Találkozás egy olvasóval 5.

Meglepetés!

Arra való tekintettel, hogy a Találkozás egy olvasóval 3. és a Találkozás egy olvasóval 4. között több mint két év maradt ki, most felpörgetjük egy kicsikét a dolgokat és a negyedik történet után pár hónappal kaptok még egy ilyen sztorit. Illetve azért is írtam meg ezt már most, mert akadt pár új ötletem, amit így szeretnék elétek tárni.

Természetesen, ahogy azt már megszokhattuk, a történet nem épül az eddigi négy Találkozás egy olvasóval egyikére sem. Azoktól teljesen függetlenül olvasható. Sok utalást tartalmaz azonban a Gazella című történetemre, melynek elolvasása jelen történet előtt erősen ajánlott. (Persze ha egyszer régen már olvastad, akkor nem kell feltétlenül újraolvasni. Annyira mélyrehatóan nem épül rá.)

Így most már nem maradt más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak.

*************************************************************************

Különös érzés volt ismét azon a környéken járni. Annyi idő elteltével ismét ugyanazt a toldozott-foldozott, csupa piszok aszfaltkígyót koptatni, amit járdának csúfolnak, ugyanazok között a kormos falú épületek között, és talán pontosan ugyanazokat az embereket is kerülgetve.

Mintha visszarepültem volna az időben pár évet. Ezt persze értékelje mindenki úgy, ahogy akarja. Sokan szeretik a nosztalgiát, nekem azonban mindig is eléggé ambivalens volt a viszonyom az elmúlt időkhöz. A régmúlt mindig is izgatott. Szívesen olvasok történelmi regényeket, tanulmányokat, kukkantok ki egy-egy hagyományőrző eseményre vagy hasonlóra. Ha viszont az elmúlt évtizedekről, különösen a saját múltamról van szó, akkor már egész más a helyzet.

Sokakra mondjak, hogy a múltban élnek. Megragadnak az idő egy pontján és görcsösen nem akarják azt elengedni. Azt akarják, hogy minden úgy legyen, mint ahogy akkor volt. Mintha én minden áron azt akarnám, hogy ismét egyetemre járhassak. Én viszont, ezzel ellentétben, általában rövid úton lezárok magamban egy korszakot és utána, bár el nem felejtem, de az olyan helyszíneket, olyan eseményeket, amik ezt idézik fel, inkább kerülöm.

Talán ez is egyfajta múltban élés. Csak én nem minden áron az egyetemista éveim emlékeibe akartam visszasüppedni, hanem pont hogy az eltelt időt, a jelen élethelyzetemet, megoldandó feladataimat, a jelenben engem foglalkoztató "problémákat" tudatosítani magamban, miközben felcaplattam azon a lépcsőn, amit anno hat éven keresztül koptattam.

Különös volt most pont ezért visszatérni a jó öreg alma materba. Anno eszembe se jutott, hogy azok közül, akik velem együtt bóklásznak a két-három embernyi belmagasságú folyosókon, akár többen is olvassák a történeteimet. Néhányan talán még serényebben is, mint ahogy én feltöltöm őket. Pedig már akkor is alkottam őket szép számmal és a blogom is bőven megvolt. Amikor a blog az első (és remélhetőleg messze nem az utolsó) fénykorát élte, még a távolban se látszott a lediplomázás megtörténte. Most pedig mélyről jövő borzongás fogott el, amikor belegondoltam, hogy bőven lehettek Petrához hasonló lányok akkoriban is, akik mellett úgy mentem el, talán napi rendszerességgel is a folyosókon, hogy egyikünk se tudott a másikról. Sőt, talán már ő is ült akkor ugyanazokban a padokban, amikben (más órákon, persze) én is.

Ebben a borzongásban egyszerre volt benne az izgatottság, a felfedezés izgalma, amikor az ember visszatekintve felfedez valamit, ami annak idején eszébe sem jutott, de a várakozás, az aggodalom és a jövő kiszámíthatatlanságából fakadó gyomorgörcs is. Egyszerre akartam toporogva siettetni az időt, hogy végre kilépjen ez a nem várt rajongó az épület ajtaján, a lépcső tetején találkozási helyként megbeszélt, pihenőre, és belül sikítva elmenekülni, hogy inkább hagyjuk ezt az egészet és ne engedjük kilépni az ismeretlenség és a misztikus kétség homályából a múlt ilyen meglepő morzsáit.

