Idill

Titus Vitalis Sapientus elégedetten nézett végig a körötte elterülő tájon. Vidáman mosolyogva csodálta az azurkék tenger lágyan ringatózó habjait és élvezte a bő tunikája alatt meztelen bőrén végigsimító tengeri szellőt.

Hálás volt Marcus Serpentius barátjának, amiért meghívta erre a mindentől távol fekvő rejtett kis elíziumba. Róma nyomasztóan fülledt ebben az évszakban, és ilyenkor érezhető igazán, mennyire zsúfolt is. Az ember bárhová fordul, éles hangon káráló asszonyokat, sivalkodó gyerekeket, bűzt és ricsajt talál. És nem jobb a helyzet sehol máshol a civilizált világ valamire való városaiban. Athén, Alexandria, Antiokheia, mind ugyanaz a nagyvárosi forgatag. És ilyenkor Neapolis sem jelent megnyugvást, mert az összes arisztokrata oda menekül, pont ez elől a forgatag elől, aminek hála pedig ott ők rendezik meg hatalmas összejöveteleiket és lakomáikat.

Egy szóval, a nyugalomra vágyó polgárnak sehol se lehet nyugta, feltéve, ha nem hajlandó lemondani a városi emberhez méltó életről. De, a vidéki földművelő ideál ide vagy oda, Sapientus egy napot sem lett volna képes elviselni a bugris parasztok és bűzlő állatok között.

Még szerencse, hogy magáénak mondhatta egy olyan ember barátságát, mint Marcus Serpentius. Ő ugyanis volt olyan tehetős, hogy könnyedén fenntarthasson pár gyors járású hajót, amelyek segítségével tulajdonképpen a birodalom bármely szegletébe elvonulhatott a füllesztő hónapokra, és volt olyan leleményes is, hogy rátaláljon erre a mindentől távol eső, békés kis görög szigetre és felhúzza rá a nyaraló villáját.

A nagy dolog persze nem is a sziget megtalálása volt. Bár a római arisztokraták el sem tudják képzelni, hány apró földdarabot rejt az Égei-tenger. Sokkal fontosabb, hogy ha az ember nem vigyáz, minden csoda csak egy napig tart. Ha a nyugalomra vágyó tehetős rómaiak megneszelik, milyen csodálatos helyet talált Marcus Serpentius, azonnal ők is a közelébe akarnak villát. És ha már ketten ott vannak, könnyen jön a harmadik, a negyedik, a századik, és mire észbe kapna az ember, máris a gazdagok tivornyáitól zeng a környék.

Serpentius azonban okosabb volt, mint hogy hagyja ezt. Először is, nagyon alaposan megválogatta, kiknek számol be nyaralójáról. Sapientius gyanította, benne is csak azért bízik meg, mert, bár sosem volt panasza az anyagiakra, az ő anyagi lehetőségeivel nem engedhette meg magának, hogy valamire való időt ilyen távol töltsön Rómától. A hozzá hasonló költőket hamar elfelejtik, ezt pedig, bár tetemes vagyont örökölt, nem engedhette meg magának. De hogy pár napot itt eltöltsön, mindezt Serpentius kontójára, az még jót is tesz a munkásságának.

Elégedetten belekortyolt a hegyekből nagy gonddal ide hozott és vermekben tárolt jégtáblák között hűtött gyümölcsből facsart italába, miközben ismét megcsodálta a tengert minden irányban pettyező szigetecskéket, ameddig csak a villa teraszáról ellátott, és elismerésével adózzon mindegyik tulajdonosának, Marcus Serpentiusnak. Barátja ugyanis bár csak erre a talpalatnyi földre építkezett, de volt annyi esze, és nem utolsó sorban, annyi pénze, hogy felvásároljon minden beépítésre alkalmas területet, ameddig a szem ellát. Sokan azt hihették volna, megbolondult, hogy így szórja a pénzt, hiszen ezen az egy telken kívül egyiknek sem veszi hasznát. De Sapientius volt olyan bölcs, hogy felismerje barátja előrelátását. Ha a dorbézoló arisztokraták egyszer fel is fedeznék a birodalom eme csodálatos szegletét, nem vásárolhatnának telket olyan közel, hogy zavarják Serpentiust, csak magától Serpentiustól, aki pedig akkor lenne igazán őrült, ha ezt engedné.

Így hát, amíg Serpentius szerencséje kitart és képes fenntartani ezt az isteneknek való pihenőhelyet és nem szorul rá, hogy földjei eladásából szerezzen pénzt, említésre méltó távolságban nem lesz más épület, mint Marcus Serpentius villája és a hozzá tartozó kis kikötő, és más ember, mint ő maga, esetleges vendégei, na meg persze a rabszolgák, és néhány pásztor, akiknek előre látóan kiadta a kihasználatlan szigeteket, hogy oda hordják a birkáikat legelni. Így mindenki jól járt. A pásztorok egy nem túl nagy összeg ellenében biztonságban tudhatták jószágaikat egy olyan helyen, ahol nincsenek ragadozók és a tolvaj is ritka, mint a fehér holló, Serpentius pedig profitált valamennyit extra birtokaiból is, még ha nem is túl sokat. A birkák és kecskék pedig mégsem csapnak közel sem akkora zajt, mint a z élvhajhász arisztokraták.

