Találkozás egy olvasóval 3.

Éééés... fanfárt kérek, elérkezett a 300. történetem. (But this is not Sparta.) Szóval fogadjátok szeretettel a Találkozás egy olvasóval 3. részét!

FIGYELEM! A történet nem folytatása a Találkozás egy olvasóval-sorozat előző két részének. A koncepció, az alapszituáció azonos, de bármilyen sorrendben, bármelyik kihagyásával olvasható, értelmezhető és élvezhető. Minimális utalást tartalmaz egyéb eddigi történeteimre, de azok ismeretének hiánya sem von le szinte semmit az élvezhetőségből.

*********************************************************************

A villamos hangos nyikorgással zakatolt keresztül a széles pesti úton. Bár a kissé hűvös tavaszi nap egyiket se indokolta, de egyszerre remegtem és izzadtam, mint egy ló. Általában jobb szerettem leülni ezeken az állandó gyorsítások és satufékek miatt rendszeresen rángató járműveken, ilyen izgatott lelki állapotban azonban egy percre sem tudtam volna a szebbik felemre ereszkedve maradni. Mivel a nap ezen szakában szokásos tömegben a fel-alá mászkálás nem nagyon ment, inkább csak a súlyomat helyezgettem át egyik lábamról a másikra, miközben feszülten bámultam ki az ablakon, figyelve az egymást sorban követő megállókat, nehogy véletlenül elszalasszam úti célom.

Hiába csináltam ezt már harmadjára, még most is úgy paráztam, mintha legalábbis az életem múlna ennek a találkának a kimenetelétől. Nem tudom megmagyarázni miért, de valahányszor akárcsak szóba kerül a találkozás egy olvasómmal, leblokkolok, minden tagom egyszerre remeg és merevedik meg és egyszerűen nem tudok tisztán gondolkodni.

És még ha egy ilyen csinos lányról is van szó, gondoltam, miközben előhorgásztam kabátom zsebéből a rongyosra nézegetett, és a helyére gyűrés következtében ugyanolyanra salátálódott fényképet. Bár már lassan két éve ismertük egymást és beszélgettünk, még mindig inamba szállt a bátorságom, amikor akárcsak fényképen keresztül is belenéztem azokba a semmivel össze nem hasonlítható, sárgás udvarral keretezett mélykék szemekbe. Nem is beszélve az azt körülölelő, fekete hajjal keretezett kislányosan szelíd és ártatlan arcról és hasonszőrű mosolyáról.

Már szinte így ismertem, mint egy gyerekkori jó barátnőt. Rengeteg közös volt bennünk. Mindketten szeretünk olvasni, imádjuk a gyerekeket és ennek ellenpólusaként irtózunk a megszokott, hétköznapi nevektől. Főleg a sajátunktól. Viszont nagyon szeretjük a becézéseket. Ennek persze volt egy olyan furcsa következménye is, hogy bár úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna, a szüleitől kapott neve mégiscsak idegenen csengett. Én igazán csak a becenevén ismertem. Rosabella.

Eleinte persze szokatlan volt egy ízig-vérig magyar lányt egy ilyen spanyolos néven szólítani, még ha a latinos temperamentum meg is volt benne. Aztán amikor szóvá tettem, csak nevetett és elmagyarázta, a nagymamája már azóta élt-halt a szappanoperákért, mióta azokat egyáltalán vetítik kis hazánkban és, bár soha eszébe nem jutott volna ilyen nevet adni a kisunokájának, azért mégis gyakran becézte az aktuális kedvenc karakter nevével. És mit ad Isten, ez a név az esetek kilencvenkilenc százalékában Rosával kezdődött. Rosalinda, Rosaura, Rosakotyomfityisz. Aztán a Rosabella végül valahogy megragadt, és ma már sokkal inkább ezt használja keresztnévként, mint az eredetit. Elmosolyodtam, ahogy néztem a képet. Legalább eredeti név. És annak sem éppen utolsó.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy, minden óvatoskodásom ellenére, majdnem elszalasztottam a megbeszélt megállót. Azonban a legendásan barátságos és segítőkész BKV nem mulasztotta volna el, hogy a segítségemre siessen. A villamos ugyanis egy akkora rándulással állt meg, hogy már azon csodálkoztam, hogy nem hogy nem estem el, de legalább egy tripla hátra szaltót kellett volna dobnom a lendülettől, hogy aztán egy fájdalmasan méretes seggest dobjak a mocskos padlóra.

