Manó

Megjegyzés: Ez a történet a Születésnapi öltánc című szerves folytatása. Elképzelhető, hogy anélkül is lehet élvezni, de annak ismerete erősen ajánlott. Emellett előzménye még a Szveti-sorozatom (Nyaralás; Oroszországból szeretettel; Másnap) is, aminek ismerete egyes karakterek részletes ismerete miatt lehet lényeges. Egyébként, mint általában, igyekeztem ezt a történetet is önmagában is érthetően és élvezhetően megírni.

***************************************************************************

Lassú léptekkel haladtam végig a folyosón, igyekezve a lehető legkisebb zajt csapni. Ez persze egy átmulatott éjszaka után, amikor az ágyat már mindenre használtuk, csak épp alvásra nem, lehetetlen feladatnak tűnik.

Igaz, ami igaz, arról fogalmam sem volt, más mit hallhat, a másnapos ember érzékei viszont legendás élességükkel már a padló minden apró nyikordulását is eget rengető hangorkánná erősítették.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Rosetta, amilyen kis nyafogós gyerek tudott lenni, legalább annyira tudta azt is, hogy használja ki adottságait és tegye azt, amit tennie kell. El tudom képzelni, hogy a sztriptízbár tulajdonosa, ahol azelőtt dolgozott, maximálisan meg volt vele elégedve. Csak az a kár, hogy nem becsülte meg. Illetve, nekünk a legkevésbé se kár. Már az is megfordult a fejemben, talán tényleg meg kellene fontolnunk, amit ez a kis mitugrász tökmag felvetett. Elvégre egy ilyen táncossal és...

Egy ilyen éjszaka után azonban mindenhez volt erőm, csak gondoskodni nem. Minden izmom sajgott a maratoni hempergőzéstől, a fejem pedig lüktetett és kótyagos volt a fáradtságtól és a sok alkoholtól. Mire Rosettával már mindketten kifáradtunk és alkalom nyílt volna a pihenésre, épp csak rápillantottam az órámra és már ugrottam is ki az ágyból.

Még így is, hogy rögtön felkapkodtam a ruháimat és rohantam haza, már ébredezett a környék, mire az ajtónkhoz értem. Tudtam, ha Hugi észreveszi, mikor evett csak haza a fene, nem fogom tudni estig se levakarni magamról az ugratásaival és a kérdéseivel. Márpedig, amellett, hogy most leginkább csak aludni akartam, hiába volt a legjobb hugica, akit csak el tudok képzelni magamnak, és hiába nem voltak soha titkaink egymás előtt, a szexuális életemet mégse a kishúgommal akarom kitárgyalni.

Ezért hát reménykedtem, sikerül haza érnem még az előtt, hogy felébredne, az utolsó pár lépcsőfokot és az utat a folyosón pedig lábujjhegyen tettem meg, nehogy pont a hazaérkezésemmel ébresszem fel.

Houdinit megszégyenítő ügyességgel, szinte hang nélkül fordítottam el a kulcsot a zárban és nyitottam ki, majd csuktam vissza magam mögött az ajtót. Sehol semmi mozgás, állapítottam meg az előszobából körbefülelve. Gondolatban már meg is veregettem a saját vállamat az ügyességemért, miközben lerúgtam cipőmet.

Azonban elsiettem. Vagyis pont hogy elkéstem, mert a következő pillanatban már meg is szólalt mögöttem egy túlságosan is ismerős hang:

- Nicsak! Haza ért a madárka.

Talán még soha életemben nem pördültem meg olyan sebesen. Pedig pontosan tudtam, mi vár a hátam mögött. A húgom, ahogy a konyhaajtóban állva, gyűrött pizsamában és kócos hajjal kavargatja a reggeli teáját.

- Üdv itthon! Jól telt az éjszaka, Madam B?

- Ne szólíts így! - morogtam, miközben, most már a zaj mennyiségével mit sem törődve, lerángattam magamról a lábamhoz makacsul ragaszkodó cipőt.

- Mert? Ó, kitalálom. Jobb szereted, ha egy kócos kis vöröske zihálja a füledbe - kacagott.

Ha a dühös tekintetem acélpengékből lenne, Hugi már a következő pillanatban millió helyen rögzítve függött volna a falon.

- Jó, jó! Abbahagytam - nevetett fel ismét, magasba emelve kezeit, miközben gyakorlottan egyensúlyozta teáját.

- Azt jól is teszed - morogtam. - Inkább használd arra azt a fene sok energiádat, hogy csinálsz nekem valamit, ami megakadályozza a fejem atomjait, hogy mind különböző irányba rohanjanak szét! - zsörtölődtem, miközben elcsoszogtam mellette a konyha belseje felé.

- Oké! Te vagy a főnök - hallottam a hangját, de nem válaszoltam, csak leroskadtam az asztal mellé és arcom könyöklő kezeimbe temettem.

Mintha az egész koponyámat húrok hálózták volna be keresztül-kasul, amiket most egy gonosz kis manó egymás után penget meg.

- Látom, eléggé igénybe vett a móka - kezdett bele Hugi a foglalatosságába, én pedig csak egy morgással reagáltam. - De meg is tudom érteni. A kiscsaj tudja a dolgát.

- Hm? - nézem fel rá. - Csak azt ne mondd, hogy te már kipróbáltad!

- Hát... mesélték.

Nem tudtam megállni, hogy felnevessek, annak ellenére se, hogy így biztosított volt az újabb, fejembe nyilalló fájdalom.

- Miért nem vagyok meglepődve? Van olyan csaj, akit te még nem próbáltál fel? Gazella, Hosszúláb, Pultoska... Mind megvolt? - nevettem.

- Gonosz vagy - fújt és az arcomba vágott egy törlőrongyot.

- Mmm! - morogtam halkan. - Ha még jobban felbosszantalak, megcsinálod hgyanezt egy nedves ronggyal is?

- Nagyon cinikus vagy másnaposan, ugye tudod? - morogta, miközben elém tett valami löttyöt. Meg se néztem, mi az, csak azonnal felhajtottam.

Rettenetes íze volt. Úgy éreztem, vele együtt mindjárt visszaküldöm gyomrom teljes tartalmát. Sőt, talán magát a gyomromat is. A manócska pedig mintha csak még nagyobb lendülettel pengette volna a húrokat a fejemben. Ha nem ugrottam volna ki legszívesebben a bőrömből, hogy még a világból is kirohanjak, talán még értékeltem is volna azt az amúgy kellemes ritmust, amit produkált.

- De akkor legalább te is elégedett voltál vele. - Előbb szaladtak ki a szavak a számon, minthogy végiggondoltam volna. Kényelmetlen dolog az embernek a testvérével megosztani a szexuális élményeit, meg pláne belegondolni annak a huncutkodásaiba, akire nem is olyan régen még neki kellett vigyáznia, amíg a szülők kimozdultak otthonról, hogy ne törje szét a saját fején a családi herendi étkészletet. De nem bántam meg. Inkább érzem majd később kellemetlenül magam erre a beszélgetésre visszagondolva, de legalább most elterelem a figyelmem a remélhetőleg múlófélben lévő fejfájásról.

- Ezek szerint te is, Madam B - somolygott.

- Ne tereld el a szót, kölyök! - kacagtam fel.

- Akkor te meg így ne szólíts! - öltötte ki rám a nyelvét.

Szerencsére annyira már elmúlt a rosszullétem, hogy tudtam önfeledten nevetni, ráadásul úgy, hogy még a koponyámon kígyózó képzeletbeli repedések sem szaladtak tovább miatta.

A pengetés viszont csak nem akart szűnni. A manócska kitartóan dolgozott.

- Már azon gondolkoztam, tényleg jobban ki lehetne aknázni a lányokban rejlő lehetőségeket, minthogy pincérnőként szaladgáltatjuk őket - igyekeztem újból elterelni a gondolataimat.

- Madam B sztriptízbárt akar csinálni az Infernóból? - nevetett Hugi.

- Dehogy is! Hülye - morogtam. - De este, amikor már a csak inni, beszélgetni, vagy meccset nézni vágyók már otthon húzzák a lóbőrt, miért ne mehetnénk át fiatalos bulihelybe? Persze, ki kell találni még, hogy ne menjünk át bordélyba, de valamit lehet ezzel kezdeni, nem?

- Miért is ne? Már látom is magam előtt: "Inferno, a családi nightclub. Amíg ön hátul reszel, a gyerekek elől szórakoznak" - húzta el maga előtt a kezét, mintha egy óriásplakát felé intene.

- Te most gúnyolódsz velem, mi? - húztam el a szám, de közben alig tudtam visszatartani mosolyomat.

- Neeem - tiltakozott. - Na jó, egy kicsit - kuncogott. - Nehéz elképzelni, hogy működhetne ez, de nem árthat elgondolkodni rajta.

- Na azért - somolyogtam és nyújtózkodtam egy nagyot, hogy minimális helyzetváltoztatással elérjem fejét és összeborzoljam haját.

Nem tudom, mit kevert nekem, de bár a fáradtság megmaradt, a fejfájás egyre jobban kezdett tovaszállni. A kis manó viszont csak nem tágított. Kitartóan pengette húrjait, egyre változatosabb ritmusban. Már kezdtem azt hinni, teljesen megőrültem. Talán azzal a sok izzadtsággal együtt a Rosettával való hentergőzés közben az eszem is eltávozott. Aztán viszont lassan kezdtem rájönni, talán a hang forrása nem is a fejemben keresendő.

- Mi ez a hang? - tettem hát fel a kérdést. Maximum a végén együtt hívjuk a pszichomókust.

Hugi azonban nem rökönyödött meg, milyen hangokat hallok én, hanem feje azzal a tipikus önkéntelen mozdulattal a nappalitól elválasztó fal felé fordult.

Nem is kellett több, gyorsan feltápászkodtam ültömből és az ajtó felé indultam, hogy Hugival a nyomomban belökjem.

Ha egy szemernyi kétségem is volt eddig, mitől olyan zilált az én drága hugicám kora reggel, a hasonló állapotban a kanapén ücsörgő szőkeség azonnal választ nyújtott. Hálóruhának használt bokszere és atlétája úgy lógott rajta, mintha a kutya szájából rángatták volna ki, szőke lobonca pedig kócos sörényként keretezte arcát, ahogy egyik lábát felhúzva ücsörgött és kezében tartotta a pengető hang forrását, egy gitár képében.

Hozzám hasonlóan ők se alhattak túl sokat és eléggé be volt lassulva ahhoz, hogy csak pár pillanat után figyeljen fel jelenlétemre.

- Á! - mosolyodott el, leeresztve pengető kezét. - Megjött a mi Madamunk?

Elengedtem fülem mellett az élcelődést és csak a hangszert bámultam.

- Ezt a hangot te csináltad?

- Hát... igen. Ne haragudj! - dörgölte a tarkóját. - Nem akartalak zavarni vele.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jól zenélsz - válaszoltam.

- Nem mintha újdonság lenne - kuncogott.

- Ezt hogy érted? - vontam fel egyik szemöldököm.

- Nem tűnt még fel, hogy minden reggel itt gitározik egy fél órát? - kuncogott Hugi is, értetlen tekintetemtől kísérve.

- Csodálkozol? - válaszolta neki Szveti. - Olyankor Csipkerózsika még javában húzza a lóbőrt.

- Pedig szívesen elhallgatnám. - Csak ennyit tudtam hirtelen kinyögni.

- Ugyan! - kacagott fel Szveti. - Én csak pengetgetek.

