Vizsga után

Megjegyzés: Nos, még egy vizsgaidőszaki történet. De ígérem, most már ez az utolsó. A legközelebbivel már a nyárra szeretnék koncentrálni.

Fülszöveg helyett: Akik hiányolták A szomszéd lány folytatását, nem kell tovább várniuk. Akik viszont nem olvasták az előbbi történetet, nem kell aggódniuk. Igen, a szomszéd lány ismét visszatér B történeteibe, és ágyába. Ezúttal viszont B nem élvezheti önfeledten a kis lepedőakrobatikát, ugyanis egy vizsgaeredmény miatt kell aggódnia.

            Idegesen fújtam ki a levegőt, és elfintorodtam, miközben mutatóujjammal kissé meglazítottam az ingem gallérját, hogy beengedjek egy kis friss levegőt izzadtságtól átnedvesedett ruhám alá.

            Nem mintha lett volna mit beengedni. Budapest ilyenkor úgy működik, mint egy hatalmas kohó. A lebetonozott utak, a több emelet magas szürke, koszos barna, és egyéb szívderítő színű épületek úgy szívják magukba a hőt, majd ütögetik egymás között pingpong-labdaként, hogy az egész nyomorul város szinte tökéletes szaunává válik. Én pedig itt állok, az egész kellős közepén, nyakig begombolkozva, akár a fóliában sülő csirke. Ilyenkor átkozom magam szüntelenül, amiért nem vagyok képes normális lányként öltözködni. Bár erős kétségeim vannak afelől, hogy a harisnya, a combközépig érő fekete szoknya és a buggyos blúz üdítő viselet lenne így, harmincöt fok felett, de a fehér ingnél, fekete kosztümnadrágnál és kabátnál csak jobb lehet. Csak én vagyok ilyen nyomorult defektes, hogy még akkor is ragaszkodom a… mondjuk úgy, férfiasabb viselethez, amikor az a biztos hőgutával egyenértékű. Már csak akkor lehetett volna rosszabb az egész, ha nem fogom fel kontyba hosszú hajamat, és most, az izzadtságtól átnedvesedve, az is a hátamhoz tapadna.

            De nincs mit tenni. Most már így kellett végigcaplatnom a városon, reménykedve, hogy még élve hazajutok, és kihajíthatom a fenébe ezt a ruhát, hogy egy szál bugyiban elterüljek és szemezzek a serényen zúgó ventillátorral.

            Viszont akár még egy nercbundát is szívesen magamra vettem volna még pluszban kucsmával és szőrös csizmával együtt, ha ez lett volna a legnagyobb gondom. De nem. Hőn szeretett egyetemünk még ilyenkor, az év legforróbb napjaiban sem rest megkeseríteni az ember életét.

            Így hát pár pillanaton belül már meg is feledkeztem a melegről, hogy kizárjam elmémből a gondolatát, egészen addig, míg ismét a szemembe nem folyik egy izzadtságcsepp, hogy eszembe juttassa, és gondolataimba merülve baktattam tovább az úton, makacsul törve előre hazafelé.

            Annyira belemerültem a koponyámban ide-oda cikázó gondolatokba, hogy, azokon a közlekedési tényezőkön, kanyarokon, zebrákon, közlekedő kocsikon kívül, amikre testem szinte már automatikusan reagált, semmit nem vettem észre. Akár még a Wehrmacht is elmasírozhatott volna mellettem, teljes harci díszben, horogkeresztes lobogókkal, azt sem vettem volna észre. Csak leszegett fejjel törtem előre a város forrón összesűrűsödő levegőjében, akár egy zombi. Talán így is értem volna el célomat, lakásom remélhetőleg valamivel hűvösebb belsejét, ha egy lágyan csilingelő hang nem töri át az agyamra telepedő nyomott fülledtséget.

– Hali! – Összerezzentem a hangra és azonnal felkaptam a fejemet, úgy pillantgatva körbe, mint aki azt se tudja, hol van, míg végül tekintetem meg nem állapodott a mellettem álló, önfeledten kacagó lányon. – Neked aztán nehéz felkelteni a figyelmedet.

Kényszeredetten elmosolyodtam, igyekezve nem kimutatni zavarodottságomat. Agyam most olyan volt, mint a lefagyott számítógép (bár jelen esetben találóbb lenne a szétfőtt kifejezés), ami újraindítás után igyekszik összeszedni az információkat. Lázas gyorsasággal kattogtak odabent a fogaskerekek, és áramlottak az elektromos jelek, keresve-kutatva valami eldugott helyen ennek a lánynak az arcát. Aztán végül… Bingó.

            A világ minden kincséért sem mutattam volna ki, hogy annyira belemerültem gondolataimba, és annyira elpilledtem a forróságtól, hogy még őt sem ismerem fel. De tekintetemből valószínűleg megsejthetett valamit, mivel a hosszúkás arcon most mégszélesebb lett a mosoly, a meleg barna szemek pedig csintalanul felvillantak. Kissé megemelte fejét, hogy egyenesen a szemembe nézhessen, és kisöpört egy fekete tincset az arcából.

            Már épp készültem valami szellemessel visszavágni, habár, jelen állapotomban, ez csak legfeljebb nekem tűnhetett szellemesnek, míg neki borzasztóan erőltetettnek, de az események sodra váratlanul belém fojtotta a szót.

            Egy kis alak robbant be látóterembe, kitörve a háztömbök között megbúvó üde kis parkból, és odavetette magát visítozva a mellettem sétáló lányhoz.

– Nyugi, öcskös! – kacagott fel társnőm, és felkapta a néhány éves kis lurkót.

Rájuk villantottam széles, barátságosnak szánt mosolyomat, a kisfiú azonban erre úgy fúrta az arcát nővére nyakának hajlatába, mintha legalábbis egy cápa vigyorgott volna rá. A szomszéd lány arcán pedig vidám derű uralkodott el a jelenettől, és hangosan felkacagott.

            A szomszéd lány. Igen. Így neveztem magamban ezt a tizenhat éves kis fruskát, aki pár hónapja költözött a házba a családjával. A szomszéd lány, vagy egyre inkább „személynevesítve” Szomszédlány, aki, zsenge kora ellenére (mondom ezt én a magam huszonhárom évével) olyan nagy étvággyal veti magát bele az életbe, mint sok egyetemista évfolyamtársam sem. Igaz, nem tartottam magam soha nagy kalandornak, de az esetek döntő többségében, ha nem is mindegyikében, én cserkésztem be és hódítottam meg áldozataimat, hogy aztán az ágyamba csábítsam. Talán ezt érezte meg valamilyen módon a kis lurkó is, és ezért félt tőlem annyira, még akkor is, ha messze nem az ő fajtája volt a célközönségem. Na nem csak a kora miatt, ami azt tekintve, hogy nála többször idősebb nővérét is csak felemás érzésekkel mertem méregetni, de amiatt is amit a lábai között hord, még ha egyelőre csak a vécécsésze felett használja is. Nem vagyok leszbikus. Sosem tartottam magam annak. Egy izmos férfi test érintését is épp annyira élvezem, mint egy karcsú nő bőrének melegségét, de mindig is azt vallottam, hogy a férfi-nő kapcsolatban az előbbinek kell megtennie az első lépést. Az utóbbi csak akkor kell, hogy akcióba lépjen, ha himbilimbis barátunk túl nyámnyila ehhez. Na de messze kalandoztam. Csak azt akartam mondani, mindig szeretem én kézben tartani azt, ami köztem és egy másik lány között alakul, addig csűrve-csavarva a kapcsolat fonalát, míg végül teljesen magamhoz nem kötözöm őt. Amikor viszont Szomszédlány megjelent az életemben, a szerepek mintha felcserélődtek volna, és, bár hagyta, hogy napokig tépelődjek magamban, végül ő vitte be a kegyelemdöfést és szinte már ő ráncigált be maga mellé a saját ágyamba.