Sapientius elégedetten elmosolyodott. Meg tudná szokni ezt az életet. Teljes csend, csak a természet hangjai ütik meg az ember fülét, nyugalom és élvezet. Serpentius pedig mindezt nagylelkűen a rendelkezésére bocsátotta, hogy használja, mint a sajátját. És Sapientius ismerte már olyan jól a barátját, hogy tudja, nála ez nem üres frázis. Ő is ismerte annyira Sapientiust, hogy tudja, a költő soha nem tenne olyat, amivel őt említést érdemlően megkárosítaná. A többi meg nem számított.

Sapientius teljesen elmerült gondolataiban, amikor egyszercsak léptek zajára lett figyelmes.

- Alázatosan kérem elnézését, amiért megzavarom, nagyuram - hajolt meg előtte mélyen a rabszolga, amikor a férfi rá nézett. - Remélem, semmiben nem szenved hiányt.

Sapientius ismét elégedetten elmosolyodott, ahogy végigmérte ezt a teremtést. Szemrevaló leányzó volt. Az a fajta, aki már épp eléggé kinőtt a gyermekkorból ahhoz, hogy minden férfit lázba hozóan nőies legyen, de annyira mégsem, hogy elveszítse azt a megfoghatatlan gyermeki bájt. És ugyanakkor az a fajta is volt, akiről az ember nem tudta megmondani igazán, honnan származhat. A rómaiak kínosan ügyeltek rabszolgáik pedigréjére. Sapientiust néha már mulattatta is, hogy az arisztokraták sokszor olyan nagy gonddal tenyésztik ezeket a beszélő szerszámokat, mint a versenylovakat. Mindegyik fajtának megvoltak a maga előnyei. A trákok, bár ostobák, de kivételes a fizikai erejük, így kiválóak testőrnek, bányákba munkásnak, vagy épp gladiátornak. A görögök sokszor már inkább satnyának mondhatók, de elméjük páratlan, így házitanítónak ők a legjobbak, vagy a művelt matrónáknak társalkodó nőnek. Az egyiptomiakba is szorult némi értelem, de emellett kimagaslik szépségük, ami kiváló táncosokká és kurtizánokká teszi őket és így tovább. A megfelelő keverékek pedig... De erről a lányról Sapientius nem tudta megmondani, honnan származhat. Arányos testalkata egyiptomira utalt, amit alátámasztott barna bőre is, szőke haja és kék szeme viszont a messzi északról származó ősöket valószínűsítette. Kevés szava ellenére pedig a költőnek azonnal feltűnt kiváló nyelvérzéke, ami görög felmenőket valószínűsített.

Már önmagában ez a kavalkád is magával ragadta Sapientiust, de a gyönyörű testalkat és a szikrázó kék szemek csak még tovább emelték a szépség fényét. Esztelenség lett volna tagadni, hogy amikor Serpentius azt mondta, bármit használjon úgy, mintha az övé lenne, először erre a rabszolganőre gondolt. És, miért is ne? Bár a barátjának kicsi a valószínűsége, hogy épp ez a rabszolga jutott volna eszébe, de kétséget kizáróan rá is értette. Sapientius pedig nem volt az a típus, akit zavarna a nem teljesen tiszta megfogalmazás. És, végeredményben, a lány sem mutatkozott visszautasítónak. Ugyan a költő nem volt olyan bolond, hogy azt higgye, a fele olyan idős rabszolgalány épp érte epekedne, de mindenképp jó jel, hogy egész nap a közelében sertepertél. Így hát nyilván nem lenne ellenére amit kötelességből úgyis meg kellene tennie.

A költő nem szólt egy szót se, amit a rabszolga úgy értelmezett, nincs szüksége semmire. A férfi elégedett mosolya pedig megnyugtatta, nem zavarta meg gazdája illusztris vendégét. Ezért hát, hogy ne is zavarja a továbbiakban sem, ismét meghajolt és a villa belsejébe vezető ajtó felé indult.

- Várj! - nyúlt utána Sapientius.

A rabszolga nem szólt egy szót sem, csak engedelmesen megállt, amikor a költő ujjai meztelen felkarjára fonódtak, és egy pillanatig sem tiltakozott, a férfi maga elé vonta és a vállára tette a kezét, hogy gyengéden térdeire nyomja, majd felhajtotta tunikája elülső szegélyét.

Sapientius elégedetten felsóhajtott, amikor a forró ajkak ráfonódtak meredten előre szökő szerszámára. Nem csalatkozott a részletekre és a tökéletességre mindig érzékeny Serpentiusban. Ez a rabszolga is pontosan tudta, mi az engedelmesség, és jobban értette a dolgát, mint bárki, akivel a költő eddig találkozott.

A kis kezek combjára simultak, hogy helyben tartsák őt, miközben a gondos száj fel-le mozgott dorongján. Sapientius ajkait halk nyögés hagyta el, miközben ismét szájához emelte hűs gyümölcslével töltött kupáját és végighordozta tekintetét a nyugodt tájon.

Semmi kétség, minden tökéletes.

