tudok célozni, de mentegetőzött, hogy nem tehet róla, és folyton ismételgette, hogy nagyon kell már hugyozni, nem bírja visszatartani. Kértem, hogy várjon még egy kicsit, mert mind a falra fog menni…

– Vagy a plafonra, mint a csikkek! – Gábor már megint a térdét verte, és óriási önfegyelemre volt szükségük a többieknek is, hogy a sztori ne fulladjon általános röhögésbe. – Mi volt tovább?

Niki is belemelegedett, saját akkori sutaságán és naivságán derülve folytatta:

–Azt mondta, hogy csak úgy fog sikerülni, ha húzogatom, mert nagy hatással voltam rá, és egyszerre nem tud elélvezni is meg pisilni is. Majdnem otthagytam, hogy akkor csinálja magának, de megsajnáltam. Először mögé álltam, de akkor nem láttam, mit csinálok, úgyhogy felém fordult, és úgy húzogattam… neki. Közben tanácsokat adott, irányított, és végre elélvezett, belecsöpögtettem a kagylóba… és még sokáig kellett várni a nyugalmi helyzetre, amikor nagy nehezen sikerült megpisilnie.

Az este folyamán még rengeteg kisebb-nagyon élmény előkerült, ám – akik hallották – az osztálytalálkozó résztvevői Nikinek szavazták volna a közönségdíjat.

Vége