            Azóta az ominózus este óta pedig rendszeres vendéggé vált nálam, és nemegyszer, vagy inkább, helyesebb úgy mondanom, majdnem mindig, ugyanabban az ágyban kötöttünk ki, mint először, fergeteges örömöket szerezve egymásnak.

– Hazafelé tartasz? – rántott vissza ismét merengésemből csengő hangja, miután végre sikerült lenyugtatnia valamitől nagyon elkeseredett kisöccsét.

– Hogy?... Ja! Igen – hebegtem, teljesen elanyátlanodva, ami miatt azonnal pír öntötte el arcomat, újabb nevetést csalva elő belőle.

– Vizsgázni voltál? – nézett végig rajtam.

– Ne is említsd! – húztam el undorodva a számat. – Kész rémálom.

– Megértelek – mosolygott rám kedvesen.

– És te? – eszméltem fel hirtelen. – Hogyhogy nem vagy iskolában? Hiszen még csak alig múlt dél.

– Á, nekünk már rég tombol a nyár – kacagott szelíden.

– Rohadt mázlista! – morogtam keserűen. Nem tudtam igazán, akarok-e rá haragudni egyáltalán, de ha még akartam volna is, az a kedves, gyöngyöző kacaj egy pillanat alatt megsemmisítette volna ebbéli érzelmeimet. – Akkor most te lettél befogva, hogy lehozd legelni a kis házi kedvenceket? – böktem fejemmel két öccse felé. A kis lurkó felé, aki valamicskét megnyugodva szaladt vissza játszani nővérétől és a személyemben fölé magasodó rémisztő szörnyetegtől, és barátnőm kisebbik fiú testvérét, aki elmerülve épített valamit a játszótér homokozójában, tőlünk alig pár méterre.

– Így még nem gondoltam rájuk – kacagott fel vidáman Szomszédlány. – De találó… Igen. A szülők dolgoznak, úgyhogy, ha már úgyis otthon vagyok, nekem kell vigyáznom a kis ördögfiókákra.

– Csak kopogj át, ha nem bírsz velük! A te kedvedért szívesen magamra öltöm a gonosz mumus szerepét – viccelődtem.

– Nem is tudom, miért nem kedvel – pillantott nagyobbik öccse felé, aki játék közben is gyanakodva nézett rám néha.

– Talán megsejtett abból valamit, mit művelek a nővérével, amikor átjön hozzám, és féltékeny.

Együtt kacagtunk fel, hogy aztán én hangosan fújtatva letöröljek egy kiadós adag izzadtságot a homlokomról.

– És legalább megérte bemenni? – váltott témát Szomszédlány. – Hogy sikerül a vizsga?

– Még nem tudom – csóváltam a fejem. – Írásbeli volt.

– Arra is így be kell öltözni? – pillantott végig megrökönyödve öltözékemen. – Én azt hittem, csak a szóbelire kell kirittyenteni magad. Ezt tudva kétszer is meggondolom, hogy tovább tanuljak-e.

– Ne aggódj! Nem olyan vészes a helyzet! – kacagtam fel. – Bár én is szívesebben flangálnék olyan ruhában ebben az időben, mint te – pillantottam végig hosszú lábain, melyekből alig takart valamit feszülős sortja, és szűk trikóján, mely alól kikandikáltak korához képest meglehetősen nőiesen gömbölyödő mellei. Szívem hevesen kezdett dobogni, és kényszerítenem kellett magam, hogy inkább a témánál maradjak, mielőtt túlságosan is felforrósodna a testem pajzán gondolataim következtében. – Nem. Jól tudod. Alapvetően csak a szóbelire kell kiöltözni, illetve arra is inkább csak illik. Írásbelizni bármiben mehetsz, amiben nem szólnak meg, ha kilépsz az utcára. Csak ennek a vadbarom tanárnak a mániája, hogy írásbelire is megköveteli a hivatalos ruházatot. Aki nem vágja magát teljes puccparádéba már az írásbeli kedvéért is, azt páros lábbal rúgja ki a teremből.

– Kellemetlen egy figura lehet.

– Ja – fintorogtam, miközben felidéztem magamban a szóban forgó személyt. – De legalább annyival kárpótol, hogy gyorsan kijavítja a dolgozatokat. Vizsga után összeül az egész tanszék, és pár óra alatt átnyálazza magát az összesen. Nem ritka, hogy mire hazaérsz, már fel is töltötték a netre. Igaz, a vizsgázók kétharmadát meg is húzzák minden egyes alkalommal, úgyhogy már amikor hazaérsz a vizsgáról, kezdhetsz készülni az utóvizsgára.

– Szar ügy – fintorgott.

– Az – bólintottam. – De ha átmegyek, a szóbeli szerencsére már nem nála lesz. A többi tanár meg szinte már csak pezsgőt nem bont azok kedvéért, akik valahogy átvergődtek az írásbelin.

– Akkor drukkolok, hogy mihamarabb megtudd a jó eredményt – mosolygott rám.

– Köszi – viszonoztam a gesztust. – De, ha nem haragszol, most megyek is – böktem fejemmel a bejárati ajtó felé. – Gyorsan megnézem, fenn van-e már az eredmény.

– Persze. Ne nyugtalankodj feleslegesen! – nézett rám megértő, csillogó szemekkel.

Ha nem nyilvános helyen lettünk volna, ott helyben megcsókolom. De még most, hónapok elteltével is volt még bennem egy kis rossz érzés, amiért egy kiskorú lánnyal hentergek. Annak ellenére is, hogy már első találkozásunk óta győzködöm magam, semmi rossz nincs abban, amit csinálok. Bár attól függ, kit kérdez az ember, de egyeseknek teljesen mindegy lenne a lány kora. Akár fiatalabb, akár idősebb nálam hét évvel, akár egyidős velem, már azon megbotránkoznak, hogy egy másik lánnyal fekszem le. De ezen kár is rágódni. Az ilyen emberekkel már régóta nem foglalkozom. Vagy, pontosabban inkább, kerülöm velük a konfliktust.

            Ha a város körülöttünk olyan ilyenkor, mint egy hatalmas kohó, a lakásom még inkább. Mintha legalábbis egy alaposan átmelegedett sütőbe lépnék be, hogy jó ropogósra süljek.

            Idegesen morogva léptem be most is ebbe a hőkatlanba, és igyekeztem könyvekkel és füzetekkel megrakott táskámat a helyiség legtávolabbi zugába hajítani. Első dolgom az volt, hogy fújtatva odacsoszogtam a ventillátorhoz, és egy gyors mozdulattal benyomtam az indítógombját.

            Nem mondom, jól esett, amikor a szerkezet sebesen forgásnak induló szárnyai arcomba csapták a légáramot, de ha a forró levegőt megmozgatod, az attól még ugyanolyan forró marad, úgyhogy a kezdeti kellemes érzés után ez sem segített sokat. Kedvem lett volna letépni magamról az összes ruhámat, hogy úgy, ahogy a természet megteremtett, anyaszült meztelenül álljak be egy hűvös zuhany alá, amíg a levegő legalább annyira mozgásba jön a kis lakásban, hogy ha továbbra is harmincöt fokos, harmincnál ne érezzem többnek. A bennem tomboló kisördög viszont nem hagyta, hogy már most, az első adandó alkalommal kiélvezzem a hűsölés lehetőségét. Nem, amíg őt nem elégítettem ki, avagy vettem el tőle a muníciót, azzal, hogy megnézem a tanszék honlapját, felkerült-e már a jegy. Persze ha megbuktam, amire igencsak nagy volt az esély, ez az idegesség állandósul, sőt, rosszkedvbe fordul át, amivel a hűsölés élvezetének lehetőségét napokra elfelejthetem, de ezt meg kellett kockáztatnom.

