Déltengeri álom

Fülszöveg helyett: Kissé hosszúra nyúlt szünet után (mit tesz az emberrel az egyetem), ismét jelentkezem egy újabb, B főszereplésével íródott történettel. Megfogadtam magamban, hogy ezekkel a saját novellákkal igyekszem majd a lehető leginkább az aktualitásokhoz ragaszkodni (értsd: tavasszal tavaszi, nyáron nyaralásról szóló történeteket írok, karácsony környékén karácsonyit és így tovább), viszont most sajnos a vizsgaidőszak miatt csúsztam egy kicsit, de a nagy tanulás annyira benne van még a fejemben, hogy nem tudom kihagyni, hogy pár novellát ne áldozzak ennek a témakörnek. Jelen novella viszont emellett a mostani forró nyári hangulatot is magában hordozza, illetve a nyári "üdülést", vagy legalábbis annak a vágyát. Egy álom története ez (bár alapvetően én magam nem szeretem egy álmon keresztül elmesélt történeteket, mivel ezt az írók általában arra használják fel, hogy kikerüljék a racionalitás szabályait, vagy ne adjanak választ néhány egyébként alapvető kérdésre, amiket sajnos most nekem is alkalmaznom kellett), amit egy angol nyelvű novella ihletett. Az angol novella elég gyenge, ezért nem tervezem lefordítani. Nagyon zanzásított történetét viszont, amely a távoli Polinézia egy félig-meddig utópisztikus, és nagyon is erotikus, szigetére kalauzol minket, valamint hangulatát szerettem volna átadni. Íme az eredmény.

            A hűvös tengeri levegő az arcomba csapott, és lágyan beletúrt hosszú hajamba. Lehunytam a szememet, és élveztem, ahogy a hullámzó légtömeg körülöleli testemet, akár a kecsesen fodrozódó tenger, mely fölött több száz, több ezer kilométert szelt át, hogy most gyengéden magához öleljen. Mint tucatnyi kutató kéz furakodott be selyem köntösöm alá, meglebegtetve a könnyű anyagot, miközben alatta teljesen meztelen tagjaim napbarnított bőrét simogatta.

            Kitártam karjaimat, és élveztem, ahogy a tengeri szél körülölel, só illatával töltve meg orromat. Úgy éreztem magam, mint egy angyal, kinek teste körül szárnyakként lebeg a lenge köntös, hajam pedig glóriaként övezte fejemet. Fekete glóriaként, de hát kit érdekel?

            Egyáltalán nem izgatott, ki látja meztelenségem a széttáruló köpeny szárnyai között. Még egy metropolisz kellős közepén is szívesen álltam volna így, csak hogy érezhessem a lágy szellőt, ahogy végigszánt melleimen, és meglebegteti a pihéket a combjaim között.

            De nem egy metropolisz közepén voltam. Ahogy kinyitottam a szemeimet, ismét meglepetésként ért az elém táruló csodás látvány. Az óceán azúrként fénylő hullámai, ahogy beleolvadnak a lemenő Nap által beragyogott horizontba a ligetes őserdővel benőtt part kerete mögött.

            Ott állva a tenger fölé magasodó sziklán, úgy éreztem, mintha kitárt karjaimmal mindent átölelhetnék. Innen beláttam az egész kis szigetet. Végigtekinthettem az előttem nyújtózó nyugati partvonalon, és ha elfordultam, a távolban láttam felderengeni a földdarab északi, a déli és a keleti szegélyét is a párás déltengeri levegőn keresztül. Csak egy kis szakaszt takart el szemem elől a sziget közepén emelkedő hegycsúcs, de attól eltekintve mindent beláttam, és a látvány teljesen eltöltötte a lelkemet. A szél gyengéden körülölelt, simogatva minden porcikámat, engem pedig határtalan béke öntött el. Szabadnak éreztem magam. Szabadnak.

            Hirtelen felriadtam. Fejembe tompa fájdalom hasított, mint mindenkor, amikor rövid bóbiskolás után magamhoz térek. Számat száraz íz töltötte meg, a hűvös szellő érzetét pedig egy csapásra, mintha csak egy nagy lepedőt borítottak volna rám, átvette a nehéz meleg, ami eltöltötte testemet az izzadt bőrömhöz tapadó ruhán keresztül. A lágy tengeri szél simogatásának illúziója után ismét éreztem, ahogy ölembe nehezedik a súlyos tankönyv, fülemet pedig betöltötte a néma szobában a számítógép duruzsoló hangja.

            Már megint elaludtam, hogy a fene vinné el! Sötétség volt körülöttem. Néma sötétség. Csak az olvasólámpám világított, és, ahogy meglöktem az egeret, a feketeség mögül elővillanó monitorkép vakított el.

            Hogy én mennyire utálom a vizsgaidőszakot! Ennél az egész borzalomnál már csak egy rosszabb van. A nyári vizsgaidőszak. Különösen annak a vége. Ha utálom a tavaszt, márpedig utálom rendesen, akkor a június közepét még jobban utálom, amikor a rekkenően forró éjszakában itt kell ülnöm egy rakat több száz oldalas könyv társaságában és magolnom. Különösen, ha közben valahányszor elbóbiskolok, ilyen álmok kísértenek.

            Pár napja, vagy talán már pár hete (ki tudja számon tartani ilyenkor már az idő múlását?), olvastam egy novellát az egyik angol nyelvű internetes oldalon. Nem volt egy nagy eresztés. Rögtön elhatároztam, hogy sosem fogom lefordítani. Összeszedetlen volt és elnagyolt. A története zavaros. Sok mindent nem adott, viszont a hangulata teljesen magával ragadott. Egy lányról szólt, aki az antropológia doktoriját egy kis polinéz sziget lakóiról írja, akik, mily meglepő, túlnyomó többségükben leszbikus, vagy biszexuális nők, akiknek még a vallása is azt írja elő, hogy hatalmas orgiákat rendezzenek. És ha még mindez nem is lenne elég, hősünket rövid időn belül annyira megkedvelik, hogy megválasztják valamiféle vallási tisztviselőnek, akinek a szava törvény, a feladata pedig az, hogy bevezesse a fiatal polinéz lányokat a szexualitás rejtelmeibe. Más szóval, nem csak hogy elég csak csettintenie, hogy bárkit megkapjon, azzal még a kötelességét is teljesíti, és a lánykák ezer örömmel térdelnek elé, hogy szó nélkül kinyalják.

