Heti ajánlat - Nyár van

Egy kis tengerparti történet:

Ha van R a hónapban

Tízemeletes ház 13. rész - Megijesztettelek?

Előzmény: Tízemeletes ház 1. rész
Közvetlen előzmény: Tízemeletes ház 12. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

Estig alvajáróként bandukoltam a városban. A majdnem megélt élmény lehetséges képsorait variáltam újra és újra, minden lejátszáshoz felhasználva azt a néhány villanást, ami az enyém is lehetett volna.

Nem éreztem elbénázásnak az esetet. Mert mi mást tehettem volna? Erőszakkal visszavinni a csajt a lépcső végére…? Kissé gyengítette lovagiasság-tudatomat, hogy esetleg nem sokat kellett volna győzködni.

– A második napnál tartok – virultam fel, és körbenéztem, kinek lehetne ezzel a ténnyel mihamarabb eldicsekedni.

A lakásba érve ledobtam magam az ágyra, és úgy lapultam hozzá, mintha eszeveszett száguldásba kezdene. Suhant velem a világ, és kocsányos, zöld ufók integettek. Zsúfolásig töltődtem élményekkel.

– És még csak a második nap! – És itt az este, megint végignézhetem a szemközti tízemeletes apró, kivilágított színpadainak privát műsorát… Eszembe jutott Hajni is, és a vele kapcsolatos, kétséges értékű, de pozitív élmények sora. Mi okom lehetett volna elégedetlenkedni?

Felpattantam, mint akit páros lábbal rúgott ki az ágy. Lehánytam magamról a ruhát, s vígan csörtettem a fürdőszobába. Gondoltam, mire megjönnek a csajok, érdemes lenne újra eljátszani az alvósat, csak – a tegnapihoz képest – kisebb módosításokkal…

A zuhany alatt nem tudtam Hajnira koncentrálni, sokkal közelebbi volt Csilla teste, a fehér feneke, ahogy készségesen kidüllesztette a srác kénye-kedvére, és könnyebb volt beleképzelni a farkamat. Abban ugyan nem voltam, biztos, hogy a srác Csilla melyik rését tömködte, de én a puncijába álmodtam magam… Be-ki- be-ki, s nem is olyan hosszan.

Jólesett kiereszteni a felesleges folyadékot, ha nem is a csaj puncijába, de legalább az örvénylő lefolyóba.

Nem töröltem le magamról az összes vízcseppet, csak körbetekertem a törölközőt a derekam alatt, és csattogó léptekkel mentem vissza a szobámba.

– Járt itt közben valaki? – csodálkoztam, hiszen a tárva-nyitva hagyott ajtó mostanra be lett hajtva… Mire megválaszoltam volna a kérdést, belépve a szobámba, Hajnit találtam ott.

– Milyen napod volt? – kérdezte olyan őszinte mosollyal, mintha ez a közös szobánk lenne, és rendszeresen beszámolnánk egymásnak a mindennapi eseményekről, s mintha valóban érdekelné a válasz. Az ablakpárkánynak támaszkodott, és el tudtam képzelni a szemközti tízemeletes ügyeletes kukkolóit, ahogy szorgosan fókuszálnak.

– Semmi extra – böktem ki nehezen, jelezve, hogy lenne ugyan mesélnivalóm, de az nem tartozik rá.

Kicsit várt, és többször végignézett rajtam.

– Akarsz később leskelődni… velem?

– Persze! – vágtam rá.

– Akkor most nem is zavarlak – meredt a törölközőmre –, majd később…

Az ajtóból még visszanézett, és kamaszos önteltséggel arra gondoltam: szívesen megvárta volna, hogy letekerjem magamról a törölközőt.

A fülledt este, mint kinőtt télikabát szorított hónaljban és derékban, nem is értettem, mitől lehet ilyen fergeteges jókedve annak a nagyvárosi tücsöknek, amelyik a bokrok közül fellármázta a környéket.

Megérkezett a nővérem is, és hallottam a konyha irányából, ahogy a két lány percek alatt, dongva kitárgyalta a nap összes eseményét

Eddigre már legalább negyedszer cseréltem át és vissza az alsónadrágomat. Mindig arra számítva, hogy Hajni éppen most fog belépni, jó lett volna, ha éppen gatyacsere állapotában talál… Legalábbis azt sikerült kiokoskodnom, hogy meg kell teremteni a véletlennek a lehetőséget, miközben untam is már a folyamatos készenlétet. – És ha nem Hajni, hanem Fruzsi lépne be, és a nővérem találna gatya nélkül? – Ki tudtam számítani a reakcióját: – „Most érkeztél? – kérdezné közömbösen.”

Ötödik átöltözés…

Durcásan félredobva a levetett alsót, ezúttal nem nyúltam a másikért. Inkább hasra vetődtem az ágyon meztelenül.

A lakásban rezzenetlen volt a csend.

Tudtam, hogy Hajni el fog jönni, hiszen megegyeztünk egy közös kukkolásban, és valamiféle háttéralkuként – a sorok között – jeleztük egymásnak az érdeklődést.

Távoli zajok folytak egybe…

Hirtelen megéreztem Hajni illatát!

Mintha a halvány, édeskés illat jött volna látogatóba, test nélkül, csak tippelni tudtam, hogy a női test is jelen van azért, mégpedig a közelemben. Leült az ágy szélére és engem néz? Reméltem, hogy nem zavarja az égve felejtett villany.

Éreztem, hogy a lapockám táján kövér izzadságcsepp indul útnak, s ettől úgy megzavarodtam, hogy minden porcikámat kiverte a víz. Aztán eszembe jutott, hogy a tízemeletes kukkolói félreérthetik a szituációt, hiszen ők nem látják, hogy a farkam át akarja lyukasztani az ágyat, csak annyit érzékelnek az egészből, hogy a bamba srácot nem tudja rábeszélni a bombázó csaj semmire… Mert ők azt sem tudhatják, hogy Hajni meg sem szólal! Sőt, azt sem tudják, hogy ugyanúgy kiosonhat, mint tegnap, észrevétlenül, ha rosszul moccanok.

