Vakrandi 1. rész

Írta: YKN4949

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. augusztus 14.

********************************************************************

Az étterem üvegajtaja homályosan visszatükrözte a fényt, úgyhogy megálltam egy kicsit, hogy még egyszer leellenőrizzem benne a külsőmet. A gyomrom öklömnyire rándult össze az idegességtől, ahogy végigmértem magam. Régen volt már első randim valakivel. Sőt, egyáltalán bármilyen randim is, az igazat megvallva. Vakrandim pedig még sosem azelőtt. A szívem olyan erővel dobogott a torkomban, hogy meg kellett támaszkodnom a falnál, nehogy összeessek.

Sajnálatos módon pontosan azt láttam az ajtóüvegén visszatükröződni, amire számítottam. Egy rakás szerencsétlenséget. Húsz háztömbnyit gyalogoltam a lakásomtól idáig. „Úgyis olyan szép nap van” – mondtam magamnak. – „Egy kis séta jót fog tenni.” Hogy lehettem ilyen idióta? A hajam ennél rosszabbul nem is állhatott volna utána. Megfésültem és kiegyenesítettem fekete fürtjeimet, mielőtt elindultam, de mostanra kissé már begöndörödtek a nedves levegőtől. A sminkem, ami enyhén titokzatos külsőt kölcsönzött, amikor feltettem, most inkább mosómedveszerű foltokba gyűlt nagy zöld szemeim körül. Alapvetően elég világos a bőröm, így hát igyekeztem egy kis arcpirosítóval elkendőzni, de itt, természetes fénynél, már túl soknak láttam az anyagot. Túl kurvásnak. Ami pedig még rosszabb, enyhén ki is emelte sasszerű orrom ívét. De legalább a fogaim kellőképp fehérek voltak.

Nyak alatt a helyzet csak még rosszabb volt. Hosszú ideig tépelődtem azon, mit is vegyek fel. Számtalan ruhát felpróbáltam, a kőkonzervatívtol a kurvásan semmit-nem-takaróig. De végül mindegyiket elvetettem. Azt a ruhát vettem fel, amit munkába is gyakran hordok, mert tetszett, ahogy kiemelte a fenekem vonalát. De most, elnézve a tükörképemet, az összkép túlságosan is sótlannak, túl visszafogottnak tűnt egy vacsorarandihoz. Egy hozzá illő kabátot és szűk nadrágot vettem a ruhához, de még így is úgy néztem ki, aki épp egy ügyfelével készül találkozni. A kényelmes, lapos sarkú cipőm se épp randira való volt. Még a ruhámat is valami okból nyakig begomboltam.

Gyorsan elővettem egy zsebkendőt, hogy megigazítottam a sminkemet. Még a számra is kentem egy kis extra rúzst. Fésűt nem akartam előrántani az utca közepén, úgyhogy csak kézzel simogattam le gyorsan a fürtjeimet. Mindent elkövettem, ami csak tőlem tellett ott helyben. Végül, félig öntudatlanul, kibontottam a blúzom két legfelső gombját, bepillantást engedve a dekoltázsomra. Aztán ismét végigmértem magam az ajtón virító tükörképemben és ismételten csak azt láttam, amire számítottam. Egy elkeseredett, középmagas, harmincnégy éves nőt, aki már hat hónapja nem volt randizni, és nem szexelt már legalább egy éve. De hé! Legalább a sminkem így már jobb.

Vettem egy mély levegőt és belöktem az ajtót. Az étterem homályos derengésben úszott. Az öt méter magas plafonon függő pár lámpa alig bocsátott némi fényt a hatalmas belső térre. Felmértem a helyiséget, ami a túlvégen álló, szárnyalakú bárpult uralt. Oda se szűrődött több fény, de még azt is zöldes árnyalatúra festették. Mindkét fal mentén asztalok sorakoztak, úgy, hogy egy ember mindig a fal felé nézett, a másik pedig vele szemben. Köztük csak egy vékony folyosó húzódott. A hostess-pult közvetlenül az ajtóval szemben állt. A mögötte várakozó nő rám mosolygott.