- Több ez annál - mosolyodtam el.

- Ha te mondod - vont vállat zavartan.

- Én... És majd ha felébredtem, meg is beszéljük jobban, de, ha nem haragszotok, most már állva elalszom.

- De, haragszunk. Akkor itt kerülgethetnénk az ajtóban - viccelődött Hugi.

Erre csak fújtam és szó nélkül elindultam a szobám felé.

- Pihenj jól, B! - mondták szinte egyszerre. Én csak intettem, és miután becsuktam magam mögött az ajtót, úgy ahogy voltam, beroskadtam az ágyba.

Bár szinte azonnal kómás félálomba zuhantam, fülemben még sokáig ott csengett Szveti pengetése. Igen. Bár csak gyakorlás meg kedvtelés volt és java részét szétesni akaró fejjel hallgattam, határozottan tetszetős fülvakarónak tűnt. Vajon milyen lehet, ha komolyan teljesít?

Elhatároztam, amint csak lehet, ezt kiderítem, majd egy elégedett morgással nyugtáztam, mielőtt álomba merültem.

Másnap

Megjegyzés: Ez a történet az Oroszországból szeretettel című B-kaland folytatása, illetve utalásokat tartalmaz a Kocsma-sorozatomra (Búfelejtő; Új barátságok, új kihívások; Meló; Inferno; Látogatás az Infernóban; Megnyitó; Félévkezdés) is. Azonban igyekeztem úgy megírni, hogy azok ismerete nélkül is érthető és élvezhető legyen.

**************************************************************************

Nem tudom, mi dobbant nagyobbat, amikor felébredtem, a szívem, vagy a fejem. Előbbi gyakran megesik, ha egy mozgalmas nap mozgalmas estéje után későn kerülök ágyba és nemigen alszom ki magam, utóbbi meg... előbb kellene meggondolnom, mennyi sört iszom.

Hangos nyögéssel jeleztem, amikor végre nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemem, és azonnal arcomhoz is kaptam kezeimet, hogy eltakarjam az ablakon beáradó délelőtti napsütés elől.

- Hogy az a jó büdös...! - morogtam, és néma hálaimát rebegtem, hogy legalább annyi eszem volt, hogy akkor igyam le magam az altalajig, amikor épp másnap nincs órám. És jó munkát végeztem. Még arra sem emlékeztem, hogy kerültem haza. Nem hogy még az ébresztőórámat is beállítsam, hogy reggel mehessek a csodás egyetemre. De azért az esti teendőket mégis sikerült valahogy abszolválni. Legalábbis erre utalt, amikor, bizonytalan mozdulatokkal, szédülve, lüktető fejjel, kikászálódtam az ágyból, és észrevettem, hogy a takaró alatt teljesen meztelen vagyok. A kérdés már csak az volt, nekem sikerült-e ezt a műveletet kielégítő eredménnyel végrehajtani, vagy valaki más végezte... a kielégítéssel együtt. Azonban, mivel semmi nem utalt arra, hogy bárkivel is megosztottam volna az ágyam az éjszaka, se ismeretlen parfüm illata, se egy ott felejtett bugyi, vagy melltartó, és még kevésbé azok édesdeden és meztelenül szendergő gazdája, kénytelen voltam nyugtázni, hogy úgy távoztam a tegnap esti buliból, ahogy érkeztem. Egyedül. Legalábbis ami az e-fajta kíséretet illeti.

Persze azért semmi okom nem volt a panaszra. Ez az az időszak, amikor tizennyolctól (vagy talán már tizenhat-tizenhéttől) huszonnégy-öt-hat-hét-nyolcig mindenkinek a bulin jár az esze. Elkezdődött már a félév, túlestünk a megpróbáltatásokon, hogy melyik vérszopó szipirtyó tanár milyen embertelen feltételeket szab azért cserébe, hogy legalább egy kettest befirkantson nekünk. Már akinek nem befarkant persze az arra biológiailag képes fele, de attól meg az Isten óvjon. Bár, a biológiailag arra nem képesektől se feltétlenül vagyunk biztonságban. Hallottam már olyan tanárnőről, akinél ha meggebed az ember lánya, akkor se kaphat kettesnél jobbat félév végén, ha nem teszi szét neki a lábát. De nekem, hála az égnek, nem volt szerencsétlenségem hozzá, és, a pletyka erejét ismerve, azért kellő kritikával is kezeltem a témát. De inkább nem is gondoltam rá. Miután pedig az ember elraktározta ezeket a teljesítendők listáján, a "ráér" rublikában, és tudatosította magában, hogy a vizsgaidőszak még kellemesen messze van, az első útja máris a legközelebbi bulihelyre vezetett. Meg a másodi-harmadik is, teszem hozzá.

Na jó, nem téved az, akiben itt felmerül a kérdés, ez engem miben érint. Nekem talán még a negyedik utam se a zsúfolt, zajos, félrészegen táncoló emberek tömegével telezsúfolt helyekre vezetett, de ha már Pultoska, meglovagolva ezt az igényt, majd' minden este partit rendezett az Infernóban, nekem is ott volt a helyem. Egyszer-kétszer legalábbis. Rosetta úgyis megfűzött minket, hadd adjon elő forró táncokat (és itt nem a rumbára vagy hasonlókra gondolok), legalább néhány alkalommal. És hogy nézett volna ki, ha nincs ott a "Madamja", hogy vigyázzon rá? Még akkor is, ha rühelltem így gondolni magamra. Na de a megfelelő motivációs erő megvolt, a környék szórakozni vágyó egyetemista csajai képében. Úgyhogy, ha haza nem is hoztam senkit és egy bugyi se landolt a padlómon, a sajátomon kívül, persze, nem lehettem biztos, hogy a kezem nem is járt egyben sem, vagy más kéz az enyémben.

Ez azonban most a legkevésbé sem izgatott. Sokkal inkább az, hogy hogyan tüntessem el azt a kellemetlen utóízt a számból, meg hogy miként szabaduljak meg ettől a rettenetes fejfájástól, amiért cserébe a legközelebbi, a maitól időben tisztes távolságra helyet kapó szórakozási alkalom bugyiban matatását is oda adtam volna. Már a megszüntetéséért, persze.

Gyorsan sikerült előbányásznom egy kényelmes tréningnadrágot, meg egy topot, miközben oroszlánsörényre emlékeztető bozontomnak igyekeztem emberi formát kölcsönözni, hogy aztán csoszogó léptekkel kivánszorogjak a konyhába.

Már félúton megcsapta a fülemet valami halk neszezés. Bár az eszemről vagyok többnyire ismert, méltán vagy méltatlanul, belekerült jó néhány hosszúmásodpercnyi fogaskerék-kattogtatásba, amíg felismertem a vidám dúdolás hangját. Az pedig már a hab volt a tortán, hogy sikerült hozzá párosítani és hangforrásként beazonosítani a húgomat is. Megérdemeltem volna egy kiadós vállon veregetést, bár a fejsimogatás jobban esett volna.

- Fene azt a nagy jókedvedet! - morogtam, miközben befordultam a konyha ajtaján, hogy aztán azonnal hátra is hőköljek. Nem, a hang és forrásának mesterműnek megfelelő összekapcsolása igazolást nyert, bár, jelen állapotomban, azon se lettem volna meglepődve, ha maga az angol királynő ténykedik a konyhámban. A problémát egész más jelentette. Mégpedig az, amit láttam magam előtt. Hugit nagy kegyesen megkímélte a buli "jótékony" hatása, ami önmagában irigykedéssel vegyes megrökönyödést kelthetett volna bennem, de sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, hogy az arcára kiülő széles mosolyon kívül nem viselt semmit.

- Jó reggelt, Álomszuszék! - vigyorgott rám.

- Ááá! - kaptam ismét teátrálisan a szemeimhez. - Meg akarsz vakítani? Inkább vegyél fel valamit, mielőtt valakiben kárt teszel!

Hugi hangosan felnevetett és a fejét csóválta, miközben visszafordult a sütőlapon rotyogó tojásrántottájához. Pontosan tisztában volt a hangomban megbúvó élccel. Valahol még irigyeltem is hosszú combjaiért, kellemes ívű csípőjéért, hamvas fenekéért és pont a megfelelő mértékben telt melleiért. Meg tudtam érteni minden egyes pasit és lányt, aki a nyálát csorgatta és tán azért is elkövetett mindent, hogy bejuthasson azok közé a feszes combok közé. De mégis, mi más lenne a reakciója egy tisztes városi lánynak, ha meglátja a testvérét meztelenül? Legyen az akármilyen vonzó!

- Nem viccelek! - humorizáltam tovább, meglepően komoly hangon, bár ez talán inkább volt betudható másnapos kábultságomnak, mint színészi képességeimnek. - Még a végén elmegy az étvágyam.

- Beszélj csak a magad nevében! - szólalt meg mögöttem egy kellemesen, de valahogy mégis idegen hatású kiejtéssel csengő hang. Ahogy hátra néztem a vállam felett, azonnal meg is pillantottam a hozzá tartozó, szélesen vigyorgó arcot, a vidáman szikrázó kék szemeket és az enyémnél semmivel kevésbé torzonborz szőke hajkoronát. - Nekem pont így tetszik - nevetett Szveti, miközben ellibbent mellettem, hogy légies mozdulatokkal Hugi mellett teremjen és lábujjhegyre emelkedve ajkaira tapassza az övéit.

- Pfuj! Menjetek inkább szobára! - igyekeztem visszatartani a nevetésemet.

- Már ott vagyunk - kacagott Hugi. - Nem tűnt fel?

- Aha. Mi is itt lakunk. Rémlik? - tette hozzá vidáman Szveti is, majd átölelte a mellette álló meztelen derekát, hogy nyelvét a szendeség legapróbb jele nélkül áttolja a szájába.

Halkan sóhajtottam és a szememet forgattam. Kellett nekem rábólintanom, hogy ez a lány beköltözzön hozzánk! Na jó, nem játszom meg magam. Örültem, hogy vidámnak láthatom a húgomat. A boldog kifejezést szándékosan nem használom, mert pontosan éreztem, messze van innen az ásó-kapa és valószínűleg előbb vezetném én oltárhoz Szvetit, mint Hugi, de mégis, élvezték egymás társaságát. Állva, ülve és fekve is. Mikor ki a másik alatt. És nem panaszkodhatok, a lehető leghalkabban tették, és egy pillanatra sem éreztem azt, hogy én lennék az elefánt a bimbózó kapcsolatukban. De én lennék, ha nem ragadnék meg minden alkalmat, hogy csipkelődjek?

- Na jó, gerlepár! - morogtam, folytatva csoszogó utamat a konyhaszekrény felé. - Csak a kezed is mozogjon úgy, mint a nyelved, Hugi, nehogy odaégjen az a rántotta!

- Vettem, főnök - kacagott a megszólított, épp csak annyi időre szakadva el Szveti ajkaitól, amíg az felemelte a kezét, hogy partnere arcára simítsa és ismét csókjába vonta őt

- Én meg addig szerzek valami gyógyszert - motyogtam, inkább csak magamnak, igyekezve előkeríteni valamit, ami megszünteti ezt a borzalmas fejfájást. Ha másért nem is, azért, mert hiába nincs ma órám, mégiscsak szorgalmi időszak van.

Oroszországból szeretettel

B és Hugi életébe egy váratlan látogató toppan be.

Megjegyzés: Ez a történet a Meglepetés és a Nyaralás folytatása, azonban remélhetőleg mindkettő ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető.

