Nyaralás 3. rész

Előzmény: Nyaralás 1. rész
Közvetlen előzmény: Nyaralás 2. rész

*********************************************************************

Másnap reggel arcomon széles vigyorral léptem ki a fedélzetre, magamba szívva az üde tengeri levegőt. Bár térdem semmivel sem volt jobb állapotban, és csak az különböztette meg egy merev fadarabtól, hogy tompán, de szüntelenül sajgott, még ez sem ronthatta el jókedvemet.

Nem tudom, Cappucino hogy volt vele, de én még a végighancúrozott éjszaka után is üde és kipihent voltam. Igaz, nekem nem is kell a nap hátralévő részét kemény munkával töltenem. Ehelyett csak élveztem a rám sütő napot és mosolyogva néztem az idekint pihenő embereket.

Hugi is vidáman fogadott a pultjánál, amely előtt, talán már elmaradhatatlan reggeli vendégként ott ücsörgött Szveti is.

- Ritkán látni téged ilyen boldognak - jegyezte meg. - Főleg egy olyan mogorva napod után, mint a tegnapi.

- Egyetértek - emelte rám kék szemeit Szveti is. - Mintha kicseréltek volna.

Az arcára kiülő mosoly azonban elárulta, egyáltalán nincs ellenére a dolog.

- Mit mondhatnék? - vontam vállat, miközben igyekeztem sajgó térdem számára a lehető legfájdalommentesebben lerogyni az egyik székre. - Kellemes éjszakám volt.

- Tényleg? - nézett rám érdeklődve Hugi, miközben elém tette az aznap reggeli kávémat. Aztán szemében hirtelen megcsillant a felismerés szikrája. - Ó! Szóval akadt egy kis himi-humi?

Erre már nem válaszoltam semmit, csak úgy vigyorogtam, mint a macska, aki épp most nyelte le a kanárit.

- Meglehet.

Látszott rajta, hogy úgy tolulnak fel belőle a kérdések, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje, azonban végül nem is jutott szóhoz, amikor Szveti összevont szemöldökkel egyikünkre, majd másikunkra nézett.

- Mi az... himi-humi?

Na most kibújt a szög a zsákból. Elég volt csak zavarba hozni ezt a leányzót és máris sokkal jobban kezdte törni a magyart. De úgy tűnt, a húgom valami még zavarba ejtőbbet is talált benne, mert hirtelen megmerevedett szólásra nyitott szája, szavai úgy tűntek el, mintha valami gonosz kis manó lopta volna el őket, arcán pedig enyhe pír jelent meg.

- Na mi az? Elvitte a cica a nyelvedet? - kacagtam. - Esetleg nálatok is volt egy kis entyem-pentyem? - kacsintottam a mellettem ülő orosz lányra, aki a szóképektől megzavarodva még mindig értetlenül nézett ránk.

Hugi nem válaszolt, csak Szvetlanára nézett, és arca még jobban elvörösödött.

- Mi az? Csak nem fején találtam a szöget? - nevettem tovább, mire Hugi valami kifürkészhetetlen tekintetet eresztett meg felém. Egyszerre volt benne félelem, ijedtség, zavar és aggodalmas várakozás.

Arcomról lassan lehervadt a széles vigyor, ahogy rájöttem, mi hozta ennyire zavarba a húgomat.

- Tényleg? - kérdeztem színtelen hangon. Nem is tudtam igazán, mit érezzek, a hihetetlen meglepetésen kívül, hogy így ráhibáztam.

Hugi nem válaszolt, csak pironkodva lesütötte a szemét és hirtelen feltűnően nagy figyelmet szentelt egy halvány foltnak a pulton.

- Az anyját! - kacagtam fel ismét. - Vak tyúk is talál azért néha szemet, nem igaz?

Az én rákvörös kishúgom úgy tett, mintha el is feledkezett volna jelenlétemről, és sokkal jobban érdekelné a koszos pult. Én közben a másik tettestárs felé fordultam és rá kacsintottam.

- Szóval megprütykölted a húgomat, mi? - nevettem, bár magam sem tudtam igazán, mi lepett meg ebben ennyire. Hugiért mindigis bomlott mindenki, aki csak élt és mozgott, és persze már tudta, hogy ami a lába között van, nem csak pisilésre való. Ő pedig, bár, őszintén, nem igazán tudom, mi játszódhat le ilyenkor a csinos kis buksijában, ritkán ellenkezett.