Orromat valami szösz birizgálta, egyik karomat ezernyi tűszúrás zsibbasztotta, s mindezek tetejére a testem alá préselt farkamból előnedvek indultak el, mintha nem is olyan régen a zuhany alatti akció feledésbe merült volna.

Hajni illata újra és újra megérintett, jelezve a lány jelenlétét, és cselekvést sürgetve. – Ha megint a végtelenségig húzom az időt, megint megszökik… – gondoltam kínban vergődve. Nem tűnt már annyira jó ötletnek a meztelenség. – Mi van, ha szó nélkül eltűnik? – Minduntalan azon kaptam magam, hogy elfelejtek szabályosan lélegezni…

Az elkövetkező 2 percben mindössze annyi változás történt, hogy komoly tócsa gyülekezett alattam, és rám tört a csuklás. Ennyi éppen elég is a világvégéhez!

Nem akartam, de végtagjaim önhatalmúlag nyújtózkodni kezdtek, és -- mielőtt a művelet az agyamban lejátszódhatott volna – a hátamra fordultam.

A szemközti tízemeletes lakóközössége egy emberként sóhajtott fel. Szinte hallottam, ahogy többen kikiáltottak a párjuknak a konyhába: „Végre megmozdult! Képzeld, mégsem gumiból van a srác, csak halból…”

Egyetlen pillanatra a szemem is felpattant, s ennyi idő alatt megállapítottam, hogy Hajni valóban mellettem ül – egyelőre –, és testem egy bizonyos pontjára mered. Valamiből mégis kitalálta, hogy „felébredtem”, mert megszólalt:

– Mit álmodtál?

Megadtam magam. Itt már semmi értelme sem maradt a színlelésnek. Kinyitottam a szemem. Az előbb fel sem tűnt, hogy fényárban úszik a helyiség! Legszívesebben eltakartam volna a szemem – kiscsoportos módjára –, és illedelmesen visszagurultam volna, hasra. Ezzel szemben meztelenül, ám álló farokkal feküdtem, és Hajni – viszonylag felöltözve – egyetlen pontot nézett rajtam. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mégsem volt rossz. Inkább furcsa, szokatlan, ha egyáltalán meg lehet valaha is szokni az ilyesmit.

– Szépet álmodtál? – érdeklődött Hajni kedvesen, de nem a szemembe nézve.

Mit lehet erre válaszolni?

– Nem aludtam – nyögtem kiszáradt torokkal.

Ekkor hirtelen a tekintete a szemembe fúródott. Mintha tenger mélyéről pislognék zavaros vízen át, úgy éreztem, és kancsal törésvonalak mentén csúsztam szét, legalábbis homályos puzzle-darabkákat illesztgettem reménytelenül.

– Akkor csak álmodoztál?

Olyan váratlanul rebbent rám az érintés, hogy belerándultam.

– Megijesztettelek? – nevetett Hajni súgva. – Vagy ennyire rossz volt? – Körbefordította a fejét a szobában, majd felállt mellőlem, és amilyen nesztelenül csak ő képes közlekedni a lakásban, eltűnt.

Hangtalanul nyöszörögtem utána, és meg voltam győződve arról, hogy mostantól el fog kerülni. Mert nem látott gumit előkészítve az ágy mellett, s így nem akart belemenni az actionba…

Az is lehet, hogy nem is tervezett tovább jutni, csak felhúzni, és most – szájuk előtt a tenyerük – jót röhögnek a nővéremmel… Nem hallottam semmit, csak a kinti zajok gomolyogtak.

– Marad a kukkolás! – füstölögtem csalódottan, és ez a gondolat mégis megcsillantott egy morzsányi reményt: – Hajni azt ígérte, hogy betársul a kukkolásba! Megígérte! – súgtam a levegőbe olyan erővel, mintha a beleadott energia és a vágyak teljesülése között létezne valamilyen törvényszerűség.

Ekkor…

Amilyen nesztelenül meg szokott jelenni – és eltűnni –, hirtelen ott állt mellettem.

Hajni egy maréknyi zsepit dobott az ágyra, majd két mozdulattal kibújt a ruháiból. Leült mellém, éppen arra a pontra, ahonnan váratlanul elmenekült, és nem tudtam eldönteni, hogy tarkóm alatt összekulcsolt karral várjam az érintést, vagy inkább húzzam magamra a csajt, majd sürgősen gyűrjem magam alá…

Szemközt, a tízemeletes ház lakói elégedetten tapasztalhatták, hogy Hajni a nyelvével pofozgatja a farkam hegyét, s amikor az pillanatok alatt kilehelte a lelkét, felületesen megtörölte egy zsepivel, majd marokra fogva, fölém ereszkedve, magába vezeti…

Vége

Találkozás egy olvasóval 4.

Íme! Hosszabb kimaradás után elérkezett hozzánk a Találkozás egy olvasóval 4. része is.

Természetesen, mint az eddigi részeknél is megszokhattuk, a történet nem folytatása az előző háromnak. Azokra nem tartalmaz utalásokat. Épp úgy lehetne ez is a sorozat első része, mint a második vagy a harmadik is. Utalásokat legfeljebb a Találkozás egy olvasóval 3. óta eltelt idő eseményeire tartalmaz, de a történet akkor is tökéletesen érthető és élvezhető, ha ez az egyik első mű, amit olvasol tőlem.

A hosszú kihagyásra való tekintettel azonban beiktattam egy kis csavart a történetbe. Ezúttal nem egy első találkozás történetét mesélem el egy olvasómmal, hanem annak folytatását, egy tulajdonképpen meg nem írt 2015. évi történet "folytatását". Viszont, annak megfelelően, természetesen, hogy az előbb említett történet nem létezik, így egyértelmű nem ismerete sem jelent semmi hátrányt. Amit tudni kell, az a történetben magában mind benne van.

Kellemes szórakozást!

