Másnap

Megjegyzés: Ez a történet az Oroszországból szeretettel című B-kaland folytatása, illetve utalásokat tartalmaz a Kocsma-sorozatomra (Búfelejtő; Új barátságok, új kihívások; Meló; Inferno; Látogatás az Infernóban; Megnyitó; Félévkezdés) is. Azonban igyekeztem úgy megírni, hogy azok ismerete nélkül is érthető és élvezhető legyen.

**************************************************************************

Nem tudom, mi dobbant nagyobbat, amikor felébredtem, a szívem, vagy a fejem. Előbbi gyakran megesik, ha egy mozgalmas nap mozgalmas estéje után későn kerülök ágyba és nemigen alszom ki magam, utóbbi meg... előbb kellene meggondolnom, mennyi sört iszom.

Hangos nyögéssel jeleztem, amikor végre nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemem, és azonnal arcomhoz is kaptam kezeimet, hogy eltakarjam az ablakon beáradó délelőtti napsütés elől.

- Hogy az a jó büdös...! - morogtam, és néma hálaimát rebegtem, hogy legalább annyi eszem volt, hogy akkor igyam le magam az altalajig, amikor épp másnap nincs órám. És jó munkát végeztem. Még arra sem emlékeztem, hogy kerültem haza. Nem hogy még az ébresztőórámat is beállítsam, hogy reggel mehessek a csodás egyetemre. De azért az esti teendőket mégis sikerült valahogy abszolválni. Legalábbis erre utalt, amikor, bizonytalan mozdulatokkal, szédülve, lüktető fejjel, kikászálódtam az ágyból, és észrevettem, hogy a takaró alatt teljesen meztelen vagyok. A kérdés már csak az volt, nekem sikerült-e ezt a műveletet kielégítő eredménnyel végrehajtani, vagy valaki más végezte... a kielégítéssel együtt. Azonban, mivel semmi nem utalt arra, hogy bárkivel is megosztottam volna az ágyam az éjszaka, se ismeretlen parfüm illata, se egy ott felejtett bugyi, vagy melltartó, és még kevésbé azok édesdeden és meztelenül szendergő gazdája, kénytelen voltam nyugtázni, hogy úgy távoztam a tegnap esti buliból, ahogy érkeztem. Egyedül. Legalábbis ami az e-fajta kíséretet illeti.

Persze azért semmi okom nem volt a panaszra. Ez az az időszak, amikor tizennyolctól (vagy talán már tizenhat-tizenhéttől) huszonnégy-öt-hat-hét-nyolcig mindenkinek a bulin jár az esze. Elkezdődött már a félév, túlestünk a megpróbáltatásokon, hogy melyik vérszopó szipirtyó tanár milyen embertelen feltételeket szab azért cserébe, hogy legalább egy kettest befirkantson nekünk. Már akinek nem befarkant persze az arra biológiailag képes fele, de attól meg az Isten óvjon. Bár, a biológiailag arra nem képesektől se feltétlenül vagyunk biztonságban. Hallottam már olyan tanárnőről, akinél ha meggebed az ember lánya, akkor se kaphat kettesnél jobbat félév végén, ha nem teszi szét neki a lábát. De nekem, hála az égnek, nem volt szerencsétlenségem hozzá, és, a pletyka erejét ismerve, azért kellő kritikával is kezeltem a témát. De inkább nem is gondoltam rá. Miután pedig az ember elraktározta ezeket a teljesítendők listáján, a "ráér" rublikában, és tudatosította magában, hogy a vizsgaidőszak még kellemesen messze van, az első útja máris a legközelebbi bulihelyre vezetett. Meg a másodi-harmadik is, teszem hozzá.

Na jó, nem téved az, akiben itt felmerül a kérdés, ez engem miben érint. Nekem talán még a negyedik utam se a zsúfolt, zajos, félrészegen táncoló emberek tömegével telezsúfolt helyekre vezetett, de ha már Pultoska, meglovagolva ezt az igényt, majd' minden este partit rendezett az Infernóban, nekem is ott volt a helyem. Egyszer-kétszer legalábbis. Rosetta úgyis megfűzött minket, hadd adjon elő forró táncokat (és itt nem a rumbára vagy hasonlókra gondolok), legalább néhány alkalommal. És hogy nézett volna ki, ha nincs ott a "Madamja", hogy vigyázzon rá? Még akkor is, ha rühelltem így gondolni magamra. Na de a megfelelő motivációs erő megvolt, a környék szórakozni vágyó egyetemista csajai képében. Úgyhogy, ha haza nem is hoztam senkit és egy bugyi se landolt a padlómon, a sajátomon kívül, persze, nem lehettem biztos, hogy a kezem nem is járt egyben sem, vagy más kéz az enyémben.

Ez azonban most a legkevésbé sem izgatott. Sokkal inkább az, hogy hogyan tüntessem el azt a kellemetlen utóízt a számból, meg hogy miként szabaduljak meg ettől a rettenetes fejfájástól, amiért cserébe a legközelebbi, a maitól időben tisztes távolságra helyet kapó szórakozási alkalom bugyiban matatását is oda adtam volna. Már a megszüntetéséért, persze.