Talán csak a gyakorlat mentett meg. Ezen azonban nem volt már időm gondolkozni. A másodperc tized része alatt konstatáltam a helyzetet, és miközben ismét minden tagom remegni és izzadni kezdett az izgatottságtól, szinte mechanikusan siettem le a jármű lépcsőjén, hogy sebesen körülpásztázzam az utcán várakozó tömeget.

Tekintetünk szinte egyszerre talált egymásra. Egy pillanatig csak néztem azt a most már élőben is előttem szikrázó kékes-sárgás szempárt úgy hat méter távolságból, mielőtt megjelent volna a kedves arcon a képről már ismert vidám mosoly és már szaladt is felém. Igen, sok mindenben hasonlítottunk, azonban legalább annyi mindenben különböztünk is. A szemszínünk már megénekelt különbözőségén kívül a legszembetűnőbben a magasságunkban és a testfelépítésünkben. Na utóbbi alatt nem azt értem, mintha bármelyikünk is kicsit is dagi lett volna, azonban nála az élete szerves részét alkotó sport alaposan megtette a hatását. Bár jó fejjel volt alacsonyabb és legalább ahhoz arányosan könnyebb is nálam, ahogy leküzdötte a köztünk lévő pár méteres távolságot, lendületből úgy karolta át a derekamat, emelt a levegőbe és forgatott meg a tengelye körül, ahogy én még egy a testsúlyom tizedét kitevő táskát se tudnék. Nem hiába a mondás. Kicsi a bors, de erős.

- Hé, hé, hé, hé! - kacagtam fel. - Hacsak nem akarod az arcodon viszont látni az ebédemet, szíveskedjél letenni, de gyorsan!

- Ó! Ezer bocsánat, hölgyem! - játszotta a megszeppentet, miközben ismét visszahelyezett a lábamra, de szája sarkában továbbra is ott bujkált a huncut mosoly.

- Amúgy én is örülök neked - mosolyogtam és kitártam felé a karjaimat.

Ő szó nélkül ismét rám vetette magát és átölelt, ezúttal azonban inkább ő távolodott el röptében a talajtól, mint én.

- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - szaladt fülig a szája, miközben csillogó szemekkel nézett fel rám.

Én csak nevettem, majd miután letudtuk az üdvözlő puszit is, ismét csodás szemeibe néztem.

- Na és, hova menne a kedves hölgy? - ugrattam, lassan gyülemlő önbizalmammal előbányászva az eddigi majd két évben a távolból csevegés során felvett stílusunkat.

- Nem is tudom... - mosolygott csintalanul. - Szívesen meginnék egy kávét kiskegyeddel. Esetleg ismer a kedves Bloggerina valami e-célra megfelelő helyet?

- Hát... ööö... izé - dörgöltem a halántékom. - Ha hiszed, ha nem, hiába vagyok pesti, biztos vagyok benne, hogy még te is jobban ismered a várost nálam.

- Azt kétlem - kacagott. - Négy hónap után? Előtte meg jó ha mutatóba feljutottam a nagyvárosba.

- Négy hónap után bizony - nevettem kényszeredetten. - Hiába vagyok jó földrajzból, a betondzsungelben valahogy az útvonalak megjegyzése sose ment... De... - emelte fel kezem -, azt hiszem, van itt egy hangulatos kis kávézó... - lassan vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy kinyújtott mutatóujjam pont az ellenkező irányba mutasson, mint eddig. - Arra.

Rosabella hangosan felnevetett és egy váratlan mozdulattal összeborzolta a hajam.

- Hé! - játszottam meg a sértődöttet. - Ezt most miért kaptam?

- Csak - eresztett meg egy gyöngyöző kacajt. - Mert vicces vagy.

Erre már nem volt reakcióm, de még ha lett volna se juthattam szóhoz, mert a következő pillanatban barátnőm már meg is ragadta a kezem és vidáman lóbálva indult meg szökdécselő léptekkel a mutatott irányba, mintha csak ő tudná, merre van az az arra. Bár tényleg meg merném kockáztatni, hogy valóban jobban tudta, mint én.

A kávézó csak öt perc sétányira volt. Miután kikértük a fekete élénkítőnket, úgy döntöttünk, kiülünk a teraszra elfogyasztani.

- Á! - zuttyantam le egy elégedett sóhaj kíséretében a székre és hátra dőltem. - Végre egy kellemes tavaszi nap egy kis felhővel!

- Mert, mi a bajod azzal, ha süt a napocska? - kérdezte Rosabella, kávéscsészéje mögé rejtve huncut mosolyát.