****************************************************************************

A szívem a torkomban dobogott, miközben ólomsúlyú léptekkel haladtam végig a fényesre suvickolt járólapok borította folyosón. Az emberek túlnyomó többsége élete első évében megtanul járni, még ha akkor egyelőre csak nagyon bizonytalanul és dülöngélve, három évesen pedig már úgy szalad, mint Usain Bolt, ha el kell oltani a haver házát, amit felgyújtott az elejtett jó kis hazai spangli. Egyesek viszont, amikor hozzám hasonló helyzetbe kerülnek, hirtelen mintha jócskán elfelejtenék, hogy is kell gyakorolni ezt a képességet. Vagy csak én vagyok ennyire ügyetlen?

Pedig még csak nem is először sétáltam végig ezen a folyosón. Na jó, pontosítok. Nem először voltam ebben a konkrét helyzetben és nem először jártam a város ezen plázájának ebben a csücskében. De pusztán csak az, hogy a kettő most lépett elő először együtt, nem indokolta volna, hogy lábaim úgy elnehezedjenek, mintha néhány pillanat alatt a duplájukra híztak volna, talpamon pedig akkora párna nőtt volna, amin egyszerűen nem vagyok képes normálisan megállni. Kész csoda volt, hogy ennek ellenére kívülről látszó hatása nem volt idegességemnek.

Pedig nem először tartottam Vöröskével közös találkánkra. Bár az elmúlt bő évem sok tekintetben nem épp a tervek szerint alakult, más tekintetben meg pont az írás ellen hatott, azt a találkozót így is megejtettük, most pedig, hiába nem lett volna amúgy szükség apropóra egy újrázáshoz, a történet bepótlásához miért ne?

Viszont még így is gombóc nőtt a torkomban, amikor megpillantottam a keresett üzlet bejáratát, felette a neves cégtáblával. Kicsit paradox helyzet, hogy ritkább vendég vagyok itt, mint a fehér holló, tekintve, hogy ez a bolt a környék egyik legnagyobb divatos ruha-, cipő- és bármiféle öltözködési kiegészítőellátója, vagyis bizonyos időközönként az összes jó csaj megfordul itt a közelből (ha pedig elég nagyra vesszük azt az időközt, akár még a fél városból is). De mégiscsak ruhabolt. A ruhák és én pedig nem vagyunk épp jó barátságban. Nem mintha jobban preferálnám a meztelenkedést, mert az egy dolog, amikor a saját öltözékemet állítom össze reggelente, vagy amikor egy csinos és divatos egyén küllemét gusztálom. De a ruhaválogatás, próbálgatás, vásárlás olyan nekem, mintha Supermant belöknék, egy kriptonit szobrokból álló végeláthatatlan kiállításra, hogy "Nesze, haver, nézz végig mindent alaposan!" A második találkozó okán egyébként már némiképp okafogyott aggodalmaim pedig ezen a legkevésbé sem segítettek.

Mindennek ellenére nyeltem egy nagyot, vettem egy mély levegőt, hátravetettem fekete fürtjeimet a vállam mögé és ráparancsoltam sportcipőbe bújtatott ólomsúlyú lábaimra, hogy itt az idő. Mehet a menet.

Céltudatosan utat vágtam magamnak a zárás előtti tumultusban összeverődött tömegen, mint sem törődve a csini kis rucikkal meg a "hú de megéri"-leárazásokkal. Sőt, ami tőlem még meglepőbb is, a formás fenekekkel, szűk toppok alól kidomborodó mellekkel, rövid nadrágok alól kilátszó hosszú combokkal és csinos arcokkal sem. Úgy furakodtam előre, mint egy külön erre programozott robot, a Rushmore-hegy elnökszobrait megszégyenítően merev arcvonásokkal.

Az egész csak akkor változott meg, amikor végül kiverekedtem magam az embertenger túloldalán és megpillantottam azt, amit kerestem. Akkor viszont alaposan. Bár az nem feltétlenül a pozitív változások közé sorolandó, hogy eddig hevesen lüktető szívem egycsapásra mintha méretének töredékét adó kőgolyóvá préselődött volna. Az arcomon viszont mosoly terült szét, tagjaimban pedig a mázsás súly helyét akár még kellemesnek is nevezhető zsibbadás vette át, ahogy tekintetemet végigfuttattam a kassza előtt ácsorgó barátnőmön.

Vöröske háttal állt nekem és tekintetével az üzlethelyiség másik felében kavargó tömeget pásztázta, ellenőrizve, hogy minden rendben zajlik-e és hogy nincs-e szükség esetleg valahol az ő segítségére. Én pedig közben némán megbújva az ő tagjait vettem számba. Nem mintha akárcsak felmerült volna, hogy bármilye is hiányzik, azonban ezt a pillanatot nem lehetett kihagyni. A világért se mulasztottam volna el, hogy végigmérjem karcsú, sportos alakját, százhatvan centijéhez képest ritkaságszámba menően hosszú combjait, melyek ki-kikandikáltak térdnadrágja alól... na és persze a végüknél elhelyezkedő egyszerűen tökéletes feneket. Emlékezetembe villant, hogy már az első alkalommal is mennyire szerettem markolászni. Bár arcát ebből a szögből eltakarta előlem Kleopátra-frizurára hajazó, bordóra festett vállig érő sörénye, melyről a becenevét is kapta, de így is olyan kristálytisztán felderengett előttem huncut mosolya és zöldes barna szemeinek csillogása, mintha csak ebben a pillanatban is magam előtt látnám.

Többek között azzal a nem titkolt szándékkal is álltam meg egy pillanatra, hogy összeszedjem magam és erőt gyűjtsek, a bámészkodás és a fantáziálás viszont ezen egy cseppet sem segített. Sőt, aggodalmam mellé még egy jó adag izgatottság is társult miatta. Úgyhogy inkább vettem egy mély levegőt, megacéloztam tagjaimat és lassú, puha macskaléptekkel elindultam barátnőm felé, miközben arcomon huncut gondolataim eredményeként széles mosoly virított. Aztán, amikor pár pillanat múlva már oda is értem, könnyed, nem elsietett, de mégis gyors mozdulatokkal átkaroltam a derekát. Nem akartam megijeszteni a semmiből jött "támadással", de azt sem akartam megkockáztatni, hogy meg tudjon fordulni, mielőtt gyengéden magamhoz szorítottam volna és, leküzdve a köztünk lévő jó arasznyi magasságkülönbséget, füléhez hajoltam volna, hogy belesuttogjak:

- Na ki van itt?