            Ha az ember nagyon vár valamit, nagyon akarja, hogy megtörténjen, az addig eltelő időben úgy tűnik, mintha a percek csak lomhán vánszorognának. Mintha minden egyes pillanat egy emberöltővé nőné ki magát. Na én is így voltam vele, ahogy nagy idegességemben bekapcsoltam a számítógépet, és torkomban dobogó szívvel vártam, hogy végre üzemkész állapotba kerüljön. Az viszont csak, mint egy ráérős öregúr, lassan végezte a dolgát, engem az őrületbe kergetve, és újabb lehetőséget adva rá, hogy azon morogjak, milyen meleg van idebent, valamint újabb és újabb hűsölési lehetőségeken törjem a fejem.

            A hideg zuhanyt a művelet befejezéséig még a gondolataimból is kizártam, úgyhogy inkább gyorsan a hűtő felé vettem az irányt. Muszáj volt innom valamit.

            Nem tartom magam iszákosnak. Nem is emlékszem rá, hogy voltam-e valaha is úgy istenigazából részeg, és becsípni is legfeljebb havonta egyszer szoktam csak. Az viszont sok mindent elárul rólam, hogy a hűtőm alsó polca, és ajtaja aljában az alsó rekesz mindig dugig van pakolva a legkülönbözőbb sörökkel. Most szívesen eltompítottam volna az agyamat, hogy alkoholos mámorban úszva megfeledkezzek erről a rohadt vizsgáról, legalább holnap reggelig, de a felelősségérzetem erősebb volt. Végül csak egy citromos sört kaptam ki a frigóból, és miközben visszalöktem az ajtót, egy gyors mozdulattal fel is nyitottam a doboz tetejét, hogy már kortyoljam is a hűs folyadékot.

            Ilyen forróságban kimondhatatlanul jó érzés, amikor a behűtött ital lassan végigcsorog az ember nyelőcsövén, le egészen a gyomráig. Nem tudom, mennyi hatása lehet annak a két százalék alkoholnak, ami ebbe jutott, de nekem szerencsére most a tudat is elég volt, hogy azért ott van. Berúgni nem fogok tőle, még ha az egész otthon lévő készletemet benyakalom is, de az ízét szeretem, meg aztán, mégiscsak sör, akkor is, ha mások előtt többnyire csak alacsony alkoholtartalmú limonádénak titulálom.

            Miután felhajtottam a félliteres doboz tartalmának majd felét, gyomromban jóleső hűvösséggel tértem vissza a szobába, hogy szememet a számítógépem képernyőjén a Windows-jel alatt lassan vánszorgó csíkra szegezzem, ami jelezte, mennyit töltött már be ez a drágalátos masina az induláshoz szükséges vackaiból. Aztán, amikor végzett, kezdődött az új tortúra, amíg eljutok addig, hogy kapcsolódni tudjak a vezeték nélküli hálózathoz, és el tudjam indítani azt az istenverte internetet.

            Fújtatva egyenesedtem ki, várva, hogy a számítógép kegyeskedjék végre üzemképes állapotba hozni magát, és lassan ismét a számhoz emeltem a sörös dobozt. Rendeltetési hejére viszont már nem ért el, mivel ebben a pillanatban lakásom némaságán áthasított a csengő hangja.

– Ki a fene lehet az? – morogtam.

Vetettem egy gyors pillantást a képernyőre, majd meggyőződve róla, hogy még eltart egy kis ideig, amíg kezdhetek valamit ezzel a masinériával, elindultam az ajtó felé. Azt terveztem, hogy szóhoz sem engedem jutni az odakint várakozót, csak leordítom a fejét, hogy jöjjön vissza máskor, és rácsapom az ajtót. Amikor viszont megpillantottam azt a hosszúkás kislányos arcot, amelyen láttomra széles mosoly terült szét, és azokat a csillogó barna szemeket, a látvány belém fojtotta belém a szót.

– Hello! – szólalt meg csilingelő hangján Szomszédlány.

– Hali! – nyögtem ki végül. – Hát te…

– Csak gondoltam, jól esne egy kis társaság most – válaszolta könnyeden. – Ezért átjöttem, és hoztam vendégeket is. – Azzal felemelte jobbját, melynek ujjai között két sörösüveg nyakát tartotta. – De látom, te már gyorsabb voltál.

Követtem tekintetét és úgy szemléltem a kezemben pihenő „citromlés” dobozt, mintha életemben most látnám először.

– Nos… igen. – Ennyi volt minden, amit képes voltam kinyögni, ő viszont egyáltalán nem jött zavarba.

– Azért bejöhetek?

– Persze – vágtam rá. – De… – vontam össze szemöldökömet, ahogy hirtelen eszembe villant valami. – Az öcséiddel mi van?

Végigpillantottam a folyosón karcsú alakja mögött, mintha csak azt vártam volna, hogy a két kis legényke is ott várakozik. Hülye ötlet volt, hiszen nővérkéjük bevallottan sörözni jött hozzám, ami mögött könnyen kitalálható a végső szándék, ehhez pedig az ő társaságuk nem a legjobb. Meg aztán, kétséges, mennyire van jó helyen két ekkora gyerek egy egyedül élő egyetemista lakásán, ahol lépten-nyomon korhatáros dolgokba botolhatnak. Arról nem is beszélve, hogy az ő esetükben a mesékben akár én is szerepelhetnék a mumus helyett. A hatás talán még jobb is lenne.

– Miattuk ne aggódj! – nevetett vidáman Szomszédlány. – Kovács néni szívesen vigyáz rájuk pár óráig.

Arcomra kiülhetett értetlenségem, mert ahogy rám nézett, mosolya mégszélesebb lett.

– Az a kedves néni a folyosó túloldaláról – bökött hüvelykujjával a megfelelő ajtó irányába. – Tudod! A kisunokája minden héten legalább egyszer nála van pár órát, és ilyen szép időben sokat vannak lenn a játszótéren. A nagyobbik öcsémmel nagyon jóban vannak.

– Nem tartom számon a szomszédokat – vontam vállat, miközben, előbbi kérésének eleget téve, félre álltam az útból, hogy beléphessen a lakásba.

– Nem tartod számon a szomszédokat? – nézett rám csintalanul. – Akkor én mi vagyok?

– Téged lehet nem számon tartani? – A bennem tomboló vihar sem akadályozott meg abban, hogy egy apró mosoly üljön ki az arcomra, és miután becsuktam az ajtót, odahajoltam hozzá, és a szájára leheltem az előbbi odalenti találkozásunk óta vágyott csókot.

Ő csak kuncogott, de nem forszírozta tovább a témát. Szemmel láthatóan imponált neki, hogy annak ellenére, hogy egyértelműen nem ismerem a szomszédságomat, őt nagyon is behatóan megismertem már.

– Na és… – pillantott a számítógép felé, ami végre valahára méltóztatott készenlétbe hozni magát – megvan már az eredmény?

– Még nem tudom – tért vissza ismét komor arckifejezésem, és lassan odaléptem az asztalon heverő géphez, hogy letelepedjek elé, és beírjam a keresőbe a pokolba kívánt tanszék webcímét.

Kár is lenne tagadnom, nem először jártam arra. Még a legzseniálisabb hallgatók között is ritkaságszámba megy az olyan, aki elsőre átmegy az írásbelin, úgyhogy a magamfajta bőven szerezhetett gyakorlatot abban, mely linkekre kell dobogó szívvel rákattintani, hogy kijöjjön a jegyek listája.