Végül aztán csak lecövekeltem az ajtószárnyak mellett és meredten figyeltem a kilépőket, tekintetemmel szinte bescannelve minden porcikájukat, összehasonlítva a képekről megismert lánnyal. Petra tulajdonképpen rengeteg dologban hasonlított rám. Magas, bár nálam így is valamivel alacsonyabb, hosszú, egyenes, hollófekete haj, hosszúkás, sima arc, barna szemek, karcsú testalkat... bár az én szememben talán egy pár évvel fiatalabb és jóval karcsúbb változatomnak tűnt, külső szemlélők talán másképp látnák ezt. Nem mintha kövérnek tartanám magam, de azért mégis... Ennek a lánynak a vékony, de mégis sportos testalkata olyan volt, amiről, úgy gondoltam, én csak álmodhatok.

Egy pillanatra elméláztam, megborzongva, ahogy az őszi szellő végigsimított a hátamon. Amikor pedig ismét magamhoz tértem, pont abban a pillanatban találkozott a tekintetünk az ajtón kilépő barna szempárral és villant fel mindkettőnk arcán a mosoly. Az övén talán teljesen őszintén, az enyémen, a felismerés örömén túl, talán kissé kényszeredetten. Nem mintha nem örültem volna neki, de a korábbi érzéseimből most a leginkább a bizonytalanságból fakadó félelem emelkedett ki. Azonban már nem volt visszaút.

Petra, az előbb említetteken kívül tulajdonképpen egyáltalán nem hasonlított rám. Csak annyira, amennyire két magas, hosszú fekete hajú, barna szemű, karcsú huszonéves lány hasonlíthat. Viszont még innentől kezdve is szinte végtelen a lehetőségek tárháza, amit a Föld a hátán hordhat.

Nem lenne igazán nagy túlzás, hogy ez kattogott az agyamban egyedül, miközben végigpillantottam mosolyra húzódó lágy vonásain, örömtől csillogó szemein, a bal szemöldöke folytatásában, attól alig pár centire elhelyezkedő anyajegyen és millió más apró ismertetőjegyén.

- Brigi? - törte meg végül a csendet, inkább kijelentve, mint kérdezve.

Lágy hangja sűrű szálú seprűként seperte ki agyamból minden gondolatomat és vidám arckifejezésem talán pár fokkal őszintébbé vált.

- Helló, Petra! - válaszoltam, ő pedig már hajolt is, hogy lábujjhegyre állva két puszit adjon az arcomra.

Ismét enyhén megborzongtam, miközben a zavartság és az a megfoghatatlan enyhén jóleső érzés lett úrrá rajtam, ahogy teste mozdulatai közben enyhén az enyémhez simult.

- Nocsak! - nevetett fel. - Milyen hevesen ver a szíved!

- Egy ilyen szép lány közelében csodálkozol?

Basszus, Brigi, gondolkozhatnál egy kicsit, mielőtt reflexből rávágsz ilyeneket, róttam meg magam gondolatban, és igyekeztem nem elvörösödni zavaromban.

- Csak nem flörtöl velem az íróasszony? - csilingelte tovább Petra.

- Nem... Nem vagyok én íróasszony - tettem hozzá, bizonytalanságban hagyva, mire is értettem az első szót. Petrának azonban, úgy tűnt, ez az enyhe rejtélyesség tökéletesen megfelel.

- Akkor mit szólnál, ha sétálnánk egyet a parkban és közben elmagyaráznád, hogy akkor mi is vagy te? - intett a közeli tágas zöld placc felé, én pedig enyhén bólintottam.

Egy ideig csak némán róttuk a téglákkal kirakott sétálóutat, miközben én a szemem sarkából, amilyen lopva csak lehet, végig őt szemléltem. Figyeltem könnyed lépteit, ahogy kezeit lazán bőrkabátja zsebébe süllyeszti, és a széltől óvó ruhadarab kibontott szárnyai között rejtett kincsein enyhén kidomborodó fekete ingét.

- Szóval - szakította félbe ismét lágy hangja a gondolataimat. - Akkor minek szólísam az íróasszonyt, aki nem is íróasszony?

- Tényleg nem vagyok az - nevettem fel. Távol állok én attól, hogy író legyek. Inkább csak hobbiból írogatok, aztán ha ezzel másoknak is örömet szerzek, az csak jó.

- Ahhoz képest viszont nagyon is jól csinálod.

- Köszönöm - jöttem enyhén zavarba.

- Nem gondolkoztál még azon, hogy kiadd a műveidet? - vonta fel az egyik szemöldökét.