- Azzal semmi bajom, ha süt. Csak ne rám! - magyaráztam. - Amellett meg, ilyenkor kevésbé van kedve a madaraknak csivitelni, meg az embereknek hangoskodni az utcán, én meg legalább nyugodtan elfoglalhatom magam.

Barátnőm erre már nem válaszolt semmit, csak hangosan felnevetett.

- Imádlak - csilingelte vidáman.

- De... de... Most miért? - Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom.

- Például azért, ahogy most zavarba jössz - nevetett, amitől csak még jobban elpirultam. - Amúgy meg kedves vagy, humoros, vicces és intelligens. Lehet téged nem szeretni?

- Hát... ööö, izé. Erre én inkább nem válaszolok - takartam el én is az arcom a kávéscsésze szűk rejtekével.

- Én viszont igen. Mert szerintem nem lehet - kacsintott. - Ez már az írásaidból is kilátszott. Az volt az első, amiből megszerettelek.

- Tényleg? - lepődtem meg.

- Aha. Egyszerűen imádom B történeteit. Valahogy egyből magával ragadott a csinos kis pofija.

- Hát igen. B sok mindenkit magával ragad - nevettem. - Kár, hogy nekem nincs ekkora mázlim.

- Pedig lehetne - szegezte rám csillogó szemeit Rosabella.

- Ugyan! - fordítottam el kissé a tekintetem.  Éreztem, hogy nem tudnám pirulás nélkül állni azoknak a mélykék szemeknek a pillantását. Volt benne valami megfoghatatlan kisugárzás. Valami erő, ami tulajdonképpen az egész lány lényéből sugárzott, amitől egy pillanat alatt a hatása alá kerültem. Bár hogy mi ez a hatás, azt magam se tudnám megmondani. Energikus személyiség volt, akin rengeteget lehet mosolyogni, vagy nevetni, és sokszor kifejezetten öröm vele lenni. Talán ez fogott meg benne annyira és ezért is tartottam ennyire ettől a találkozástól. - Akármennyire is szeretném, én nem vagyok B - igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomba.

- Pedig az alteregód, nem? - mosolygott továbbra is Rosabella.

- De, persze - vágtam rá. - De attól még nem száz százalékban olyan, mint én. És nem csak az élethelyzetei miatt.

- Tudom. B-t én mindig is egy flegma nőcsábásznak tartottam - magyarázta Rosabella.

- Hát ha te akkor a flegma nőcsábászokra buksz - kacagtam fel.

- Nem, lüke! - nevetett ő is és gyengéden a vállamba bokszolt. - Nem azért kedveltem meg. Sokkal inkább amiatt, ami belőled benne van.

- Belőlem? - értetlenkedtem.

- Aha. Szerintem mindketten több szeretetre vágytok. Csak míg B ezt megkapná, egy bizonyos határon túl bezárkózik és nem enged közelebb magához senkit. Téged viszont meg lehet ismerni, csak kitartás és türelem kell hozzá.

- Vagy csak B-nek piszok nagy mázija van - nevettem ismét.

- Lehet - hangzott fel ismét a csilingelő kacaj.

- Amúgy, lehet benne valami - gondolkoztam el, ahogy ismét kissé hatalmába kerített a zavar. - B inkább csak egy részem. Vagyis egy olyan alteregóm, akiben a visszahúzódó, elzárkózó énem erősebb.

- Akkor inkább vagy M? - nézett rám érdeklődve.

- Még csak az kellene - kacagtam fel önfeledten.

- Pedig ő is benned van, nem? - mosolygott Rosabella.

- Hát... ja. Valahol mélyen - gondolkodtam el. - Ha B az az énem, akiben kidomborodik a zárkózottságom, akkor M az, akiben ez abszolút nincs meg. Na nem egy pszichopata, vagy mindenfajta gátlás nélküli illető, csak  egy olyan én, aki képes leküzdeni a félelmeit és képes szembenézni azokkal a helyzetekkel, amikkel én sosem tudnék.

- De akkor is benned van - vigyorgott barátnőm. - Sokrétű személyiség vagy. Ezért is vagyok oda érted.

Már ez is épp elég lett volna, hogy teljesen belém fojtsa a szót, de amikor kezét az asztalon pihenő enyémre tette, éreztem, hogy azonnal végigfut a bizsergés a gerincem mentén. Próbáltam kierőszakolni magamból valami reakciót, de mintha dugót nyomtak volna a torkomba. Ez a lány szinte megbabonázott.

-  Mmm! Ez finom volt - tette le végül a csészéjét. - Gyorsan elszaladok a mosdóba, de mit szólnál, ha utána elmennénk még valahova?