– Jó estét! Üdvözöljük az Apple-nél. Van foglalása? – kérdezte lágy hangon. Ez volt a környék legmenőbb étterme már évek óta. Ahogy körbe néztem, csak a legújabb divat szerint öltözött embereket láttam, ahogy halkan beszélgetnek. Hogy gondolhatta Kim és Eric, hogy ez a hely illene hozzám? És ha valaki olyasvalakit szereztek nekem, aki itt érzi elemében magát, nem tudom, miből gondolták, hogy passzolnánk a fickóval.

– Ö... Találkozóm van valakivel. A barátaim azt mondták, tudni fognak rólunk... – kezdtem. Egek! Van ennél bármi megalázóbb is? „Helló! Én egy felnőtt nő vagyok egy vakrandin. Úgy hallottam, az étteremnek van egy külön része a „kétségbeesett párkeresőknek” külön szellőző rendszerrel...”

– Ó! Szóval ön Kim egyik barátja? – csillant fel a pincérnő szeme, én pedig elvörösödtem. – Ő hogy van?

– Remekül – válaszoltam tömören.

– Két évig volt itt pultos. Hosszú ideig nem hallottam róla, míg végül telefonált, hogy elintézze ezt a foglalást – magyarázta a nő. El is felejtettem, hogy a legjobb barátnőm, Kim, egy ideig pultos volt, miután feladta a tanári pályát és mielőtt könyvelő lett.

– Igen. Tényleg... – motyogtam, nem tudva, mit reagálhatnék.

– Szóval, ön Ash vagy Riley? – váltott vissza végül az eredeti témához a pincérnő.

– Elnézést... – pislogtam. Nem tudtam előre a partnerem nevét. Csak annyit mondtak, hogy jöjjek ide ekkor és ekkor és hogy mit mondjak a pincérnőnek. Meglepő volt, hogy mindkettőnknek ilyen uniszex nevünk van. Végső soron, az Ash és a Riley is takarhat férfit és nőt is. – Ash vagyok.

– Nos, ön érkezett hamarabb – mondta a pincérnő. – Kérem, hadd kísérjem az asztalához!

Azzal megfogott két étlapot és egy bormenüt és fürgén kilépett a pultja mögül, miközben szolidan intett, hogy kövessem. Az egyik fülkéhez irányított és intett, hogy foglaljak helyet háttal az ajtónak.

– Köszönöm – mondtam idegesen.

– Amint a partnere megérkezik, őt is ide kísérem – közölte, majd diszkréten távozott.

Kényelmesen elhelyezkedtem a székemben és az órámra pillantottam. Öt perccel múlt kilenc óra. Azt hittem, el fogok késni. Talán ez a „Riley” átvágott és jobb is, ha haza megyek és pizsamába bújok tévézni. Kellemes péntek esti program lenne.

Hogy engedhettem, hogy Kim és Eric rábeszéljen erre? Kimmel együtt jártunk egyetemre. Első évben még szobatársak is voltunk. Ő volt tulajdonképpen az egyetlen ember, akivel azóta is tartottam a kapcsolatot. Azóta is ő volt a legjobb barátom a városban. Talán az egész világon is. Eric pedig, a férje. Másodévben ismerkedtek meg. Eleinte nem igazán kedveltem őt, de végül csak megszoktuk egymást. Mindent egybevéve, mindkettőjüket már tizenöt éve ismertem. Pontosan tudták, mennyire megkönnyebbült voltam, amikor hat hónapja úgy döntöttem, felhagyok a randizással. Kim, és ebből fakadóan gondolom Eric is, épp eleget hallott a horrorisztikus történeteimről a pasijelöltekről.

Most mégis itt voltam, várva egy Riley nevű fickóra Eric irodájából. Három hétig próbáltam ellenállni a rábeszélésnek. Emlékszem az első alkalomra, amikor a téma feljött. Kimmel épp a kanapéjukon ücsörögtünk egyszer, amikor Eric késő estig maradt az irodában.