***********************************************************************

Arra ébredtem, hogy a fejem szét akar robbanni. Mintha egy jól kigyúrt aszfaltozó munkás épp megragadta volna szerszámát a fejemben, és abban a pillanatban, ahogy elkezdett pislákolni bennem az ébrenlét, rögtön rázendített. És senki sem szólt neki, Méhek módjára, hogy "Jaj, Béla, vigyázz! Az ütvefúró veszélyes szerszám". Bár tény, ami tény, nekem volt veszélyes, nem neki.

- Hogy az a jó büdös! - mordultam fel, szemeimet szorosan lehunytam és kezeimet a halántékomhoz emeltem, mintha csak úgy maradna egyben hevesen lüktető kobakom.

Hogy én mennyire utálok másnapos lenni! Ilyenkor fogalmazódik meg az ember fejében, hogy soha többé alkoholt! De persze, pláne magamat ismerve, elég csak pár nap és máris inni fogok megint, mint a kefekötő. Ha nem lennék aféle munkatárs az Infernóban, és nem innék ingyen, annak a mennyiségnek az árából, amit magamba öntök, Pultoska főnöke simán elmehetne a Bahamákra a nyáron.

Na jó, túlzok persze, de jelen állapotomban még egy korty sör is irdatlan mennyiségnek tűnt. És mindezt úgy, hogy nem is én voltam tegnap az ünnepelt. De hát már csak ez a leosztás. Sorina kapja a csajt, én meg a másnaposságot.

Két-három lépésenként meg kellett támaszkodnom, miközben kidülöngéltem a kis lakás konyhájába. És még örülhettem neki, hogy oda vezetett az első utam és nem a porcelánfotelhez, hogy ezúttal ne a rendeltetésszerű felemet emeljem fölé.

Bágyadtan hunyorogtam az ablakon beáramló fénytől. Még csoda, hogy nem mentem neki semminek. Aztán hirtelen megcsapta orromat a frissen főtt kávé illata. Fejem, ha nem is tisztult ki, de azonnal könnyebb lett, és már kissé jobb közérzettel szívtam be a felemelő illatot.

- Úgy szuszogsz, mint egy náthás buldog - nevetett fel Hugi.

Szemeimet résnyire nyitottam és mogorván figyeltem a konyhapultnál álló alakját.

- Kapd be, jó? - morogtam, majd tekintetem lassan a főzőlapon nyugvó edényre tévedt. - Honnan tudtad, hogy most jövök?

- Viccelsz? Egy kiadós részegeskedés utáni reggel a harmadik szomszédban is meghallják, amikor felébredsz - kacagott.

- Nem is igaz. És nem is voltam részeg - húztam el a szám.

- Nem? Pedig akkor horkolsz úgy, hogy lerepül a tető.

- Fogd már be, Napocska! - morogtam, ő viszont csak tovább nevetett.

Már épp a fejéhez akartam vágni még valami játékos sértést, amikor hirtelen megszólalt a csengő.

- Ki lehet az? - néztem félig lehunyt szemmel az ajtó felé.

- Nem tudom - válaszolta, talán túl gyorsan is. Zsongó fejjel nem tudtam megmondani, de mintha valami több is bujkált volna a szavai mögött.

- Ha az a csaj, akivel egész tegnap éjjel flörtöltél, jött közölni, hogy teherbe ejtetted, kitagadlak.

- Álmodozz csak, Lufi! - kacagott jókedvűen Hugi, miközben én az ajtóhoz csoszogtam és beleerőltettem a kulcsot a zárba.

- Helló! - mosolygott rám szinte azonnal egy kék szempár a folyosóról, amikor meglátott, és a hozzá tartozó arcon szélesre húzódott a mosoly. - Jó újra látni.

Pár pillanatig csak pislogtam. Azon sem lettem volna meglepődve, ha a környezetemben mindenki hallja, ahogy kattognak fejemben a fogaskerekek, bebutol a Comodor és csipogva-sípolva betárcsáz az internet.

- Szveti! - nyögtem ki végül, ahogy a helyére került a szőke lány arca a tavalyi nyári út hajóján. - Te meg...

Valószínűleg túl lassan formáltam a szavakat, mert anélkül is, hogy félbe szakított volna, könnyedén átvette a szót.

- Meglepetés - kacagott fel és széttárta a karjait. - Oroszországból szeretettel.

Szám lassan mosolyra húzódott.

- Na de hova lett a híres magyar vendégszeretet? Gyere csak be! - álltam félre az ajtóból.

- Azt volt alkalmam megtapasztalni már a nyáron is - nevetett vendégünk és Hugira kacsintott, miközben behúzta maga után bőröndjét is.

- Hé! Az nem számít! Akkor csak az ő ágyában voltál vendég - nevettem. - De, ha nem haragszol, én iszom egy kávét, mielőtt helyben eldőlnék. Kérsz te is?

- Nem, kösz, én megvagyok. Amíg nem erőltetsz belém minden reggel apám vodkájából, semmi más nem kell.

- Ne beszélj nekem alkoholról, ha kérhetem - morogtam. - Mindjárt kidobom a taccsot.

- Másnapos - magyarázta Hugi értetlen vendégünknek, akinek erre azonnal megvilágosult mosoly terült szét az arcán. Közben meg, amíg én kitöltöttem a kávét és lassan felüdültem kortyaitól, mesélni kezdett.

- Otthon az egyetemen láttam, hogy van lehetőség a képzés egy részét külföldön elvégezni. És, mit ad Isten, az egyik lehetőség pont a budapesti egyetem volt. Úgyhogy, gondoltam, miért ne lephetném meg az én régi magyar barátaimat.

Hugi nem tűnt túl meglepettnek. Még az ajtóban álldogálva is láttam, ahogy széles mosoly ül ki arcára, miközben lehuppannak Szvetivel a kanapéra. A figyelmemet még bágyadtságom ellenére sem kerülte el, ahogy minden alkalmat megragadtak, hogy egymáshoz érjenek.

- Szóval, jöttél még pár menetre? - vigyorogtam.

- Valahogy úgy - nevetett, miközben kezét a zavarát sikertelenül rejtegető húgoméra helyezte.

- És, most játsszam el a gondoskodó anyapótlékot, és kérdezzem meg, hova szándékozik a kedves hölgy elcsábítani az én drága testvérhúgomat egy kis légyottra? - kacagtam.

Szveti nem válaszolt. Most rajta volt a fogaskerék kattogtatás sora, ahogy zavart kék szemekkel rám nézett. Nem hiába, bár szinte hiba és akcentus nélkül beszélt magyarul, nyilván nem volt túl nehéz kutyaszorítóba keverni valami bonyolultabb kifejezéssel.

- Csak azt akartam kérdezni, hol fogsz lakni - mosolyogtam barátságosan.

- Á! - tért vissza a vidám mosoly az arcára. - Hát... Van lehetőség megpályázni kollégiumot, és ösztöndíjasként jó eséllyel meg is kapom, de az ügyintézéshez itt kell lennem. Addig meg... majd csak találok valamit - vont vállat.

Szinte éreztem a ránk telepedő csöndben a levegőben függő várakozást. Abban biztos voltam, én nem lennék ilyen nyugodt, ha napokig nem lenne hol aludnom. És erősen kétlem, hogy Oroszországban gyorsabban őrölnének a bürokrácia malmai, mint nálunk.

Aztán, lassan kezdett pislákolni az a bizonyos villanykörte a fejemben, ahogy figyeltem a nyugodt Szvetit és a sokat mondóan mosolygó Hugit. Nem először éreztem úgy, mintha ő egy csepoet se lenne meglepve.

- Ugye ti ezt már előre lebeszéltétek? - nevettem fel vidáman, de azonnal meg is bántam, ahogy éles fájdalom hasított a halántékomba.

- Mi? Dehogy - nézett rám ártatlan szemekkel Hugi, de ez a kifejezés csak még inkább az ellenkezőjéről győzött meg.

- Látom, már te is otthonosan érzed magad - kacsintottam rá, arra gondolva, nem is olyan régen kéredzkedett be ő is.

- De... amúgy - kezdte, mintha csak most találna ki -, miért ne maradhatna? Csak egy kicsit. Amíg a kolit elintézi.

- Ha arra gondolok, hogy azelőtt szép nyugalomban éltem itt egyedül... - simogattam az állam megjátszott megfontoltsággal.

- Nem zavarok sok vizet - ígérte Szveti. - Meg felajánlanám a finom hazai vodkát, ha az most számítana - mosolygott.

- Nem is tudom... - folytattam tovább, elnyújtva a szavakat.

- A hely miatt nem kell aggódnod - folytatta a puhítást Hugi. - Alhat az én ágyamban.

- Na azt nem kétlem - nevettem. - De, mivel erősen kétlem, hogy te meg kimennél addig a kanapéra, azzal lőttek az éjszakai pihenésemnek.

- Észre sem fogsz venni, megígérem - nézett rám komoly szemekkel Szveti.

Erre már nem válaszoltam semmit, csak halkan kuncogva csóváltam a fejem.

- Tiszta kamaszok vagytok, ugye tudjátok? - vigyorogtam, mire mindkettőjük arca felderült.

Nem tagadom, az első pillanattól se volt semmi kivetni valóm az ellen, hogy Szveti velünk maradjon. Bár persze, olyan emberként, aki jobban szereti a nyugalmat és ha van lehetősége az egyedüllétre, nem repestem az örömtől, de így má legalább adu is volt a kezemben.

- Hurrá! - ugrottak egymás után a nyakamba, cuppanós puszit nyomva az arcomra, aztán meg úgy ünnepeltek, mintha a kamaszkor után kislánnyá vedlettek volna vissza.

- De aztán nehogy holnap meg már a tegnapi csajodat akard beprotezsálni! - böktem gyengéden oldalba Hugit, miközben a fürdőszoba felé indultam, hogy lemossam magamról a másnaposság mocskát.

- A tegnapi csajod? - nézett Szveti a húgomra, inkább érdeklődően, mint dühösen. De hát, nem is volt oka fejleménynek lenni, hiszen anno épp ő mondta, hogy semmi olyat nem akar tőle.

- Aha - válaszoltam én. - A gyermeke anyja.

Szveti szája is mosolyra húzódott, látva nevetésem, majd, amikor már tényleg eltűntem a fürdőszobában, még hallottam, ahogy vidáman beszélgetnek. Összeugrasztani egy pillanatra sem akartam őket, és így legalább megadtam nekik a beszédtémát, hogy Hugi elmesélhesse a tegnapi bulit. Talán még Pultoska is örülni fog, hogy szerzünk neki egy új törzsvendéget. Pláne egy alkoholofil orosz képében.

Nyaralás 3. rész

Előzmény: Nyaralás 1. rész
Közvetlen előzmény: Nyaralás 2. rész

*********************************************************************

Másnap reggel arcomon széles vigyorral léptem ki a fedélzetre, magamba szívva az üde tengeri levegőt. Bár térdem semmivel sem volt jobb állapotban, és csak az különböztette meg egy merev fadarabtól, hogy tompán, de szüntelenül sajgott, még ez sem ronthatta el jókedvemet.

Nem tudom, Cappucino hogy volt vele, de én még a végighancúrozott éjszaka után is üde és kipihent voltam. Igaz, nekem nem is kell a nap hátralévő részét kemény munkával töltenem. Ehelyett csak élveztem a rám sütő napot és mosolyogva néztem az idekint pihenő embereket.