– Még semmi – sóhajtottam fel végül egy kis csalódottsággal és dühvel a hangomban, miután megbizonyosodtam róla, a legutóbbi vizsgaalkalom óta nem frissítették a lapot.

– Nyugi! – lépett mögém Szomszédlány, és apró kezeit a vállaimra tette.

Lehunytam szemeimet, és kissé hátradöntöttem fejemet a kellemes érzésre, ahogy vékony ujjai ruhán keresztül masszírozzák idegességtől megfeszült izmaimat.

– Minden rendben lesz – folytatta megnyugtató hangon, miközben lassan mozgatta kezeit nyakam hajlatától a felkaromig.

Szinte elolvadtam érintésétől. A fájdalmas izomgörcs lassan oldódni kezdett, ami magával vonta agyam zakatolásának lassulását is. Amikor pedig ő erre felfigyelt, kezei lejjebb siklottak a karomon, és hirtelen megéreztem leheletét a bőrömön, ahogy nyakam ing alól kilátszódó részéhez hajolt.

            Ajkai érintésétől a bőrömön szívem ismét hevesebben kezdett verni, ezt viszont most a legkevésbé sem bántam. Ereimben forrt a vér. Bár még mindig aggódtam a vizsga miatt, el kellett ismernem, ez a lány tudja, hogy kell elterelni a figyelmet az ilyesmiről. Azonban most nem adta meg azt az örömet, hogy tovább haladjunk. Miután pár forró csókot nyomott a nyakamra, ismét felemelkedett, és kezeit is csak mozdulatlanul nyugtatta a vállamon.

– Nem lenne kedved egy hűsítő zuhanyhoz? – kérdezte. – Az most biztos jót tenne. Pláne ezen a forró napon.

– Olvasol a gondolataimban? – pillantottam fel rá vigyorogva. Nem válaszolt, csak csintalanul ő is rám mosolygott. – Okés – csaptam a térdemre, és felálltam a gép elől. – Akkor, ha nem haragszol, be is veszem magam a fürdőszobába, amíg azok a trollok az egyetemen méltóztatnak kijavítani a dolgozatom.

– Helyes – válaszolta, de továbbra is csak mosolyogva állt székem mögött.

Felvontam a szemöldököm, és értetlenül néztem rá. Eszem ágában sem lett volna kidobni őt. Sőt, ha rajtam múlt volna, a nap nagy részét itt töltené a hét minden napján. Viszont mégiscsak ha én elmegyek zuhanyozni… Bár mit számít az. Nem ismeretlen ő. Még csak vendégnek sem nevezném a lakásomban, akit udvariasan, de el kellene küldenem, ha már nem tudom szórakoztatni. Akkor meg mégis mitől tartok? Hogy megtalálja a pornógyűjteményemet? Még ha lenne is olyanom, pont előle rejtegetném? Valószínűleg adott szituációban még vidáman nézegetett is volna velem egy jó szaftos Playboyt, akárcsak más lányok a divatmagazinokat.

– Menj csak! – szakította félbe gondolataimat. – El leszek.

Ahhoz nem fért kétségem. Ezt viszont inkább nem mondtam ki hangosan, csak alig láthatóan bólintottam, és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

            Már menet közben elkezdtem ledobálni magamról a ruhadarabjaimat, és pár perc múlva már élveztem is, ahogy a hideg víz arcomba csapódik a zuhanyrózsából, és a cseppek végigszaladnak meztelen tagjaimon.

            A fejem kitisztult. Érdekes módon, mindig víz közelében tudok a legjobban gondolkodni. Fürdés, vagy úszás közben, tóparton sétálva, vagy utóbbiban megmártózva. Ilyenkor születnek a legjobb történetötleteim is. Egy pszichológus talán jól meg tudná magyarázni ennek miértjét, de engem a legkevésbé sem érdekelt. Csak élveztem a hatását. Beletúrtam hosszú fekete hajamba, szétterítve azt vállaimon, hogy mindenhol átjárja a kellemesen hűs víz. Aztán végigsimítottam karjaimon, oldalamon és combjaimon. Amikor kezem elérte a legmélyebb pontot, amit álltomban még lehetséges, egy hirtelen gondolattól vezérelve combom belsején indultam el felfelé. Gondolataimban felidéződött az érzés, ahogy Szomszédlány kezei masszírozzák a vállamat, majd puha ajkai a nyakamhoz értek.

            Ágyékom lüktetni kezdett, és már várta is, hogy lassan arrafelé igyekvő kezem megérkezzen, végigsimítva nagyajkaimat, mielőtt behatolna a forró barlang, már egyáltalán nem a víztől csillogó bejáratán.

            Ujjaim viszont már nem érték el céljukat. Ebben a pillanatban ugyanis egy váratlan hang rántott ki extatikus állapotomból. Beletelt pár pillanatba, mire ráeszméltem, ajtócsukódás hangját hallom. Mielőtt viszont reagálhattam volna, már éreztem is, hogy egy ruganyos test mellém csusszan a permetként lehulló hűs víz alá.

– Hát te… – fordultam kidülledő szemekkel Szomszédlány felé.

Teljesen összezavarodtam. Végeredményben, magam sem tudom, azok után, ami az elmúlt hónapokban történt köztünk az ágyamban, miért lepődtem meg ezen az akcióján, de abban a pillanatban az egész valahogy szürreálisan valószínűtlennek tűnt.

            Ő azonban nem zavartatta magát. Csak állt ott a zuhanyrózsából aláhulló hűvös víz permetében, amely lassan elnehezítette sötét fürtjeit, és csodaszép tekintetét rám emelve mosolygott. Önkéntelenül is végigmértem meztelen testét, amin sebesen szaladtak le az apró vízcseppek. Korához képest nagyon is nőies mellei hívogatóan ugrottak előre miközben karjait körém fonta, és egyik hosszú combját az enyémhez préselte.

– Ez a szolgáltatás része – mondta huncut hangon.

– Szolgáltatás? – csodálkoztam. Általában pallérozott észjárásom most teljesen cserbenhagyott. Lehet hogy az idegesség, vagy a zuhany alatti határtalan nyugalom tette, de egy szavát sem értettem.

– Csss! – tette a számra mutatóujját. – Neked most csak annyi a dolgod, hogy ellazulj, és ne gondolj semmire, ami felzaklat. – Nem utalt egyértelműen a vizsgaeredmény miatti aggodalmamra, de kétség sem férhetett hozzá, erre gondol. – Masszázs… egy kellemes zuhany… – sorolta a „szolgáltatás” elemeit – és ráadásnak – hajolt közelebb, hogy szenvedélyesen megcsókoljon – én.

Arcomon önkéntelenül is széles mosoly terült szét. Már semmi más nem érdekelt, csak hogy ismét érezzem puha ajkait az enyémeken. Nem is haboztam. Átkaroltam derekát, és szorosan magamhoz vontam őt. Feszes hasa az enyémnek feszült, akárcsak melleink, melyek két pár babzsákként préselődtek össze.

            Hevesen faltam ajkait. Minden bennem munkáló idegesség szexuális feszültséggé változott át, amit most csak azzal éreztem kielégíthetőnek, hogy úgy csókolom ezt a gyönyörűséges lányt, mintha nem lenne holnap.

            Nem sikerül az írásbeli? És akkor mi van? Ebben a pillanatban az sem érdekelt volna, ha kicsapnak az egyetemről. Legalább a nap huszonnégy óráját azzal tölthetem, hogy ezt a csodálatos lányt ölelem és csókolom.

            Kezem lejjebb csúszott derekáról, és megtelepedett domború fenekén. Éreztem, hogy elmosolyodik ajkaim ölelésében, lábai köze pedig lüktetni kezd, ahogy megmarkolom puha húsát. Az ő keze is elindult a derekamról, de nem lefelé, mint az enyém, hanem felfelé, hogy megragadja tarkómat, és magához rántson, miközben nyelve előre mozdult, és behatolt a számba.