            Kissé abszurd és klisés történet, tudom. Ezért is nem tervezem lefordítani. A hangulata viszont, nem tudom, azért-e, mert az íróba mégiscsak szorult valami tehetség, vagy, mert hatást gyakorolt a vizsgaidőszak által halálra kínzott agyamra, magával ragadott, és nem engedett el.

            Azóta számtalanszor álmodtam már, hogy ott vagyok azon a trópusi kis polinéz szigeten, antropológus barátunk helyében, és a tisztségét jelző selyem köntöst viselve egyedüli ruhadarabként, állok a hűs tengeri szél ölelésében.

            Más körülmények között örültem volna az ilyen álmoknak. Most viszont, amikor a rekkenő hőségben ülök a szobámban, és még hajnali egykor is arról olvasok feszített figyelemmel, hogy vajon II. Pepi fáraó tényleg kilencvennégy évig uralkodott-e majd ötezer évvel ezelőtt, vagy csak valami istentelen vadbarom találta ki az egészet, sokkal jobban illett volna a hangulatomhoz, ha álmomban maga Lucifer forgat egy nyárson a pokol tüze fölött.

            Az álom azonban csak nem akart nyugodni hagyni. Újra és újra visszatért, valahányszor lehunytam a szemem. Utána pedig őrjítő kín volt, amikor felébredve ismét az előttem sorakozó böszme nagy könyvek garmadáját láttam, amiket mind végig kell olvasnom. Rohadjon meg az egész egyetem!

         Semmi kedvem nem volt ismét előröl kezdeni azt a bekezdést, aminél elbóbiskoltam, talán már huszadjára. Inkább arrébb löktem a könyvet, és feltápászkodtam a fotelemből, hogy kimenjek a mosdóba inni, megnedvesíteni a szundikálástól kiszáradt torkomat, és egy kis arcmosással felfrissíteni magam.

            Ahogy az már csak lenni szokott, miután felemelkedtem, halk koppanással potyogott le minden az ölemből. Pendrive-ok, hajcsattok, műanyag csetreszek, leoldott karórám… Bármit csinálok, olvasok, tévét nézek, vagy tanulok, valaminek lennie kell a kezemben, amit fogdosok, nyomkodok, ujjaim között mozgatok. Ez valamiféle kényszeres mozgás nálam, vagy mi a fene. De mivel kevésbé erre figyelek, egy óvatlan mozdulat után mindig kiesik a kezemből, amit épp szorongatok. Én pedig ilyenkor nem állok neki keresgélni összeizzadt ruhám redőiben, hanem vakon kinyúlok a karommal, és megragadok valamit a környezetemben, hogy aztán azt gyömöszkéljem, amíg azt is le nem ejtem. Ezekről pedig rendre elfeledkezem, és csak akkor jutnak eszembe, amikor felállva hallom őket a földre esni.

            Most viszont a legkevésbé sem érdekeltek a földre potyogó holmik. Csak letöröltem homlokomról az izzadtságot, beletúrtam a hajamba, és kicsoszogtam a fürdőszobába.

            Kellemes érzés volt az arcomba fröcskölt kevéske víz, de sajnos fél perc múlva már ennek se lesz semmi hatása. Ahogy felemeltem a fejem a mosdókagylóból, és belenéztem a fürdőszobai tükörbe, alig ismertem magamra. Barna szemeim a kialvatlanságtól vörösek voltak. Sápadt arcbőrömön pedig izzadtság csillogott.

            Semmi kedvem nem volt ismét visszaülni a fotelbe, és belemélyedni az egyiptomi Óbirodalom rejtelmeibe. Ahhoz pedig még kevésbé, hogy előhorgásszak egy másik tételt, és arról olvassak a dögmeleg éjszakában, hogyan kergették egymást a pápák és a császárok ide-oda a középkori Itáliában, hogyan telepítették le katonaparasztjaikat a bizánci uralkodók, mit és miért olvastak a reformáció korabeli parasztok, vagy Lenin hogyan barmolta össze azt a rendszert, aminek következményeit aztán hetven évig nyögte a világ.

            Letojtam már az egészet. Inkább vágytam volna vissza arra a déltengeri szigetre, hogy a hűs tengeri szél ölelgessen. Ezért átkoztam ezt az álmot. Így még keservesebb volt visszatérni a tanuláshoz.

            Mivel nem tudtam elég lelki erőt gyűjteni, inkább fogtam magam, és álmosan odavánszorogtam a fürdőkádhoz, hogy eresszek magamnak egy kis vizet. Már így is órákkal tovább maradtam ébren, mint kellett volna, szóval legfeljebb az alvásra szánt időmet rabolom azzal, ha egy gyors zuhany helyett a kádban áztatom magam. Viszont egy fél-egy órácska ejtőzés után talán lesz még energiám befejezni legalább azt a tételt, amit elkezdtem.

            Rövid időn belül már készen is állt a kellemes kis fürdő, hogy én lassan beleereszkedhessek, és egy felszabadult sóhaj kíséretében élvezhessem, ahogy körülölel a lágyan ringatózó víz.

          Még el sem nyújtóztam teljesen, amikor ismét hatalmába kerített az álom, amely több ezer kilométerrel arrébb repített, messze matuzsálemi korú fáraóktól, egymást a hatalomért gyilkolászó pápáktól és császároktól, katekizmusokat olvasó parasztoktól, messze el a tiszta és nyugodt paradicsomba.