– Szóval, mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte a barátnőm, mire én csak horkantottam.

– Dolgozok. A hétvége csak felesleges luxus – válaszoltam szenvtelenül. Csak a szokásos. Mindig is hetven órát dolgoztam hetente. Napi tíz órát. Minden egyes nap.

– Jobb lenne ezen a héten kicsit kimozdulni, nem? Lazíts kicsit! – javasolta Kim, miközben továbbra is a tévét nézte, de láttam, ahogy néha rám pillant a szeme sarkából.

– Nincs erre időm – morogtam, mire ő horkantott fel és felém fordult.

– Diploma óta annál az irodánál dolgozol és egy nap szabadságot se vettél ki. Simán lehetne egy bő hónap pihenőd és egy hónap betegszabadságod, ha akarnád.

Az igazat megvallva, annál még jóval több is volt. Én viszont szerettem a munkába temetkezni. És különben is, mit érdekli őt, mit kezdek a betegszabadságommal?

– Nos, ezen a héten sok a teendő. Ezen a hétvégén nem lennének meg nélkülem – jeleztem a szavak között, hogy részemről lezártnak tekintem a témát.

– Ezt mondja minden munkamániás – vágott vissza Kim. Felé fordultam, ő pedig a szemembe nézett.

– Hogyan?

– Mit hogyan?

– Miért akarod, hogy kimaradjak az irodából szombaton? Ugye ez nem megint valami beteges születésnapi buli-ötlet? – vontam fel a szemöldököm a tíz éve ezelőtti meglepetésbulijára utalva, amikor végül senki sem jött el, csak Eric. Még én sem. Kim is felnevetett az emléktől.

– Nem. Még egy hónap van a születésnapodig.

– Így lenne csak meglepetés.

– De nem – váltott komolyabb hangszínre. – Őszintén, Eric azt mondta, van valaki az irodájában, akivel szerinte összeillenétek és...

– Nem. Köszönöm, de nem.

– Ugyan már! – araszolt közelebb hozzám a kanapén. – Fogd fel ezt egy Ericnek tett szívességnek!

– Már így is hat szívességgel tartozik nekem, emlékszel? Három út a reptérre, a fiatok bébiszittelése kétszer és egyszer a kutyátoké – számoltam az ujjaimon.

– Akkor egy szívességnek nekem. Azt mondta, ez a valaki tökéletesen illene hozzád. Jó buli lenne.

– Nem – mondtam megint.

– Ugyan már! Csak hallgass meg! – könyörgött. Kezdett már fárasztani ezzel, úgyhogy, gondoltam, rövidre zárom a témát.

– Nem akarok erről beszélni – reccsentem fel, majd visszafordultam a tévé felé, világossá téve, hogy részemről lezártnak tekintem a beszélgetést. Azonban a következő két hétben minden este, amikor találkoztunk, vagy beszéltünk telefonon, finoman mindig előhozta a témát. Mindig felhagyott vele, amikor letorkoltam, de legközelebb újból és újból megtalálta a módját, hogy ismét felhozza. Már kezdett tényleg megőrjíteni vele.

Nagyjából két hétbe telt, míg végül feladtam. De nem harc nélkül. Ismét a kanapén ültünk akkor. Mindketten kávét ittunk és csak beszélgettünk. Hirtelen Kim elhallgatott. Egyértelmű volt, hogy nem figyel már arra, amit mondok neki. Olyan volt, mintha erőt gyűjtene valamihez. Aztán végül vett egy mély levegőt és megszólalt:

– Ash! – Rá néztem, de ő kerülte a szemkontaktust. – Tudod, hogy szeretlek és mindig is szeretni foglak téged. – Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni. A szám kiszáradt, a tenyerem pedig nedves lett az izzadtságtól. Ez úgy hangzott, mint egy nagyon rossz beszélgetés kezdete.

– Most miért mondod ezt? Valami baj van?