Hugi is vidáman fogadott a pultjánál, amely előtt, talán már elmaradhatatlan reggeli vendégként ott ücsörgött Szveti is.

- Ritkán látni téged ilyen boldognak - jegyezte meg. - Főleg egy olyan mogorva napod után, mint a tegnapi.

- Egyetértek - emelte rám kék szemeit Szveti is. - Mintha kicseréltek volna.

Az arcára kiülő mosoly azonban elárulta, egyáltalán nincs ellenére a dolog.

- Mit mondhatnék? - vontam vállat, miközben igyekeztem sajgó térdem számára a lehető legfájdalommentesebben lerogyni az egyik székre. - Kellemes éjszakám volt.

- Tényleg? - nézett rám érdeklődve Hugi, miközben elém tette az aznap reggeli kávémat. Aztán szemében hirtelen megcsillant a felismerés szikrája. - Ó! Szóval akadt egy kis himi-humi?

Erre már nem válaszoltam semmit, csak úgy vigyorogtam, mint a macska, aki épp most nyelte le a kanárit.

- Meglehet.

Látszott rajta, hogy úgy tolulnak fel belőle a kérdések, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje, azonban végül nem is jutott szóhoz, amikor Szveti összevont szemöldökkel egyikünkre, majd másikunkra nézett.

- Mi az... himi-humi?

Na most kibújt a szög a zsákból. Elég volt csak zavarba hozni ezt a leányzót és máris sokkal jobban kezdte törni a magyart. De úgy tűnt, a húgom valami még zavarba ejtőbbet is talált benne, mert hirtelen megmerevedett szólásra nyitott szája, szavai úgy tűntek el, mintha valami gonosz kis manó lopta volna el őket, arcán pedig enyhe pír jelent meg.

- Na mi az? Elvitte a cica a nyelvedet? - kacagtam. - Esetleg nálatok is volt egy kis entyem-pentyem? - kacsintottam a mellettem ülő orosz lányra, aki a szóképektől megzavarodva még mindig értetlenül nézett ránk.

Hugi nem válaszolt, csak Szvetlanára nézett, és arca még jobban elvörösödött.

- Mi az? Csak nem fején találtam a szöget? - nevettem tovább, mire Hugi valami kifürkészhetetlen tekintetet eresztett meg felém. Egyszerre volt benne félelem, ijedtség, zavar és aggodalmas várakozás.

Arcomról lassan lehervadt a széles vigyor, ahogy rájöttem, mi hozta ennyire zavarba a húgomat.

- Tényleg? - kérdeztem színtelen hangon. Nem is tudtam igazán, mit érezzek, a hihetetlen meglepetésen kívül, hogy így ráhibáztam.

Hugi nem válaszolt, csak pironkodva lesütötte a szemét és hirtelen feltűnően nagy figyelmet szentelt egy halvány foltnak a pulton.

- Az anyját! - kacagtam fel ismét. - Vak tyúk is talál azért néha szemet, nem igaz?

Az én rákvörös kishúgom úgy tett, mintha el is feledkezett volna jelenlétemről, és sokkal jobban érdekelné a koszos pult. Én közben a másik tettestárs felé fordultam és rá kacsintottam.

- Szóval megprütykölted a húgomat, mi? - nevettem, bár magam sem tudtam igazán, mi lepett meg ebben ennyire. Hugiért mindigis bomlott mindenki, aki csak élt és mozgott, és persze már tudta, hogy ami a lába között van, nem csak pisilésre való. Ő pedig, bár, őszintén, nem igazán tudom, mi játszódhat le ilyenkor a csinos kis buksijában, ritkán ellenkezett.

Szvetin látszott, hogy már teljesen elvesztette a fonalat, értetlenségében pedig ő is egyre jobban elpirult. Ott voltam tehát két zavarában piruló leányzó között, akik talán csak nem régen bújtak ki az ágyból, egymás karjaiból, és, nem tudom, miért, képtelen voltam megállni, hogy hangosan kacagjak.

- Na, akkor erre igyunk! - emeltem fel kávémat, mintha csak valami ital lett volna, és, ennek megfelelően úgy öngöttem le a torkomon egy húzásra, ahogy a pálinkát szokás, hogy aztán elégedetten csettintve a nyelvemmel, hátra vessem a fejem. Na igen, ez a nap is jól indul.

És amilyen jól indult, olyan jól folytatódott is. Már az egyetem első félévében rászoktam a kávéra, azóta pedig már napi legalább kettő nélkül többnyire gyakorlatilag használhatatlan vagyok. Ez a cappucino viszont most jobban feldobott, mint a nevét adó ital bármikor is. Ha tehetném, ezen túl tuti minden reggel inkább őt "fogyasztanám". És, ami még extrán is az előnyére írható, a rengeteg energia mellet hihetetlen jókedvet is adott. Így pedig, hiába nem lett fizikai állapotom semmivel se jobb, most még az árnyékban, kinyújtott lábbal való ücsörgés is ezerszer jobban esett, mint máskor az egészséges mozgás.

Miután sikerült a húgomat nagy nehezen kizökkentenem a pirulásból legalább egy percre, szereztem tőle néhány doboz sört, amivel már gond nélkül kibírhatom akár az egész napot ia, leszámítva azt az időt, amíg szerzek magamnak valami ennivalót, mellé pedig egy jégkockákkal teli vödröt, hogy még hidegen is tartsam. Így pedig már kész is volt a műsor, a szemrevaló turistáknak hála, és a karnyújtásnyira elhelyezett hűsítő is. Kell ennél több?

Csak ücsörögtem ott, nézelődve és élvezve a semmit tevést, amikor egyszercsak egy ismerős hang, tört magyarsággal elmormogott szavai vonták magukra figyelmemet.

- Brigi, beszélhetnénk?

Felpillantottam a komoly kék szemekbe, és arcomra akaratlanul is kiült a mosoly. Nyilvánvaló volt, hogy a húgom, távozásom után, elmagyarázta neki, miről beszéltünk. Talán még többet is.

- Gondolom, a húgomról lenne szó.

Szveti idegesen egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, majd lassan bólintott.

- Tudnod kell - kezdte lassan -, hogy ez nem az, aminek látszik.

- Merthogy? - vontam fel a szemöldököm érdeklődve. - Lefeküdtél a húgommal. Vagy tévedek.

- Nem... Igen. Vagyis... - hápogott. - Igen, lefeküdtünk, de... én nem, nem akarni tőle semmit - akadozott nyelvtudása, ahogy egyre jobban zavarba jött, majd amikor rádöbbent szavai kétértelműségére, ismét szabadkozni kezdett. - Mármint... nem úgy érteni. Én akarni őt, csak... nem akarom... Én... - t

Teljesen belezavarodott mondandójába, majd, amikor rájött, ebből már nem tudja kimagyarázni magát, dühösen szitkozódott az orra alatt az anyanyelvén.

Nem tudtam megállni, hangosan fel kellett nevetnem ennek a szerencsétlen lánynak a zavarán. Talán kicsit túl gonosz voltam vele reggel, és, ha jól éreztem, most valami vérszomjas fenevadnak tart.

- Nyugi, Szveti! Lazíts! Semmi baj - nyugtattam.

- De én... a húgod... Mi... - hápogta.

- Lefeküdtetek. Igen, tudom. És akkor? Nem vagyok az anyja, hogy megszabjam, kivel lehet és kivel nem. Nagy lány már. Tud vigyázni magára - mosolyogtam töretlenül.

Szveti arcán tükröződött, ahogy kavarognak benne az érzelmek. Megkönnyebbülés, kétely, félelem, értetlenség, öröm és még ki tudja, mi minden. Megszólalni sem tudott, csak némán tátogott.

- Na, gyere inkább, igyál egyet! - vettem elő egy sört rögtönzött hűtőmből és felé nyújtottam. Szveti egy pillanatig habozott, majd elvette a behűtött italt, felpattintotta a tetejét, majd egy hajtásra leöntötge majdnem a felét a torkán.

- Ejha, te aztán szomjas voltál - füttyentettem. - Vagy minden orosz így csinálja?

- Bocsánat! - szabadkozott. - Csak nagyon megnyugtattál.

- Miért, mégis mit hittél? Hogy elevenen megnyúzlak, amiért a húgomhoz értél? Vagy kényszerítelek, hogy most azonnal vedd feleségül? - kuncogtam az általam felvázolt helyzet abszurditásán.

- Nem. Csak... tudod... Az apám eléggé... hogy is mondják? Nem szereti a magunkfajtákat - magyarázta.

- Homofób?

Szvetlana nem válaszolt semmit, csak bólintott, és ismét a sörébe kortyolt. Eddig ha fél órát töltöttünk együtt, de most döbbentem csak rá, mennyire félreismertem ezt a lányt. Bár Hugi említette, hogy most végzett a középiskolában, tehát csak úgy egy évvel lehet fiatalabb nála, de mégis, mintha ég és föld lettek volna. Hugi komoly, megfontolt és felelősségteljes, Szveti meg... nos... eddig olyannak tartottam, mint bármelyik tizennyolc éves csitri, aki azt hiszi, már felnőtt és övé a világ, pedig marhára nem. De most, ahogy elnézem gondterhelt arcát, rádöbbentem, mennyire hasonlít az én kishúgomra. Aztán elképzeltem mellé egy tipikus részeges orosz apát, aki megállás nélkül vedeli a vodkát, és ha megtudná, hogy a lánya nem egy hozzá hasonló szőrös medve lába között térdel, hanem egy másik nő punciját nyalja, a minimum az lenne, hogy úgy felpofozná, hogy a fal adja a másikat, de akár elevenen meg is nyúzná. Jó, most nyilván sztereotíp vagyok. Lehet, egyébként szerető és gondoskodó szülő, aki imádja a lányát. Bár Szveti arcáról nem ezt olvastam le.

- Na! Fel a fejjel! - próbáltam vigasztalni. - Nincs semmi baj. Amúgy keg, ha Hugi nem dönt meg, lehet, én megtettem volna.

- Tényleg? - nézett rám csodálkozva.

- Mmm! Meglehet - ült ki kaján vigyor az arcomra, miközben eltúlzott pillantással végigmértem őt, majd megnyaltam a szám szélét.

Egy pillanaton belül mindketten harsány kacagásban törtünk ki.

- Ezek szerint a húgom nemigen mesélt rólam - rejtettem sörösdobozom pereme mögé széles vigyoromat.

- Nem - rázta a fejét. - Mi... mással voltunk elfoglalva.

Ismét elpirult. Bizonyára egyáltalán nem szokott hozzá, hogy ilyen nyíltan beszélhet egy másik lánnyal való viszonyáról egy harmadik személlyel. Pláne nem az illető testvérével.

Erre ismét harsányan felnevettem és magamban megjegyeztem, hogy ezt a lányt érdemes lenne jobban megismerni.

***

A nap végén a sok sörtől már kissé kótyagosan botorkáltam le a lépcsőn a szobám felé. Az enyhén remegő hajó mozgása miatt muszáj volt megkapaszkodnom, de a térdem már kezdett határozottan javulni. Ugyan még biztos érezni fogom egy ideig, az után is, hogy elhagyom a hajót, ez most a legkevésbé sem érdekelt. Ugyanúgy, ahogy az ágy se vonzott még. Nehezen lépkedtem, igaz, de nem vágytam rá, hogy most rögtön elnyújtózzak a szobám nyugalmában.