            Még mindig éreztem, ahogy a víz körülölel. Lassan lépkedtem az azúrkék tenger térdig érő sekély habjaiban, alig egy kőhajításnyira a parttól. Hajamat most oldalról borzolta a szél, mintha csak egy szerető keze nyúlna felém oldalról, hogy ujjai tincseim közé furakodjanak. Köntösöm szegélye belelógott a vízbe, és halk surrogással úszott mellettem a tiszta habokban. Tényleg mintha a Paradicsomban járnék.

            Halk nevetés csapta meg a fülemet. Az álom csalóka, lagymatag fátyolán keresztül magam elé néztem, és láttam, ahogy egy csapatnyi lány fröcsköli egymást a sekély part menti vízben, tőlem úgy száz-százötven méterre. Ékszerként, kiegészítőként, vagy valamiféle vallásos kegytárgyként (már ha az ő, nyugati, vagy, mondjuk úgy, húsvér szemlélő számára abszurd és perverz vallásuk esetében beszélhetünk kegytárgyakról) hordott nyakláncaikon, karkötőken és ilyesmiken kívül semmit sem viseltek. Így a szemlélő akadálytalanul bámulhatta karcsú alakjukat, gömbölyű melleiket, combjaik pihés közét, és a barna különböző árnyalataiban játszó, a rátapadt vízcseppektől csillogó bőrüket, amit néhol egy-egy szolid tetoválás díszített. Nem vagyok a tetoválások híve. Bármennyire is tetszik egy ágaskodó puma, vagy egy üvöltő oroszlánfej szépen kidolgozott képe, egy ember vállán, vagy mellkasán az valahogy mégis idegennek tűnik. Ezek a nonfiguratív ábrázolások azonban mégis valahogy természetesnek hatottak, vagy már-már fel sem tűnt jelenlétül.

            Figyeltem, ahogy a gyakorlatilag meztelen lányok ugrándoznak a vízben, miközben hosszú fekete hajuk lebeg körülöttük, és kacagva fröcskölik le egymást. Izmaik úgy hullámoztak bőrük alatt, akár a tenger combjaik körül. Egy másik antropológus szavai jutottak eszembe. Pontosabban, egy antropológusé, hiszen, bármennyire is érdekelt ez a tudomány, a való életben viszonyom hozzá inkább csak plátói volt. De most inkább annak a lagymatag történetnek ifjú antropológus főszereplőjeként szemléltem a történéseket, mint a Budapest betondzsungelének forró katlanjában szenvedő egyetemistaként. Szóval ez esetben mondhatom, hogy egy másik antropológus szavai jutottak eszembe. Malinovszkié, aki szintén egy csendes-óceáni kis szigetecskén végzett kutatómunkát, talán ettől a fantázia alkotta helytől nem is messze, úgy száz évvel ezelőtt. Ő írta naplójában, „Egy csinos, jó alakú lány sétált el előttem. Megbámultam izmos hátát, termetét, lábát és gyönyörködtem a fehér szemlélő számára rejtve maradó szépségeiben. Talán a saját feleségem hátizmainak játékát sem tudom majd olyan alaposan szemügyre venni, mint ennek az állatkának. Néha sajnálom, hogy nem vagyok bennszülött, és nem birtokolhatom ezt a lányt.” Persze az enyhén rasszista Bronislaw Malinovszkival ellentétben én sosem nevezném ezeket a gyönyörű lányokat állatkáknak, de most mégis átéreztem szavait, és azt kívántam, bárcsak valóságosak lennének, és közöttük élhetném le egész hátra lévő életemet.

            Ahogy gyönyörködve figyeltem a nevetgélve játszó lányokat, egyszer csak az egyikük felfigyelt jelenlétemre, és felém fordította meleg, barna szemeit. Tizennyolc-tizenkilenc éves teremtés lehetett, mosolygós arca és csillogó szemei viszont valami kislányos bájt is sugároztak, amivel úgy három-négy évet még ebből is letagadhatna.

– Kellemes napot, matuatele! – szólított meg csilingelő hangon, annak a vallási tisztségnek a megnevezésén szólítva, amit abban a bugyuta novellában olvastam.

Saját nyelvén beszélt, valami emberi fül soha nem hallotta polinéz nyelven, amit talán csak pár tucatnyian beszélnek, de mégis megértettem. Elvégre egy álomban miért ne értenék meg bármilyen nyelvet? És, bár nem tudtam felidézni valójában sosem létezett emlékeimből, mikor láttam már a lányt, mikor találkoztam, beszéltem vele, mégis tudtam a nevét.

– Üdvözlégy, Paur’ura! – mondtam teátrális hangon, mire a lány úgy mosolyodott el, mint egy szerelmes kamasz, amikor rájön, hogy az, akit eddig csak távolról csodált, és magához képest mennyei hatalmasságnak érzett, tudja a nevét.

A szemem ismét felpattant. Úgy éltem meg a kiszakadást ebből a kellemes melegséggel eltöltő álomból, mint Neo, amikor kijött a mátrixból. Dühösen a kádban körülöttem fodrozódó vízre csaptam és átkoztam magam, amiért ennyire átadom magam a mézes-mázos élvezetnek.

            Már a fürdés sem adott felüdülést. Kikászálódtam a kádból, és miközben megtörülköztem, az órámra pillantottam. Alig fél óra telt el azóta, hogy fel álltam a fotelemből. Nem tudtam, ennek örülnöm kellene-e, vagy sajnálnom, hogy csak ilyen rövid ideig élvezhettem az ábrándot.

            Semmi kedvem nem volt ebben a kutyaütő melegben felöltözni, ezért csak egy bugyit húztam magamra, és úgy csoszogtam vissza a szobába. Egy gyors pillantás elég volt a fotel körül heverő könyvekre és a számítógép közben ismét elsötétült monitorára, hogy minden lelki erőm elszálljon a tanulástól. Horkantottam egyet, és inkább odaléptem az ablakhoz, hogy beengedjek egy kis friss levegőt odakintről.