– Aggódom miattad – mondta végül. – És nem ülhetek ölbe tett kézzel efölött tovább. Szeretlek és azt szeretném, hogy boldog legyél. Nem nézhetem tétlenül, hogy a reménytelenséget választod – magyarázta, én pedig úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna. Erre nem számítottam. Magam elé emeltem a kezeimet és megráztam a fejem.

– Én boldog vagyok, Kim. Tényleg. Boldogabb, mint amilyen bármikor is voltam, amikor randiztam – mondtam védekezően. Kim sose kérdőjelezte meg a döntéseimet korábban, ahogy én sem az övéig. Ha ő meg akart házasodni és egy raklapnyi gyereket szülni, csak sok erőt tudtam kívánni neki hozzá. Ha pedig én egyedül akartam maradni és a munkámra koncentrálni, az az én döntésem volt.

– Ismerlek téged, Ash. Nem vagy boldog. Már régóta nem vagy az – mondta. Láttam, ahogy könny gyűlik a szeme sarkában és éreztem, ahogy kiszáll belőlem az erő. Még ha tévedett is, amiben teljes mértékig meg voltam győződve, legalább őszinte volt.

– Boldogabb vagyok, mint amikor Toddal voltam – utaltam a legutóbbi komolynak nevezhető pasimra. Az utolsó emberre, akivel lefeküdtem.

– Talán így van. De ez nem jelent sokat. Szerintem mindig... a rossz embereket választottad... hogy végül csalódottan távozhass. Talán azt hiszed, a csalódás a boldogság.

Kivörösödött szemekkel nézett fel rám. Úgy éreztem, mintha pofon ütöttek volna. Kim rátapintott valamire. Borzongás futott végig a gerincem mentén.

– Minden rendben van velem. Tényleg – mentegetőztem erőtlen hangon.

– Ash! Milyen sűrűn is látjuk mi egymást? Milyen gyakran beszélünk? – váltott látszólag témát.

– Minden nap, azt hiszem.

– Minden két-három napban legalább egyszer. Majdnem minden egyes nap itt vagy, még akkor is, ha munka közben beszéltünk telefonon.

– A legjobb barátok vagyunk. Ezt teszik a legjobb barátok – vontam össze a szemöldököm, azon gondolkodva, mire akarhat kilukadni.

– Nem vagyunk legjobb barátok. – Úgy éreztem, mintha belém fagyott volna a levegő. Nem vagyunk legjobb barátok? Hogy a fenébe érti ezt? Az egyik pillanatban még egy hülye vakrandiról beszéltünk, aztán meg... mi a fene?

– Mi... – kezdtem, de Kim felemelte a kezét, hogy elhallgattasson.

– A legjobb barátod vagyok. Te pedig a legjobb barátnőm. Az az ember, akihez mehetek, ha bármi problémám van a házasságomon kívül. Te voltál a tanúm az esküvőmön. Nagyon szoros kötelék van közöttünk. Azóta, hogy először találkoztunk. Ez sosem múlik el. De Eric a legjobb barátom – csuklott el a hangja, mintha fájt volna neki, hogy ezt kell mondania. Éreztem, hogy elvörösödök. Egyszerre voltam zavarban és öntött el a düh. Erre nem számítottam.

– Sosem akartam... közétek állni. Nem akartam harmadik kerék lenni vagy ilyesmi... – magyarázkodtam és éreztem, hogy a könny csípi a szememet. Hülyén éreztem magam. Kim és Eric egész végig azt kívánták, bárcsak ne lennék itt...

– Ó, kérlek, Ash! Tudod, hogy nem így értettem – fortyant fel. – Szeretlek és Eric is szeret téged. Jó dolog, hogy mindig itt vagy. A kicsi Stevennek is mintha lenne egy nénikéje, akire mindig számíthat. Ne gondolj ilyen butaságokra! Nem akarlak elhajtani.

Most már még jobban összezavarodtam.

– Akkor miről van szó?