Századgyermek

Töredékek

Volt valami nyomasztó az éjszakai csendbe. Valami súlyos, ami már-már elviselhetetlenül nehezedik az emberre. A kórházi lámpa pislákoló fényében a szobát nyugtalanító derengés ülte meg. Engem azonban ez egy cseppet sem érdekelt. Kizártam az falióra ketyegését és a gépek csipogását és sípolását. Csak az előttem fekvő öregúrra figyeltem. Szemei lehunyva. Békésen szunyókált. Ha nem állt volna ki tucatnyi cső a testéből, az ember azt hitte volna, csak jól megérdemelt esti pihenőjét tölti.

Lassan végignéztem a legyengült testen. Arcát égésnyomok barázdálták, melyeket még Ypres mellett szerzett, amikor, korát letagadva, kamaszként beállt az expedíciós seregbe, hogy részt vegyen a Nagy Háborúban. Érezte, hogy neki ott kell lennie. Azt pedig már a sors kegyetlen játéka volt, hogy belefutott a németek gáztámadásába. De ahol az Isten valamit elvesz, ott mást vissza is ad. Az arcába égett múlt a nők szemében talán csak még vonzóbbá tette. És ő ez után sem riadt vissza, hogy ott legyen a dolgok sűrűjében. Én is láttam azt a sziklát Normandiában, amibe belevéste "John Smith, 1918. John Smith, 1945. Nem akarom többé ide írni a nevem."

Szerencséjére erre nem is volt szükség. De még vagy százszor bevéshette volna máshova Vietnámban, Koreában, a széthulló Jugoszláviában, vagy épp az 1956-os Budapesten. Ő ott volt mindenhol. Ott kellett lennie. És ő zokszó nélkül ment, úgy is, hogy szinte mindnek a nyomát a mai napig a testén viselte. De ő sohasem bánta.

Az idős test hirtelen megborzongott, majd szemei lassan kinyíltak és fátyolos tekintettel rám nézett.

- Winston? - motyogta.

Bármennyire is elszomorított állapota, nem tudtam megállni, hogy elmosolyodjak. Midig azt mondogatta, hogy nagyon hasonlítok Winston Churcillre. Nem tudtam, bóknak vegyem, hogy a brit történelem egyik legnagyobb államférfijához hasonlít, vagy sértésnek, hogy egy igénytelen, kövér és mogorva fráterhez. De keveset is foglalkoztam vele. Ha ő mondja, biztosan igaz. Hiszen ő személyesen és jól ismerte a vén Winstont. Nem is kerülhette el, hogy találkozzon egy ilyen nagy kaliberű emberrel. Bár az ilyesminek nem mindig örült.

Sokszor mesélte, hogy amikor Sztálin dácsájába látogatott, mindig attól rettegett, hogy az angolok jó Joe bácsija mikor ver szét részeg mámorában egy vodkás üveget a fején. Ha nem nevelték volna szigorú viktoriánus erkölcs szerint, még megelégedettséget is érzett volna, amikor a szovjet diktátort egyik nemtörődöm dorbézolása utáni reggel holtan találták szobájában. Hiszen ő meg volt győződve róla, hogy az ital okozta a grúz banditából lett pártvezér vesztét. De egy úriember nem örül mások kárának. Ezért is nem ujjongott akkor sem, amikor 1940-ben letartóztatták Sir Oswald Mosley-t, a brit fasiszták vezetőjét, akit az egyik legidegesítőbb fajankónak tartott a világon, és szervezetét feloszlatták.

Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek merengésemből és ismét rá mosolyogtam.

- Nem, nagypapa. Én vagyok az.

Szemeiben egy pillanat múlva megvillant a felismerés szijrája és ő is elmosolyodott.

- Á, fiam! - krákogta. - Örülök, hogy itt vagy.

Megnyugtató szeretet töltötte meg a szívemet, de csak egy pillanatra, mielőtt csúnyán köhögni nem kezdett.

- Pihenj nagypapa! - ugrottam fel ültömből és megigazítottam a takaróját. - Nem tesz jót, ha megerölteted magad.

- Ugyan, minek ez az aggodalom? - morogta, közben azonban mégis ellazult fektében. - Nem sokára úgyis vége.

Ilyenkor mindig a borzongás futkosott a hátamon. Olyan bizonyossággal tudott ilyen megfoghatatlan dolgokat állítani, hogy az mindig nyugtalanná tett.

Tekintetem akaratlanul is a medáljára siklott, amit még most se volt hajlandó levenni, ahogy élete egy pillanatában sem. Pedig nem nézett ki nagy kincsnek. Durva megmunkálású fémdarab volt, amibe értelmetlennek tűnő, girbe-gurba jeleket véstek. Egy alig valami tehetséget mutató gyerek munkájának tűnt. Vagy egy tudatlan ősemberének? Bármilyen hátborzongató is volt belegondolni, én inkább az utóbbira hajlottam. Hiszen nagyapám nem egy ásatásról szerezte a tárgyat, hanem örökölte. És nem is első tulajdonosától. Gyanítottam, bármilyen régi, sosem ásták el.

- Ne beszélj így, nagypapa! - néztem ismét rá. - Meggyógyulsz és élni fogsz.

- Ezt te sem hiszed el, fiam - válaszolta és megdöbbentő nyugalommal nézett rám.

- De... mi lesz, ha elmégy? - Taknyos kölyöknek éreztem magam, aki szülei nélkül semmire nem megy.

- A te dolgod csak akkor kezdődik - válaszolta mindent tudóan. - Gondját kell viselned az utódnak.