            Ahogy kinyitottam az ablakot, ismét arcul csapott az enyhe szellő, akárcsak az imént az álomban. Ez a szellő viszont teljesen más volt, mint az álom üde, könnyed tengeri levegője. Az lágyan simogatott, becézgetett, cirógatott, ez viszont nehéz melegével úgy csapott képen, mintha egy párnát szorítottak volna az arcomra. Csak álltam ott a nyitott ablakban, figyelve a pesti utca fényeit, és próbáltam élvezni, ahogy a forró levegő végigfut a bőrömön.

            Szemeim ismét lecsukódtak, államat kissé megemeltem, és a bőrömön lassan végiggördülő levegőre koncentráltam. Az éjszakára elcsendesedő város halk zajai gyorsan elhaltak fülemben, és helyét halk pattogás vette át. Testemet perzselte a forró levegő, fülemet pedig betöltötte a pattogó hang, ami mellé hamarosan ütemes dobpergés és halk kántálás társult.

            Ahogy körbenéztem, teljesen áthatott a tűz lángjainak derengésébe burkolódzó trópusi éjszaka képe. Talpam alatt éreztem a forró homokot, arcomat, és a köntösöm alól kikandikáló melleimet pedig a lángok keltette perzselő széllökések nyalogatták. A réges-régi barbár múltban éreztem magam, ahogy a doboló bennszülötteket és a tűz körül táncoló barna bőrű nőket és férfiakat figyeltem. Ugyanakkor mégis volt az egészben valami modern, valami mai.

            Megigézve bámultam, ahogy a helyiek a dobok ütemes hangjára lejtik ősi, vad és erotikus táncukat. A fiatal lányok karcsú teste, melyet alig takart pár könnyű anyagból készült ruhadarab, úgy ringott a forróságtól remegő levegőben, mintha csak egy lenne a lángok közül a magasba szálló füsttel. Közöttük pedig fel-feltűntek a hatalmas, izmos felsőtestek, ahogy a pusztán ágyékkötőbe öltözött férfiak is csatlakoztak hozzájuk a táncban. Néztem a kissé távolabb félkörben ücsörgő, egyszerű tunikába öltözött tekintélyes matrónákat, és a díszes fejfedőkkel ékesített idősebb férfiakat, ahogy azok hátrébb húzódva teret engednek törzseik fiatalabb tagjainak az ünneplésre.

            Szemeim előtt megelevenedett a novellában olvasott termékenységi ünnep. Az év egyetlen napja, amikor a közeli szigeten élő férfiak ellátogatnak a nőkhöz, hogy megünnepeljék a Polinézia többi részén mára már rég elfeledett istennő ősi ünnepét. Néztem, ahogy a fiatalok vad táncot járnak, miközben egy a tűz közelében álló csoport magasba emeli az istennő durván kifaragott kőszobrát.

            Erre a tetőfokra hágott a hangulat, és a táncosok, az idegen szemlélő számára eszét vesztett kapálódzásnak tűnő széles mozdulatokra váltottak. Egy-egy széles témaköröket átölelő kurzus rövid összefoglalóin kívül sosem tanultam antropológiát, most viszont mégis úgy éreztem magam, mint a civilizációból a távoli ismeretlenbe csöppent tudós, aki egy ismeretlen törzs legbelsőbb titkait fürkészi. Az álom, természetéből fakadóan, néha lassú és tiszta, néha viszont zavaros és rohanó volt. Mintha csak kívülről szemléltem volna magam, ahogy én is, mint matuatele, odalépek a tűz mellé, és átveszem a szobrot, hogy a magasba emeljem, miközben a tűzből felcsapó forró levegő lebegteti köntösömet, körülöttem pedig a helyiek tombolva táncolnak.

            Zavaros, egymással alig összefüggő jelenetekben tolult szemeim elé a lüktető ünneplés. Láttam a lágyan ringó csípőjű lányokat, ahogy riszálják magukat a szemlélők előtt, és láttam az izmos felsőtestű ifjú titánokat is. Nem szoktam megbámulni a férfiakat. Szeretek magamra úgy gondolni, mint aki szexuális értelemben nem tesz különbséget a nemek között. Én csak az embert nézem. Ha pedig az ember megfog, nem akadályoz meg abban, hogy rámozduljak, hogy mit hord a lába között. Ennek ellenére viszont inkább a női szépség híve vagyok. Akik ismernek, tudják, mennyire szeretem, amikor két izmos kar átölel, vagy amikor egy kemény farok a számba nyomakodik, de így is képes vagyok a világ legvonzóbb pasija mellett is észrevétlenül elmenni, míg egy kicsit is vonzó csajt rögtön végigmérek. Úgy gondolom, a pasik dolga, hogy minket, nőket méregessenek, és nem fordítva. Ahhoz pedig, hogy történjen valami, először nekik kell érdeklődést mutatniuk. Most viszont mégis megigézve néztem a széles barna vállakat, a már-már irreálisan izmos mellkasokat és kockás hasakat, az erős és markáns arcokat, melyeket a néhány, ismeretlen forrásból származó forradás csak még vonzóbbá tett.

            A következő pillanatban már arra eszméltem, hogy ismét a tűztől távolabb állva, külső szemlélőként, de mégis belülről szemlélem az eseményeket, ahogy a bennszülöttek teljesen belemerülnek az ünneplésre. Fél kókuszdiókból készített tálaikból itták bódító italaikat, és egyre szemérmetlenebbül dörgölték magukat egymás testéhez. Néha már azt sem lehetett megállapítani, hol végződnek az izmos férficombok, és hol kezdődik a közéjük furakodó karcsú női kar.