Szvetin látszott, hogy már teljesen elvesztette a fonalat, értetlenségében pedig ő is egyre jobban elpirult. Ott voltam tehát két zavarában piruló leányzó között, akik talán csak nem régen bújtak ki az ágyból, egymás karjaiból, és, nem tudom, miért, képtelen voltam megállni, hogy hangosan kacagjak.

- Na, akkor erre igyunk! - emeltem fel kávémat, mintha csak valami ital lett volna, és, ennek megfelelően úgy öngöttem le a torkomon egy húzásra, ahogy a pálinkát szokás, hogy aztán elégedetten csettintve a nyelvemmel, hátra vessem a fejem. Na igen, ez a nap is jól indul.

És amilyen jól indult, olyan jól folytatódott is. Már az egyetem első félévében rászoktam a kávéra, azóta pedig már napi legalább kettő nélkül többnyire gyakorlatilag használhatatlan vagyok. Ez a cappucino viszont most jobban feldobott, mint a nevét adó ital bármikor is. Ha tehetném, ezen túl tuti minden reggel inkább őt "fogyasztanám". És, ami még extrán is az előnyére írható, a rengeteg energia mellet hihetetlen jókedvet is adott. Így pedig, hiába nem lett fizikai állapotom semmivel se jobb, most még az árnyékban, kinyújtott lábbal való ücsörgés is ezerszer jobban esett, mint máskor az egészséges mozgás.

Miután sikerült a húgomat nagy nehezen kizökkentenem a pirulásból legalább egy percre, szereztem tőle néhány doboz sört, amivel már gond nélkül kibírhatom akár az egész napot ia, leszámítva azt az időt, amíg szerzek magamnak valami ennivalót, mellé pedig egy jégkockákkal teli vödröt, hogy még hidegen is tartsam. Így pedig már kész is volt a műsor, a szemrevaló turistáknak hála, és a karnyújtásnyira elhelyezett hűsítő is. Kell ennél több?

Csak ücsörögtem ott, nézelődve és élvezve a semmit tevést, amikor egyszercsak egy ismerős hang, tört magyarsággal elmormogott szavai vonták magukra figyelmemet.

- Brigi, beszélhetnénk?

Felpillantottam a komoly kék szemekbe, és arcomra akaratlanul is kiült a mosoly. Nyilvánvaló volt, hogy a húgom, távozásom után, elmagyarázta neki, miről beszéltünk. Talán még többet is.

- Gondolom, a húgomról lenne szó.

Szveti idegesen egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, majd lassan bólintott.

- Tudnod kell - kezdte lassan -, hogy ez nem az, aminek látszik.

- Merthogy? - vontam fel a szemöldököm érdeklődve. - Lefeküdtél a húgommal. Vagy tévedek.

- Nem... Igen. Vagyis... - hápogott. - Igen, lefeküdtünk, de... én nem, nem akarni tőle semmit - akadozott nyelvtudása, ahogy egyre jobban zavarba jött, majd amikor rádöbbent szavai kétértelműségére, ismét szabadkozni kezdett. - Mármint... nem úgy érteni. Én akarni őt, csak... nem akarom... Én... - t

Teljesen belezavarodott mondandójába, majd, amikor rájött, ebből már nem tudja kimagyarázni magát, dühösen szitkozódott az orra alatt az anyanyelvén.

Nem tudtam megállni, hangosan fel kellett nevetnem ennek a szerencsétlen lánynak a zavarán. Talán kicsit túl gonosz voltam vele reggel, és, ha jól éreztem, most valami vérszomjas fenevadnak tart.

- Nyugi, Szveti! Lazíts! Semmi baj - nyugtattam.

- De én... a húgod... Mi... - hápogta.

- Lefeküdtetek. Igen, tudom. És akkor? Nem vagyok az anyja, hogy megszabjam, kivel lehet és kivel nem. Nagy lány már. Tud vigyázni magára - mosolyogtam töretlenül.

Szveti arcán tükröződött, ahogy kavarognak benne az érzelmek. Megkönnyebbülés, kétely, félelem, értetlenség, öröm és még ki tudja, mi minden. Megszólalni sem tudott, csak némán tátogott.