- De hogyan? - hangom inkább tűnt egy gyerek nyivákolásának, mint egy lassan korosodó férfi szavainak. - Mégis, hogy találom meg?

- Majd ő rád talál - válaszolta teljes lelki nyugalommal, majd levette nyakából a medált. Még sosem láttam, hogy megvált volna tőle, most viszont kinyúlt a kezemért és lassan tenyerembe eresztette. Csak bámultam a fémdarabot és aszott csuklóján a furcsa, sötét foltot.

- A sors útjai kifürkészhetetlenek, de sosem tévednek - mondta elhaló hangon, miközben ismét elernyedt teste. - Minden rendben lesz.

Szemei lassan lecsukódtak, és csak most figyeltem fel rá, hogy a műszerek eddig egyenletes, csipogó hangja rendszertelen vijjogássá válik, majd belesimul az egyenletes sípolásba.

Nem tudom, mikor rohantak be az orvosok és a nővérek. Csak bambán néztem, ahogy körbeállják az ágyat és igyekeznek megtenni mindent. De végül, már nem lepett meg, amikor az ügyeletes orvos felegyenesedett és lassan diktálni kezdte a nővérnek.

- John Smith, született 1900. január 1. 0 óra 1 perc. A halál időpontja 1999. december 31. 23 óra 59 perc 59 másodperc.

Halkan sóhajtottam és tenyerembe szorítottam a medált. Ebben a pillanatban, mintha távolról gyereksírást hallottam volna.

Kábult voltam. Lépteim szinte maguktól vittek előre, míg végül hirtelen a szülészeten találtam magam. Bambán bámultam az üvegfalon túl a kiságyakban üvöltő újszülötteket. Igen, ez már egy új generáció, akikre a nagypapa már nem vigyázhat.

Aztán a tekintetem megakadt valamin. Egy kis ököl emelkedett közvetlenül előttem a levegőbe. De nem is ez volt az érdekes. És nem is tulajdonosa, aki épp olyan csecsemő volt, mint a többi. Egy vörös arccal üvöltő kis lányka. De a csuklóján... azonnal felfigyeltem a különös alakú rózsaszín foltra.

A medál szinte égette a tenyerem és szívem hevesen dobogni kezdett. Sietve leolvastam a gyerek adatait a kiságyon lógó tábláról és már siettem is az anya szobája felé. Egy ifjú pár várakozott ott. Az újdonsült anya még pihegett kissé, de férjével egy pillanatra se hervadt le arcukról a szeretetteljes mosoly.

Óvatosan megkopogtattam az ajtót és halkan krákogtam, magamra vonva figyelmüket.

- Elnézést, hogy zavarok, de beszélnünk kell. A lányukról van szó.

Láttam az ijedtséget az arcukon. Nem akartam megrémíteni őket. Szívesen mondtam volna, hogy nincs semmi baj, sőt. De magam sem tudtam igazán eldönteni, hogy amit közölnöm kell, az öröm, vagy bánat. Áldás, vagy átok. Hogy a lányuk nem olyan, mint bárki más. Neki küldetése van. Ez a csöppség nem csak az övék, de mindenkié. Ő az egész emberiség reménye. A nagyapám ezt büszkén fogadta el és tett neki eleget, de vajon ezzel a családdal hogy lesz?

Nem tudhattam biztosan, de ahogy tekintetem az aggódó szülőkről az éjjeliszekrényen heverő formanyomtatványra tévedt, szemernyi kétségem se maradt. Ott állt feketén-fehéren a születés időpontja. 2000. január 1. 0:01. Az új század gyermeke. Az emberiség reménye. A medál új gazdára talál, és a sor folytatódik tovább. 

Tízezer év

Töredékek

Lassan beszívtam a hűs éjszakai levegőt és végignéztem az alant elterülő városon. Magasan voltam, innen az odalent még most is hömpölygő tömeg hangyák áradatának tűnt. Az épületek viszont innen nézve is a távoli messzeségig nyújtóztak. Mintha sehol se lenne vége. A távolban sziréna szólt és autók dudáltak. Minden élt és minden kivilágítva árasztotta el fénnyel az éjszakát.

Az órámra pillantottam. Már csak pár perc. Alig pár perc és éjfél. Akkor pedig mindennek vége lesz. Végre.

Ismét végignéztem a tájon és sóhajtva gondoltm arra, mennyire megváltozott. Tízezer éve itt még mocsár volt. Vagy talán akkor még hűvös, szeles pusztaság? Ki emlékszik már rá? Az idő összemosódik. Egy biztos. A toronyházak mögött néha felcsillanó tenger akkor még jóval messzebb volt. Igen. Északról pedig be-betörtek a vagyos viharok.

De az már régen volt. Akkor még ott, ahol most milliók nyomorognak, jó, ha maroknyi ember járt. Nem sokkal korábban pedig még senki.

Fáradtan sóhajtottam. Nagyot fordult a világ.

Ismét az órámra néztem. Már csak pár másodperc. Öt, négy, három, kettő, egy...

Nem tudom, mi történt. A tér és az idő mintha megremegett volna, de aztán el is múlt. Mire észbe kaptam, már semmi. De mégse. Éreztem a jelenlétét. Nem fordultam meg, de tudtam, hogy ott áll. Nem láttam, mert továbbra is a várost bámultam. Nem hallottam, mert csak a hirtelen beállt csendre figyeltem. De tudtam, hogy ott áll, már az előtt is, hogy megszólalt.