– Üdvözlégy, matuatele! – zökkentett ki bódulatomból egy hang. Ahogy oda néztem, egy mosolygó férfiarcot láttam. Fiatal srác volt. Talán tizennyolc-húsz év körüli, bár az ennyire idegen rasszbelieknél nehéz megállapítani. Fajtájának tökéletes egyede volt… Jesszusom! Már én is úgy beszélek, mint Malinovszkij. Talán az álom hatása. Viszont ahogy végignéztem izmos testén és széles vállain, markáns arcvonásain, vonzó mosolyán, amelyeket a tűz folyton mozgó fénye csak még vonzóbbá tett, nem tehettem róla, ez jutott eszembe.

Néztem a bennszülött fiút, vagy inkább talán már férfit, ahogy csillogó szemekkel bámul engem, és félreérthetetlen szándékkal felém nyújtja a kezében tartott fél kókuszdiót, benne a zavaros folyadékkal. Nem emlékszem rá, mikor és kitől hallottam róla, de az álombeli énem tökéletesen átlátta a helyzetet. Ismertem az ünnep menetét és szokásait, amit viszont talán józanésszel bárki kitalálhat, aki elgondolkodik rajta. Elvégre miről is szólhat egy ünnep, amin egész évben egyetlen egyszer találkoznak férfiak és nők? Pláne, hogy a termékenység istennőjének ünnepéről beszélünk. A helyi alapanyagokból készült bódító nedű természetesen a hangulat oldására is szolgált, elhomályosítva az elmét, hogy már egyáltalán ne érdekelje a delikvenst, kinek a karjaiba veti magát, de a dolognak megvolt a szertartásos jellege is. Ha nagyon cinikusan akarom kifejezni magam, mindenki beszerzett egy jól megtöltött kókuszdió-edényt, és leitatta azt, akivel az éjszaka hátralévő részében henteregni akart. Ez a fiú pedig most engem szemelt ki. Persze érthető is. Mi itt Közép-Európában kuriózumként csodáljuk a barna bőrű mediterrán szépségeket, vagy épp azokat a barna lányokat, akik itt táncolnak a tűz körül. Utóbbiakból viszont jelen esetben annyi volt, mint égen a csillag, köztük pedig én, az európai nő számítottam egzotikusnak.

– Köszönöm – vettem át mosolyogva az italt.

Szinte magamra sem ismertem ebben az álombeli előzékeny énemben, de ebbe az egy szóba talán mégis beleszűrődött valami kissé cinikus, óvatos, nem túl könnyen kapható személyiségemből.

            Talán ebéli megrökönyödésem kivetülése volt, vagy eleve így volt megírva álmom forgatókönyvében, de ahogy lassan szürcsöltem az édeskés nedűt, udvarlóm tekintetétől kísérve, egy gyakorlatilag teljesen meztelen lány sétált el előttünk. Mondanom sem kell, barátunk azonnal utána fordult, elégedetten végigmérve a karcsú combokat, a gömbölyded feneket, és az egész, légiesen könnyű testet.

            El kell ismernem, tényleg gyönyörű látvány volt. Pontosan az az élmény, amiért világéletemben megnéztem a lányokat. Most azonban mégis előbújt belőlem gonoszkodó, cinikus énem, és rávigyorogtam a hozzám visszaforduló fiúra.

– Na mi az? Én már nem vagyok elég neked? Vagy fiatalabb husikára vágysz?

Kétlem, hogy a való életben valaha is kimondanék ilyet. Vagy legfeljebb csak olyasvalakinek, akit tökéletesen jól ismerek, és ő is engem. Csipkelődő stílusomnak azonban, meg kell vallani, megfelelt, ahogy abéli túlzásomnak is, hogy annak tudjam be a pillantást, helyettem a fiatalabb lányt részesíti előnyben, még akkor is, ha tudtam, az én koromban az évek magasabb száma még akár előny is, és magamat sem tartottam öregnek.

            Az álom belső logikája miatt viszont már nem láthattam alkalmi udvarlóm reakcióját az elhangzottakra. A következő pillanatban már arrébb láttam a valószínűtlenül izmos srácot, amint immár ő is teljesen meztelenül öleli magához az imént látott lányt. Néztem, ahogy a két test egymáshoz simul. A srác kezei megmarkolták a tökéletes fenekeket, miközben nyelve követelődzően a lány szájába csúszott, legférfiasabb testrésze pedig besimult a karcsú combok közé.

            Nem bámulhattam viszont sokáig a jelenetet, mert a következő pillanatban arra eszméltem, hogy a forró homokban térdelek, számba pedig egy méretes hímvessző tolul. Nem tudom, hogy keveredtem ebbe a helyzetbe, de nem is igazán érdekelt. Amúgy is tompa agyamat elöntötte a lila köd, és lehunyt szemekkel mozgattam fejemet fel-le az előnedvektől síkos rúdon, miközben ujjaim az előttem álló ismeretlen heréire fonódtak.

            Szemeim hirtelen felpattantak. Az álom mindenféle átmenet nélkül szállt tova, én pedig ismét ott álltam szobám ablakában. Arcomat a tűz lángjai által felmelegített levegő helyett a város fülledt szellői érték el, fülemet pedig a dobpergés, és az álomkép utolsó pillanataiban megsokasodó nyögések és morgások hangja helyett ismét a város zajai töltötték meg.

            Magamban mormogva átkozódtam, ahogy elfordultam az ablaktól. Nem tudtam, azt sajnálom-e, hogy félbeszakadt állva megejtett kis elbóbiskolásom, és nem élvezhetem tovább az izmos test érintését, vagy azt, hogy egyáltalán megtörtént, és most, utána, ismét itt kell lennem, és bámulnom a fotelem körül szétszórt könyveket. Kínszenvedés volt már maga a gondolat is, hogy most vissza kellene ülnöm oda, és folytatnom a tanulást. Akkor sem borzongtam volna meg jobban, ha a több száz oldalas vaskos kötetek helyett a legválogatottabb középkori kínzóeszközöket láttam volna, a laptopom helyett pedig egy hóhért, aki arra vár, hogy ezeket használja rajtam. Bár, igazából nem sok lett volna a különbség. A középkori uralkodók kínzóeszközei a különböző fegyverek voltak, napjaink tanáraié pedig ezek a könyvek, amiknek már puszta súlyával is ölni lehetne.