Aztán, ahogy sétáltam a folyosón, eszembe villant valami. Nem csak hogy a húgomnak sikerült találnia egy üres szobát, ahol ellébecolhatok az ő kontójára, de még ráadásul ez a szoba amellett a kabin mellett is volt, amiben őt magát elszállásolták. Napokig ugrattam, hogy amilyen hangosan horkol, nyilván a szerencsétlen utazótársak inkább már el se jöttek. Hiába bizonygatta azt, amit úgyis tudtam jól, hogy nem is horkol.

De lényeg a lényeg, ott volt tőlem egy karnyújtásnyira, és, mit ad Isten, pont aznap volt a szabad délutánja. Igaz, ami igaz, sok hasznát nem vettem a szomszédos szobáknak, hiszen Hugi korábban kelt, mint én és a töméntelen meló után mire ágyba zuhant, én már rég aludtam, de most, ha társaságra vágytam, elég volt csak a szomszédos ajtóig botorkálnom érte. Én pedig egyértelműen arra vágytam.

Kopogtatásomra, ahogy azt vártam, szinte azonnal ajtót nyitott. A zsebkendőnyi szobácskában még arra sem lehetett hivatkozni, hogy el kell érnie az ajtóig hiszen csak két lépés az egész. Nem tudom, mivel töltötte itt a azt a kevés szabadidejét, ami adatott neki, de meg tudtam érteni, hogy a fárasztó meló után jobban szeretné egyedül múlatni a perceket. De a jó társaságban való sörözgetés más kérdés, mint a buli a fedélzeten. És mégis ki lehetne jobb társaság, mint az ő szeretett nővérkéje.

Kissé meglepetten fogadott, de hamar be is invitált, én pedig a söröm maradékának kíséretében el is terültem az ágyon. Hugi viszont csak kissé kényszeredett mozdulatokkal telepedett mellém.

- Ugyan már, ne legyél ilyen karót nyelt! Buli van! - bíztattam, az alkohol hatására kissé már vidámabban az indokoltnál.

- Én nem érzem annyira jól magam - jött a színtelen válasz.

- Ugyan már! Még mindig a reggeli aggaszt? - húztam el a számat.

- Tudod, Szvetinek nem olyan könnyű az élete, mint nekünk... - kezdte, de én azonnal közbe vágtam.

- Igen, igen, tudom. Beszélgettünk egy jót napközben és no para.

- Tényleg? - csodálkozott.

- Persze. Miért? Úgy gondolod, nem tudok beszélgetni? - Ki se vártam a válaszát, azonnal folytattam. - Megbeszéltük az élet ügyes-bajos dolgait és tisztáztuk, hogy ha nem zavarnál be a képbe, én is ezer örömmel megdönteném őt.

Erre már Hugi is elmosolyodott kissé, de öröme továbbra se volt felhőtlen.

- Örülök. Én viszont így is nagaon megüthetem a bokámat, hogy egy utassal kavarok.

- Én ugyan nem mondom el senkinek. Lakat a számon. - Úgy csináltam, mintha kulcsra zárnám a szám, majd eldobnám a kulcsot. - Na, mosolyogj már Napocska! - karoltam át a nyakát, hogy magamhoz húzzam, majd adtam egy barackot a fejére, mire ő is egyre kevésbé tudta már visszatartani mosolygását. - Amúgy meg, kevésbé ütnéd meg a bokád, ha nem magassarkúban mászkálnál még itt is.

- Kapd be! - szakadt ki most már belőle is a nevetés és hozzám vágott egy párnát.

- Kapd be te! - vetettem rá magam és a következő pár percben heves kacagás közepette birkóztunk. Végül, mivel egyik lábammal nem tudtam megtámasztani magam, ő kerekedett felül, de sikerült lefegyvereznem egy a halántékára mért ádáz puszival.

- Na és, mikor lesz a nagy nap? - böktem oldalba a könyökömmel, amikor végül zihálva elnyúltunk egymás mellet az ágyon.

- Még egy verést akarsz? - eresztette meg felém Hugi a legmogorvább tekintetét, ami abban a pillanatban képes volt, de még így is bujkált egy apró mosoly a szája sarkában.

- Hé! Én sérült vagyok - emeltem fel rossz térdem.

- Meddig akarsz még ezzel takarózni?

- Amíg meg akarsz verni.

Erre már kiszakadt belőle a nevetés és hátra vetette fejét az ágyon.

- Na és, téged kivel hozott össze a szerencse? - nézett rám Hugi.

- Hé! Azt mondtam, lakat a számon, nem? - somolyogtam.

- Na! Légyszi! - kúszott mellém. - Nem árulom el senkinek... Ugye az a barna lány az? Láttam, hogy bámultad őt első nap, miközben elővettem neked a sört.

- Talán igen, talán nem - válaszoltam selytelmesen.

- Ne már! Te is tudsz Szvetiről. Akkor tessék elmondani.

- Miért fizessek azért, amire magamtól jöttem rá? - kacagtam. - Túl árulkodó volt a pír az arcodon - csipkedtem meg arcbőrét.

- Na megállj csak! - vetette rám magát, hogy ismét birkózzunk egy sort, hangos kacagás közepette.

- Amúgy, jó lány ez a Szveti. Kedvelem - jelentettem ki, amikor már levegőhöz jutottam a hempergés utáni zihálástól.

- Aha. Őt könnyű megszeretni.

- Ja. Iszom majd egy jót az egészségetekre, ha a sógornőm lesz.

- Fogd már be! - kacagott Hugi és ismét az arcomba vágott egy párnát.

- És - folytattam, amikor végre kiröhögtük magunkat -, ha vége az utazásnak, az övének, vagy a tiednek, kié előbb, mi lesz veletek?

- Nem tudom. Gondolom, elválnak útjaink. Nem kötelez semmi.

- Csak vigyázz, nehogy meggondold magad aztán, és mehess Oroszországba lányt kérni a homofób apától!

- Na most már tényleg megkapod - vetette rám magát és ördögi mosollyal az arcán csikizni kezdett, hogy a könnyem is kicsordult.

Végül, úgy egy órányi viháncolás után inkább hagytam pihenni. Kijár neki, amennyit robotol. És talán meg is éreztem valamit, jert alig hogy elnyúltam a saját ágyamon, kopogtatás hallatszott az ajtó felől.

Vajon ki lehet az? Hugitól alig öt perce búcsúztam el. Eszébe jutott volna valami? Vagy Szveti akar még valamit tisztázni? De ő nem is tudja a szobaszámomat. Vagy Hugi eljondta volna neki?

Mielőtt azonban a gondolatmenet végére értem volna, már nyitottam is az ajtót, mhogy szembe találjam magam a válasszal, egy mosolygó kávébarna arc képében. Szóhoz sem jutottam, amikor megpillantottam Cappucinót magam előtt nedves hajjal, egy szál köntösben. Még mekkora volt a meglepetésem, amikor egy kecses mozdulattal ledobta magáról a ruhadarabot és ott állt előttem, karcsú, ruganyos testével anyaszült meztelenül.

Végignéztem a folyosón mindkét irányba, hogy hem jár-e senki a környéken, majd megragadtam a lány tarkóját, hogy magamhoz húzzam őt és hevesen megcsókoljam. Hamarosan csapódott is az ajtó mögöttünk és elterültünk az ágyon, hogy ismét izmos combjai közé fúrjam az arcomat.

Órákig szeretkeztünk, hogy aztán a végén zihálva terüljek el az ágyon, ő pedig hozzám simulva vállamra hajtsa a fejét.

Pillanatokon belül álomba szenderedett, miközben én gyengéden simogattam meztelen hátának selymes bőrét.

Nyilván ránk is az a sors vár, mint Hugira és Szvetire. Amint leszállok erről a hajóról, szinte bizonyos, hogy soha többé nem látom majd őt. De ennek így kell lennie. A nyári kalandok már csak ilyenek és az élet megy tovább. Talán várja őt haza valaki az Egyesült Államokba, engem meg... remélhetőleg várnak az újabb kalandok otthon.

Ahogy ezen méláztam, hirtelen léptek halk neszére lettem figyelmes. Léptekére, amelyek egyre közeledtek, míg végül meg nem állapodtak... pont abszomszédos ajtó előtt. Halk kopogás, majd ajtónyílás, egy pillanat múlva ugyanannak az ajtónak a csapódása és szabálytalan léptek tompa kopogása. Hamarosan pedig hallottam is már az egymáshoz simuló testek hangját, amit hamarosan követtek a halk nyögések is, amik közül néha kihallatszott egy-egy orosz szó.

No igen, a szomszédban is zajlik az élet, gondoltam, majd hirtelen eszembe villant, mit gondolhatott Hugi az előbb, amikor minket hallott üzekedni a fal oldaláról. Végül csak kuncogni kezdtem magamban. Ha meg kell tudnom, úgyis megtudom, addig ismpedig remélem, ugyanolyan jól érzik magukat, mint mi. 

Nyaralás 2. rész

Előzmény: Nyaralás: 1. rész

Megjegyzés: Íme a történet második része. Azok kedvéért, akik keveselték az utóbbi történeteim hosszát, ez most elég terjedelmesre sikeredett.
Kellemes olvasás! ;)

*********************************************************************************

Számhoz emeltem a poharam, hogy felhörpintsem annak meghatározhatatlan színű tartalmát, és már éreztem is, ahogy az erős ital marja a nyelőcsövemet a torkomtól le egészen a gyomromig.

- Mi a fészkes fene ez? - krákogtam, miközben köhögve igyekeztem levegőhöz jutni.

- Ez, kérlek szépen, a híres Inferno-koktél - magyarázta Hugi mosolyogva. - A megnyitóra kísérletezek vdle, de már most nagy sikere van. Mindenki ezt kéri már egy jó ideje.

- Ha rám hallgatsz, inkább találj ki helyette valami mást! - töröltem meg a szám a kézfejemmel, mintha ezzel eltűntethettem volna a kellemetlen, maró ízt a számból. - Engem meg dobj meg inkább egy jófajta sörrel.

A húgom rosszallóan csóválta a fejét, immáron közös életünk során sokadjára nyugtázva javíthatatlan ízléstelenségemet a valamire való alkoholos italok terén, szája sarkában azonban ott bujkált a mosoly, ahogy lenyúlt a pult alá a sörömért.

Amíg ő pár pillanatra eltűnt a fényesre suvickolt fehér asztalszerű alkalmatosság mögé, én kihasználtam az alkalmat, hogy a féltető kellemes árnyékából végigmérjem a hajófedélzet innen belátható részét.

Nem hiába magasztalják egekig sokszor ezeket a tengerjárókat. A verőfényes nyári napsütésben az égből érkező sugarakat szikrázva visszaverő medence körül szinte paradicsomi körülmények uralkodtak. A pár diszkréten elrejtett cserépbe ültetett pálma olyan hatást keltett, mintha nem is épp a tenger hullámain ringatóznánk, hanem egy homokos tengerpart növényeinek árnyékában állították volna fel ezt a több tucatnyi asztalt, ahol a vendégek megpihenhetnek, miközben a közeli szállodából kifogástalanul öltözött pincérek hordják nekik a jobbnál jobb étkeket. Mindezt pedig alig csak egy kőhajításnyira, a valóságban pár emeletnyire az elsőrangú szaunától, billiárdteremtől, masszázsszalontól, könyvtártól, és még sorolhatnám. Mindezt persze csillagászati összegekért. De ha egyszer az ember húga itt dolgozik és el tudja intézni...