Inkább csak aféle hatodik érzékemmel éreztem, mint láttam, ahogy elmosolyodik. Teste egy pillanatra akaratlanul is megfeszült váratlan érintésemtől, de aztán, amikor már összeállt fejében a helyzet képe, könnyedén ölelésembe simult és kezét a csípőjén pihenő enyémre tette.

- Helló, Kiscica! - suttogta mély, de kellemesen érzelmes hangján, már régen kialakított becenevemet használva, amit még megismerkedésünk kezdete tájékán adott, arra a tulajdonságomra utalva, hogy mennyire vágyok a hozzám közel állók érintésére, ölelésére, vagy hogy mennyire szeretek hozzájuk bújni, csak hogy érezzem a szeretetüket. Akár egy bújós, hízelgő kiscica.

- Helló neked is - suttogtam ismét a fülébe, élvezve teste közelségét, majd gyengéden megcsókoltam a nyakát.

- Hé, hé, hé! - bontakozott ki az ölelésemből. - Ne itt!

Ahogy egy fél karnyújtásnyira eltávolodott tőlem és felém fordult, zöldes barna szemeiben láttam, hogy ő is pontosan ugyanarra vágyik, mint én, azonban könyörgő pillantásával próbált rávenni, hogy ne ingereljem addig, amíg végül már nem tudja türtőztetni magát.

- Oké. De ne várakoztass sokáig! - mosolyogtam rá sokatmondóan.

- Huncut - koppintott gyengéden az orromra szeretetteljes mosollyal az arcán.

- Az vagy te - nevettem fel és finoman összeborzoltam haját.

- Hé! - ugrott egyet hátra és elkezdte lesimogatni vékony hajszálait, melyek kezem nyomán úgy álltak szanaszét, mint egy frissel dauerolt pincsi mikrofon-frizurája. - Ezt most miért kellett? - nézett rám nagy szemekkel.

Nem válaszoltam, csak felnevettem kislányosan felfújt arcára nézve. Bár két évvel idősebb és sok szempontból sokkal komolyabb és sikeresebb is volt nálam, nagyon gyakran tudott úgy viselkedni, mint egy négyéves gyerek.

- Lassan ott tartunk, hogy még ha nem festenéd a hajad, akkor is találó lenne rád a Vöröske becenév - utaltam elvörösödő arcára.

Most rajta volt a sor, hogy ne mondjon semmit, csak rám öltötte a nyelvét, majd játékosan a vállamba bokszolt.

- Nem sokára végzek - váltott inkább témát. - Addig foglald el magad! Van itt bőven elég csaj, akit stírölhetsz - vigyorodott el, majd cinkosan rám kacsintott. - Gyakran megfordul itt egy leszbi párocska is, akik a próbafülkében szokták falni egymást.

Nem várta ki csipkelődő műsorajánlatára adandó válaszomat, inkább gyorsan elsietett, hogy mihamarabb végezhessen a munkájával és utána csak egymásra tudjunk figyelni. Én viszont addig is elhúztam a számat, ahogy ismét körbepillantottam a terebélyes üzlethelyiségben. Nem mintha nem nézegettem volna szívesen a vidáman elsiető csinos tiniket és húszas éveik pompájában tündöklő hölgyeményeket, a környezet viszont továbbra is úgy feszélyezett, mint az egyetem folyosója a professzor szobája előtt a vizsgáztatás kezdetekor. Akkor se nagyon van kedve az egyszeri hallgatónak a többieket gusztálni, hiába ejtik meg az évi három-négy alkalom egyikét akkor sokan, hogy alaposan kirittyentsék magukat. Ami meg a próbafülkebeli show-t illeti, nem mintha nem figyeltem volna a szemem sarkából bármikor szívesen, ha két fiatal lányt látok valahol egymásba feledkezve, a kukkoláshoz azonban mindig is túl ideges típus voltam. Ráadásul ekkora tömegben észrevétlen maradni...

Inkább a barátnőjüket, párjukat, feleségüket a legfrissebb kollekciót árusító üzletekbe elkísérő férfiak szerepét vettem fel. A neten úgyis terjednek ilyentájt képek, amin például ugyanabból az üzlethelyiségből az egyik oldalon a csilivili ruhákat emelik ki, a másik oldalon pedig a középen helyet kapó kényelmesen kipárnázott ülőalkalmatosságot, a nők, illetve a férfiak preferenciáit szemléltetve. Vagy az olyan képek, amik az "A divathét névtelen hőseinek!"-felirattal mutatja a ruhaboltban unottan ücsörögve várakozó férfiakat. A legautentikusabb az lenne, ha az installációba engem is bephotoshoppolva "A férfiak és B" címet adnák az ilyen képeknek.

Nem telhetett el tíz percnél sokkal több, amíg Vöröske visszatért, de negyed óránál biztosan kevesebb. Én viszont már ennyi idő után is olyan unottan ücsörögtem az egyik, sortársaim kedvéért kihelyezett, székféleségen, hogy arra már szavak sincsenek. Ha valamivel bevállalósabb és sokkal parasztabb lettem volna, talán még sós mogyorót is szerzek valahonnan, hogy néhány mélyen dekoltált ruhát viselő bögyös vásárló mellei közé dobjak célba vele. De mivel sem bevállalós, sem paraszt nem vagyok (az utóbbit legalábbis remélem), mindez eszembe se jutott. Amikor viszont végül a munkából frissen szabadult barátnőm végül visszaérkezett, jobban örültem neki, mint a lakásban egész napra otthon hagyott kutya, amikor a gazdi hazaér. Ha lenne farkam, azt is olyan hevesen csóváltam volna, hogy ha dinamót kötünk rá, az egész plázát ellátná egynapi árammal.