            Halkan nyögtem egyet, és undorodva elhúztam a számat. A fene vigye el az egészet, én most már nem tudok tanulni. Pont az ilyen pillanatokban támadnak a legperverzebb gondolataim, a legártatlanabb mondatoktól is. Ne tudjátok meg, mik futottak át az agyamon, amikor például arról olvastam, hogy Hatsepszut fáraónő férje, III. Totmesz félreállítása után utódjául szánt lányát ajándékozta meg a fáraók rangelső, kiváltságolt feleségének járó isteni feleség címével! Ha pedig ezeket a gondolataimat adom elő vizsgán, a tanárok borzalmukban lefordulnak majd a székükről. Mivel pedig többre most nem lettem volna képes, inkább hagytam a kénköves pokolba az egészet. Ahogy a dal is mondja „Elég voltam mára, az álom oltalmára; bízom elmém, elterelném; gondjaimról figyelmem; a világ terhét cipelnem; ma már nem kell…”

            Így hát odaléptem az egyetemi kínzóeszközök halmából kialakított kis tömlöcömhöz, és anélkül, hogy leültem volna a fotelbe, jól begyakorolt mozdulatokkal kikapcsoltam a számítógépet. Ne fogyassza az áramot feleslegesen, még abban a pár órában sem, amit ilyenkor alvásra tudok szánni!

            Amikor a gép ventillátorának halk zúgása elhalt, egy pillanatra mennyei nyugalom szállt meg. Szlalomozva kikerültem a földön heverő könyveimet, miközben még az éjszakai tanuláshoz rajtam maradt, és fürdés után visszavett ruhadarabjaimat is ledobáltam magamról, és egy szál bugyiban elterültem az ágyamon.

            Alig kellett pár perc, hogy pilláim ismét elnehezedjenek, szemeim lecsukódjanak, én pedig végre várhassam, hogy immáron akadály nélkül öntsön el a déltengeri álom. Már vártam rá, hogy ismét ott álljak, vagy még inkább térdeljek a fülledt éjszakában ropogó tűz mellett, dobok zenéjével a fülemben, és egy méretes szerszámmal a számban. Szinte éreztem az izmos férfitest közelségét. Ahogy minden porcikája lüktet, húsos makkjától lábujjai hegyéig és a feje búbjáig. Agyam elém vetítette a jelenetet, ahogy ott térdelek előtte. Fejem lassan mozog fel-le a ránézésre is legalább húsz centis hímtagon (hiszen, ha már álombéli lúd, legyen kövér). Számat eltölti a sós íz, miközben ujjaim a heréin matatnak. Fülemet megtöltik az élvezet előcsalta férfinyögések, míg végül a héroszhoz illő test megfeszül, és telespricceli a számat ragacsos nedvével.

            Alig vártam, hogy végre jöjjön az álom, és mindezt szinte már teljesen valóságos hatásként is átéljem. Az álmok csalfa tulajdonsága viszont, hogy ha felébredsz, utána, amikor legközelebb visszaalszol, ha folytatódik is, ami szintén elég ritka, hót ziher, hogy nem ott, ahol abbamaradt. Így jártam most én is. Bár szerencsére Morfeusz rám telepedő ajándéka ismét a novellából megismert déltengeri szigetre repített, immár nem fülledt, dobpergésekkel, lüktető testek melegével és halk nyögésekkel túlfűtött éjszaka volt, hanem szikrázóan fényes nappal. És én sem a tűz mellett álltam már az ünneplő helyiek gyűrűjében, hanem egyedül, azon a sziklán, ahol akkor is, amikor először elnyomott az álom tanulás közben.

            A Nap szikrázóan sütött le rám, a tengeri szellő pedig borzolta a hajamat, és ismét szárnyakként lebegtette körülöttem a köntösömet. Szemeim előtt a végtelen óceán képe terült el, rajta úgy egy-két tucatnyi kis csónakkal, melyek mindegyikében izmos, barna bőrű, tetovált férfiak ültek, evezve a láthatár felé.

            Furcsa dolog az álom. Belecsöppensz egy világba, amihez azelőtt semmi közöd nem volt, és ténylegesen csak azt látod, amit konkrétan álmodsz. Már persze ha ez nevezhető egyáltalán ténylegesnek. Amikor azonban benne vagy, mintha egy ugyanúgy létező és teljes világban lennél, mint ébren, emlékezve mindenre, amit valójában nem is éltél át, hiszen soha meg sem történt. Én is most, ott állva a sziklameredélyen, figyelve a tovasuhanó kenukat, teljesen tiszta emlékeimben idéztem fel a vad orgiába torkolló estét, a másnapos ébredést, a reggeli készülődést, aztán a férfiak és nők búcsúzkodását, majd azt a jelenetet, ahogy a férfiak a vízbe lökték csónakjaikat, elindulva a horizonton túli otthonuk felé. Most viszont már csak a távolban láttam őket, ahonnan már alig voltak kivehetők a csónakokban ülő egyes alakok. Testem bizsergett az erős, vastag fallosz ízének gondolatára, ágyékom pedig követelődzően lüktetni kezdett, mintha csak nem alig pár órája (az álom belső időmúlása szerint pár órája) töltötte volna ki barlangomat a bunkósbot méretű hús-vér dorong. Testem viszont többet akart. Többet. Még. De ezt azok a férfiak már nem adhatták meg, mivel alakjuk a növekvő távolsággal párhuzamosan egyre inkább összeolvadt egymással és a csónakjukkal, míg végül pár fekete ponttá sűrűsödtek a horizonton.

            Nem hallottam a közelítő könnyű lépteket, sem a növényzet susogását, és semmiféle hatodik érzékem se súgta meg nekem, de mégis éreztem, hogy valaki közelít hozzám.

– Ideje indulnunk, matuatele. Sok még a dolgunk – szólalt meg mögöttem egy lágyan csilingelő hang.