Gyorsan sikerült előbányásznom egy kényelmes tréningnadrágot, meg egy topot, miközben oroszlánsörényre emlékeztető bozontomnak igyekeztem emberi formát kölcsönözni, hogy aztán csoszogó léptekkel kivánszorogjak a konyhába.

Már félúton megcsapta a fülemet valami halk neszezés. Bár az eszemről vagyok többnyire ismert, méltán vagy méltatlanul, belekerült jó néhány hosszúmásodpercnyi fogaskerék-kattogtatásba, amíg felismertem a vidám dúdolás hangját. Az pedig már a hab volt a tortán, hogy sikerült hozzá párosítani és hangforrásként beazonosítani a húgomat is. Megérdemeltem volna egy kiadós vállon veregetést, bár a fejsimogatás jobban esett volna.

- Fene azt a nagy jókedvedet! - morogtam, miközben befordultam a konyha ajtaján, hogy aztán azonnal hátra is hőköljek. Nem, a hang és forrásának mesterműnek megfelelő összekapcsolása igazolást nyert, bár, jelen állapotomban, azon se lettem volna meglepődve, ha maga az angol királynő ténykedik a konyhámban. A problémát egész más jelentette. Mégpedig az, amit láttam magam előtt. Hugit nagy kegyesen megkímélte a buli "jótékony" hatása, ami önmagában irigykedéssel vegyes megrökönyödést kelthetett volna bennem, de sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, hogy az arcára kiülő széles mosolyon kívül nem viselt semmit.

- Jó reggelt, Álomszuszék! - vigyorgott rám.

- Ááá! - kaptam ismét teátrálisan a szemeimhez. - Meg akarsz vakítani? Inkább vegyél fel valamit, mielőtt valakiben kárt teszel!

Hugi hangosan felnevetett és a fejét csóválta, miközben visszafordult a sütőlapon rotyogó tojásrántottájához. Pontosan tisztában volt a hangomban megbúvó élccel. Valahol még irigyeltem is hosszú combjaiért, kellemes ívű csípőjéért, hamvas fenekéért és pont a megfelelő mértékben telt melleiért. Meg tudtam érteni minden egyes pasit és lányt, aki a nyálát csorgatta és tán azért is elkövetett mindent, hogy bejuthasson azok közé a feszes combok közé. De mégis, mi más lenne a reakciója egy tisztes városi lánynak, ha meglátja a testvérét meztelenül? Legyen az akármilyen vonzó!

- Nem viccelek! - humorizáltam tovább, meglepően komoly hangon, bár ez talán inkább volt betudható másnapos kábultságomnak, mint színészi képességeimnek. - Még a végén elmegy az étvágyam.

- Beszélj csak a magad nevében! - szólalt meg mögöttem egy kellemesen, de valahogy mégis idegen hatású kiejtéssel csengő hang. Ahogy hátra néztem a vállam felett, azonnal meg is pillantottam a hozzá tartozó, szélesen vigyorgó arcot, a vidáman szikrázó kék szemeket és az enyémnél semmivel kevésbé torzonborz szőke hajkoronát. - Nekem pont így tetszik - nevetett Szveti, miközben ellibbent mellettem, hogy légies mozdulatokkal Hugi mellett teremjen és lábujjhegyre emelkedve ajkaira tapassza az övéit.

- Pfuj! Menjetek inkább szobára! - igyekeztem visszatartani a nevetésemet.

- Már ott vagyunk - kacagott Hugi. - Nem tűnt fel?

- Aha. Mi is itt lakunk. Rémlik? - tette hozzá vidáman Szveti is, majd átölelte a mellette álló meztelen derekát, hogy nyelvét a szendeség legapróbb jele nélkül áttolja a szájába.

Halkan sóhajtottam és a szememet forgattam. Kellett nekem rábólintanom, hogy ez a lány beköltözzön hozzánk! Na jó, nem játszom meg magam. Örültem, hogy vidámnak láthatom a húgomat. A boldog kifejezést szándékosan nem használom, mert pontosan éreztem, messze van innen az ásó-kapa és valószínűleg előbb vezetném én oltárhoz Szvetit, mint Hugi, de mégis, élvezték egymás társaságát. Állva, ülve és fekve is. Mikor ki a másik alatt. És nem panaszkodhatok, a lehető leghalkabban tették, és egy pillanatra sem éreztem azt, hogy én lennék az elefánt a bimbózó kapcsolatukban. De én lennék, ha nem ragadnék meg minden alkalmat, hogy csipkelődjek?

- Na jó, gerlepár! - morogtam, folytatva csoszogó utamat a konyhaszekrény felé. - Csak a kezed is mozogjon úgy, mint a nyelved, Hugi, nehogy odaégjen az a rántotta!

- Vettem, főnök - kacagott a megszólított, épp csak annyi időre szakadva el Szveti ajkaitól, amíg az felemelte a kezét, hogy partnere arcára simítsa és ismét csókjába vonta őt

- Én meg addig szerzek valami gyógyszert - motyogtam, inkább csak magamnak, igyekezve előkeríteni valamit, ami megszünteti ezt a borzalmas fejfájást. Ha másért nem is, azért, mert hiába nincs ma órám, mégiscsak szorgalmi időszak van.