Valószínűleg Vöröske is egyből felfigyelt hangulatváltozásomra és hangosan felnevetett, amikor megállt előttem.

- Azért ilyen látványosan nem kellene unatkoznod.

- Mit mondhatnék? Nem volt semmi, ami elszórakoztasson - vontam vállat levakarhatatlan vigyorral az arcomon.

- Ne mondd már! Ilyen látvány mellett? - nézett körbe a lassan már a boltból kifelé szállingózó hölgyeken.

- Ilyen látvány mellett? - ismételtem meg szavait jelentőségteljesen, miközben felálltam és végig a szemébe bámultam.

Ő ismét elvörösödött, majd, leplezni igyekezve zavarát, megint a vállamba bokszolt.

- Na, gyere, Brigi, mielőtt még megint zavarba hozol itt nekem!

***

Már a kocsijában ültünk és a még biztonságos legnagyobb elánnal döcögtünk ki a mélygarázsból, amikor a szeme sarkából rám pillantott, ismét felhozva a korábbi témát:

- Szóval, azt mondja a nagy íróasszony, hogy egy ilyen forgalmas helyen, ennyi csinos lánnyal, nem talált semmi ihletet, amit megírhat?

- Először is nem vagyok íróasszony - kacagtam fel. - Én örülnék a legjobban, ha ezzel tarthatnám el magam, de sajnos több lenne vele a macera, mint amennyit élveznék belőle, plusz ahhoz még a testemet is el kellene adnom, hogy akár a minimálbért biztosítsam belőle...

- Na azt én szívesen megvenném - kacsintott rám huncutul.

Éreztem, ahogy ezúttal nekem tolult az arcomba a vér és inkább hangosan krákogtam egyet-kettőt, igyekezve leküzdeni zavaromat és visszatérni az előbbi gondolatmenetemhez.

- Khm... Másodszor pedig - nyomtam meg a szavakat a hatás kedvéért -, az elmúlt időkben amúgy sem igen volt érkezésem írni.

- Azt észre is vettem. De hogyhogy? - váltott ő is komolyabb hangnemre. - Végül az első találkozásunk történetét sem írtad meg.

- Nos, ez az elmúlt bő egy-másfél év nem épp a terveim szerint alakult. Ami bizonyos szempontból pozitívum, bizonyos szempontból meg eléggé negatív.

- Értem. És ennek most már vége?

- Remélhetőleg - méláztam el. - Ami pozitív változás volt, de valamennyire akadályozta az alkotást, az elmúlt, bár ez gondolhatod, nem igazán örömteli, ami meg negatív volt, az is remélhetőleg most már a nagyon közeli jövőben megoldódik.

- Szorítok neked - mosolygott rám bátorítóan egy pillanatra, mielőtt visszakapta volna a tekintetét az útra. - És ezeknek mennyi köze van az exedhez?

- Erről nem szeretnék beszélni - szorult össze a gyomrom és komoran kipillantottam az anyósülés ablakán.

- Rendben. Ne haragudj...! - szabadkozott.

Inkább nem válaszoltam neki semmit, csak hangosan felsóhajtottam és megráztam a fejem.

- Szóval ezek miatt az elmúlt időkben nem nagyon ment az alkotás. De remélhetőleg ez most már a nagyon közeli jövőben is változni fog.

- Igazán? - vigyorodott el. - Vannak ötleteid? Mesélsz róluk? Van köze hozzájuk annak is, ami most a boltban történet?

- Meglehet, hogy van köze hozzá - vigyorodtam el és óvatosan végigsimítottam barátnőm felém eső combján, vigyázva, nehogy megzavarjam a vezetésben.

Ő erre nem válaszolt semmit, csak ismét hangosan felnevetett.

***

Alig tíz-tizenöt percnyi kocsiútra lakott a plázától, így mire észbe kaptam, már be is soroltunk egy viszonylag szűk belvárosi utcában a szorosan a padka mellett parkoló kocsik közé és a motor zúgása is pillanatokon belül abbamaradt.

Nem mintha különösebben bántam volna ezt a tényt, lévén az utazás utolsó pár percében a beszélgetésünket eluraló témák miatt már nehezen tudtam nyugodtan megülni a fémkasztniban. Az pedig a legkevésbé sem segített, amikor Vöröske kiszállt a járgányból, az utolsó pillanatban még enyhén meg is riszálva feszes nadrágjába bújtatott hátsóját.

Na ez a csaj aztán tudja, hogy feledtesse el az ember lányával annak minden gondját s baját, mormoltam magamban, miközben a létező leggyorsabb iramban kihámoztam magam én is a biztonsági övből.

Maratoni futókat megszégyenítő sebességgel galoppoztunk fel a lépcsőn. Szinte nem is éreztem azt a hatást, amit a több emeletnyi kanyargás gyakorolt az izmaimra. Amit pedig mégis, azt letudtam annyival, hogy a lépcsőzés úgyis jót tesz az ember combjainak. Szép formásak lesznek tőle. Ha meg már formás combokról van szó, pontosan elég motiváló erő volt az előttem felfele baktató tökéletes ívű popó, mely úgy vonzott maga után, mint kutyát a hátára rögzített pecabottal elé lógatott csirkefarhát. De én legalább előbb-utóbb utól fogom érni. Ha pedig ez bekövetkezik...

Nem is kellett rá sokat várnom. Amint bekanyarodtunk a megfelelő emelet folyosóján és Vöröske előbányászta táskájából a kulcsot, hogy elfordíthassa a zárban, elég volt csak belépni az ajtón és én máris megragadtam őt, hogy a becsukódó falemeznek lökjem.

Azonnal a nyakam köré fonta a karjait és hozzám simult, miközben hangosan nyögött a számba.

- Mmm! Ez nagyon finom, bébi - vigyorgott, amikor egy korty levegőhöz jutott, majd ezúttal ő rántott engem egy szenvedélyes csókba és ismét úgy morgott, mint valaki, aki épp most kóstolta a világ legfinomabb ételét.