– Én... csak azt mondom, többre van szükséged az élettől. – A kezemre tette az övét és gyengéden megszorította. Mélyen a szemembe nézett, de én még mindig zavart voltam. Viszont éreztem a melegséget az érintésében és a szeretetet a pillantásában. – Nem arról van szó, hogy én mit akarok, vagy mire van szükségem. Rólad van szó. Én látom és Eric is látja, hogy nem vagy boldog. Már nem vagy kétségbeesett, de boldog se vagy. Keresel valamit itt, amit én és a családom nem adhatunk meg neked. Intimitásra van szükséged, és most nem csak a szexre gondolok. Több... több kell neked, mint amit a legjobb barátodként adhatok. Szükséged van valakire, akit szerethetsz és aki viszont szeret téged úgy, ahogy nem is hinnéd, hogy lehetséges. Olyasvalakire van szükséged, mint amilyen Eric nekem.

Ismét elöntött a harag. Persze hogy összehasonlítottam az életem Kim és Eric életével és persze hogy szerettem volna valakit magam mellé. De ezt nem Kimnek kellett volna az orrom alá dörgölnie. Nem neki kellett volna szembesítenie vele, hogy kevesebb vagyok nála.

Szó nélkül felálltam, hogy távozzak.

– Ash...

– Nem vagyok valami ócska lúzer...

– Ash! Kicsim, ez nem...

– Nekem nem kell, ami neked van. Csak mert téged ez tesz boldoggá, nem jelenti azt, hogy nekem is ez kell...

– Sajnálom – mondta hirtelen. – Rosszul fogalmaztam. Tudom. Higgy nekem, nem akartam mást mondani, csak... kérlek, hallgass meg!

Megálltam az ajtó felé menet.

– Nem azt mondom, hogy a kezemben van a kulcs a boldogsághoz és neked csak követned kell a példámat, hogy elérd – mondta. – Csak azt mondom... szerintem egy romantikus kapcsolatra vágysz, bármit is higgy, hogy szeretnél. Szerintem valami olyasmire vágysz, amiről nem is tudod, hogy szükséged van rá és nem is tudod megérteni. Te is pontosan tudtad, hogy terhes vagyok, már azelőtt, hogy én tudtam volna. Mielőtt a teszt kimutatta volna. Azért, mert ilyen jól ismersz. Én is tudom ezt, mert szeretlek. Kérlek, bízz bennem! Ha elmégy erre a randira és rosszul érzed magad ezzel az illetővel Eric irodájából, visszajöhetsz és elfelejtjük, hogy valaha is mondtam bármit is. Akkor elismerem, hogy tévedtem és ennyi. De ezt tedd meg nekem, kérlek!

Ránéztem, ahogy ott ült a kanapén, ő pedig előre hajolt és rám emelte keserű arcát. Tudtam, hogy téved velem kapcsolatban, de azt is tudtam, hogy azt hiszi, nekem tesz szívességet. Éreztem, hogy a haragom tovaszáll és zavar telepszik a helyére, de mellé társult a barátom iránt érzett szeretet is. Ő mindig vigyázott rám. Hogy kívánhatnék bármi mást is? De most megbántottam. Még akkor is, ha semmi köze nem volt ahhoz, hogy élem az életemet. Én pedig azt akartam, hogy ne szenvedjen tovább.

– Csak egy randi? – kérdeztem.

– Csak egy – lazultak el a vonásai. Tudta, hogy meggyőzött.

– Oké – motyogtam az orrom alatt.

– Köszönöm – mosolyodott el. – De bízz bennem! Pár nap és meg fogod köszönni nekem.

– Kétlem.

Most pedig ott ültem az Apple fülkéjében és idegesen játszadoztam a késemmel. Úgy éreztem, az előérzetem, sajnálatos módon, tökéletesen beigazolódott. Ha a dolgok így folytatódnak, nem fogok megköszönni senkinek semmit. De legalább a kötelezettségemet teljesítettem. Nem kell majd többé keresztülmennem ezen a nonszenszen.