- Sok idő telt el. - A hangja halk volt. Olyan halk, hogy idegen fül azt de tudta volna megmondani, férfi, vagy nő szólt-e. Talán még a szavait se értette volna. De én már jól ismertem őt. Már azt is előre tudtam, mit fog mondani.

- Sok idő - válaszoltam. - És én azóta várok rád.

Erre nem mondott semmit, csak mellém lépett. Én viszont nem néztem rá. Csak együtt bámultuk a végtelen betonrengeteget. Sokáig rettegéssel tekintettem előre erre a pillanatra. Nem akartam, hogy eljöjjön. De most... most nem éreztem semmit. Talán már beletörődtem? Nem tudom. De most már itt volt.

- Pontosan tízezer éve - szólalt meg ismét.

- Másodpercre pontosan - válaszoltam. Nem kellett az órámra néznem. Anélkül is tudtam.

- Sokra vitte azóta az emberiség - suttogta ugyanolyan halkan.

- Igen - néztem a végtelenbe. - A nyomuk kétségtelenül hatalmasabb ezen a világon, mint valaha is hittük. És már ujjak felé tartanak.

- Hogy azokat is elpusztítsák.

- Ne légy ilyen pesszimista! - Engem is meglepett, milyen könnyedén intettem le. De most már nem számított. Most már semmi nem számított. Úgyis vége.

- Nézd meg őket! - folytatta. - Tobzódnak, mint egy céltalan vírus.

- Gyerekek még - mondtam elnézően. - Azt hiszik, már övék minden, de közben alig nőttek még ki a pólyás korból.

- Tízezer év telt el - mondta. Nem emelte meg a hangját, de mégis mintha düh érződött volna rajta.

- És még legalább újabb tízezer telik el, mire egyáltalán arra rájönnek, mégse tudnak mindent.

- De azt mi már nem fogjuk látni.

Újból sóhajtottam. Eljött az idő. Az idő, amire már magam se tudom, mióta vártam.

Egyszerre mozdultunk. Továbbra se néztem rá, miközben némán elfordultunk a látképtől és az épület sötét belseje felé indultunk.

Levettem az órám és még egyszer rá néztem, mielőtt letettem volna egy asztalra. Magamon éreztem a tekintetét. Tudtam, nem halogathatom már tovább. De nem is akartam. Felfoghatatlan ideig menekültem a gondolat elől, de most már nem számított. Meg kellett lennie.

- Mehetünk.

Nem szólt semmit. Ismét együtt léptünk és a sötétség felé indultunk, míg a homály körül nem ölelt minket. De már nem féltem. Többé már nem. A sötétség úgy vett körbe, mint lobogó fekete lángok, de én csak mentem előre, míg el nem vesztünk a semmiben.

A világra csend borult, hogy aztán hirtelen minden újra induljon és menjen tovább, mintha mi sem történt volna. A szoba üres volt és csendes. Semmi nem emlékeztetett a történtekre, csak az óra, ami ott hevert az asztalon, megmerevedve azon az időponton. Pont azon, mint amikor minden elkezdődött tízezer évvel ezelőtt.

Fellángolás

Életképek 32.

Töredékek

Megjegyzés: Ez a történet lényegében egyfajta, kissé prózaibb, történet-formába öntött életkép. Most ez az élmény olyan állapotomban ért, hogy így, történet-formában jól meg tudtam fogalmazni. Azt, hogy ez lesz-e az Életképek új formája, vagy csak alkalomadtán írom meg így, egyébként, ha van valami, az eddig megszokott keretek közt, azt még nem tudom.De remélem, így is, úgy is tetszeni fog nektek.

***************************************************************************

Az agyam zakatolt. Gondolataim kergették egymást, mint az odakint, a villamos mellett elsuhanó utcákon örvénylő elsárgult falevelek. Ilyenkor úrrá lesz rajtam a téboly. Jó értelemben, persze. Vagy legalábbis azt hiszem. A szívem zakatol, mintha csak táplálni akarná játékos kiscicákként rakoncátlanul kergetőző gondolataimat. Ez a jó idő az alkotásra, ha irányba tudom állítani elmém, és a gondolatokat szanaszét villogó fénypászmákból egységes reflektorfénnyé tudom összpontosítani.

Most viszont csak ültem, belesüppedve a Gyönyörök Járatának nem épp a puhaságáról híres ülésébe, és az ablakon át bámultam az elsuhanó őszi tájat.

És ekkor láttam meg őt. Egy csapásra, mintha ő elérte volna, amivel én még csak meg sem próbálkoztam volna. Minden érzékem egy pillanat alatt rá fókuszált. Ez az a tipikus azonnali fellángolás. Meglátni és megszeretni. Sokan ebben látják az első látásra szerelmet, de én ebben nem hiszek. Viszont a fáklya ilyenkor tényleg elementáris erővel lobban fel, és az ember nem tud másra gondolni. Az érzés elmúlik. Másnap talán már eszünkbe sem jut. De akkor, ő a világ.