Kezeim sebesen bebarangolták testét, besiklottak pólója alá, végigsimítva háta selymes bőrén, míg végül megtalálták az utat eszményi fenekéhez. Ahogy megmarkoltam a kézbeillő farpofákat és annál fogva vontam magamhoz őt, barátnőm lendült egyet és a nyakamba ugorva derekam köré fonta a lábait.

- Megvagy! - nevetett diadalmasan. - Nem eresztelek.

- Én se téged - vigyorogtam, mint a macska, amelyik épp most nyelte le a kanárit, és kellő határozottsággal, de megfelelő gyengédséggel markoltam a fenekét, hogy a helyén tartsam őt körém font combjaival, miközben a hálószoba felé cipeltem.

Egyszer jártam csak itt eddig, de a kis lakásban így se volt nehéz kiismerni magam. Így hát lábammal könnyedén belöktem a megfelelő ajtót és már az ágyra is döntöttem őt. Ő egy pillanatra sem engedett fogásából, még akkor sem, amikor háta már a vetetlen fekvőalkalmatosság plédjéhez simult. Combjai határozottan ölelték derekamat, miközben ujjai fürtjeim közé siklottak, fogaival pedig gyengéden beharapta alsó ajkam.

Én se tétlenkedtem egy másodpercig sem. Végigfuttattam kezeimet feszes combjain, majd utat kerestem magamnak felsője alá, hogy végül megmarkoljam apró, de így is hihetetlenül érzéki melleit.

- Huncut - nyögte a számba, miközben egyik keze a tarkómra simult, másik pedig behatolt pólóm alá és végigsiklott a hátamon, hogy aztán kipattintsa melltartóm csatját.

- Még te beszélsz? - kacagtam fel.

- Én bizony - vágta rá és nagy lendületet véve a hátamra tepert, hogy aztán egy gyors mozdulattal lerántsa rólam a pólómat, majd a melltartómtól is megszabadítva egyik bimbóm köré fonja ajkait.

Most rajtam volt a sor, hogy hangosan felnyögjek és gyengéden megmarkoltam a haját. Szemeim lecsukódtak és élveztem, ahogy éhes kisgyerekként szívogatja mellem, miközben szövetnadrágomon keresztül simogatni kezdte szeméremdombomat.

- Teljesen elveszed az eszem - suttogta.

- Még hogy én ? - kacagtam fel.

- Te bizony - válaszolta ellentmondást nem tűrően és azonnal átpártolt másik mellbimbómra, miközben egyik kezével az eddig a szájában élvezkedő, most már mereven ácsorgó pöcköt kezdte morzsolgatni, a másikkal pedig kipattintotta nadrágom gombját, hogy utat találjon magának közé és a bugyim közé.

Bizonyára ő is megérezte, mennyire benedvesedtem már ténykedése hatására. Éreztem, ahogy bimbómmal a szájában elmosolyodik. Izgatásomat viszont ettől még egy pillanatra se hagyta abba. Sőt, csak fokozta a tempót.

Én sem bírtam már sokáig magammal. Kibontottam a nadrágját és bugyijával együtt combközépig letornáztam rajta, hogy ismét megmarkolhassam immáron meztelen fenekét.

Ő csak tovább mosolygott és ismét átváltott arra a mellbimbómra, amivel kezdte az izgatásomat, hogy ezúttal a másikat vegye ujjai kezelésébe. Közben pedig gyengéden simogatta szeméremdombom, átnedvesedő bugyimon keresztül. De én se voltam rest. Miközben egyik kezem a felé eső farpofáját gyúrogatta, másikkal besimítottam enyhén széttárt combjai közé, és ekkor én is megéreztem a vágata környékén felgyűlt nedvességet.

Hangosan felnyögött, ahogy végigsimítottam bejáratán, ujjam hegyével megérintve csiklóját is, amire válaszul csak még hevesebben kezdte szopogatni mellemet és gyengéden rámarkolt ágyékomra.

Halkan felsikkantottam és a testem enyhén megfeszült. Ez pedig Vöröske figyelmét se kerülte el. Egy pillanatra felemelkedett, amíg megszabadult felsőjétől és melltartójától, majd rólam is lerángatta a nadrágomat és a bugyimat, hogy combjaim közé fúrhassa az arcát.

Hangosan felnyögtem és, hogy én se tétlenkedjek, két oldalról megragadtam csípőjét és magam fölé vontam őt, hogy miközben arca elvész combjaim között, én is belenyalinthassak vágatába.

Ő is megborzongott izgatásomtól, de forró nyelve mozgása egy pillanatra sem maradt abba barlangomban, mire én viszonzásul csiklója köré fontam ajkaimat és két kézre markoltam fenekét, miközben szopogatni kezdtem.

Teste egyre jobban rázkódott, miközben bennem is gyűlt a feszültség.

Szemeim előtt kezdett elhomályosulni a világ és végül testünk egyszerre feszült meg, hogy néma sikolyok kíséretében átlendüljünk a csúcson.

Mire feleszméltem a mámorból, már egymás karjaiban hevertünk meztelenül az összegyűrt pléden és fülemet megtöltötte nyöszörgése, ahogy elveszett szenvedélyes csókunkban.

- Mennyei vagy - zihálta végül.

- Én? - nevettem fel. - Hiszen te vetted el az eszem már az első pillanattól kezdve.

- Kuss és csókolj! - morogta, én pedig engedelmeskedtem. Kezeim közé fogtam arcát és szó nélkül a szájába dugtam a nyelvem.

- Mmm! El se akarlak engedni - morogta.

- Nem is kell - válaszoltam. - Hiszen előttünk az egész este, aztán meg az éjszaka.

Azzal, ki se várva válaszát, ajkaimmal betapasztottam száját és ismét a combjai közé nyúltam.

*****************************************************************

Ha tetszett a történet, olvasd el (a Találkozás egy olvasóval 1., a Találkozás egy olvasóval 2. és a Találkozás egy olvasóval 3. mellett) a Kocsmai szépségek című történetemet is!

Heti ajánlat - Ősi és új

Élvezet a romoknál.

