Idill

Titus Vitalis Sapientus elégedetten nézett végig a körötte elterülő tájon. Vidáman mosolyogva csodálta az azurkék tenger lágyan ringatózó habjait és élvezte a bő tunikája alatt meztelen bőrén végigsimító tengeri szellőt.

Hálás volt Marcus Serpentius barátjának, amiért meghívta erre a mindentől távol fekvő rejtett kis elíziumba. Róma nyomasztóan fülledt ebben az évszakban, és ilyenkor érezhető igazán, mennyire zsúfolt is. Az ember bárhová fordul, éles hangon káráló asszonyokat, sivalkodó gyerekeket, bűzt és ricsajt talál. És nem jobb a helyzet sehol máshol a civilizált világ valamire való városaiban. Athén, Alexandria, Antiokheia, mind ugyanaz a nagyvárosi forgatag. És ilyenkor Neapolis sem jelent megnyugvást, mert az összes arisztokrata oda menekül, pont ez elől a forgatag elől, aminek hála pedig ott ők rendezik meg hatalmas összejöveteleiket és lakomáikat.

Egy szóval, a nyugalomra vágyó polgárnak sehol se lehet nyugta, feltéve, ha nem hajlandó lemondani a városi emberhez méltó életről. De, a vidéki földművelő ideál ide vagy oda, Sapientus egy napot sem lett volna képes elviselni a bugris parasztok és bűzlő állatok között.

Még szerencse, hogy magáénak mondhatta egy olyan ember barátságát, mint Marcus Serpentius. Ő ugyanis volt olyan tehetős, hogy könnyedén fenntarthasson pár gyors járású hajót, amelyek segítségével tulajdonképpen a birodalom bármely szegletébe elvonulhatott a füllesztő hónapokra, és volt olyan leleményes is, hogy rátaláljon erre a mindentől távol eső, békés kis görög szigetre és felhúzza rá a nyaraló villáját.

A nagy dolog persze nem is a sziget megtalálása volt. Bár a római arisztokraták el sem tudják képzelni, hány apró földdarabot rejt az Égei-tenger. Sokkal fontosabb, hogy ha az ember nem vigyáz, minden csoda csak egy napig tart. Ha a nyugalomra vágyó tehetős rómaiak megneszelik, milyen csodálatos helyet talált Marcus Serpentius, azonnal ők is a közelébe akarnak villát. És ha már ketten ott vannak, könnyen jön a harmadik, a negyedik, a századik, és mire észbe kapna az ember, máris a gazdagok tivornyáitól zeng a környék.

Serpentius azonban okosabb volt, mint hogy hagyja ezt. Először is, nagyon alaposan megválogatta, kiknek számol be nyaralójáról. Sapientius gyanította, benne is csak azért bízik meg, mert, bár sosem volt panasza az anyagiakra, az ő anyagi lehetőségeivel nem engedhette meg magának, hogy valamire való időt ilyen távol töltsön Rómától. A hozzá hasonló költőket hamar elfelejtik, ezt pedig, bár tetemes vagyont örökölt, nem engedhette meg magának. De hogy pár napot itt eltöltsön, mindezt Serpentius kontójára, az még jót is tesz a munkásságának.

Elégedetten belekortyolt a hegyekből nagy gonddal ide hozott és vermekben tárolt jégtáblák között hűtött gyümölcsből facsart italába, miközben ismét megcsodálta a tengert minden irányban pettyező szigetecskéket, ameddig csak a villa teraszáról ellátott, és elismerésével adózzon mindegyik tulajdonosának, Marcus Serpentiusnak. Barátja ugyanis bár csak erre a talpalatnyi földre építkezett, de volt annyi esze, és nem utolsó sorban, annyi pénze, hogy felvásároljon minden beépítésre alkalmas területet, ameddig a szem ellát. Sokan azt hihették volna, megbolondult, hogy így szórja a pénzt, hiszen ezen az egy telken kívül egyiknek sem veszi hasznát. De Sapientius volt olyan bölcs, hogy felismerje barátja előrelátását. Ha a dorbézoló arisztokraták egyszer fel is fedeznék a birodalom eme csodálatos szegletét, nem vásárolhatnának telket olyan közel, hogy zavarják Serpentiust, csak magától Serpentiustól, aki pedig akkor lenne igazán őrült, ha ezt engedné.

Így hát, amíg Serpentius szerencséje kitart és képes fenntartani ezt az isteneknek való pihenőhelyet és nem szorul rá, hogy földjei eladásából szerezzen pénzt, említésre méltó távolságban nem lesz más épület, mint Marcus Serpentius villája és a hozzá tartozó kis kikötő, és más ember, mint ő maga, esetleges vendégei, na meg persze a rabszolgák, és néhány pásztor, akiknek előre látóan kiadta a kihasználatlan szigeteket, hogy oda hordják a birkáikat legelni. Így mindenki jól járt. A pásztorok egy nem túl nagy összeg ellenében biztonságban tudhatták jószágaikat egy olyan helyen, ahol nincsenek ragadozók és a tolvaj is ritka, mint a fehér holló, Serpentius pedig profitált valamennyit extra birtokaiból is, még ha nem is túl sokat. A birkák és kecskék pedig mégsem csapnak közel sem akkora zajt, mint a z élvhajhász arisztokraták.