Én is így voltam akkor vele. Pedig az első pillanatban nem is tudtam hova tenni. Úgy nézett ki, mint egy igazi vagány csaj. Bőrdzseki, a vállain szegecsekkel, sötét csőfarmer és fekete bokacsizma. Még a retikült, vagy szokásos női táskát is egy kézben vitt sporttáska helyettesítette. Nem vagyok egy lázadó típus. Nem kenyerem a minden áron való kitűnés, a másoktól való radikális elkülönülés. Hiszek a csoport, a közösség erejében, amíg abban megmarad az individum is. Talán éppen ezért ragad meg jobban egy ilyen lány, mint egy a sorba beálló cicababa, legyen amúgy akármilyen vonzó is.

De ő még ezen túl is más volt. Látszott rajta, hogy nem az a vagány rocker. Nem az örök kívülálló, az alvilági bandák királynője, a jó kisfiúk megrontója, és így tovább. Sőt, ha ruha nélkül látnám, teljesen másnak is látnám. Na nem kell itt a perverz gondolatokra gyanakodni. Nem azért, amit a ruhája alatt rejteget. Már akár egy semleges ruhában, egy egyenruhában, vagy kényszerűen felvett esőkabátban is kitűnne, amire gondolok. Az egyszerű lófarokba fogott fekete haj, a smink nélküli, kissé szeplős, a pattanások helyét őrző, hosszúkás arc, a vékony száj, és a nagy, őszinte, barna szemek. Ha csak ezt látnám, egy szende kislány jutna eszembe. Egy ártatlan kis virágszál, akit nem lehet nem kedvelni és akit mindenki anyuci pici lányának gondol. Persze most se negatív értelemben.

De talán ez a kettősség, ez az ellentmondás, ami viszont mégis egy egységbe összpontosult benne, ez volt az, ami megfogott. És ez volt az, ami miatt, bár nem ismertem, nem tudtam róla semmit, mégis lángra gyúlt bennem a tűz. De ez utóbbi volt az, ami miatt viszont nem mertem lépni.

Lefagytam. Mégis, mit tehetnék? Lépjek oda hozzá és valljak szerelmet? Az a minimum, hogy ez után egy elmebetegnek nézne, ha nem is vágná rögtön a táskáját, vagy épp az öklét a képembe. És amúgy is, mit tudok én róla? Lehet egy elvetemült homofób is. Vagy egy konzervatív család sarja, aki igyekszik kitörni a merev keretek közül, de a fejben sok minden megmarad. És akkor odalép hozzá egy magamfajta lány...

Megborzongtam. Nem bírom a visszautasítást. Pláne az ilyen témákban. Ezt nagyon nehéz szépen lekommunikálni, és ha a másiknak még a világnézete is olyan... Egy "kedves vagy, de a pasikat szeretem"-válasz egy őszinte mosoly mellett tökéletes elhárítás. De azt nem bírnám, ha az undort látnám a szemében.

Az esély pedig bármennyire is ott lehet, engem letaglózott a kudarc nyomasztó lehetősége. Így hát csak néztem őt, bámultam, magam se tudva, mire várva. Aztán pedig eljött a pillanat, amikor a megfelelő megállóhoz érve ő megmarkolta a táskáját és lesietett a villamos lépcsőjén. Tekintetem követte őt, hogy lássam, ahogy a megállóban már vár rá valaki. Egy hozzám szívfájdítóan hasonló lány volt. Velem nagyjából egymagas, Nála úgy egy fejjel több, hosszú fekete hajjal és szinte majdnem tökéletesen az én kedvenc szerelésemben. Amikor csodálatom tárgya odaért hozzá, karjaiba zárta és mohón megcsókolta.

Na ilyen az én formám. Lett volna esélyem, de elszalasztottam. És a hasonmásom gyorsabb volt. De most már késő bánat. A villamos robogott tovább, én elvesztettem ölelkező alakjukat szem elől és a láng kihunyt.

Tengerpart

Töredékek

Sós szellő simított végig a reggeli tájon. A Nap már teljes fényével ragyogott, szikrázó csillogásba vonva a türkiz tenger barázdáit. A reggeli fuvallat, mint egy játékos gyerek szaladt végig a vízfelszínen, meg-megcirógatva a hullámok alól előtűnő szirteket. Kimérten folytatta útját a part felé, szinte szlalomszerűen kerülgetve a sziklakiszögelléseket, míg végül elért a part méteres meredélyeiig, hogy azokon megtörve vidáman száguldjon felfele, végigcirógatva a hideg, érdes felszínt, egészen a legtetejéig, majd még tovább száguldva a rajta ülő lány puha bőrén.

A barna szemek lecsukódtak és az éles metszésű, de mégis kellemes arc kissé megemelkedett. Mintha gyengéd kezek simítottak volna végig tagjain, lábujjai hegyétől indulva, beletépve bő vászonnadrágjába, majd ismét meztelen felsőtestének bőréhez érve. Élvezte, ahogy a fuvallat belekap melleibe, makd ugyanazzal a lendülettel felkapja és zászlószerűen lengeti hullámos haját.

Szeretett a reggeli tengerparton ücsörögni. Ilyenkor még minden békés volt és nyugodt. A Nap már jótékonyan ontotta melegét, de a hajnali szellők utolsó lökései még nem emésztették fel teljesen az éjszaka hűvösét az életadó meleggel átitatott légtömegekben. Ahogy csupasz talpát a sziklához simította, még érezte rajta az első nagy széllökések által odacsapott vízpermet hűvösét és nedvességét.