De nem az állandó környezet volt az egyetlen, ami hozzájárult a szemgyönyörködtetéshez. Sőt, talán sokkal nagyobb hatást gyakorolt az az ad hoc pezsgés, ami mindezt megtöltötte, az utazóközönség képében.

Na igen, valahogy így képzelem én el a paradicsomot. Sok napbarnított, izmos test, amelyet alig takar egy rövid fürdőruha, helyes pasik, csinos lányok, az elhízott amerikai turistákról meg elég csak elfordítani a tekintetünket. És épp hogy csak erre gondoltam, végig is nézhettem, ahogy egy tökéletesen lebarnult, nádszálvékony teremtés kiemelkedik a kedencéből. Hosszú sötétbarna haja nedvesen omlott hátára, falatnyi bikinije által alig takart bőrén pedig fényesen tükrözték vissza a napfényt a vízcseplek. Órákig el tudtam volna nézni, és őszintén irigyeltem a húgom, amiért neki folyamatosan ebben van része, és még fizetnek is neki érte.

Ez azonban csak egy pillanatig tartott, amíg meg nem jelent lelki szemeim előt, ahogy ez a sok-sok ember megrohanja azt a bárpultot, ahol most én ülök. És bármennyire vonzó külleműek is, azért a tartós rohamukat senki nem viselné el jó kedvvel. Erre pedig még rá is erősített az, amit láttam, ahogy végigmértem a húgom, miközben kitette a sörösüveget a pultra és kinyitotta. Hosszú fehér vászonnadrágot viselt egy elegáns galléros pólóval, amit a hajótársaság emblémája díszített. Nem épp egy kényelmes viselet ebben a rekkenő hőségben. Pláne, hogy nyilván nem az volt minden dolga, hogy itt ácsorogjon a pult mögött naphosszat. Ezeken a hajókon a nem állandó személyzet, vagyis a pincérek, takarítók, hasonlók, csak pár hetet töltenek általában egy huzamban, ami alatt viszont degeszre keresik magukat. Azonban ezért cserébe úgy meghajtják őket, mint annak a rendje. Tizenkét-tizenhat órás munkanapok hetente max. egy szabad délutánnal. És itt aztan nincs lazsálás. Ha munkaidő van, itt megállás nélkül rohanni kell és kiszolgálni a "kedves" utasok minden igényét. Az én húgom helyzetét pedig még kevésbé irigylésre méltóvá tette, hogy itt se mondott le mindig hordott magassarkújáról. És most is egy zárt fehér cipőben kopogott a hajódeszkákon.

- Hát akkor, egészségedre! - emeltem fel az elém tolt, behűtött sört, hogy aztán belekortyoljak. - Mmm! És ezt még meg is lehet inni.

Bár nyilván őt sem hagyta érintetlenül a sok megpróbáltatás, amin egy ilyen melóhelyen keresztül kell mennie a gázsijáért, Hugi mégis önfeledten tudott nevetni az ilyen csipkelődésemen. Nem hiába, tudta, mit vállal, ha engem idehív nyaralni, teljesen a saját kontójára.

- Na mi az, mi az? Gyakorlatilag még el sem indultunk, itt máris megy az ivászat? - szakította meg társalgásunkat egy lágy, de így is erőteljes hang.

Hátra fordultam, hogy megkeressem tekintetemmel az angolul elhangzott szavak tulajdonosát, majd, amikor rátaláltam, elégedetten füttyentettem magamban. Bár még csak pár órája voltam ezen a hajón, de megbizonyosodhattam róla, hogy errefelé nem csak az utasok szemkápráztatóak, hanem a személyzet is gond nélkül elindulhatna egy szépségversenyen. Erre pedig a most felénk közeledő tünemény volt a tökéletes példa. Ugyanolyan ruhát viselt, mint a húgom, azzal a kivétellel, hogy ő fekete, lapostalpú cipőt húzott hozzá. Amellett pedig, ami Hugi magas, karcsú alakján kissé bőven, de még így is megfelelően állt, az ennek a nőnek alacsonyabb termetű és viszonylag zömökebb alakján szemet gyönyörködtetően feszült. Sportos alkatú, a húszas évei végén járó jelenség volt, akinek cappucino-színű bőre és vállára omló fekete haja tökéletes kontrasztot képzett hófehér egyenruhájával. Azonnal felismertem jellegzetes amerikai kiejtését. Valószínűleg ő, valamelyik szülője, esetleg mindkettő, vegyes házasságból származhatott, létrehozva ezt a káprázatos jelenséget. Azt mondják, a félvér lányok a legszebbek, mivel ereiben szinte már a lehető legkülönbözőbb eredetű vér keveredik. Na erre ez a nő volt a tökéletes bizonyíték, aki most ruganyos léptekkel felénk közeledett.

- Neked is egészségedre! - emeltem az érkező felé üvegemet egy barátságos mosoly kíséretében, sejtve azt, ami a nő arcára kiülő mosolyból be is hizonyosodott, szavaiban több volt a vicc, mint a komolyság.

Hugi azonban nem habozott betársulni a játékba.

- Ugyan már, őrmester! Már az is baj, ha végzem a munkám? - kérdezte kacagva, könnyedén leutánozva a másik akcentusát. Ilyenkor kicsit felbuzgott bennem a nővéri büszkeség. Nem elég, hogy az én húgom már annyi nyelven beszél, hogy én magam se tudom számon tartani, de még ráadásul, képes ugyanolyan könnyedén elbeszélgetni például egy brittel a saját brit angol kiejtésével, mint most ezzel a nővel az ő teliszájú amerikai dialektusát használva. Jelen pillanatban azonban valami egészen más ütötte meg a fülemet a szavaiban.

- Őrmester? - néztem meglepetten a jövevényre. Bár tény, hogy fehér ruhája alatt szemmel láthatóan domborodó izmok bújtak meg, és egész megjelenésében volt galami stramm erő, mindez könnyed nőiességgel párosult, az arca pedig, bár egész lényéből ki lehetett következtetni valódi korát, sokkal inkább volt egy csintalan húsz év körüli lányé. Inkább illett volna rá a Cappucino vagy valami hasonló megnevezés, minthogy őrmesternek titulálják.

- Igen - kacagott vidáman, megintcsak rácáfolva az előbbi becenévre. - Mindenki így szólít a legénységből. Nem tudom, miért.

- Talán mert néha olyan vagy, mint egy kiképzőtiszt - bokszolt barátságosan a nő vállába Hugi, majd rám pillantott. - Őrmester felel a biztonságért a hajón. És elhiheted, nem bánik velünk kesztyűs kézzel.

- Azt észre vettem, Miss Antialkoholista - kacsintottam én is barátnőnkre, akit viszont én magamban már Cappucinóként könyveltem el.

- Én, antialkoholista? Dehogy - kacagott fel. - Ugyanúgy szeretem a jó italt, mint ti.

- Akkor gyere! Meghívlak egy... Inferno-koktélra - kacsintottam a húgomra.

- Nem, nem - tiltakozott Cappucino. - Köszönöm, de munka közben nem iszom.

- Ahogy gondolod - vontam vállat, majd felé emeltem az üvegem. - Akkor, egészségedre, Őrmester!

- Kérlek, szólíts inkább AJ-nek! - mosolygott rám kedvesen.

- Rendben, AJ! - mondtam ki, de gondolatban még hozzá tettem: "Nekem akkor is Cappucino maradsz." - Te pedig engem szólíts csak B-nek!

- Oké, B! - mosolygott rám, és mogyoróbarna szemeiben hirtelen mintha mást is felfedeztem volna az őszinte boldogságon kívül. Igen. Ahogy rám nézett, széles mosolyában és szemeiben a megismerkedés feletti öröm mögött volt még valami más is. Csak nem voltam benne biztos, de az is lehet, csak nem akartam elhinni, mi.

- Akkor, egészségünkre! - emeltem meg az üveget, és miközben ő is megismételte az utolsó szót, húztam belőle egy nagyot.

***

Késő délután a hajó mozgásba lendült, hogy az éjszaka lepte alatt, míg az utasok pihennek, csendesen suhanjon a tenger vizén következő állomása felé.

Nem tudom, a többi utas hogy lehetett vele, de én sehogy sem tudtam elaludni azon az éjszakán. Eleve nehezen merülök álomba idegen helyen, és akkor is csak felületesen alszom, pláne még ha az ágy is mozog alattam. De most még rosszabb is volt. Csak feküdtem mozdulatlanul a két személyes kabin egyetlen ágyán és bámultam magam felett a sötétséget, miközben hallgattam, ahogy valahol mélyen alattam dübörög a hajó motorja, a belső elválasztófalak pedig úgy recsegnek a mozgástól, mintha egerek, vagy patkányok mászkálnának benne.

Talán pár órára elszenderedtem, a vak sötétségben nem tudtam volna megmondani, de annyi biztos, hogy reggel kialvatlanul ébredtem és mindenem sajgott. A hajó még mindig mozgásban volt, ami miatt a felett egy jelentős részén még ácsorogni sem volt biztonságos, úgyhogy úgy döntöttem, a kabinok közötti folyosón kocogok egyet, hogy átmozgassam az izmaimat.

Miután vagy egy tucatszor körbefutottam az emeletet, valószínűleg jópár zsörtölődő sznob utast felverve, és leöntöttem vagy egy litert a torkomon az itt kapható rettenetesen híg kávéból, kezdtem lassan emberi formát ölteni. Azoban egy valami nem változott. Ahogy lépkedtem felfelé a lépcsőn, a fedélzet irányába, egyre jobban belehasított a fájdalom a bal térdembe. Amikor az utolsó lépcsőfordulót vettem be, már alig tudtam kiegyenesíteni.

Na ez az én formám. Egy az ember életében egyszer adódó lehetőségként szinte ingyen lehetek itt, ezen a hajón, egy rakat sármos pasi és csinos csaj között, erre rögtön az első nap hadirokkantá válok. Mesés.

Amikor végre, nagy nehezen odvergődtem a fedélzeten az italos pulthoz, legnagyobb meglepetésemre, a korai időpont ellenére, Hugit nem egyedül találtam.

Az egyik széken, a pult külső oldalán, egy Cappucinóhoz hasonlóan magával ragadó jelenség ücsörgött, bár ez a lány ennél kevésbé már nem is hasonlíthatott volna az AJ-ként bemutatkozó "Őrmesterre". Bár az utóbbi se volt épp molett, pláne nem kövér, és egy nagydarab benga állatnak sem volt moneható, még ha az őrmester becenév alapján néha ilyen benyomást is keltett, emellett a lány mellett olyan volt, mint egy női Góliát Dávid (vagy Davida?) mellett.

Első ránézésre úgy tizenhét évesnek becsültem ezt a nőiesen karcsú kis teremtését, aki viszont kontyba fogott szőke hajával, fekete térdnadrágjával, hasonló színű felsőjével, mellé pedig fehér cipőjével és hozzá illő csuklószorítójával, valamint a fedélzetet áthatóan beterítő kora reggeli nap ellen az orrára tűzött pilótanapszemüveggel valamivel vagányabb hatást keltett, mint azt haja színe, tejfehér bőre és, sejthetően kék szeme a sztereotípia szerint sugallta volna.

Volt valami, kissé perverzen angyali abban, ahogy ott ücsörgött a pult mellett. Engem azonban most túlságosan is hatalmába kerített a fáradtság ahhoz, hogy megmozduljon bennem valami, úgyhogy inkább elmotyogtam egy egykedvű good morningot, reménykedve benne, bármilyen nemzetiségű ez a szépség, az angolt megérti, és a pult másik oldalán álló húgomhoz fordultam.