- Á! Messze vagyok én attól, hogy ezt komolyan meggondoljam. Jó lenne, persze, a boltok polcain viszontlátni az irományaimat, de sokkal több gond lenne belőle, mint haszon.

- Hogyhogy? Mi olyan nehéz abban?

- Hát, először is nem kis pénz egy kötetet piacra dobni. Már alapból egy elég nagy példányszámot produkálni kell, mielőtt bárki megvett volna egyet is, ki kell fizetni a könyv fizikai alapanyagait, a borítótervet... és így tovább, és így tovább. Aztán meg még azért reklámozni sem árt, hogy minél többen szerezzenek tudomást róla. Ezt pedig azért nem túl gyakori az olyan ember, aki saját zsebből kifizetné. A kiadók meg szintén nem dúskálnak annyira a pénzben, hogy ne fontolják meg nagyon alaposan, hogy mibe fektetnek be. Jó, ha ötven jelentkezőből egy-két szerzővel komolyan foglalkoznak. És még az is csak a kezdet.

- Ó! Nem is tudtam, hogy ez ilyen nehézkes procedúra - húzta el a száját. - Szóval akkor alaposan be kell nyalnod magad, ha akarsz valamit.

- Valahogy úgy - nevettem örömtelenül. - És ez még csak az eleje. Még ha bizalmat is szavaznak neked, onnantól az első kéziraton millió meg egy változtatást kell eszközölni, mert annak a karakternek jobb lenne, ha más lenne a neve, az a jelenet jobb lenne, ha rövidebb lenne, amaz jobb lenne, ha hosszabb lenne, ezt a fejezetet ki kellene vágni, a többit meg átdolgozni úgy, hogy ne hiányozzon közülük... Én meg nem vagyok az a típus, aki szívesen pepecselne ilyesmivel, vagy akárcsak nyúlna hozzá egy már késznek tekintett művéhez.

- Tényleg nem lehet kellemes még utána többször átdolgozni... De utána meg csak belejössz már, hogy olyat írj, ami nekik is tetszik.

- Itt jön a következő probléma - csóváltam a fejem. - Gyakran szoktam mondani, hogy én nem tudok megrendelésre írni. Még a saját "megrendelésemre" sem, nem hogy akkor, amikor egy kiadó, aki kis túlzással csak abban érdekelt, hogy jó időben kész legyen egy jó könyv.

- A saját megrendelésedre? - kérdezte, én pedig lassan bólintottam.

- Tudod, vannak néha ötleteim, amik csak úgy, megállás nélkül cikáznak a fejemben, és azt érzem, hogy most le tudnék ülni és órákig megállás nélkül csak ezt írni. De sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt bármikor megtegyem. Hogy bármikor jön az ötlet, akkor órákig ne egyek, ne igyak, csak mert írok, vagy este tízkor üljek le írni és hajnali kettőig meg se álljak, mert reggel meg utána korán fel kell kelnem.

- Ha sokáig halogatod, az meg, gondolom, nemigen használ neki...

- Pontosan itt van a kutya elásva...

- Szegény kutya - vigyorodott el, igyekezve elütni a kissé komor hangulatot, őszinte kuncogást csalva elő belőlem.

- Szóval a lényeg, hogy ilyenkor nagyon belelovalom magam, hogy én ezt meg szeretném írni, másnap meg talán már nem lesz meg annyira az ihlet. Én viszont makacs vagyok és akkor is meg akarom írni, amiből nem mindig sül ki jó, dolog.

- Makacs vagy? Szóval megszerzed, amit akarsz? - kacsintott rám csintalanul.

- Na és most ki is flörtöl kivel? - kacagtam fel.

- Rám ne nézz! - emelte fel védekezően a kezeit. - Én ártatlan vagyok.

- Akkor kire nézzek, ha egyszer te vagy itt a legszebb? - mosolyogtam rá.

- Megint ezzel jössz? - válaszolta, de az arca teljesen mást árult el, ahogy a vonásai ellágyultak, barna szemei pedig ismét csillogni kezdtek. Én pedig csak vigyorogva vállat vontam.

- Amúgy én nem vettem észre, hogy bármikor is nehezedre esett volna írni - tért vissza az előző témához. - Ha olyan színvonalú történeteket tudsz hozni, mint korábban is, szerintem nem lehet senkinek semmi panasza.

- Köszönöm - válaszoltam megint kicsit zavartan.

- Nekem, személy szerint a Gazella volt a kedvencem. Olyan történeteket bármeddig el tudnék olvasni.

- Ezzel nem vagy egyedül - nevettem fel. - Az a nagy közönség-kedvenc. Már ami a saját történeteimet illeti.