Még minden nyugodt volt és mozdulatlan. Csak a szél fodrozta a viz ez. Nem törték meg kegyetlenül kemény törzsű hajók, melyekről vad szempárok pásztázzák a tengert.

A férfiak kíméletlen világa most távolinak tűnt. Itt nem voltak részeg tivornyár, otromba böffentések és mocskos felhívások és nem voltak érzéketlenül tapogatózó, durva kezek. Itt csak a lágy simogatás volt és az isteni nyugalom. A lány már a fedetlen melleit érő fuvallat érintésétől is, úgy érezte, többet kapott, mint bármikor.

Lassan felnyitotta barna szemeit és vágyakozva a távolba révedt. Elvágyódott innen. El a messzeségbe, ahol semmi nem olyan, mint itt. Ahol minden tiszta és vidám. A csókok puhák, az érintések pedig gyengédek. De tudta, ezt ő soha nem láthatja.

Nagyot sóhajtott, és ahogy érezte, hogy a nap heve átmelegíti a vidéket és a szél is enyhülni kezd, talpra kecmergett. Megállt még egy pillanatra a sziklán, kihúzva a hátát, hogy a szél utolsó próbálkozásai is gyengéd ujjakként futhassanak végig arcán és túrhassanak bele hajába, majd amikor ez is elhalt, egy pillanatra ismét lehunyta a szemét, néma imával kérve azt, akit illet, hogy óvja meg a mai napon is, majd megfordult, hogy visszatérjen oda, ahova tartozott.

Töredékek

Sok ötlet kering a fejemben, most, épp úgy, mint mindig is. Ezek közül viszont sajnos kevés áll össze történetté, vagy keveset tudok úgy módosítani, hogy beilleszthető legyen egy már meglévő történetbe. Néha ezek csak felvillanó képek, érzések, amik, mivel nem tudom hasznosítani őket, idővel elhalnak.

Ezt próbáltam megoldani az Ötletözön elindításával is, ahol meg is jelent pár ilyen kidolgozott gondolat. Az az elképzelés azonban még kiforratlan volt, vagy nem tudom, de nem igazán vált be. Most, alaposan átgondolva, ahelyett indítanám el a Töredékeket.

Ezek kis "történetmorzsák" lennének. Terjedelemben abszolút nem kell nagy dolgokra számítani. Nevezném őket egyperceseknek is, ha azt nem használtam volna már más (egyébként ennél még mindig nagyobb terjedelmű) történetekre. És nem kell hű de nagy cselekményre sem gondolni. Sőt. lehet olyan is, aminek egyáltalán nem lesz cselekménye. Lényegében csak egy pillanatkép. Mondjuk valami miatt feltűnik, hogy milyen szép az őszi naplemente, és akkor arról írok egy fél-egy oldalt, történetszerűen persze. De lehet olyan is, amiben történik is valami. Ez mindig az adott ötlettől függ.

Ehhez kapcsolódóan ki is emelnék valamit. Ha rendesen kifejtett, nagyobb terjedelmű történetekről van szó (és az eddig megjelent összes történetemet már ide sorolnám), úgy gondolom, úgy van értelme, ha az kompakt egész. Ha a végén nyitva hagyjuk is a lehetőséget a folytatásra, akkor is van eleje és van vége és csak olyasmira utalgatunk, ami vagy köztudomású (például egy általános műveltségbe beletartozó irodalmi műre), vagy olyasmire, amit már korábban megmagyaráztunk, vagy később meg fogunk. Az össze-vissza utalgatásnak csak úgy a levegőbe csak annyi eredménye lehet, hogy a történet átláthatatlan lesz. A Töredékeknél viszont egy másfajta szemléletet követnék. Míg a többi történetben megtartom a fenti ars poeticát, ezekben, persze csak mértékkel, teret engedek a történetek keretén túl való utalgatásnak.

Mértékkel, vagyis nem úgy, hogy a történet már értelmetlenné váljon. Ezt úgy szemléltetném, hogy amit kifejtek, az is alkot önmagában egy jól átlátható egységet. Erre már csak pluszként rakódhat az, amire utalgatok, de nem fejtem ki. Se ezekben a történetekben, se máshol. Azonban ezekkel is megtartok egy olyan mértéket, amivel, bár nem tudjátok meg, valójában mi járt a fejemben, amikor ezt írtam (talán azért se, mert én se gondoltam annyira végig és pont azért nem fejtettem ki az utalást, mert nem tudtam volna), de lehet egy elképzelésetek.

Itt azonban leszögezném, hogy amilyen következtetésre jutnátok az utalásokból, az a ti véleményetek lesz. Lehet, hogy egybeesik az én elképzeléseimmel, amik azonban nem kerültek bele a történetbe, de lehet, hogy én eleve az egészet csak egy hirtelen gondolattól vezérelve vetettem "papírra" és egyáltalán semmi nem volt mögötte.