- Guten morgen, Schwester! - morogtam, mire ő, a szokásos, valamilyen idegen nyelven elkövetett köszöntésünk helyett, talán felmérve állapotomat, magyarul válaszolt.

- Jó reggelt, nővérkém! Ramatyul nézel ki.

- Úgy is érzem magam. Nincs véletlenül valami fájdalomcsillapítód? - Közben, mint egy ellőtt lábú hadirokkant, odatámolyogtam az egyik szabad székhez, és csak úgy, udvariasságból, ismét angolra váltva, megkérdeztem a szőke lánytól, szabad-e a hely.

- Persze - válaszolta. - És neked is jó reggelt!

Motyogtam valami köszönésfélét és, továbbra is öreguras stílusban, lerogytam a székre, épp, mielőt tudatosodott volna bennem, mit is hallottam. A következő pillanatban azonban elkerekedett a szemem és a mellettem ülő lány felé fordultam, aki, biztosan nem tévedtem, magya4ul szólalt meg. Ugyan ebben még sok meglepő nem lenne, hiszen tudjuk, a világ leglehetetlenebb helyein is könnyedén belefuthatunk magyarokba, ennek a lánynak azonban a kiejtése elárulta, nem az anyanyelvén szólalt meg.

Valószínűleg egyből megértette meglepődöttségem okát, mert ekkor levette napszemüvegét és rám villantotta természetesen kék szemei szikrázó mosolyát.

- Brigi, hadd kutassam be neked Szvetlanát! - szólalt meg a húgom. - Szveti, ő itt a nővérem, Brigi.

- Örvendek a szerencsének - nyújtotta felém a kezét a lány, mostanra már számomra is egyértelműen oroszos akcentussal.

- Szintúgy - szorítottam meg a felém nyújtott jobbot. - Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?

A kérdés csak úgy ösztönösen, gondolkodás nélkül szakadt ki belőlem. Szveti azonban nem vette túlzott tolakodásnak, csak kedvesen mosolygott és megjegyezte: - A húgod jó tanár.

- Szveti meg gyorsan tanul - tette hozzá azonnal Hugi. Ez azonban nem csökkentette meglepetésemet. Ez a lány legalább akkora nyelvzseninlehet, mint a húgom. Elvégre, mennyi ideje lehet ezen a hajón? Pár napja? Egy hete? És mégis szinte tökéletesen, még ha erős akcentussal is, megtanult egy olyan nyelvet, ami meglehetősen távol áll az övétől, és csak egy kb. tizenötmilliós kis közép-európai nép beszéli, szóval jelentősége is a nullához tendál a számára.

- Nem lehetsz egy hétköznapi ember, ha ez ilyen gyorsan sikerült. - Végül csak ennyit mondtam.

Barátnőnk csak pironkodva elmormolt egy köszönömöt. Helyette Hugi válaszolt.

- Szveti az idén érettségizett, és mielőtt egyetemre menne, szeretne minél többet látni és megismerni a világból.

- És ehhez hozzá tartozik a magyar nyelv ismerete is? - ironizáltam.

- Akár - vont vállat az orosz lány.

- De valami fájdalomcsillapítót emlegettél - jegyezte me a húgom.

- Igen - csaptam le azonnal a szavaira. - Megint borzalmasan fáj a térdem.

- A térded? - csodálkozott Hugi.

- Igen, iegn... Emlékszel, mint amikor Horvátországban nyaraltunk és hajóztunk a szigetek között.

- Á, igen. Mennyi is lehettél akkor? Tizenkettő?

- Kb. - húztam el a szám.

- De úgy visítottál, hogy fáj a térded, mint egy kisgyerek - kuncogott a húgom.

- Fogd be, Napocska! Inkább adj valamit!

- Legjobb emlékezetem szerint akor s3m segített semi - komorodott el ő is. - Majd elmúlik.

- Ja. Majd ha már egy hónapja a szárazföldön leszek. Még a végén kiderül, hogy allergiás vagyok a tengerre.

- Az nagy kár lenne - kuncogott Hugi, mire én csak egy szúrós pillantással válaszoltam.

- Talán próbáld meg valamivel elterelni a figyelmed! - javasolta Szveti.

- Pompás ötlet. De mivel? - zsörtölődtem, és még gondolatban hozzátettem, hogy az egyetlen valamire való elfoglaltságra egy ilyen hajón, a flörtölésre, teljesen alkalmatlan lettem azzal, hogy úgy nézek ki, mint egy rokkant a merev térdemmel.

- Holnap korán reggel kikötünk - jelentette ki az orosz lány. - A városnézés talán segít. Én biztos megyek.

- Nagyszerű - lelkendezett Hugi. - Majd mesélhetsz.

Ő ha akarna se mehetne, mert nyilván itt kell maradnia lesni a lustább utasok kívánságait, akik a hajón maradnak. Engem, személy szerint, érdekelt volna a dolog. Ha külsőre teljesen más is, mint én, abban hasonlítunk Szvetivel, hogy én is imádok világot látni. Most azonban kételkedtem a kúra hatékonyságában, úgyhogy csak félvállról vetettem oda: - Lehet.

Nem vagyok épp egy nőies gondolkodású illető, de aki közelebbről ismer, az tudja, hogy, jó nőhöz illően ez a lehet nálam gyakorlatilag egyet jelent a nemmel. Bár még semmi nem dőlt el, ez már akkor is benne volt a levegőben.

A nap hátralévő részét igyekeztem pihenéssel tölteni, hátha az segít, hogy helyre rázódjak. Csak ücsörögtem az árnyékban a medence mellett, lábaimat kinyújtóztatva, egy alaposan behűtött üdítő társaságában, és figyeltem a körülöttem járó-kelőket. Akár egy idős néni. Már csak a pápaszem hiányzott az orromról, meg a kötőtű a kezemből. Közben meg körülöttem zajlott az élet. Bár Hugit most alaposan lefoglalta az utasok rohama, Szvetlana pedig elvonult valahova, alaposan lecsökkentve azok számát, akiket a közelemben bármennyire is ismertem, így is volt mit nézni.

A menet közben enyhén rázkódó hajó mozgásától hullámzó vizű medencében egy tinédzser pár hancúrozott. Már első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy több van köztük egyszerű barátságnál. Ahogy a két lányka egymás nyakába ugrált, kacagva ölelgették, csikizteék a másikat, szemmel láthatóan egyetlen alkalmat sem szalasztva el, hogy a másik bőréhez érjenek. Nagyon árulkodó volt.

Egy kicsit még irigyeltem is őket. Bár én sosem voltam ilyen szertelen kamasz, most nagyon örültem volna neki, ha így ugrálhatnék a hűsítő vízben, egy csinos lány társaságában. Lelki szemeim előtt felidéződött Szveti képe, a csinos orosz lányé, aki reggel ismertem meg, ahogy karjaimba zárom őt, miközben ficánkolunk a vízben. Aztán amikor a párocska végül kikászálódott a medencéből és, viszonyukról egy szemernyi kételyt sem hagyva, kézen fogva besétáltak a hatalmas hajótest belsejébe, némán káromkodtam, hogy nekem nincs most lehetőségem, hozzájuk hasonlóan, valakit az ágyamba cipelni.

A nap hátralévő része is hasonlóan telt, és nekem már egyre kevésbé volt kedvem bárhova is menni. Az este utolsó fényeinél bámultam a partot, ami mellett elhaladtunk, de még az is komoly erőfeszítésbe került, hogy utána visszavánszorogjak a szobámba. Nem hogy még másnap egy kiadós túrát is tegyek.

Az éjszakát persze ismét álmatlanul töltöttem. A hajó egy idő után már nem mozgott alattam, de bejött helyette a zaj. Sokan kivárták, amíg az éjszaka közepén kikötünk, hogy aztán zene, dobogó léptek és, na igen, félreérthetetlen nyögések és sóhajok verjék fel az éjszaka csendjét. Bár, mitagadás, ezek nélkül sem igen jött volna álom a szememre.

Végül már meguntam a tétlenséget. Elhatárkztam, ha már egyre úgyis áll a hajó, én pedig rajta ragadtam, kihasználom a lehetőséget egy kiadós testmozgásra. Nem mozgott különösebb gondot az álmatlan éjszaka után korán felkelni, hogy aztán felkászálódjak a teljesen kihalt fedélzetre. Akinek volt energiája az éjszakai buli után, az már kinn volt a parton, akinek meg nem, az még húzta a lóbőrt, hogy később csatlakozzon az előbbiekhez, vagy egyenesen átaludja az egész napot.

A fedélzet kevésbé védett részei, ami az ebédlő és a napozó teraszokon kívül gyakorlatilag minden fennmaradó részt jelentett, még mindig nedves volt a padló a felcsapódott víztől, de az egyhelybenn álló hajón ezzel már kevésbé volt nehéz megküzdeni. Sajgó térdem mellett pedig, ami minden egyes lépést kínszenvedéssé tett, egyszerűen gyerekjáték.

Átlagos erőnlétemben secperc alatt körbefutottam volna akár tízszer is a méretes hajót, kost azonban épp csak vánszorogtam, és, több kényszerpihenőt is közbe iktatva, még egy óra után is csak másfél körnél tartottam. Úgy tűnik, nekem tényleg nem tesz jót a tengeri levegő. Viszont a hajó, a tervek szerint, délben indult tovább. Addig már nem volt sok hátra, úgyhogy, elhatároztam, addig, bármennyi pihenő kell mellé, akkor is edzek, ha belepusztulok. A pihenés nem használt a térdemnek, hátha ez igen.

A nap egyre emelkedett, akárcsak a hőmérséklet. Én pedig már lassan csillagokat láttam a fáradtságtól és a térdembe hasító fájdalomtól. Az izzadtság már patakokban folyt le rólam, de én nem akartam megállni. Még nem. Még van időm. Bár az időérzékemet már elveszítettem, ahogy lassan a térérzékemet is. Már csak megszokás alapján róttam a köröket. Annyiszor körbe jártam már, hogy pontosan éreztem, hol kell kanyarodni. Ezt éreztem, ha mást már nem is.

- B! Hé, B! Minden rendben? - A hang mintha végtelenül messziről érkeztek volna, ugyanakkor mégis nagyon közelről. Először fel sem fogtam az angol szavak jelentését, aztán lassan, egész lassan, összeállt fejemben a kép. Ekkor eszméltem csak rá, hogy a hajó korlátjának támaszkodva lihegek és üveges tekintettel bámulok magam elé. Aztán, ahogy most felemeltem a fejem, homályos ködön keresztül egy aggodalmas kifejezés uralta kávészínű arcot pillantottam meg.

- Cappucino - nyögtem fel halkan.

- Mi? Hogy mondod? - vonta össze értetlenkedve a segítségemre siető lány a szemöldökét.

Persze, mosolyodtam el, hiszen ő nem tudja, hogy én magamban így nevezem őt.

Aztán amikor rájöttem, hogy az ostoba vigyor tényleg kiült az arcomra, gyorsan erőt vettem magamon. Jelen állapotomban talán jobb, ha gátat szabok az ilyen jellegű gondolataimnak, nehogy megint hülyét csináljak magamból.

- Minden rendben? - kérdezte ismét Cappucino, őszinte aggodalommal a hangjában, miközben gyengéden megérintette a vállamat.