Ki se várta a válaszom, talán érezve, hogy úgyse jön, csak felpattant és a kávézó mellékhelysége felé indult

- Várj! - ugrottam hirtelen utána és megragadtam a kezét, hogy visszahúzzam. Magam se tudom, mi lelt. Mire észbe kaptam, már a karjaimban is volt, arca az enyémtől alig egy arasznyira, ahonnan premier plánban csodálhattam azokat az igéző kék szemeket.

Meg se tudtam szólalni. A világ megszűnni látszott körülöttünk, ahogy a sablonos romantikus maszlagokban, míg végül meg nem éreztem számon az ő mézédes ajkait. Mintha bomba robbant volna bennem, úgy árasztotta el egész testem a bizsergés. Nem tudom, meddig csókolózhattunk ott. Ugyanúgy lehetett csak egy röpke másodperc, mint egy bő óra.

De aztán végül Rosabella elszakította ajakit az enyémektől ismét rám emelte megunhatatlan tekintetét.

- Mit szólnál, ha a lakásomra mennénk? - suttogta. Egy pillanatig erőlködtem, de amikor ismét nem jutottam szóhoz, csak bólintottam. - Oui, Madam! - duruzsoltam végül.

- Remek. Csak magyarul, ha kérhetem! Még az angol középfokkal is megszenvedtem a diplomához - kacagott vidáman.

- Oui, Madam! - vigyorogtam tovább, mire csak nevetett.

- Gyorsan megmosom a kezem és már mehetünk is - kacsintott.

Alig fél óra múlva már a társasház lépcsőjén baktattunk felfelé, a várakozás miatt viszont mintha egy emberöltő telt volna el. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok tényleg M, mert akkor azonnal követtem volna a mosdóba, hogy magunkra zárjam az ajtót. Azonban talán meg is érte inkább várni, amikor végül kinyílt egy másik ajtó, ezúttal az ódon, polgári pesti lakásé.

- Még jó, hogy a lakótársaim épp haza utaztak - igyekezett zavarát folyamatos magyarázással leplezni. - Most az egész lakás a mienk - zárta be az ajtót, félreismerhetetlen mosollyal az arcán. - Szóval... érezd csak otthon magad!

- Mi casa su casa? - vigyorogtam rá én is csintalanul.

- Én lenni kicsi indiána, nem beszélni idegen nyelv - kacagott Rosabella vidáman.

- Idiána? - húztam magamhoz mosolyogva és karjaimba zártam.

- Az - csillingelte. Volt már időm megszokni, hogy barátnőm amit sak lehet, nőiesítve mond, ezt a lehetőséget azonban mégse hagyhattam ki.

- Úgy, mint a Jones? - csaltam elő belőle egy hangos kacagást.

- Úgy-úgy.

- De... - bontottam ki az övét és bugyistól kihúztam a nadrágját, hogy benézzek rejtekébe. - Akkor innen valami hiányzik.

- Kényelmetlen azt mindig magammal hordani - fuldokolt a nevetéstől. - Benn tartom a szekrényben - kacsintott rám.

Erre csak hangosan nevettem, majd ajkaimat mohón az övére tapasztottam, lopva egy gyors, de szenvedélyes csókot, hogy aztán ismét belenézzek csintalanul csillogó szemeibe és huncut mosolyába.

- Várj! - bizonytalanodtam el. - Az előbb nem vicceltél?

- Még az is lehet - nevetett és gyengéden megmarkolta a fenekem.

- Tényleg van egy felcsatolhatód? - kacagtam.

- Ezt csak egy módon tudhatod meg. De akkor ki is kell próbálni - kacagott, miközben ő is kigombolta a nadrágomat.

- Állok elébe! - Alapvetően nem vagyok híve a szexuális segédeszközöknek, abban a pillanatban azonban annyira magával ragadott a hév, hogy már a gondolattól is, ahogy Rosabella előttem áll egy műszerszámmal a lábai között, pezsegni kezdett ereimben a vér.

Barátnőm hangosan felnevetett, aztán mohón megcsókolt.

- Akkor ettől szabaduljunk is meg! - tolta le a nadrágomat és a bugyimat, hogy aztán végigsimítson már jócskán nedves ágyékomon.

Aztán ismét mohón megcsókolt, hogy az ajkaim közé suttogjon utána: - Mindjárt jövök. Addig készülj fel!

Huncutul rám kacsintott, mielőtt elsietett volna.