Piramis

Tízemeletes ház 12. rész - Túl a tizediken

Előzmény: Tízemeletes ház 1. rész
Közvetlen előzmény: Tízemeletes ház 11. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

Reggel úgy ébredtem, amely állapotot a népnyelv találóan „mosott szarnak” nevez.

Óvatosan bekukkantottam a lányok résnyire behajtott szobáiba, a fürdőbe és a konyhába. Sehol senki. Ha minden éjjel ilyen sokáig maradnak fenn, akkor jól bírják – állapítottam meg. Legalább egyikük még mosott is kora reggel, sok-sok ruhadarab volt kiteregetve.

Visszatért az előzőnapi érzés: Siettem volna, mint akinek sürgős dolga támadt, miközben nem tudtam, merre menjek. Eszembe jutott a tuti csajnak tűnő, fészbukos ismerős, ám azt a lehetőséget még inkább tartalékoltam. Öltözködés közben beugrott az aluljáróban megismert kis prosti képe – végső soron nála is elveszíthetem a szüzességemet –, de félretettem az ötletet.

Még nem telt egy teljes nap, és máris mekkora választék! Gyűjtök még hozzá…

– Csilla! – kiáltottam fel önkéntelenül. Azt súgta a szimatom, hogy megérné megismerkedni a zivatar idején alaposan megbámult csajjal. Azoknak a srácoknak lehetett némi előnye hozzám képest, de mintha közülük sem ismert volna mindenkit egyformán, mégis együtt mentek fel… Valamelyikük lakásába? Izgatott ez a titokzatosság: zavartalanul nézegették a cicijét – talán meg is fogták, amikor nem néztem arra –, és milyen könnyen rávették sugdolózva, hogy menjen fel velük…

Mire mindezt végiggondoltam, farkam sürgősen jelezte az egyetértését.

Reggelizni persze elfelejtettem – bár arra nem is tért ki Fruzsi, hogy arról is ő gondoskodik-e –, nem okozott gondot, vidáman csaptam be magam után az ajtót.

Balgaságnak bizonyult feltételezni, hogy Csillát meg lehet találni egy kétmilliós városban, netán a kedvemért ott ülne a lépcsőn… de nem törtem le. Gondtalanul bandukoltam, és hevenyészett statisztikám szerint minden ötödik nővel kiegyeznék, tehát kis túlzással 400.000 csaj vár rám. Féktelen jókedvem támadt!

Vettem egy kiszacskónyi pogácsát, és egy csikkekkel körbedobált padról folytattam a szemlélődést. Ez volt a szerencsém!

Ha akárcsak egy perccel később keltem volna fel, ha reggeli után kutatok a hűtőben, ha nem ülök le a padra… és még sorolhatnám, akkor talán sosem látom viszont Csillát. Két srác társaságában haladt el karnyújtásnyira tőlem. Dobozos tejet, és apróságokat lóbált egy szatyorban, és pukkadozva hallgatta a srácok szövegelését, akik közül az egyik még tegnapról ismerősnek tűnt: A kukucskálós!

Mégsem annyira nagyváros! Nagyapán szokta mondogatni, aki évekig tanult és élt Pesten, hogy egy-egy emeletes ház olyan, mint egy falu, egy-egy háztömb meg akár egy kisváros, csak míg a faluban mindenki ismer mindenkit, itt nem. No, én ehhez képest még a csaj nevét is tudom! Néztem utánuk, és amikor 10 lépésre elhaladtak, felálltam és követtem őket. Hogy miért? Nem tudom.

A lány megállt egy közeli lépcsőház bejárata előtt, de a srácok megfogták a karját, és röhögve húzták tovább, így még kettővel arrébb haladt a csapat. Közelebb kerültem hozzájuk, nehogy becsapódjon az orrom előtt az ajtó, de az ki volt támasztva.

Viháncolva, ám körbetekingetve szálltak be a liftbe. Velem nem foglalkoztak, még annyira sem, hogy megvártak volna. Úgy tűnt, hogy erre a napra is befejeződött Csillával való távoli kapcsolatom, immár a másodi alkalom is, de legalább láttam, és megtudtam, hogy melyik lépcsőházban lakik – ahová be akart menni –, és megerősödött a véleményem a csajról: Megérné nála próbálkozni!

Szórakozottan néztem a lift kijelzőjét: Meg sem állt a 10. emeletig.

Megnyomta a gombot. Mit veszíthetek, ha végigsétálok a 10. szinten? Nem számítottam rá, hogy valahonnan nyögéseket fogok hallani, de szinte biztos voltam benne, hogy ki tudom választani azt a lakást, ahová a két srác Csillát vitte. Hogy ez mire jó? Nem kérdeztem meg magamtól.

Végtelen lassúsággal ereszkedett le a lift, felfelé meg még szorongatóbban haladt.

…8…9…Na, végre!

Sok mindenre számíthattam volna, ám egyáltalán nem vártam semmit. Azt főleg nem, hogy közvetlenül a liftajtóval szemben, egy leselejtezett éjjeliszekrény tetején terpeszkedik az egyik srác.

Zavartan el akartam indulni az egyik irányba, de masszív vasrács állta el az utat. Megtapogattam a zsebem, mintha kulcsot keresnek, majd a csengők feliratait tanulmányoztam. A srácnak nem tűnt fel a bizonytalankodásom, rendületlenül ült a falba karcolt hatalmas punci alatt, ujjai között egy szál cigit egyensúlyozva, mint aki alig várja, hogy kimenjek a képből.

– Hol lehet a csaj és a másik srác? Dugnak! – hasított belém a felismerés.

Nem tudtam eldönteni, mit csináljak: Visszaereszkedjek a földszintre? Valami nem eresztett, ami erősebb, mint a vasrács.

A liftnek a 10. a végállomása, de a lépcső tovább is vezet – figyeltem fel rá, és hirtelen ötlettel a lépcsőhöz indultam, nem lefelé, hanem fel…

– Várjál már egy kicsit! – szólt rám a srác a kopott éjjeliszekrény tetejéről.