- Persze - löktem el magam a korláttól, hogy egy laza mozdulattal kiegyenesedjek, ennek azonban az lett az eredménye, hogy amint rossz térdemre helyeztem a súlyom, abba belenyilallt a fájdalom, lábam megroggyant és menthetetlenül zuhanni kezdtem.

Már felkészültem arra, hogy elterülök a vizes padlón, de a következő pillanatban arra eszméltem, hogy két erős kar tartja a derekamat, miközben karom átveti a vállán, hogy rá támaszkodhassak.

- Ne hazudj! - mondta szigorúan, de hangjából egyértelműen kiérződött az őszinte aggodalom. - A vak is észreveszi, mennyire fáj a térded.

- Azt mondod? - néztem rá, talán túlságosan is naiv tekintettel, majd, hogy mentsem magam, hozzátettem:- Kutya bajom. Egy kis mozgás majd rendbe hozza.

El akartam lökni magam tőle, hogy tovább induljak, de ő erősen tartott.

- Nem - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Ezzel csak még jobban ártasz magadnak.

Mélyen belül nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Már így is az ájulás szélén álltam. De annyira frusztrált a tétlenség...

- Pihenned kell - használta ki megingásomat.

- De én... - kezdtem erőtlenül, ő azonban határozott hangon félbe szakított.

- Lekísérlek a szobádba.

Nem tudtam, de már nem is akartam tiltakozni. Jóleső érzés volt, ahogy erős karjaiban tartott, és tudtam, ha ő vigyáz rám, teljes biztonságban leszek.

Komikus látvány nyújthattunk, ahogy lebotladoztunk a lépcsőn, Cappucino még mindig a derekamat ölelte és erősen tartott, miközben én igyekeztem minél kevésbé ráhelyezni a súlyom rossz lábamra. Így leginkább egy két testtel, de csak három lábbal rendelkező, sután mozgó sziámi ikerpárra emlékeztettünk. Szerencsére senki nem járt a folyosókon, mert el is süllyedtem volna szégyenemben, ha valaki meglát.

Végül gond nélkül beértünk a szobámba, én pedig a falnak támasztottam a hátam, miközben Cappucino becsukta mögöttünk az ajtót.

- Köszönöm - morogtam, még mindig kissé kábultan. - Most már el leszek.

- Le kellene zuhanyoznod, aztán pihenned egy kicsit - mondta segítőm, még mindig aggodalmas hangon, majd az órájára pillantott. - Úgyis nem sokára indulunk tovább. Most nem lenne neked biztonságos a fedélzeten.

Kábult állapotomban csak minden második szavát értettem, de így is kihámoztam valahogy a mondani valóját.

- Rendben - motyogtam végül. - Úgy lesz.

Aztán kiegyenesedtem, hogy a zsebkendőnyi méretű szoba fürdő része felé vegyem az irányt, sajgó térdem azonban makacsul ismét megtagadta a szolgálatot, és csak a szerencsén, és a kis szobaméreten múlt, hogy meg tudtam kapaszkodni.

- Segítsek? - mozdult felém Cappucino, de aztán egy lépés után megállt.

Rögtön melegség öntötte el a bensőmet. Nem is én lettem volna, ha akkor nem képzelem el magunkat, ahogy együtt ülünk egy kádnyi vízben. Szinte már éreztem, ahogy a nedves kávébarna bőrn hozzám simul és kezei gyengéden simogatnak. Gyorsan eltereltem a gondolataimat, mielőtt még ismét kiült volna arcomra az a bugyut vigyor.

- Nem, köszönöm - hárítottam el ajánlatát, és, nyomatékosítandó, még határozottan ráztam is hozzá a fejem. - Megoldom.

Azonban amikor tovább akartam indulni, térdem ismét megroggyant. Cappucino most már nem habozott. Azonnal mellettem termett és ismét körém fonta erős karjait. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt jó érzés, de még mindig berzenkedett bennem kissé a makacságom, ő azonban ezt egy lendülettel letörte.

- Nem venném a szívemre, ha bajod esne - jelentette ki. - Segítek.

Már de erőm, se kedvem nem volt tiltakozni, úgyhogy csak némán bólintottam és együtt léptünk be a miniatűr fürdőszobába.

Eleinte furcsa, zavaró érzés volt, ahogy egy idegen nő előtt vetkőztem meztelenre, de Cappucino olyan kedves és közvetlen volt, hogy ellenérzéseim pillanatok alatt tova szálltak.

Valami különös vibrálást érsztem kettőnk között, ahogy megfogta a karomat és segített beállni an zuhany alá. Perverz vágyálmaim ellenére nem mosdatott, végigsimítva minden porcikámat, de segítőkészen állt ott, készségesen a kezembe adva mindent, amit nem értem el, jiközben a falnak támaszkodtam, hogy minél több súlyt levegyek rossz lábamról.

- Élvezed a látványt, mi? - ugrattam, de szándékosan magyarul, amire, a várakozásaimnak megfelelően, csak értetlen képpel reagált.

Nem tudom, mi lelt, de élveztem, ahogy figyelő szemei előtt zuhanyoztam, és igyekeztem minél hosszabbra is nyújtani ezt. Érzékien nyújtózkodtam előtte, és élveztem, ahogy néha bőrömhöz ér, amikor kezembe adja a tusfürdőt, vagy hasonlóan segít fél kézzel és fél lábon elboldogulni.

Egy idő után már kitisztult a fejem, és nem is fájt annyira két lábra állni. Ennek ellenére továbbra is megjátszottam a gyengéd, hogy élvezhessem társaságát.

Észre sem vettem, hogy repül az idő. Csak arra figyeltem, hogy minél többször megtaláljam az alkalmat, hogy fénylő szemeibe nézzek és rá mosolyogjak. Aztán az utolsó lépést, ami megmaradt közöttünk, már a hajó hidalta át, amikor hirtelen megrándult alattunk. Egyikünk se vette észre, hogy eljött az indulás pillanata, csak amikor már a hatalmas kolosszus megmozdult alattunk.

A meglepetéstől kissé meginogtam, de, talán a tudatalattim utasítására, kicsit még rá is játszottam, kivált ezzel, hogy Cappucino utánam nyúljon, nehogy elessek. Én azonban még karjaiba kapaszkodva is hátra estem. Szerencsére a fal megállított, viszont a lendület és a hajó meglepetésszerű mozgásba lendülése miatt ő is elvesztette az egyensúlyát és karjaimba zuhant.

Néhány pillanatig csak álltunk ott a zuhany vízpermete alatt, mélyen egymás szemébe nézve. Aztán, nem tudom, melyikünk mozdult előbb, de mire feleszméltem, már ajkaimon éreztem övéit.

Eleinte csak lassan, tapogatózva csókoltuk egymást, majd éreztem, ahogy karjai ismét a derekam köré fonódnak, ezúttal azonban nem gondoskodóan és védelmezően, hanem a gyengéd szenvedélytől vezetve. Haját hamarosan eláztatta a vízpermet, és ruhái is nedves rongyként tapadtak bőréhez, felfedve előttem tökéletes alakját, izmos lábait és sejteni engedték kerekded melleit is.

Egyik keze végigsiklott meztelen hátamon, majd beletúrt hajamba és tarkómra simuló tenyérrel közelebb húzott, hogy mohón tovább csókoljon.

Ahogy a hajó egyre inkább felvette az utazási sebességet, Cappucino elszakította ajkait az enyémektől és a fülembe suttogott.

- Nem biztonságos itt. Nem akarom, hogy eless.

Végigsimított combomon, majd, miután én készségesen megemeltem a lábam, fájós térdem cirógatta.

- A fied vagyok, baby - válaszoltam. - Úgy lesz, ahogy te akarod.

Erre Cappucino szélesen elmosolyodott, majd pillanatnyi habozás után gyengéden megmarkolta fenekemet, miközben én, erős karjaira bízva magam, felugrottam és dereka köré fontam lábaimat.

Biztos léptekkel cipelt át a szobám fő részébe, hogy aztán elfektesen az ágyon és fölém hajolva a számba tolja a nyelvét. Vizes haja vállaimat simogatta, miközben magamra húztam őt és felgyűrtem elázott pólóját, hogy meztelen derekát simogassam.

Türelmetlen mozdulatokkal bontotta ki az övét és tolta le nadrágját és bugyiját, miközben én a pólóját segítettem le, hogy aztán végigsimítsak meztelen hátán és belemarkoljak fenekébe, miközben éhesen csókolom.

Aztán, egy hirtelen mozdulattal megragadtam derekát és átfordítottam, hogy most ő nyúljon végig az ágyon és én kerekedjek fölé. Egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd ő is elmosolyodott, hogy pár pillanat múlva nyelvünk ismét táncot járjon egymással.

Finoman gyúrogattam melleit, majd kezem lejjebb haladt, át feszes hasfalán, hogy végül elmerüljön combjai között. Cappucino halkan zihált, miközben én nyakát és vállát csókolgattam, ujjaim pedig először szeméremajkait izgatták, majd hüvelykujjam csiklójára tapadt, miközben mutatóujjam járatába merült.

Szemei elkerekedtek és egyre hangosabban nyögött, miközben mozgattam benne ujjamat és lassan csókokkal hintettem be vállait, keresztcsontját és végül mellei barna halmait. Ujjai vízes fürtjeimbe túrtak, lejjebb vezetve fejem. Én pedig engedve gyengéd erőszakának, végigcsókoltam hasát, hogy aztán combjai közé fúrjam az arcom.

Úgy lefetyeltem nedveit, mint egy éhes kiscica a tejet, miközben teste megfeszült. Percekbe telt, mire magához tért a gyönyörből, hogy megragadja vállaimat és felhúzzon magához, lenyalogatva arcomra tapadt nedveit.

Arcán angyali mosoly ült, egyik keze pedig arcom és nyakam simogatta. Másik kezére viszont nem is figyeltem, míg váratlanul bele nem merült barlangomba.

Szemeim elkerekedtek és a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Ez a meglepetés, de selymes bőrének érintése is közre játszott, hogy pillanatok alatt elvesztettem a kontrollt testem felett, nyakamat, vállaimat és melleimet érő csókjait nem is említve.

Remegő testtel omlottam mellé és a gyönyörtől és a meglepetéstől zihálva bújtam hozzá.

- Kis sunyi - mosolyogtam, hasfalát simogatva. - Ezt még visszakapod.

- Állok elébe - puszilta meg a szám. - De nem most, baby. Vissza kell mennem dolgozni.

- Muszáj? - Úgy siránkoztam, mint egy kisgyerek, mire az ő arca is elkomorodott.

- Sajnos igen. Abban is csak reménykedhetek, hogy eddig nem tűnt fel senkinek, hogy eltűntem. De este jövök vissza hozzád - csókolt meg gyengéden. - Addig pihend ki magad, hogy bírd az újabb meneteket!

Rám kacsintott, miközben kimászott az ágyból, majd miután visszabette nedves ruháit, még visszahajolt, hogy megcsókolja még mindig kicsit sajgó térdem.

- Jobbulást, édes! - mosolygott. - Pihenj csak! Majd jövök.

Vigyorogva figyeltem, ahogy kisétált az ajtón, majd kezeim a fejem alá téve ismét a plafont bámultam. A mostani éjszaka azonban egyáltalán nem tűnt olyan unalmasnak és fájdalmasnak, kint az előző kettő. Sőt, reméltem, hogy most egy igazán nagyot fogok aludni, az izzadtságomban fürödve, egy csodaszép este után, egy még szebb nő karjaiban. Már alig vártam.

Folytatása következik!