Sapientius elégedetten elmosolyodott. Meg tudná szokni ezt az életet. Teljes csend, csak a természet hangjai ütik meg az ember fülét, nyugalom és élvezet. Serpentius pedig mindezt nagylelkűen a rendelkezésére bocsátotta, hogy használja, mint a sajátját. És Sapientius ismerte már olyan jól a barátját, hogy tudja, nála ez nem üres frázis. Ő is ismerte annyira Sapientiust, hogy tudja, a költő soha nem tenne olyat, amivel őt említést érdemlően megkárosítaná. A többi meg nem számított.

Sapientius teljesen elmerült gondolataiban, amikor egyszercsak léptek zajára lett figyelmes.

- Alázatosan kérem elnézését, amiért megzavarom, nagyuram - hajolt meg előtte mélyen a rabszolga, amikor a férfi rá nézett. - Remélem, semmiben nem szenved hiányt.

Sapientius ismét elégedetten elmosolyodott, ahogy végigmérte ezt a teremtést. Szemrevaló leányzó volt. Az a fajta, aki már épp eléggé kinőtt a gyermekkorból ahhoz, hogy minden férfit lázba hozóan nőies legyen, de annyira mégsem, hogy elveszítse azt a megfoghatatlan gyermeki bájt. És ugyanakkor az a fajta is volt, akiről az ember nem tudta megmondani igazán, honnan származhat. A rómaiak kínosan ügyeltek rabszolgáik pedigréjére. Sapientiust néha már mulattatta is, hogy az arisztokraták sokszor olyan nagy gonddal tenyésztik ezeket a beszélő szerszámokat, mint a versenylovakat. Mindegyik fajtának megvoltak a maga előnyei. A trákok, bár ostobák, de kivételes a fizikai erejük, így kiválóak testőrnek, bányákba munkásnak, vagy épp gladiátornak. A görögök sokszor már inkább satnyának mondhatók, de elméjük páratlan, így házitanítónak ők a legjobbak, vagy a művelt matrónáknak társalkodó nőnek. Az egyiptomiakba is szorult némi értelem, de emellett kimagaslik szépségük, ami kiváló táncosokká és kurtizánokká teszi őket és így tovább. A megfelelő keverékek pedig... De erről a lányról Sapientius nem tudta megmondani, honnan származhat. Arányos testalkata egyiptomira utalt, amit alátámasztott barna bőre is, szőke haja és kék szeme viszont a messzi északról származó ősöket valószínűsítette. Kevés szava ellenére pedig a költőnek azonnal feltűnt kiváló nyelvérzéke, ami görög felmenőket valószínűsített.

Már önmagában ez a kavalkád is magával ragadta Sapientiust, de a gyönyörű testalkat és a szikrázó kék szemek csak még tovább emelték a szépség fényét. Esztelenség lett volna tagadni, hogy amikor Serpentius azt mondta, bármit használjon úgy, mintha az övé lenne, először erre a rabszolganőre gondolt. És, miért is ne? Bár a barátjának kicsi a valószínűsége, hogy épp ez a rabszolga jutott volna eszébe, de kétséget kizáróan rá is értette. Sapientius pedig nem volt az a típus, akit zavarna a nem teljesen tiszta megfogalmazás. És, végeredményben, a lány sem mutatkozott visszautasítónak. Ugyan a költő nem volt olyan bolond, hogy azt higgye, a fele olyan idős rabszolgalány épp érte epekedne, de mindenképp jó jel, hogy egész nap a közelében sertepertél. Így hát nyilván nem lenne ellenére amit kötelességből úgyis meg kellene tennie.

A költő nem szólt egy szót se, amit a rabszolga úgy értelmezett, nincs szüksége semmire. A férfi elégedett mosolya pedig megnyugtatta, nem zavarta meg gazdája illusztris vendégét. Ezért hát, hogy ne is zavarja a továbbiakban sem, ismét meghajolt és a villa belsejébe vezető ajtó felé indult.

- Várj! - nyúlt utána Sapientius.

A rabszolga nem szólt egy szót sem, csak engedelmesen megállt, amikor a költő ujjai meztelen felkarjára fonódtak, és egy pillanatig sem tiltakozott, a férfi maga elé vonta és a vállára tette a kezét, hogy gyengéden térdeire nyomja, majd felhajtotta tunikája elülső szegélyét.

Sapientius elégedetten felsóhajtott, amikor a forró ajkak ráfonódtak meredten előre szökő szerszámára. Nem csalatkozott a részletekre és a tökéletességre mindig érzékeny Serpentiusban. Ez a rabszolga is pontosan tudta, mi az engedelmesség, és jobban értette a dolgát, mint bárki, akivel a költő eddig találkozott.

A kis kezek combjára simultak, hogy helyben tartsák őt, miközben a gondos száj fel-le mozgott dorongján. Sapientius ajkait halk nyögés hagyta el, miközben ismét szájához emelte hűs gyümölcslével töltött kupáját és végighordozta tekintetét a nyugodt tájon.

Semmi kétség, minden tökéletes.