- És szerintem nem is ok nélkül. Nem tudom, milyen múzsa szállt meg akkor, de az nagyon jól sikerült.

- Én se. Meg igazából szívesen megismételném, csak magam se tudom, mi volt benne ennyire sikeres.

- Szerintem a szereplők - gondolkozott el. - Mondtad már, hogy a főszereplőidet magadról mintázod. És ha egy ilyen vadmacska mászna rám és így flörtölne velem, azt én se utasítanám vissza - nevetett fel.

- De... - Éreztem, hogy pír önti el az arcomat. - Abban a történetben a mesélő volt az alteregóm, nem Gazella.

- Tudom én azt - tette a kezét gyengéden a vállamra, amitől egy pillanatra minden porcikám megborzongott. - De a mesélőnek is voltak olyan megnyilvánulásai... Amikor például a férfi és a női testről beszélt, én szabályosan beleszerettem.

- Bele... beleszerettél? - Most már égett a zavartól az arcom, ő azonban ezt nem látszott észrevenni, csak mosolyogva bólintott.

- Na és, mit szólna az íróasszony, aki nem íróasszony, ha meghívnám magamhoz egy sörre? Itt van az albérletem pár saroknyira. Megünnepelhetnénk a sikeres történetet és a... khm... találkozást.

- Benne vagyok - vágtam rá, kicsit talán túl gyorsan is, élvezve továbbra is vállamon pihenő kezét.

Petra továbbra is csak mosolygott, majd keze végigsiklott a karomon, míg végül csuklóm köré fonta ujjait és sietős léptekkel lakása feltételezhető irányába vezetett.

Miközben a szűk utcákban kanyarogtunk, majd az egyik társasház kapujában megállapodtunk és bepötyögte a kódját, hogy elindulhassunk a lift felé, igyekeztem leküzdeni a zavaromat és tovább gördíteni a témát.

- De akkor sem igazán tudom, hogy mi tette annyira sikeressé azt a történetet. Máskor is írtam ilyenekről, mint az a jelenet, ahol B a férfi és a női testről beszél.

- Igen - dőlt Petra a lift falához erősített kapaszkodóhoz. - Azt észrevettem, hogy B szeret elmélázni. Csak ez néha talán... túl sok, már ha meg nem sértődsz.

- Túl sok? - lepődtem meg. - De nem hiszem, hogy több lenne, mint a Gazellában.

- Igen, de ott több volt a párbeszéd. Meg hosszabb.

- Szóval... jobb, amikor B ki is mondja a dolgokat, nem csak mereng rajta?

Mielőtt válaszolhatott volna, a lift egy nagy zökkenéssel megállt és az ajtó nyikorogva nyílni kezdett.

Petra csak mosolygott és tovább vezetett a folyosón a megfelelő ajtó felé. Azonban még be sem illesztette a kulcsot a zárba, amikor az már kattant és az ajtó feltárult.

Egy pillanatra megszédültem az elém táruló látványtól. Petra sima, egyszerre kislányos és vonzóan nőies arca, fénykő barna szemei és mosolyra húzódó szája már az első pillanattól mintha egyfajta transzban tartottak volna. Amikor azonban szembetaláltam magam az ajtókeret túl oldaláról érkező smaragdzöld tekintettel, a szívem hirtelen nagyot dobbant. Az átható pillantás egyszerre volt hidegen kutakodóm és őszintén, a világra bizakodva tekintően kíváncsi. A hozzá tartozó fehér arc, vékony ajkak, váll alattig érő aranyló hajkorona és topmodellhez illően karcsú alkat szinte megbabonázott.

- Helló! - szólalt meg kissé bizonytalan hangon.

- Hali, Kincső! - előzött meg Petra, mielőtt bármit is mondhattam volna. - Mégy valahová?

- Igen - bólintott, úgy szakítva el tőlem a tekintetét, mintha csak most ébredt volna ő is valamiféle éber transzból. - El kell ugranom a könyvtárba. Valószínűleg sokára jövök.

- Rendben - válaszolta Petra. - Apropó, ő itt Brigi! - tette a felkaromra a kezét, amitől ismét borzongás futott végig a bőrömön, még a pólómon keresztül is.

- Az a Brigi? - vetette rám ismét átható tekintetét Petra szobatársa, én pedig nem tudtam eldönteni, mit látok benne inkább. Gyanakvást, bizalmatlanságot, vagy színtiszta érdeklődést. - Petra már sokat mesélt rólad meg a történeteidről - billentette vékony mosolya az utóbbi felé a mérleget.

