Fellángolás

Életképek 32.

Töredékek

Megjegyzés: Ez a történet lényegében egyfajta, kissé prózaibb, történet-formába öntött életkép. Most ez az élmény olyan állapotomban ért, hogy így, történet-formában jól meg tudtam fogalmazni. Azt, hogy ez lesz-e az Életképek új formája, vagy csak alkalomadtán írom meg így, egyébként, ha van valami, az eddig megszokott keretek közt, azt még nem tudom.De remélem, így is, úgy is tetszeni fog nektek.

***************************************************************************

Az agyam zakatolt. Gondolataim kergették egymást, mint az odakint, a villamos mellett elsuhanó utcákon örvénylő elsárgult falevelek. Ilyenkor úrrá lesz rajtam a téboly. Jó értelemben, persze. Vagy legalábbis azt hiszem. A szívem zakatol, mintha csak táplálni akarná játékos kiscicákként rakoncátlanul kergetőző gondolataimat. Ez a jó idő az alkotásra, ha irányba tudom állítani elmém, és a gondolatokat szanaszét villogó fénypászmákból egységes reflektorfénnyé tudom összpontosítani.

Most viszont csak ültem, belesüppedve a Gyönyörök Járatának nem épp a puhaságáról híres ülésébe, és az ablakon át bámultam az elsuhanó őszi tájat.

És ekkor láttam meg őt. Egy csapásra, mintha ő elérte volna, amivel én még csak meg sem próbálkoztam volna. Minden érzékem egy pillanat alatt rá fókuszált. Ez az a tipikus azonnali fellángolás. Meglátni és megszeretni. Sokan ebben látják az első látásra szerelmet, de én ebben nem hiszek. Viszont a fáklya ilyenkor tényleg elementáris erővel lobban fel, és az ember nem tud másra gondolni. Az érzés elmúlik. Másnap talán már eszünkbe sem jut. De akkor, ő a világ.

Én is így voltam akkor vele. Pedig az első pillanatban nem is tudtam hova tenni. Úgy nézett ki, mint egy igazi vagány csaj. Bőrdzseki, a vállain szegecsekkel, sötét csőfarmer és fekete bokacsizma. Még a retikült, vagy szokásos női táskát is egy kézben vitt sporttáska helyettesítette. Nem vagyok egy lázadó típus. Nem kenyerem a minden áron való kitűnés, a másoktól való radikális elkülönülés. Hiszek a csoport, a közösség erejében, amíg abban megmarad az individum is. Talán éppen ezért ragad meg jobban egy ilyen lány, mint egy a sorba beálló cicababa, legyen amúgy akármilyen vonzó is.

De ő még ezen túl is más volt. Látszott rajta, hogy nem az a vagány rocker. Nem az örök kívülálló, az alvilági bandák királynője, a jó kisfiúk megrontója, és így tovább. Sőt, ha ruha nélkül látnám, teljesen másnak is látnám. Na nem kell itt a perverz gondolatokra gyanakodni. Nem azért, amit a ruhája alatt rejteget. Már akár egy semleges ruhában, egy egyenruhában, vagy kényszerűen felvett esőkabátban is kitűnne, amire gondolok. Az egyszerű lófarokba fogott fekete haj, a smink nélküli, kissé szeplős, a pattanások helyét őrző, hosszúkás arc, a vékony száj, és a nagy, őszinte, barna szemek. Ha csak ezt látnám, egy szende kislány jutna eszembe. Egy ártatlan kis virágszál, akit nem lehet nem kedvelni és akit mindenki anyuci pici lányának gondol. Persze most se negatív értelemben.

De talán ez a kettősség, ez az ellentmondás, ami viszont mégis egy egységbe összpontosult benne, ez volt az, ami megfogott. És ez volt az, ami miatt, bár nem ismertem, nem tudtam róla semmit, mégis lángra gyúlt bennem a tűz. De ez utóbbi volt az, ami miatt viszont nem mertem lépni.

Lefagytam. Mégis, mit tehetnék? Lépjek oda hozzá és valljak szerelmet? Az a minimum, hogy ez után egy elmebetegnek nézne, ha nem is vágná rögtön a táskáját, vagy épp az öklét a képembe. És amúgy is, mit tudok én róla? Lehet egy elvetemült homofób is. Vagy egy konzervatív család sarja, aki igyekszik kitörni a merev keretek közül, de a fejben sok minden megmarad. És akkor odalép hozzá egy magamfajta lány...

Megborzongtam. Nem bírom a visszautasítást. Pláne az ilyen témákban. Ezt nagyon nehéz szépen lekommunikálni, és ha a másiknak még a világnézete is olyan... Egy "kedves vagy, de a pasikat szeretem"-válasz egy őszinte mosoly mellett tökéletes elhárítás. De azt nem bírnám, ha az undort látnám a szemében.

Az esély pedig bármennyire is ott lehet, engem letaglózott a kudarc nyomasztó lehetősége. Így hát csak néztem őt, bámultam, magam se tudva, mire várva. Aztán pedig eljött a pillanat, amikor a megfelelő megállóhoz érve ő megmarkolta a táskáját és lesietett a villamos lépcsőjén. Tekintetem követte őt, hogy lássam, ahogy a megállóban már vár rá valaki. Egy hozzám szívfájdítóan hasonló lány volt. Velem nagyjából egymagas, Nála úgy egy fejjel több, hosszú fekete hajjal és szinte majdnem tökéletesen az én kedvenc szerelésemben. Amikor csodálatom tárgya odaért hozzá, karjaiba zárta és mohón megcsókolta.

Na ilyen az én formám. Lett volna esélyem, de elszalasztottam. És a hasonmásom gyorsabb volt. De most már késő bánat. A villamos robogott tovább, én elvesztettem ölelkező alakjukat szem elől és a láng kihunyt.