- Na, gyere inkább, igyál egyet! - vettem elő egy sört rögtönzött hűtőmből és felé nyújtottam. Szveti egy pillanatig habozott, majd elvette a behűtött italt, felpattintotta a tetejét, majd egy hajtásra leöntötge majdnem a felét a torkán.

- Ejha, te aztán szomjas voltál - füttyentettem. - Vagy minden orosz így csinálja?

- Bocsánat! - szabadkozott. - Csak nagyon megnyugtattál.

- Miért, mégis mit hittél? Hogy elevenen megnyúzlak, amiért a húgomhoz értél? Vagy kényszerítelek, hogy most azonnal vedd feleségül? - kuncogtam az általam felvázolt helyzet abszurditásán.

- Nem. Csak... tudod... Az apám eléggé... hogy is mondják? Nem szereti a magunkfajtákat - magyarázta.

- Homofób?

Szvetlana nem válaszolt semmit, csak bólintott, és ismét a sörébe kortyolt. Eddig ha fél órát töltöttünk együtt, de most döbbentem csak rá, mennyire félreismertem ezt a lányt. Bár Hugi említette, hogy most végzett a középiskolában, tehát csak úgy egy évvel lehet fiatalabb nála, de mégis, mintha ég és föld lettek volna. Hugi komoly, megfontolt és felelősségteljes, Szveti meg... nos... eddig olyannak tartottam, mint bármelyik tizennyolc éves csitri, aki azt hiszi, már felnőtt és övé a világ, pedig marhára nem. De most, ahogy elnézem gondterhelt arcát, rádöbbentem, mennyire hasonlít az én kishúgomra. Aztán elképzeltem mellé egy tipikus részeges orosz apát, aki megállás nélkül vedeli a vodkát, és ha megtudná, hogy a lánya nem egy hozzá hasonló szőrös medve lába között térdel, hanem egy másik nő punciját nyalja, a minimum az lenne, hogy úgy felpofozná, hogy a fal adja a másikat, de akár elevenen meg is nyúzná. Jó, most nyilván sztereotíp vagyok. Lehet, egyébként szerető és gondoskodó szülő, aki imádja a lányát. Bár Szveti arcáról nem ezt olvastam le.

- Na! Fel a fejjel! - próbáltam vigasztalni. - Nincs semmi baj. Amúgy keg, ha Hugi nem dönt meg, lehet, én megtettem volna.

- Tényleg? - nézett rám csodálkozva.

- Mmm! Meglehet - ült ki kaján vigyor az arcomra, miközben eltúlzott pillantással végigmértem őt, majd megnyaltam a szám szélét.

Egy pillanaton belül mindketten harsány kacagásban törtünk ki.

- Ezek szerint a húgom nemigen mesélt rólam - rejtettem sörösdobozom pereme mögé széles vigyoromat.

- Nem - rázta a fejét. - Mi... mással voltunk elfoglalva.

Ismét elpirult. Bizonyára egyáltalán nem szokott hozzá, hogy ilyen nyíltan beszélhet egy másik lánnyal való viszonyáról egy harmadik személlyel. Pláne nem az illető testvérével.

Erre ismét harsányan felnevettem és magamban megjegyeztem, hogy ezt a lányt érdemes lenne jobban megismerni.

***

A nap végén a sok sörtől már kissé kótyagosan botorkáltam le a lépcsőn a szobám felé. Az enyhén remegő hajó mozgása miatt muszáj volt megkapaszkodnom, de a térdem már kezdett határozottan javulni. Ugyan még biztos érezni fogom egy ideig, az után is, hogy elhagyom a hajót, ez most a legkevésbé sem érdekelt. Ugyanúgy, ahogy az ágy se vonzott még. Nehezen lépkedtem, igaz, de nem vágytam rá, hogy most rögtön elnyújtózzak a szobám nyugalmában.

Aztán, ahogy sétáltam a folyosón, eszembe villant valami. Nem csak hogy a húgomnak sikerült találnia egy üres szobát, ahol ellébecolhatok az ő kontójára, de még ráadásul ez a szoba amellett a kabin mellett is volt, amiben őt magát elszállásolták. Napokig ugrattam, hogy amilyen hangosan horkol, nyilván a szerencsétlen utazótársak inkább már el se jöttek. Hiába bizonygatta azt, amit úgyis tudtam jól, hogy nem is horkol.