- Tényleg? - pillantottam a fekete lányra.

- Aha - bólogatott az. - Próbálom meggyőzni Kincsőt, hogy olvasson el egyet-kettőt, de egyelőre nem sok sikerrel.

- Talán most már tényleg nem sokára - pillantott rám a szőke lány jelentőségteljesen, amit egy pillanatra nem tudtam hova tenni. Mire azonban észbe kaptam volna, már el is lépett az utunkból, kifordulva a folyosóra. - Nekem viszont most tényleg mennem kell. Majd találkozunk.

Nem tudtam eldönteni, hogy mosolyát nekem szánta-e, vagy Petrának, de nem is bizonyosodhattam meg róla, mivel a következő pillanatban már csukódott is az ajtó, vendéglátóm pedig elsietett a kis lakás bejáratától alig pár lépésre lévő konyhába a látogatás célját, illetve, egyre inkább úgy tűnt, alibijét szolgáltató sörért.

- Kérdésedre válaszolva - oszlatta el a még mindig Kincső körül keringő gondolataimat, kezembe nyomva a Sopronis dobozt, majd felpattintva a sajátját - szerintem sokkal személyesebb, amellett pedig pörgősebb és átérezhetőbb volt úgy, ahogy a Gazellában csináltad.

- Úgy gondolod?

Petra ismét bólintott, miközben belekortyolt a sörébe.

- Üde szín volt benne ahogy éreztem a szereplők kölcsönös flörtölését. - Leültetett a parányi nappali kanapéjára és tovább folytatta: - Tudod, kevés történet tud nagyon megfogni. Sok olyat találtam már a neten, amit egyszer el lehet olvasni. Vannak olyanok is, amiket időről-időre újraolvasok, mint például a fordításaid közül A wilmingtoni hasfelmetsző meg A gyilkosnak két arca van - intett felém a sörös dobozával, én pedig csak bólogattam, miközben tovább kortyolgattam a saját italomat. Talán az alkohol tette, talán valami más, de a következő percekben szóhoz sem jutottam, csak bólogattam és hallgattam Petra szavait: - Azokat is évente egyszer-kétszer újraolvasom. De a Gazella abba a négy-öt történetbe tartozik, amire első olvasás után azt mondtam, hogy ez igen - búgta, én pedig csak bólogattam.

- Nem az számított szerintem, hogy mennyire mélázós gondolatokat szőttél bele, hanem hogy ennek volt egy olyan erotikus kerete, ami nagyon meg tudja ragadni az olvasót. - A sör egyre csak fogyott a dobozunkban, miközben ő egyre közelebb kúszott hozzám a kanapén és a hangja ezzel párhuzamosan egyre halkabb lett.

- Értem - krákogtam, miközben letettem kiürült sörömet a dohányzó asztalra, inkább igyekezve erőt venni kezem remegésén, minthogy most már teljesen combomhoz simuló combjára figyeljek. - Akkor a jövőben megpróbálok erre jobban odafigyelni a történeteimnél.

- Oké. - Már inkább csak lehelte, mint suttogta, én pedig csak akkor éreztem meg kezét, amikor már az állam alá siklott, hogy maga felé fordítsa fejemet. A következő pillanatban pedig ajkai már mohón az enyémekre tapadtak.

Korábbi bizonytalanságom ellenére most olyan hevesen csókoltam, mintha fel akarnám falni. Nyelve tapogatózva csúszott át a számba, kezeink pedig egyszerre fedezték fel egymás testét, mielőtt az övéi megragadták volna pólóm peremét.

- Hé, hé! - ziháltam, alig préselve ki magamból hangot. - Ne itt...!

- Miért? - lehelte Petra. - Az ajtó zárva van. Kincső pedig még órákig nem jön haza. Ha pedig mégis, nem lesz féltékeny.

Ajkain huncut mosoly játszott, szemeiben pedig meghatározhatatlan csillogás lett úrrá. Ezen azonban nem merenghettem sokáig, mert a következő pillanatban már teljesen átadtam magam csókjának és engedtem, hogy leráncigálja pólómat és melltartómat. Amikor a szájába vette a mellbimbómat, szemeim lecsukódtak és egész testemet elöntötte a vágyakozás. Onnantól már nem érdekelt semmi, csak az a gyönyör, ami ránk várt.

*****************************************************************

Ha tetszett, és eddig még nem tetted volna, olvasd el a Gazella című történetemet is!

De természetesen találhatsz hasonló élményeket a Találkozás egy olvasóval-sorozatom többi részében is.