Értetlenül néztem rá.

– Be van zárva – magyarázta.

Zavaromban megint a zsebemhez nyúltam, mintha nálam mindenféle kulcs előfordulna.

– Akkor is várj egy kicsit! – figyelmeztetett a srác.

Bambán, de szándékom szerint megértően mosolyogtam, mire ő a feje felett díszelgő, méretes faldísz-puncira mutatott.

Minden világossá vált: Csilla és a másik srác ott vannak, ahová egyébként már nem jár senki. A tetőn? Vagy csak a lépcső tetején?

Látszólag higgadtan megvontam a vállam. Olyan mozgásba kezdtem, mint a show-műsorvezetők, és billegés közben centiről centire haladtam a lépcső felé. A srác ugyanúgy nem akadt ki a ravaszkodásomon sem, ahogy azt is természetesnek tartotta, hogy éppen a tetőn támadt sürgős dolgom.

Sikerült haszonnak haladni annyit, hogy a szemem sarkából árnyékok mozgására figyeltem fel.

– Nincsenek messze – állapítottam meg, miközben ártatlan képet sugároztam, és folytattam a célirányos táncolást.

Sajnos hibába kerítettem be a teljes széltében és hosszába a lépcső rövid, egyenes szakaszát, a kanyaron túlra nem tudtam belesni. Amerről az izgő-mozgó árnyékok vetültek, ott egy üvegajtó lehet, méghozzá nagyon közel – mértem fel a helyzetet –, és annak a belső oldalán zajlik az esemény.

– Ott? – kérdeztem annyira egykedvűen, mintha igazán nem is érdekelne, csak nem akarnék csendben várakozni.

Nem hittem volna, hogy a közömbösséget is lehet fokozni:

– Ja.

– Régóta?

Ez a bonyolultabb kérdés mintha kibillentette volna a srácot a fél-kómából. Összekaparta magát, lekászálódott az éjjeliszekrényről, felment négy fokot a lépcsőn, kicsit bedőlve a kanyaron túlra nézett, majd visszaült a helyére:

– Ja. – Elgondolkodott, majd hozzátette: – Várj egy kicsit!

Vártam én örömmel, csak közben kipróbálásra csábított a módszer: a negyedik lépcsőfokról meglesni, amit lehet. Tényleg: Mit láthatott a srác? Mi az, ami ennyire nem zökkenti ki az érzéketlenségéből? – dohogtam. – Halvérű!

Tudtam, hogy itt az idő, vagy megint véglegesen lemaradok valamiről.

Ugyanúgy, ahogy az imént a sráctól láttam – ez ellen nem lehet kifogása –, csak hozzátéve még egy fokot, és valamivel fürgébb mozgással, két szökkenéssel felugrottam az ötödik lépcsőre, és már útközben jobbra csavartam a fejem.

A csaj – Csilla – egyik karjával és félig a vállával a rücskös üvegajtónak támaszkodott, másik karját pihenésképpen lefelé lógatta. Haját a füle mögé akasztotta, tekintete unottan merült a koszos falra…

De mindezt csak fél perccel később vettem észre. A legelső pillantásom a hófehér fenekére esett – amit lazán hátratolt, hogy a srác farka hátulról könnyen hozzáférjen –, aztán figyeltem fel az egyik bokájánál megrekedt bugyira, s végül a derekán összegyűrt, kifordított szoknyájára.

A srác rugózását csak homályosan érzékeltem, arckifejezése meg egy cseppet sem érdekelt… úgy számoltam, hogy ideje visszatérni a 10. szintre, mielőtt a társaság valamelyik tagja megsokallná a kíváncsiskodásomat. Nem mintha túl sok idő állt volna rendelkezésemre mindent megfigyelni, s alig égett fel szemhéjamra a gömbölyű fehérség, hogy majd éjjelente előjöjjön kísérteni.

A szekrénykén ücsörgőt a legkevésbé sem zavarta indokolatlan hosszúságú távollétem, ahogy az is hidegen hagyta, hogy nem a falra karcolt puncit dugja a haverja, hanem egy igazi, élő változatot, alig pár lépésnyire.

– Most kéne még beállni a sorba…! – vélekedtem. – Vagy egyszerűen felmenni ezen a néhány lépcsőn, és átvenni a csajt…

Nem volt ugyan időm megfigyelni, hogy használnak-e gumit, de nem tartottam valószínűnek.

Mire eddig eljutottam, megváltoztak a zajok: A srác nyögései betöltötték a lépcsőházat, Csilla pedig alig hallhatóan kuncogott. A következő pillanatban – ruhát rángatva és gombolva – együtt kerültek elő, és a srác az éjjeliszekrény díszévé vált haverja felé lökte a csajt:

– Nesze!

Emez nem reagált semmit, de én ösztönösen odanyúltam, és elkaptam a megtántorodó Csilla karját.

– Kurva izomlázam lett – mentegetőzött a lány a szorításomban.

– Na, mire vársz? – sürgette az egyik srác a másikat, nyilván el akarta foglalni a helyét a szekrényke tetején.

– Mondtam, hogy nekem sietnem kell! – nyafogott a csaj, s mivel mégsem mozdult, komoly esélyt láttam arra, hogy akár én is lehetnék a következő. Nem engedtem el a karját, így hozzám beszélt: – Neked még nem mondtam, hogy sietnem kell.

– Két perc? – próbálkoztam. Alig ismertem fel saját hangomat.

– Hidd el, hogy most lehetetlenség!...– erősített rá, ám egy szikrányi jelet sem mutatott az indulásra.

Közben legalább a fele eltelt már annak a 2 percnek, amit én a saját teljesítményem kibontakoztatására szántam.

Fogtam a karját, valamivel könyék felett – dehogy eresztettem volna el –, ezért szinte cipelt magával, megnyomta a lift hívógombját.

Újabb 1 perc múlva mindannyian az épület előtti járdán találtuk magunkat. Hosszan bámultam Csilla után, és észre sem vettem, hogy a srácok is eltűntek.

Folytatása következik!