– Te kis telhetetlen! – motyogtam, mielőtt rákulcsoltam volna ajkaimat nyelvére, hogy gyengéden szívogatni kezdjem azt.

Ő nem válaszolt, csak fogta a tarkómat, miközben másik keze a hátamat simogatta, és csókolt, mint egy eszelős. Aztán… keze már nem is a hátamon mozgott, hanem átlépve derekam vonalát, lefelé mozdult. Azt hittem, arra vágyok, hogy ő is épp úgy markolássza fenekemet, mint én az övét, de tévedtem.

            Csak egy pillanatra markolta meg az egyik farpofámat, utána viszont egy pillanatra a lélegzetem is elállt, mikor éreztem, hogy vékony mutatóujjának hegye lassan ánuszomba csusszan.

– Te… – kerekedett el a szemem, ő viszont csak mosolyogva nézett rám, majd még hevesebben csókolt, mint azelőtt.

Minden izmom megfeszült, ahogy ujja lassan mozgott a fenekemben, minden egyes mozdulattal egyre mélyebbre hatolva. Talán ő is érezte, hogy munkája eredményeként szeméremajkaim egyre követelődzőben kezdenek tátogni, ereimben pedig csak úgy forr a vér, mert jó érzékkel kiszámított ütemben gyorsítani kezdett, míg végül el nem érte, hogy egy elfojtott sikoly kíséretében feszüljek neki, és fröcsköljem nedveimet combjára.

– Te kis ördögfióka! – ziháltam fülig érő mosollyal az arcomon.

– Tetszett? – nézett rám ártatlan arccal. Ilyenkor tényleg olyan volt, mint egy kislány. Egy ártatlan gyerek, akinek minden vágya, hogy örömet szerezzen. Józanabb pillanataimban ezen arckifejezés láttán szokott elkezdeni motoszkálni bennem az az érzés, hogy mit is csinálok én ezzel a lánnyal. Hiszen olyan kedves és ártatlan még. Én meg… egy szexéhes pedofil. Bár jó eséllyel ezt csak önutáló énem mondatja velem. Viszont mégis, valahol szégyelltem magam, hogy magamnak tartogatom ezt a kedves, szelíd teremtést.

            Akkor viszont, ott a zuhany alatt, ez a legkevésbé sem érdekelt. Az a mosoly akkor nem önmarcangolást váltott ki belőlem, csak végtelen vágyat, hogy viszonozzam, amit tőle kaptam. Ezért hát hevesen megcsókoltam, és a fürdőszoba csempézett falához löktem. Úgy faltam őt, mint ragadozó a prédáját. A prédát, ami viszont ezer örömmel lesz elejtője martaléka.

            Átkarolta a nyakamat, és ő is szenvedélyesen visszacsókolt. Széttárta ajkait, hogy nyelvem végigsimíthassa szája belsejét, egyesével véve fogait.

– Gyere! – ziháltam, miközben elzártam a csapot. – Te is kapsz tőlem valamit.

Nem tiltakozott. Nem szólt semmit, csak engedte, hogy kézen fogjam, és kivezessem a zuhanyzóból. Úgy, ahogy voltunk, meztelenül és vizesen indultunk a lakás belseje felé. Sorra téptem fel az ajtókat, míg végül el nem értük széles ágyamat.

            Gyorsan a hátára löktem őt, és még mielőtt bármit is tehetett volna, fölé magasodtam. Egyik kezemmel megtámaszkodtam válla mellett a lepedőn, másikat pedig hasára helyeztem, miközben ismét hevesen megcsókoltam.

            Hasán nyugvó kezem viszont nem maradt sokáig egy helyben. Amint ajkaim az övéihez értek, elindult lefelé, és behatolt combjai közé, melyeket ő engedelmesen széttárt nekem.

            Éreztem, hogy a hév, amivel csókol, gyengül, ezért felemeltem a fejem, és rá néztem. Figyeltem azt az angyali arcot, ahogy az élvezettől elnyílt szájjal, lehunyt szemekkel hever ott az ágyamon. Még sötét haja is úgy terült szét feje körül, mint valamiféle glória. Arcizmai megrezdültek minden egyes alkalommal, amikor félig kihúzott ujjamat visszalöktem barlangjába.

            Egyre gyorsítottam a tempón, és mosolyogva figyeltem, ahogy arcizmai vonaglanak, ajkai közül pedig egyre hangosabb nyögések törnek elő. Egy hirtelen gondolattól vezérelve mutatóujjam mellé középső ujjamat is belé löktem, mire ő halkan felsikkantott, zihálása pedig olyan ütemet vett fel, mint egy régi autó motorjának zakatoló alapjárata.

            Hüvelykujjamat csiklójára illesztettem, és gyengéden masszíroztam a kis pöcköt, amitől ő fészkelődni kezdett alattam, mint egy sajtkukac. Éreztem, hogy kelyhében egyre forróbb lesz a helyzet, míg nem szemei hirtelen felpattantak, barlangja pedig ujjaimra feszül. Lélegzete elakadt, majd, pillanatnyi hatásszünet után, hangos nyögés tört elő belőle. A végtelen gyönyör nyögése.

            Fáradtan terültem el mellette, tekintetemet azonban továbbra sem tudtam levenni angyali arcáról, amin most túlvilági mosoly terült szét, miközben laposakat pislogott.

– Ez valami csodálatos volt – sóhajtott fel végül. – El sem hiszem, hogy mindig kihozod belőlem ezt.

Felkönyököltem, és mosolyogva figyeltem boldog arckifejezését. Imádtam ezt a lányt. Nem tudom megmagyarázni miért és hogyan. Ha az ember szerelmes, minden csodálatosnak és egyszerűnek tetszik. Szinte csak lebegsz a levegőben, és másra sem tudsz gondolni, mint hogy milyen szép az élet, és mennyire szereted azt az illetőt. De vele más volt. Az ő közelségében semmi ilyesmit nem éreztem. Nem borította el az elmémet rózsaszín köd, nem kezdtem hülyeségeket beszélni, és nem éreztem különös késztetést arra, hogy valami meggondolatlanságot csináljak. Ha pedig távol volt… azt nem állítom, hogy nem hiányzott, de nem úgy, mint a vágyakozása tárgyától elszakított szerelmesnek szíve egyetlen virágszála.

            Viszont akkor is hazudnék, ha azt mondanám, csak a teste kellett. Nem titkolom, ezért a csodálatos, karcsú alakért, ezekért a ruganyos tagokért, ezért a puha bőrért, selymes hajért, csillogó barna szemekért és angyali mosolyért ölni tudtam volna. Talán el sem tudom képzelni, mit meg nem tettem volna érte, hogy az enyém lehessen, ha nem vetette volna önként magát a karjaim közé. Ez így tény, de nem minden. Nem tudom megmagyarázni, mit érzek iránta. Szeretem, mint egy barátot, egy testvért, bár ez kapcsolatunk viszonyait elnézve, kicsit perverzül hangzik. Nem vagyok belé szerelmes, ez egyértelmű, de közelsége mégis határtalan boldogsággal tölt el.

            De persze ezen nincs is mit csodálkozni. Hiszen ki nem örülne annak, ha egy ilyen szép lány rámosolyog. Ha átöleli, hozzábújik, és szavak nélkül is az értésére adja, ő is akarja…

            De mégis elbizonytalanodtam. Igen. Abban nincs semmi furcsa, hogy én vágyom rá. De ő…

– Mi a baj? – szakította el gondolataim fonalát kissé aggodalmas hangja.