Magam is meglepődtem, amilyen sebességgel dobáltam le magamról a ruháimat. Nem tudom, mit csinált velem ez a lány, de az egész testem beleremegett, ahogy az előbb előttem felvillanó képre gondoltam. Különösen derék alatt gyengültem el. Csak bámultam az előttem nyújtózó két személyes ágyat rajta a testemet meztelenül hagyó, szétdobált ruháimmal. Teljesen elvesztettem az időérzékem, míg végül egy duruzsoló hang térített magamhoz a hátam mögül.

- Felkészült, kedves hölgyem?

Egyszerűen elállt a lélegzetem, amikor megfordultam és megláttam az enyhe terpeszben, csípőre tett kezekkel előttem álló lányt. Ő is meztelen volt. Rövid fekete haja sima vállait súrolta, ahonnan kulcscsontja lágy íve szinte vezette tekintetem gömbölyded melleire, majd feszes hasfalára, míg végül szemeim megállapodtak a lábai között lógó, bőrszínű övvel testéhez rögzített müdákón. A méretes szerszám szinte már természetellenes merevséggel ágaskodott előre, felszínén pedig ott csillogott a gondosan rákent síkosító.

- Tetszik? - vigyorgott.

- Te jobban - válaszoltam, majd oda léptem hozzá, kezem a tarkójára simítottam és magamhoz húztam, hogy mohón megcsókoljam.

Éreztem, ahogy közben a szinte már a valódit idéző módon síkos műtag belső combomhoz simul és egész testem beleremegett.

- Felkészültél? - suttogta a számba és keze ismét combjaim közé siklott.

Halk nyögés volt csak a válasz részemről, ahogy végighúzta ujját szeméremajkaim nedves közén.

- Úgy látom, igen - mosolygott, de én már nem tudtam válaszolni. Egyetlen reakcióm egy hangos nyögés volt, amikor mutatóujja megtalálta bejáratomat.

Óvatosan mozgott bennem, először csak ujja hegyét belém tolva és gyengéden izgatva egyre jobban lüktető járatomat. Ahogy pedig lassan beljebb hatolt, testem egyre jobban remegni kezdett és már be kellett harapnom alsó ajkam, hogy nehogy összecsődítsem az egész házat a nyögéseimmel.

Már mámoros ködben úsztam, amikor az ágyhoz vezetett és leültetett a szélére, hogy utána széttárt combjaim közé ereszkedjen és arca eltűnjön lábaim között.

Ujjaim hajába fúródtak, amikor megéreztem magamban forró nyelvét. Fejem hátra engedtem és fogaim erősen összezáródtak alsó ajkam körül, ahogy összeszorított szemmel igyekeztem visszatartani gyönyöröm hangjait.

Combjaim egyre jobban remegtek és már a karjaimra is egyre kevésbé tudtam támaszkodni, ahogy nyelve motollaként mozgott bennem. Aztán, mintha csak megérezte volna, hogy már közel a vég, egy szempillantás alatt kicsusszant belőlem, hogy amikor kinyitom a szemeim, ismét szembe találjam magam szikrázó szemeivel.

- Akkor jöhet a menet? - kérdezte, miközben bejáratomhoz illesztette szerszámát.

Halk sikkantásomat ajkai mohó csókja nyomta el, miközben finoman mozgott bennem, mindig épp csak egy leheletnyit beljebb haladva.

Szemeim előtt szikrák táncoltak, és mire észbe kaptam, már éreztem, ahogy combjai az enyémekhez simulnak, miközben tövig belém mártja szerszámát. Elég volt már csak egy-két lökés, mire szemeim elkerekedtek, testem megfeszült, a sikoly pedig már a torkomra fagyott, ahogy mindenem ívbe feszült.

- Tetszett? - csókolgatta arcom, miközben lassan múlni kezdett gyönyöröm azt követően, hogy kihúzta belőlem gyönyörrúdját.

- Aha - krákogtam, majd hirtelen, minden erőmet összeszedve, megragadtam vállait és átfordítottam magunkat, hogy felülről tekintsek le az ágyon meglepetten heverő barátnőm arcára. - De most én jövök. - Azzal mohón ajkaira tapadtam.

Kezeim bejárták kemény izmain feszülő selymes bőrét, gömbölyded vállaitól le egészen feszes combaljig. Majd kicsit feljebb vettem az irányt, hogy megérintsem szerszáma peremét. Talán azt is elcsenem majd, hogy én is belemártsam. Elvégre, hosszú még a délután, és előtte miénk még az egész éjszaka is, aminek minden pillanatát ki szeretném élvezni.