De lényeg a lényeg, ott volt tőlem egy karnyújtásnyira, és, mit ad Isten, pont aznap volt a szabad délutánja. Igaz, ami igaz, sok hasznát nem vettem a szomszédos szobáknak, hiszen Hugi korábban kelt, mint én és a töméntelen meló után mire ágyba zuhant, én már rég aludtam, de most, ha társaságra vágytam, elég volt csak a szomszédos ajtóig botorkálnom érte. Én pedig egyértelműen arra vágytam.

Kopogtatásomra, ahogy azt vártam, szinte azonnal ajtót nyitott. A zsebkendőnyi szobácskában még arra sem lehetett hivatkozni, hogy el kell érnie az ajtóig hiszen csak két lépés az egész. Nem tudom, mivel töltötte itt a azt a kevés szabadidejét, ami adatott neki, de meg tudtam érteni, hogy a fárasztó meló után jobban szeretné egyedül múlatni a perceket. De a jó társaságban való sörözgetés más kérdés, mint a buli a fedélzeten. És mégis ki lehetne jobb társaság, mint az ő szeretett nővérkéje.

Kissé meglepetten fogadott, de hamar be is invitált, én pedig a söröm maradékának kíséretében el is terültem az ágyon. Hugi viszont csak kissé kényszeredett mozdulatokkal telepedett mellém.

- Ugyan már, ne legyél ilyen karót nyelt! Buli van! - bíztattam, az alkohol hatására kissé már vidámabban az indokoltnál.

- Én nem érzem annyira jól magam - jött a színtelen válasz.

- Ugyan már! Még mindig a reggeli aggaszt? - húztam el a számat.

- Tudod, Szvetinek nem olyan könnyű az élete, mint nekünk... - kezdte, de én azonnal közbe vágtam.

- Igen, igen, tudom. Beszélgettünk egy jót napközben és no para.

- Tényleg? - csodálkozott.

- Persze. Miért? Úgy gondolod, nem tudok beszélgetni? - Ki se vártam a válaszát, azonnal folytattam. - Megbeszéltük az élet ügyes-bajos dolgait és tisztáztuk, hogy ha nem zavarnál be a képbe, én is ezer örömmel megdönteném őt.

Erre már Hugi is elmosolyodott kissé, de öröme továbbra se volt felhőtlen.

- Örülök. Én viszont így is nagaon megüthetem a bokámat, hogy egy utassal kavarok.

- Én ugyan nem mondom el senkinek. Lakat a számon. - Úgy csináltam, mintha kulcsra zárnám a szám, majd eldobnám a kulcsot. - Na, mosolyogj már Napocska! - karoltam át a nyakát, hogy magamhoz húzzam, majd adtam egy barackot a fejére, mire ő is egyre kevésbé tudta már visszatartani mosolygását. - Amúgy meg, kevésbé ütnéd meg a bokád, ha nem magassarkúban mászkálnál még itt is.

- Kapd be! - szakadt ki most már belőle is a nevetés és hozzám vágott egy párnát.

- Kapd be te! - vetettem rá magam és a következő pár percben heves kacagás közepette birkóztunk. Végül, mivel egyik lábammal nem tudtam megtámasztani magam, ő kerekedett felül, de sikerült lefegyvereznem egy a halántékára mért ádáz puszival.

- Na és, mikor lesz a nagy nap? - böktem oldalba a könyökömmel, amikor végül zihálva elnyúltunk egymás mellet az ágyon.

- Még egy verést akarsz? - eresztette meg felém Hugi a legmogorvább tekintetét, ami abban a pillanatban képes volt, de még így is bujkált egy apró mosoly a szája sarkában.

- Hé! Én sérült vagyok - emeltem fel rossz térdem.

- Meddig akarsz még ezzel takarózni?

- Amíg meg akarsz verni.

Erre már kiszakadt belőle a nevetés és hátra vetette fejét az ágyon.

- Na és, téged kivel hozott össze a szerencse? - nézett rám Hugi.

- Hé! Azt mondtam, lakat a számon, nem? - somolyogtam.

- Na! Légyszi! - kúszott mellém. - Nem árulom el senkinek... Ugye az a barna lány az? Láttam, hogy bámultad őt első nap, miközben elővettem neked a sört.