Újabb tíz perc telt el. Megfogadtam, hogy ha Riley nem érkezik meg három percen belül, lelépek. Folyamatosan az órámat bámultam, némán ösztökélve a mutatót. Már csak harminc másodperc maradt hátra, amikor meghallottam a pincérnő hangját.

Folytatása következik!

Smallville 11. évad II. rész - Detektív 19. fejezet

Előzmény: Smallville 11. évad II. rész - Detektív 13. fejezet
Közvetlen előzmény: Smallville 11. évad II. rész - Detektív 18. fejezet

Folytatása következik!

Heti ajánlat - Ilyen a boksz

Egy kis testmozgás mindig jól esik.
Annak is, aki csinálja és annak is, aki nézi.
Íme a bizonyíték:

Látogatás Sorinánál

Swinger Halloween

Írta: sr71plt
Fordította: Sinara

A szerző Purloined Tryst című történetének első fele. (A többit nem fordítom le, mert annál a résznél, ahol félbehagytam, egy olyan csavar következik a történetben, amit nekem nagyon nem tetsző módon oldott meg a szerző. A történet viszont így is kerek. Akit pedig érdekel az eredeti befejezés is, az a címre kattintva angolul olvashatja.)
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2006. október 7.

*********************************************************************

Natalie már jó előre megtervezte az együttlétüket Thane-nel. Az egész ötlet, hogy egy swinger jelmezbállal ünnepeljék a Halloweent, csak azt szolgálta, hogy végül letolhassa a férfi alsóját... vagy, jelen esetben, a kiltjét, tekintve, hogy a másik skót dudásnak öltözött. Olyan csodás, formás lábai voltak, hogy Natalie legszívesebben egész este csak simogatta volna őket az ujjaival, be-behatolva a kilt alá, hogy leellenőrizze, vajon igaz-e a legenda az alatta lévő alsóról, pontosabban annak hiányáról. Csak ezen járt az esze, attól kezdve, hogy a férfi belépett az ajtón, de türtőztetnie kellett magát, tekintettel a termet megtöltő többi emberre, köztük a kókatag férjére is. A legtöbb, amit megengedett magának, az volt, hogy miközben eszmét cseréltek a rendezvényről, egymás fülébe sugdolózva, néha gyengéden megpaskolta a férfi izmos farpofáit és azon ábrándozott, hogy teperi majd le az ágyra, ha végre csak kettesben lesznek.

A party logisztikája igencsak egyszerű volt. A swinger klubjuk kibérelt egy egész panziót a hétvégére, több mint elegendő hálószobával az igényeiknél, és megduplázták a kifizetett összeget azért cserébe, hogy a személyzet is vegyen ki szabadságot erre a két napra. Natalie nagy figyelmet fordított a párok kialakítására. Számjegyekkel ellátott gombokat helyezett négy kosárba: nőknek, akik férfiakra vágynak, férfiaknak, akik a nők szoknyája alá kukkantanának be, nőknek, akik más nőkkel vonulnának félre egy kis nyalifalira, illetve férfiaknak, akik inkább a kolbászt részesítik előnyben a kagylóval szemben. A tánctér pedig ideális terepet biztosít majd egy mindenki-együtt felállásra, ahhoz azonban viszont már nem fognak kelleni gombok. Azonban még ezek mellett a felállások mellett is mindig volt olyan nő, aki nem elégedett meg egy férfival, nem is beszélve azokról a férfiakról, akik azt szerették, ha két nő játszadozik egymással az ölükben. De, mint mindig, az ilyen ízlésűeknek most is maguknak kellett megsütniük a saját pecsenyéjüket.

Egy nagyon civilizált klub volt az övék. Senkit sem kényszerítettek rá, hogy olyasvalakivel enyelegjen, aki nem felelt meg az ízlésének. Emellett pedig nagyon válogatósak is voltak. Sosem vettek be olyat, aki nem felelt meg a tagság döntő többségének az ízlésének. Mindennek ellenére a legtöbb tapasztalt partizó alaposan megválogatta, milyen jelmezt öltsön erre a hétvégére, hogy biztosan elcsavarja a többiek fejét.