Felé fordultam, és a legapróbb meglepetés nélkül néztem bele azokba a meleg, barna szemekbe, melyek a telt ajkakkal együtt uralták a hosszúkás, barna bőrű kislányos arcot.

– Igen, Paur’ura – válaszoltam, a forró pesti éjszakában alvó énemet is meglepő természetességgel. – Menjünk!

Vetettem még egy pillantást az óceán végtelenében lassan eltűnő csónakokra, majd megfordultam, és a közelben fekvő település felé indultam.

            Paur’ura nesztelen léptekkel követett. Úgy mozgott, akár egy áldozatára leső nagymacska, bár én sokkal inkább egy kecses szarvashoz, őzikéhez, vagy más szelíd állathoz hasonlítottam volna, ahogy alig valami, ruhának aligha nevezhető szövetdarabbal fedett teste légiesen könnyedén suhant mellettem.

            A kis nádfedeles kunyhóban, amit álombeli antropológus énemnek a szigetre érkezésekor felajánlottak, akkora rendetlenség uralkodott, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Mindenféle, közelebbről meghatározatlan célú és rendeltetésű tárgy hevert szanaszét a padlón, az asztalon, a székeken és az ágyként szolgáló hevenyészett priccsen. Bár ez engem a legkevésbé sem izgatott, hiszen a távoli déltengeri szigeten doktoriját író antropológus énem éppúgy hozzá volt szokva, mint a Pesten egyetemi tanulmányait végző valóm, Paur’ura viszont azonnal hozzálátott a rendcsináláshoz.

            Fejem szinte már valóságos fájdalommal lüktetett, amikor próbáltam visszagondolni arra, pontosan mi történt az éjszaka. Talán ide hoztam azt a hatalmas szerszámmal megáldott illetőt néhány társával, esetleg a meztelen lánykával enyelgő sráccal (és persze a lánykával) együtt, hogy szétrúgjuk a ház oldalát, és összegyűrjük a priccsemen nem létező lepedőt. Most azonban a legkevésbé sem foglalkoztatott ez. Csak néztem Paur’urát, ezt a hamvasan üde és észvesztően vonzó lányt, ahogy serényen pakolja valamiféle, antropológus énemnek is csak halványan derengő rendbe a különböző tárgyakat, miközben én az asztalhoz ültem, és bekapcsoltam a számítógépet.

            A sziget messze nem volt már olyan, mint régen. Bár sok mindent megőrzött ősrégi vadságából és évszázados szokásaiból, sokkal többet, mint Polinézia többi része, mégis visszafordíthatatlanul modernizálódott. Ennek ellenére még ma, a huszonegyedik században sem volt itt se telefon, se tévé, se internet, épp úgy, ahogy csatornahálózat, vagy kövezett út sem. A csekélyke kapcsolatot a külvilággal az évente ünnepelni ide járó férfiakon kívül a hetente egyszer érkező apró kereskedelmi hajó jelentette, amely többnyire csak havonta hozott, vagy vitt el két-három utast. Tehát antropológus énemnek a strapabíróra tervezett, diplomatatáska méretű laptopjára, és műholdas internetére kellett hagyatkoznia, hogy tartsa a kapcsolatot távoli egyetemével. Arról, hogy honnan szerzett hozzá annyi áramot, hogy több hónapos ott tartózkodása idején is működjön a számítógép, valódi énemnek a legcsekélyebb elképzelése sem volt, álombeli énem pedig nem is gondolkodott rajta. Belemerülve az álomba, egyszerűen csak leültem a civilizáció eme csúcstechnológiájú eszköze elé, és dolgozni kezdtem. Valódi énemnek halvány segédfogalma sem volt a képernyőn megjelenő szövegek, ábrák, rajzok és diagrammok jelentéséről és jelentőségéről, álombeli antropológus énem viszont csak ült ott, és tökéletesen átlátva mindent, dolgozott.

            Egyre gyakrabban pillantottam fel Paur’urára, ahogy boszorkányos ügyességgel teremtett rendet a káoszban, akár egy háziasszony mellettem, a hivatástudattal dolgozó tudós mellett.

            Fura, hogy pont ez a hasonlat jutott eszembe. Emlékezetembe tolult az a valójában soha meg nem történt jelenet, amikor a lány hozzám került. Láttam, ahogy Paur’ura tekintélyes, de még mindig fiatalosan üde anyja ott állt kunyhóm bejárata előtt, kihúzva magát a matuatele jelenlétében, és felajánlotta törvényeik szerint nagykorúvá cseperedett lányát, hogy szolgáljon engem, miközben én megtanítom őt a… mondjuk úgy, szerelem titkaira. Igen. Paur’ura lett a cselédem, házvezetőnőm és szeretőm egy személyben. Ő volt az, aki rendben tartotta trehány tudós énem környezetét, segítségére volt a csak lassan feltáruló, ismeretlen polinéz világban, és, nem utolsó sorban, melegen tartotta az ágyamat.

            Figyelmemet megosztottam a képernyőn sorjázó szövegek, ábrák és grafikonok, illetve az előttem mozgó, gyakorlatilag meztelen, érintetlennek ható test látványa között. Továbbra sem értettem szinte semmit abból, ami a számítógép képernyőjén felvillant, így azt sem tudtam, valóban a tudományos kíváncsiság, avagy inkább ágyékának lüktetése vezérelte álombéli énemet, amikor elfoglaltságot színlelve, közben viszont szinte csak a körülötte serénykedő lányra koncentrálva megszólalt: – Paur’ura! Ide tudnál jönni egy kicsit?

            A lány készségesen odalibbent székem mellé, és vállam felett áthajolva figyelte a monitoron felvillanó, valódi énem számára kuszának és érthetetlennek tűnő ábrákat. A homályos álomban nem tudtam, beszélek-e, vagy csak a forróság miatti lihegés következtében mozog a szám. Csak az orromat betöltő kellemes illatra figyeltem, ami Paur’ura hajából és bőréből áradt, és az érintésre, ahogy kezével székem háttámlája helyett a vállamra támaszkodik.