Amikor rá pillantottam, már nem azt az önfeledt, boldog arcot láttam, hanem kutató barna szemeit, ahogy összevont szemöldökei alól méregetnek.

– Semmi – vágtam rá azonnal. – Én csak… Nem értem, miért.

– Mit miért? – nézett rám értetlenül.

– Miért vagy velem? – mondtam ki végül, hogy aztán azonnal átkozni kezdjem magam ostobaságom miatt, amikor valódi érzelmeim ellenére mégis úgy viselkedtem, mint egy bugyuta szerelmes kamasz.

Ő viszont egyáltalán nem vette zokon kérdésemet. Sőt, hangosan felnevetett.

– Ezek után még kérdezned kell? – simított végig arcomon. – A fél karomat is odaadnám, hogy mégegyszer érezzem ezt a csodát… Hogy mégegyszer átélhessem ezt a gyönyört.

Keze lejjebb csúszott, és végigsimította nyakamat, oldalamat, ujjbegyeivel megérintette egyik mellemet.

– Csak ennyi? – válaszoltam halkan. Magam sem tudom, miből volt több a hangomban. Csalódottságból, megkönnyebbülésből, sértettségből, tréfálkozó vidámságból… – Nem hiszem el, hogy ne kaphatnád meg ezt akárki mástól is.

– Ne becsüld alá magad! – kuncogott halkan, majd ismét megérintette arcomat, mielőtt egy apró csókot lehelt volna a számra. – Csodálatos lány vagy. Kedves, aranyos, okos… Igazi barát.

– Barát, mi? – ült ki egy kaján vigyor az arcomra, és most én futtattam végig a kezem meztelen testén.

– Ha az zavar, nem érdekel, ha mással henteregsz. Nem érdekel, ki fordul meg ebben az ágyban azokon az estéken, amikor én nem vagyok kéznél. Nem akarok tőled semmit… Illetve, nem akarlak lekötni. Nem akarom, hogy hűséges legyél hozzám. Nem akarom, hogy úgy tekints rám, mint a barátnődre. Csak egy barátra. Egy barát pedig mindig segít a barátján, nem igaz? – kacagott fel, majd megfogta a kezemet és lassan combjai közé vonta. – Akár az ágyban is, ha annak arra van szüksége.

– Meglehet – mosolyodtam el, ahogy megéreztem nedves ágyékának, és lomhán lüktető szeméremajkainak tapintását. Előre hajoltam, és éhesen megcsókoltam mézédes ajkait. – De akkor is… – kezdtem újból. – Biztos vagyok benne, hogy az osztálytársaid közt is akad bőven olyan, aki megadja, amire vágysz… De az iskoládban biztosan.

– Ugyan már! – kacagott ismét vidáman. – Azoknak a tökkelütötteknek a fele olyan dedós, hogy még az óvodában is kiröhögnék őket. Fogadok, hogy a világból is kirohannának, ha megtudnák, hogy amit a lábuk között hordanak, nem csak pisilésre jó… A másik fele meg egy rakás stréber, akiket csak a tanulás érdekel. Komolyan. Többségük már attól elsírja magát, ha egyszer becsúszik egy négyes.

Feltételezem, ismét mosolyt akart csalni az arcomra. Célját viszont nem érte el.

– Nekik legalább van reményük – fordítottam tekintetemet komoran a számítógép felé.

– Meg akarod nézni? – kérdezte komoly hangon.

Felé fordítottam tekintetemet. Nem tudom, mire számítottam, mit fogok látni, de minden félelmem tovaszállt, amikor megláttam azt az együtt érző, kedves, velem együtt és értem aggódó pillantást.

            Nem válaszoltam semmit, csak némán bólintottam, majd leheltem egy csókot a szájára, miközben feltápászkodtam az ágyból. Odaléptem a számítógéphez, hogy kikapcsoljam a képernyővédőt, és frissítsem a gyűlölt tanszék honlapját.

– Még mindig semmi – huppantam vissza mellé egy nagy sóhaj kíséretében.

– Nyugi! – ölelt át, és belecsókolt nyakam hajlatába. – Majd csak lesz valahogy.

– Nagyon remélem. Bár abból a vadállatból bármit kinézek – utaltam a vizsgáztató profra.

– De remélem, legalább jól néz ki – vigyorodott el. – Nem verhette meg annyira a természet, hogy egy ilyen kiállhatatlan jellem mellé még ocsmány testet is adjon neki… Fogadok, hogy egy jó kis bögyös maca.

– Nem nyert – kacagtam fel szárazon. – Egy kopaszodó szemüveges férfi, aki talán még a nagyapám is lehetne.

– Akkor még a látványa miatt sem érdemes bemenni hozzá vizsgázni – nyugtázta Szomszédlány.

– Amiatt nem – értettem egyet, majd rövid szünet után önkéntelenül mosoly terült szét az arcomon. – De a többi vizsgázóé miatt igen.

Sejtettem, hogy ezt akarja elérni. Fel akart vidítani, és elterelni a figyelmemet a vizsgaeredményről. Mitagadás, sikerült is neki.

– Nocsak! – csillant fel a szeme. – Ne csigázz!... Mesélj!

– Mi az? – vigyorodtam el. – Mégiscsak érdekel, hogy ki fordul meg ebben az ágyban, ha nem vagy kéznél? – Nem válaszolt, de én láttam a szemein, hogy beletrafáltam. Igen. Nagyon is érdekli. De nem azért, mintha féltékeny lenne. Emiatt valóban nem érdekelte. Viszont a szaftos részletekre minden bizonnyal akkor is kíváncsi lett volna, ha semmi más indoka nem lett volna rá, hogy szóval tartson. – Nem tudom, mit mesélhetnék – jelentettem ki végül, miközben ismét mellé telepedtem, és kezemet végigfuttattam selymes bőrén. Éreztem, hogy mellbimbója ismét megkeményedik ujjaim alatt. – Ez a tárgy az egész szak rémálma… És valószínűnek tartom, hogy ez is a tanárok célja vele… Nyilván ez a prof sem olyan vadállat, mint mutatja, csak jól játssza meg magát, és azt akarja, hogy lássuk, azért az egyetem nem egy sétagalopp. Ha már a többi tanár könnyen átenged minket, ő helyettük is megfingat… De azért van a dolognak jó oldala is.

– Igazán? – kérdezte remegő hangon, ami viszont, gondolom, sokkal inkább pihés ágyékát simogató kezemnek volt betudható, mint annak, hogy ennyire lázba hozta volna a történetem.

– Ja. Azzal, hogy a vizsgázók kétharmada mindig megbukik, gyakorlatilag ennél a tárgynál összefolynak az évfolyamok. Úgyhogy mindig lehet ott találkozni pár csinos elsős lánnyal.

– Friss husik, mi? – vigyorgott. – Nyami.

– No igen – kacagtam fel, és kissé hevesebben kezdtem dörzsölni ágyékát, mire ő elégedetten felnyögött. – De egyik sem olyan gyönyörű, mint te – hajoltam előre, hogy megcsókoljam.

– Na ne szédíts! – kacagott fel, és eltolta a fejemet. – Most úgy beszélsz, mintha fülig belém lennél zúgva.

– Meglehet – somolyogtam.

Egy pillanatig csak bámultunk egymásra, majd mindketten egyszerre felnevettünk.

– Na de tényleg! – lökte meg a vállamat. – Mesélj róluk!

– Nem tudom, mit mondhatnék – vonakodtam. – Pár csinos arc, hosszú lábak, amik ilyen melegben jól kilátszanak a rövid szoknya alól, domborodó mellek a vékony blúz alatt…

– Ennél azért többre lennék kíváncsi – vigyorgott.