Mondok egy példát, most csak úgy hasra ütés szerűen. Mondjuk az egyik ilyen töredékben egy szereplő egy befolyásos embert szid/dicsér, akiről nem tudjuk meg, hogy kicsoda, de a leírtak alapján ti mondjuk egy ismert politikust fedeztek fel benne. Na ez a felfedezés már a ti saját konstrukciótok lesz. Ez nem jelenti azt, hogy én valóban támogatnám/elítélném az illető politikust. Már csak azért is, mert lehet, csak a levegőbe beszéltem, egy hirtelen ötlettől vezérelve ezzel az utalással, és nem képzeltem el mögé semmilyen személyt. (És ez csak egy példa amúgy. Ilyen történetet nem tervezek.)

Mindezt csak azért mondom, hogy tudjátok, bármi is szülessen csapongó képzeletemből és kerüljön ki ide, a blogra, az még nem jelenti azt, hogy rasszista, homofób, férfigyűlölő, xenofób, technikaellenes, vagy bármi ehhez hasonló lennék. Még akkor se, ha a történetekből ez szűrődik le. Véleményem szerint egy jó írónak, akárcsak egy jó színésznek, fontos tulajdonsága, hogy bármit teljes meggyőződéssel tud ábrázolni, még úgy is, ha abszolút nem ért egyet vele. Például, egy a multikulturalizmus, a nemzetek és emberek egyenlősége és hasonlók mellett a végsőkig elkötelezett író is képes úgy megformálni egy történetében egy náci karaktert, hogy az a náci mivoltában teljesen hiteles legyen, és teljesen hitelesen képviselje a nemzeti szocializmust. Még akkor is, ha az illető karakter végül rájön tévedéseire, és így az író valódi világnézete kerekedik felül. (Hogy csak a rasszizmus-témánál maradjunk.)

Én nem tartom magam különösebben jó írónak, sőt, akár még írónak se feltétlenül, de annak csak örülni fogok, ha sikerülne ilyen meggyőző erővel írnom.

De talán, ha ezt elfogadjátok, és nem fordultok el tőlem azért, mert egyes töredékek esetleg, különösebb magyarázat nélkül, nektek nem tetsző nézeteket vonultatnak fel, hiszen ez nem feltétlenül az én véleményem, egészen egyedi és sokféle történetinterpretációk is születhetnek a fejekben.

Ehhez kapcsolódóan még egyszer hangsúlyoznám, hogy ezek, mint ahogy a megnevezésük is mutatja, töredékek. Vagyis nem teljes történetek. Rövidke jelentek, leírások, karakterismertetések, helyzetfelvetések, ilyesmik. Ebből fakadóan nem feltétlenül alkotnak egy jól felépített egészet, és mondanivalójuk sem mindig kell, hogy legyen. (Sőt, szándékosan talán az lesz a ritkább, hogy legyen.) Mintha csak felcsapnátok egy könyvet valahol a közepe tájékán és egy-két oldalt elolvasnátok belőle. (Bár annál talán még koherensebb.)

Épp emiatt ezeknél a történeteknél szabad a "rablás". Ha valakit megihletnék, a fejében kirajzolódna a töredékeim előzménye, folytatása, háttere, ne fogja vissza magát! Akár szó szerint is átveheti őket, beillesztve a saját történetébe. Én csak örülök neki, ha így inspirálok egy (másik) írót.

Egyetlen kérésem az lenne, ha valakivel ez előfordulna, az legyen szíves azért az elkészült művet nekem is megküldeni. Érdekelne, mi(k) jött(ek) ki belőle.

Emellett leszögezném, ettől az eddigi történeteimben, B-történetek, B-vel a föld körül, M-történetek, nem változik semmi. Sem a tartalmukban, sem a gyakoriságukban. Ezeket a töredékeket akkor "firkantom le", ha épp nincs időm még csak egy B-vel a föld körül hosszúságú és bonyolultságú történetet se megírni, de valami megszületik a fejemben. És itt alapvetően azokra az ötletekre korlátoznám magam, amiket nem tudok beépíteni a többi történetembe. Azokat viszont mindenféle kontroll nélkül szeretném itt közzé tenni. Ami azt jelenti, ahogy korábban megígértem, saját történeteimben gay epizódok például még mutatóba is aligha lesznek. Töredékekben azonban előfordulhatnak, ha éppen olyasmi jut eszembe. Vannak néha olyan időszakaim, amikor pár napig ilyesmi foglalkoztat, szóval nem kizárt. De természetesen az ilyesmit a címkékben jelölni fogom, így akit az ilyesmi nem érdekel, elég, ha csak oda vet egy pillantást és nem is kötelező tovább olvasnia.

És itt jegyezném meg azt is, hogy a történetek tartalma, ebből fakadóan, nagyon sokszínű lehet. Bármi, ami az eszembe jut. (Persze ez már önmagában egyfajta korlátozás, de... értitek.) Emiatt nem is szeretnék előre tartalmi iránymutatót adni, mert szinte biztos, hogy valamit kifelejtenék, vagy esetleg az ízlésem változásával bejöhet valami, amire most nem gondolok. De annyit mondhatok, hogy a pornóba hajló erotikától az ettől a lehető legmesszebb álló képekig, a viccestől és izgatótól az elgondolkodtatóig minden és bármi előfordulhat. Csak hogy tudjatok róla és ne érjen váratlanul.

Ezek után pedig talán már nem is maradt hátra más, mint hogy kellemes olvasást kívánjak.

Az első töredék napokon belül várható.