- Talán igen, talán nem - válaszoltam selytelmesen.

- Ne már! Te is tudsz Szvetiről. Akkor tessék elmondani.

- Miért fizessek azért, amire magamtól jöttem rá? - kacagtam. - Túl árulkodó volt a pír az arcodon - csipkedtem meg arcbőrét.

- Na megállj csak! - vetette rám magát, hogy ismét birkózzunk egy sort, hangos kacagás közepette.

- Amúgy, jó lány ez a Szveti. Kedvelem - jelentettem ki, amikor már levegőhöz jutottam a hempergés utáni zihálástól.

- Aha. Őt könnyű megszeretni.

- Ja. Iszom majd egy jót az egészségetekre, ha a sógornőm lesz.

- Fogd már be! - kacagott Hugi és ismét az arcomba vágott egy párnát.

- És - folytattam, amikor végre kiröhögtük magunkat -, ha vége az utazásnak, az övének, vagy a tiednek, kié előbb, mi lesz veletek?

- Nem tudom. Gondolom, elválnak útjaink. Nem kötelez semmi.

- Csak vigyázz, nehogy meggondold magad aztán, és mehess Oroszországba lányt kérni a homofób apától!

- Na most már tényleg megkapod - vetette rám magát és ördögi mosollyal az arcán csikizni kezdett, hogy a könnyem is kicsordult.

Végül, úgy egy órányi viháncolás után inkább hagytam pihenni. Kijár neki, amennyit robotol. És talán meg is éreztem valamit, jert alig hogy elnyúltam a saját ágyamon, kopogtatás hallatszott az ajtó felől.

Vajon ki lehet az? Hugitól alig öt perce búcsúztam el. Eszébe jutott volna valami? Vagy Szveti akar még valamit tisztázni? De ő nem is tudja a szobaszámomat. Vagy Hugi eljondta volna neki?

Mielőtt azonban a gondolatmenet végére értem volna, már nyitottam is az ajtót, mhogy szembe találjam magam a válasszal, egy mosolygó kávébarna arc képében. Szóhoz sem jutottam, amikor megpillantottam Cappucinót magam előtt nedves hajjal, egy szál köntösben. Még mekkora volt a meglepetésem, amikor egy kecses mozdulattal ledobta magáról a ruhadarabot és ott állt előttem, karcsú, ruganyos testével anyaszült meztelenül.

Végignéztem a folyosón mindkét irányba, hogy hem jár-e senki a környéken, majd megragadtam a lány tarkóját, hogy magamhoz húzzam őt és hevesen megcsókoljam. Hamarosan csapódott is az ajtó mögöttünk és elterültünk az ágyon, hogy ismét izmos combjai közé fúrjam az arcomat.

Órákig szeretkeztünk, hogy aztán a végén zihálva terüljek el az ágyon, ő pedig hozzám simulva vállamra hajtsa a fejét.

Pillanatokon belül álomba szenderedett, miközben én gyengéden simogattam meztelen hátának selymes bőrét.

Nyilván ránk is az a sors vár, mint Hugira és Szvetire. Amint leszállok erről a hajóról, szinte bizonyos, hogy soha többé nem látom majd őt. De ennek így kell lennie. A nyári kalandok már csak ilyenek és az élet megy tovább. Talán várja őt haza valaki az Egyesült Államokba, engem meg... remélhetőleg várnak az újabb kalandok otthon.

Ahogy ezen méláztam, hirtelen léptek halk neszére lettem figyelmes. Léptekére, amelyek egyre közeledtek, míg végül meg nem állapodtak... pont abszomszédos ajtó előtt. Halk kopogás, majd ajtónyílás, egy pillanat múlva ugyanannak az ajtónak a csapódása és szabálytalan léptek tompa kopogása. Hamarosan pedig hallottam is már az egymáshoz simuló testek hangját, amit hamarosan követtek a halk nyögések is, amik közül néha kihallatszott egy-egy orosz szó.

No igen, a szomszédban is zajlik az élet, gondoltam, majd hirtelen eszembe villant, mit gondolhatott Hugi az előbb, amikor minket hallott üzekedni a fal oldaláról. Végül csak kuncogni kezdtem magamban. Ha meg kell tudnom, úgyis megtudom, addig ismpedig remélem, ugyanolyan jól érzik magukat, mint mi.