– Nocsak! De kíváncsi valaki – vetettem rá egy kaján pillantást. – Remélem, nem oda akarsz te is beiratkozni. Még a végén elhódítanád előlem a legjobb csajokat.

– Meglehet – válaszolta, de önfeledt kacagása elrontotta a tervezett tettetett komolyságot.

– De biztos vagyok benne, hogy nálatok is van pár szemrevaló lányka. Ahogy te mondtad, ha már a természet ilyen ostobára vagy épp stréberre formálta őket, nem lehetett olyan kegyetlen, hogy még rondák is legyenek.

– Sajnos nincs ilyen szerencsém – csóválta a fejét, de arcán még mindig vidám mosoly uralkodott. – De persze azért nem is panaszkodhatom.

– No, mesélj! – támasztottam államat a tenyerembe, határtalan kíváncsiságot színlelve, amitől ő nem tudta megállni, hogy hangosan felkacagjon.

– Na jó! Van egy nagyon csinos lány… de ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni!

– Miért nevetnélek ki? – csodálkoztam.

– Csak ígérd meg!

– Megígérem – emeltem fel egyik tenyeremet.

– Na jó – sóhajtott. – A neve Ani… Magas… hosszú combokkal. Karcsú alak, gyönyörű kék szemek, sima bőr, fitos orr, közepesen nagy mellek… nem túl kicsik, de nem is lökhárítók, hosszú tejfelszőke haj…

– Más szóval egy igazi Barbie-baba! – kacagtam fel. – Komolyan belezúgtál egy plázacicába?

– Na! – lökte meg keményen a vállamat. – Megígérted, hogy nem nevetsz ki.

– Bocsi! Sajnálom.

– Különben is! Mi ebben a vicces?

– Semmi – fojtottam el a nevetést. – Komolyan… Ne érts félre! Semmi bajom az ilyen lányokkal. Attól még, hogy valaki egy babaarcú szőke, aki mindig rózsaszínben jár, lehet nagyon jófej is. Nekem is vannak ilyen barátnőim. Csak – tört ki belőlem ismét a nevetés. – Nem néztem volna ki belőled, hogy pont egy ilyenbe zúgsz bele.

– Nem zúgtam bele, oké? – fújta fel az arcát dühösen, és karba fonta kezeit a mellei előtt.

– Jól van! Oké – erőltettem nyugalmat magamra. – Kérlek, folytasd!

– Ezek után lesheted, mikor – fordította el durcásan a fejét.

– Na! – hajoltam fölé és megcsókoltam a vállát. – Légyszi!

– Nem – vágta rá. – Nem fogsz megint kinevetni.

– Na jó – húzódtam vissza. – De azért egy valamit árulj el! Ha ilyen borzalmasak a többiek az iskoládban, hogy feküdtél le bárkivel is?

– Kimondta, hogy lefeküdtem bárkivel is? – nézett rám kérdőn.

– Ugyan már! – kacagtam fel. – Ne mondd, hogy én voltam neked az első, mert úgysem hiszem el!... Különben is! Már meséltél nekem a lopott kis pásztorórákról az iskola eldugott zugaiban.

– Na jó! – sóhajtott fel, de éreztem, ebben már több a színlelés, mint a valódi vonakodás. – Azért akadnak normálisak is. A régi sulimban pedig volt egy lány… – Elpirult. Tényleg elpirult. Láttam rajta, hogy most nem tréfál, és tényleg szívből beszél. – De ígérd meg, hogy nem meséled el senkinek!

– Ugyan, kinek mesélném el? – kacagtam.

– Például a szüleimnek.

– Ugyan már! Szerinted az lenne az első dolgom, hogy elmesélem a kalandjaidat a volt osztálytársnőddel a szüleidnek? Ha cinikus akarok lenni, én is nyakig benne vagyok ebben a lekvárban, úgyhogy csak magamnak ártanék, ha elmondanám… Már persze ha egyáltalán szándékomban állna.

Egy pillanatig csak méregetett, majd nehézkesen felsóhajtott.

– Na jó! Szóval, a legjobb barátnők voltunk. Tudod, az a sülve-főve együtt levős fajta.

– Még a vécére is elkísértétek egymást? – hecceltem, de ő csak egy dühös pillantást küldött felém. – Jól van, jól van! – emeltem fel megadóan a kezeimet. – Abbahagyom.

– Ha tudni akarod, igen – mondta ki végül. – De nem csak oda. Tesi után is mindig együtt zuhanyoztunk… Mármint, egymás mellett. Nem egy zuhanyzóban, de egyszerre.

– Értem én.

– De az öltözőben nem voltak külön fülkék. Csak a zuhanytálcák egymás mellett, és a falból kiálló zuhanyrózsák.

– Te meg folyamatosan bámultad őt zuhanyzás közben, mi?

– A fejembe látsz? – nézett rám, arcát viszont most már megint mosoly uralta el. – De nehéz is volt nem bámulni. Gyönyörű lány… Kinevethetsz, ha akarsz, de éppenséggel ő is magas, karcsú, fehér bőrű, kék szemű és szőke hajú volt… De egyáltalán nem plázacica.

– De ha ennyire a fehér bőrű, kék szemű szőkékre buksz, akkor hogy jövök én a képbe? – néztem rá, kicsit rá is játszva az értetlenségemre.

– Egy szóval sem mondtam, hogy a szőkékre buknék – tiltakozott.

– Valóban nem. De a barátnőd is az volt, ez a mostani osztálytársad, akiről meséltél, is az…

– De te nem – simogatta meg az arcomat. Ujjainak forró érintésétől a szívem egy pillanatra gyorsabban kezdett verni.

Barna szemeibe néztem, amelyek most komolyan szegeződtek rám. Még valami mély csillogást is fel véltem fedezni bennük.

            Észrevétlenül hajoltunk közel egymáshoz, míg végül ajkaink ismét összeértek, és vad csókolózásba kezdtünk. Nyelve gyengéden a fogaimhoz ért, és úgy zongorázott végig rajtuk, mintha csak meg akarná számolni őket. Egyik keze a mellemre tapadt, majd lejjebb mozdult, és mint egy kutakodó kígyó feje, besiklott a combjaim közé.

– Nono! – ragadtam meg a csuklóját, és felkacagtam. – Előbb fejezd be a történetet!

Nekem is nehezemre esett elszakítanom ajkaimat az övéitől, de kíváncsi voltam a többire is.

– Na jó! – sóhajtott fel. – De végül is nincs benne semmi érdekes… Semmi olyan, amit ne találnál ki amúgy is.

– Azért mond el!

– Oké, oké! Szóval, mint mondtam, a legjobb barátnők voltunk. Mindig együtt jártunk mindenhova. Moziba, fagyizni, télen korcsolyázni, ilyenek. Meg együtt is tanultunk.

– Miért érzem úgy, hogy ennek az utolsónak van a legnagyobb jelentőssége?

Nem válaszolt, de arckifejezéséből éreztem, hogy rátapintottam valamire.

– Azért nem csak tanultunk – mondta ki végül. – De te is tudod, hogy van ez. Egy kis tanulás, aztán fagyizás, pletykálás… filmezés.

– Igen? – vontam fel érdeklődve a szemöldökömet, mire ő csak sóhajtott, és folytatta.

– Egyszer egy romantikus filmet néztünk meg… Ne kérdezd, miért pont azt, mert én sem tudnám megmondani. Talán pont azért, hogy megtörténjen, ami… – Elhallgatott.

– Szóval megtörtént. – Inkább kijelentés volt ez, mint kérdés. Bíztatni akartam, hogy folytassa.

– Nem tudom igazán, mit mondhatnék – habozott. – Az egyik pillanatban még az ágyon feküdtem, a hátamat a párnának támasztva, az ő feje az ölemben. Épp egy érzelmesebb jelenet ment. Aztán… A következő pillanatban már csókolóztunk.