            Tudatos mozdulat volt. A való életben az ilyesmit ugyanekkora, vagy talán még nagyobb eséllyel tudtam volna be véletlennek, jelentéktelen momentumnak, vagy egyszerű baráti gesztusnak, az álomban viszont semmi kétséget nem hagyott bennem az érzés, ahogy a forró bőr érintése perzselte a vállamat.

            Nem figyeltem már az ábrákra és diagrammokra. Nem érdekelt, hogy élnek, mit csinálnak a helyiek. Csak elfordítottam a fejemet, és leplezetlenül bámultam a vállam felett, arcomtól alig arasznyira előre hajoló Paur’urát. Pontosan tudtam, hogy, bár a képernyőt bámulja, ő sem törődik vele egy fikarcnyit se. Ebben pedig csak még jobban megerősített, ahogy felém fordította barna szemeit, és szélesen elmosolyodott.

            Egy pillanatig sem haboztam. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, ahogy előre hajoltam, és éhesen megcsókoltam ezt az észvesztően vonzó lányt. Paur’ura pedig a legkevésbé sem tiltakozott. Sőt, gyengéden átkarolta a nyakamat, és az ölembe huppant, mielőtt visszacsókolt volna.

            Agyamat elöntötte a kéjes mámor, ami az álom amúgy is fátyolos természetével vegyülve teljesen elmosta az időbeli és ok-okozati összefüggéseket.

            A következő pillanatban már a priccsemen feküdtünk. Kezeim végigsimították Paur’ura oldalának selymes bőrét, miközben az övéi az én selyem köntösöm alatt fedezték fel meztelen tagjaimat. Folyamatosan nyögdécseltem, ahogy az apró kezek forró érintése végighaladt az oldalamon, combjaimon, hasfalamon, megmarkolta melleimet, majd behatolt combjaim közé, miközben a telt, puha ajkak megszakítás nélkül tapadtak az enyémekre. Érezhetően csillapíthatatlan szexuális étvágya ellenére azonban Paur’ura hagyta, hogy én irányítsak. Én voltam kettőnk közül a mester. A matuatele. Az én feladatom volt, hogy megtanítsam őt a szenvedély fortélyaira. Én pedig egy pillanatig sem haboztam, csak mélyen a szájába dugtam a nyelvemet.

            Az álombeli élvezet ismét áthágta a természet szabályait, és a következő pillanatban, mindenféle átmenet nélkül, immáron Paur’ura combjai között feküdtem, szétfeszítve a karcsú, de mégis erős lábakat, nyelvemet pedig a lüktető szeméremajkak közé fúrtam. A lány nyögései betöltötték a parányi kunyhót, én pedig önfeledten élveztem, ahogy a barlangjából feltörő, enyhén csípős ízű ragacsos nedv mámorral tölti el érzékeimet.

            Paur’ura felsikoltott. Teste megfeszült, és, bár nem először kerítette hatalmába testét az orgazmus nyelvmunkámnak köszönhetően, arcán még most is olyan határtalan gyönyör uralkodott el, mintha a leggyönyörűbb dolgot tapasztalná meg egész eddigi életében.

            Felkúsztam mellé az ágyon, magamhoz öleltem karcsú testét, és megcsókoltam a puha ajkakat. Ereiben még mindig lüktetett a gyönyör, így ő eleinte csak határozatlanul csókolt vissza, aztán viszont, ahogy lassan kitisztult az elméje, egyre hevesebb lett.

– Most te jössz, kedvesem – suttogtam neki, amikor úgy éreztem, már eléggé magához tért.

Ő pedig egy pillanatra sem habozott. Gyorsan bólintott, hogy aztán a hátamra lökjön, és köntösömet széthajtva végigcsókolja melleimet, hasfalamat, combjaimat, hogy aztán ezúttal ő hatoljon nyelvével az én kelyhembe.

            Testem szinte szétrobbant a gyönyörtől. El sem tudtam hinni, hogy egy ilyen ártatlan és tapasztalatlan lány ilyen hevesen és mesterien tud nyalni. Talán csak az álom műve volt, hiszen, mint tudjuk, egy álomban minden lehetséges, de most olyan gyönyöröket éltem át, mint soha korábban életemben. Ennek hatására pedig az orgazmus hihetetlenül hamar elöntötte testemet.

            Az események egyre zavarosak és következetlenebbek lettek, ahogy az álom megtelt élvezettel, gyönyörrel és lüktetéssel. De ez engem a legkevésbé sem érdekelt. Már nem a déltengeri szigeten akartam lenni, ahol a szél simogatja a testem, ahol a lányok meztelenül fürdőznek a sekély vízben, ahol hihetetlenül izmos férfiak táncolnak a tűz körül. Most már csak arra a végtelen gyönyörre vágytam, ami elöntötte a testemet, és az érzésre, hogy egy másik test hozzám simul.

            Most már csak órákkal később nyílt fel ismét a szemem, amikor odakint már világosodott. Testem izzadtságban úszott, és minden tagomat jóleső zsibbadás töltötte el. Bugyimon pedig, bár az is kellőképp átázott a meleg hatására bőrömből előtörő nedvességtől, egy egyértelműen nem izzadtság okozta tenyérnyi folt terebélyesedett.

            Mosolyogva hajtottam vissza a fejem a párnára, és ismét felidéztem az élvezetes álmot. Furcsa nyugalom öntött el. Bár tudtam, pár nap múlva vizsgáznom kell, és még rengeteg a tanulni valóm addig, most csak kielégülve hevertem az ágyban, és reméltem, ha majd ez az egész istenverte vizsgaidőszak véget ér, immáron teljesen gondtalanul térhetnek vissza álmaim arra a déltengeri szigetre, amelyet bár egy bugyuta novella ihletett, hangulatával mégis szerzett nekem pár kellemes percet.