– Valóban? – mosolyodtam el.

– Nézd! Én nem vagyok olyan jó ebben, mint te – nézett rám. – Nem tudom elmesélni, hogy történt. Hogy… tört át a gát, vagy hogy is mondjam. De aztán kiderült, hogy titokban ő is ugyanúgy vonzódott hozzám, mint én hozzá.

– Ő is bámult a zuhanyzóban?

Eredetileg csak viccnek szántam, de a szemein láttam, hogy beletrafáltam.

– És aztán? Mi lett veletek?

– Jó volt az az éjszaka – mondta színtelen hangon. – Vele voltam először. Utána viszont… Mindketten megijedtünk a dologtól. Tudod, az a gyermeki ártatlanság, amikor mindenhol azt látod, hogy egy férfi meg egy nő… Mi meg ketten…

– Értem én.

– Szóval az után mindketten inkább a fiúknál próbálkoztunk… Jó barátnők maradtunk, meg minden, de azért…

– És aztán?

– Nekem nem volt szerencsém a pasikkal – válaszolta vonakodva.

– Neki viszont igen.

Nem válaszolt azonnal, de végül mégis kibukott belőle: – Azóta, hogy először lefeküdtünk, még egy csók se volt köztünk… Amikor meg ide költöztünk, épp volt egy pasija… Úgy tűnt, nagyon jól meg voltak együtt.

– Ó! – Csak ennyit tudtam kinyögni.

Egy pillanatra csend telepedett ránk, amit aztán ő tört meg.

– De ne beszéljünk többet róla! Viszont ha már itt tartunk – csillant fel ismét a szeme –, neked hogy volt az első?

– Semmi extra – vontam vállat. – Csak a szokásos, sablonos történet. Jó barátnők voltunk. Egy bulin leittuk magunkat, és úgy gondoltuk klassz poén lenne, ha azzal ugratnánk a srácokat, hogy egymással csókolózunk előttük. De a csókból végül egy vad éjszaka lett.

– Persze, mesemondó! – kacagott fel. – Ennél jobbat kell kitalálnod, hogy átverj.

– Valóban? – hajoltam fölé, kaján vigyorral az arcomon. Akár a ragadozó a prédájára, úgy másztam rá, és ajkaimat az övére tapasztottam.

– Na, de tényleg! – kuncogott. – Meséld el!

– Majd máskor – dörmögtem.

Egy csókot nyomtam a szája sarkába, majd végighaladtam állkapcsa ívén és a nyakán, míg végül el nem értem telt melleit, hogy rátapadjak keményen meredező bimbójára.

            Nem tiltakozott többet. Hátra hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel, elnyílt ajkakkal zihálva élvezte munkámat. Vékony ujjai a hajamba túrtak, és gyengéden irányították a fejemet. Úgy csüngtem a mellén, mint egy csecsemő, keményen szívva a bimbóját, miközben kezem ismét combjai közé kúszott. Most viszont nem hatoltam be. Csak gyengéden simogattam, dörzsöltem lüktetve nedvedző ágyékát, aminek következtében egyre hangosabban kezdett nyögdécselni.

– Na nem! – tolt el végül magától, és a hátamra fordított. – Most én jövök.

Nem tiltakoztam, csak élveztem, ahogy lassan végigcsókolja testemet. Forró ajkai megérintették minden egyes porcikámat ajkaimtól a lábamig, míg végül combjaim között állapodtak meg.

            Felnyögtem, amikor forró nyelve belém hatolt. Mint egy kiscica, úgy lefetyelte nedveimet, én pedig csak vonaglottam alatta. Kezei a melleimre tapadtak, és gyengéden morzsolgatta ujjai között a bimbóimat, miközben nyelve egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt.

            Éreztem, hogy tagjaimat elönti a forróság. Izmaim megfeszültek, szemem kidülledt. Ő viszont megérezte, hogy már közel járok, és mielőtt még felértem volna a csúcsra, kihúzta belőlem a nyelvét, hogy hozzám bújjon, és ajkait az enyémekre tapassza. Éreztem saját ízemet a száján. Ez pedig már túl sok volt. Az orgazmus úgy robbant ki testemből, akár egy hatalmas bomba, elemésztve a gyönyör lökéshullámaival.

            Egy ideig csak lihegni és zihálni tudtam. A plafont bámultam, miközben éreztem testét az oldalamnak feszülni, fejét pedig a vállamon nyugtatta.

– Na megállj csak! – préseltem ki végül magamból, és átfordulva rávetettem magam.

Az idő rohamléptekkel telt, az örömteli sikoltások pedig annak rendje és módja szerint követték egymást.

            Később megtudtam, hogy egy alkalommal, két élvezés között, úgy kifáradtam, hogy elszundítottam egy időre. Addig ő kiosont, és elhozta az öcséit a szomszéd nénitől. A szülei szerencsére nem sokkal később haza értek, így, azt hazudva nekik, hogy egy barátnőjénél alszik (bár, nézőpont kérdése, hogy hazugság-e ez egyáltalán), visszaosont hozzám.

            Én viszont ebből semmit sem vettem észre. Mire feleszméltem, odakint már sötét volt, én pedig izzadtságomban fürödve feküdtem az ágyon a karjai között. Tagjaim sajogtak, agyamat pedig mámoros boldogság töltötte el. Arra gondoltam, hogy reggelig ki sem akarok kelni az ágyból. Bassza meg a tanulás! Reggelig ráér. Majd holnap készülök a következő vizsgára.

            Szemeim egy pillanat múlva tágra nyíltak. Teljesen el is feledkeztem a vizsgaeredményről.

            Szomszédlány halkan szuszogott mellettem. Nem akartam felébreszteni, így a lehető legóvatosabb mozdulatokkal kászálódtam ki az ágyból, hogy odasétáljak a még mindig halkan duruzsoló számítógéphez.

            Amikor visszatértem, ő az oldalán feküdt, könyökére támaszkodva, és a szemeit dörzsölgette. Istenem, de gyönyörű! Tényleg, mint egy virágszál. Egy igazi angyal.

– Mi történt? – ásított egy nagyot, majd rám nézett. – Meg van már az eredmény?

Az arcomon szétterülő mosolyból valószínűleg pontosan ki tudta olvasni a választ, de tőlem akarta hallani.

– Igen… Átmentem… Pont egy ponttal. El tudod hinni?

– Csodálatos – mosolyodott el.

– Vagyis mehetek szóbelizni.

Nem tudom, ennek miért örültem akkor ennyire. Bár ezek után a szóbeli már piskóta volt, de valószínűleg nem is ez villanyozott fel igazán. Inkább az érzés, hogy ennek a rémálomnak a súlyától megszabadulva fekhetek vissza mellé az ágyba.

– Ezt meg kell ünnepelnünk – jelentette ki. Szemeiből egy csapásra kiszállt az álom.

– Hozzam a pezsgőt? – kérdeztem huncut hangon.

– Ne! Nekem jobb ötletem van.

Azzal megragadta a kezemet, és magához rántott. Nem tiltakoztam. Hagytam, hogy maga alá teperjen az ágyon, és éhesen falni kezdje az ajkaimat. Egyik kezemet a fenekén nyugtattam, gyengéden ágyékomhoz nyomva lüktető kelyhét, miközben bennem is magasra csaptak a vágy hullámai.

            Valóban. Ennél szebb ajándékot nem kaphatok. Ennél jobban nem ünnepelhetjük meg, hogy végre túl vagyok ezen a rettenetes vizsgán. És éreztem, hogy egy csodálatos éjszaka áll előttünk, mert nincs is jobb egy kiadós szexnél egy sikeres vizsga után.