Az est első felét a táncnak szánták egy lánybanda zenéjére, akik szűk, testhez simuló macskaruhát öltöttek, szabadon hagyva ínycsiklandozó melleiket. Natalie-nak nem kis fejfájást okozott a megfelelő zenekar kiválasztása, és talán a legtöbb időt a referenciáik átnyálazásával töltötte.

Ezek alatt a koraesti órák alatt folyt természetesen a mustra is. Aztán a párok megkeresték egymást a kihúzott gombok számai alapján, eldöntötték, elégedettek-e az eredménnyel, majd szereztek maguknak egy szobakulcsot, vagy belevetették magukat a tömegbe, hogy a gombjaikkal csencseljenek. Ha az előbbi mellett döntöttek, addig vonultak félre szórakozni, ameddig csak akartak, visszatérve pedig visszahelyezték a gombjaikat a megfelelő kosárba, miután kipihenték a röpke hancúr fáradalmait.

Természetesen Natalie nem hagyta ki a lehetőséget, hogy megbuherálja a rendszert, annak ellenére, se hogy annak pont hogy a tisztázása is az ő feladata lett volna. Már jó előre kihúzta a saját számát, majd annak a párját Thane kezébe nyomta, amikor a férfi megérkezett. Aztán persze körbejárták az egész helyiséget, a partnerük után kutatva, meglepetést színlelve, amikor végül egymásra találtak. Alig telt el fél óra, és már a táncparketten is ropták, Natalie pedig nem tudott felfigyelni a méretes dudorra a kilt alatt.

Még mindig egymásba karolva múlatták az időt, amikor a banda végül elhallgatott, félrevonulva egy kis szünetre. Ők pedig úgy döntöttek, épp itt az ideje, hogy ők is éljenek a jogukkal és szerezzenek maguknak egy szobakulcsot. Ekkor azonban az egyik bandatag félrevonta Thane-t, hogy megvitasson vele pár felmerülő problémát, amit, a véleménye szerint, a férfi feladata lenne megoldani. Thane intett Natalie-nak, hogy menjen csak előre, miközben ő a zenész felé fordult.

A nő szó nélkül bólintott és megkereste a megfelelő szobát, hogy aztán levetkőzzön és letelepedjen az ágy sarkára, szemben az bejárattal, a terasz üvegajtajával a háta mögött, amin át beragyogott a lenyugvó nap fénye, kirajzolva tökéletes alakjának sziluettjét.

Halkan felsóhajtott, ahogy lehunyta a szemét és élvezte a hátát melengető napsugarakat, közben pedig elképzelte, ahogy a férfi végre belép az ajtón és megpillantja őt. Pontosan tudta, hogy a csipkés, többet sejtető, mint takaró szexi fehérneműk és a harisnyakötők Thane gyengéi, így hát ezekre fordította a legnagyobb figyelmet készülődés közben.

Amikor pedig hallotta, ahogy a kilincs megmozdul és kattan a zár, önkéntelenül is elmosolyodott, elmerengve a rá várakozó gyönyörökre a következő kis időben.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvass más történetet is a szerzőtől! Mondjuk ezt: Az utolsó esély

Smallville 11. évad II. rész - Detektív 18. fejezet

Előzmény: Smallville 11. évad II. rész - Detektív 13. fejezet
Közvetlen előzmény: Smallville 11. évad II. rész - Detektív 17. fejezet

Folytatása következik!

Heti ajánlat - Látlak

Látlak ám!
Szóval olvass gyorsan valamit!
Mondjuk ezt:

A változatosság gyönyöre

Felperzselt föld

B-vel a föld körül

B és az erdei veszedelem.

********************************************************************************

A talajt borító ujjnyi fekete réteg hangosan recsegett bakancsom talpa alatt. Egyes, már többnyire csak elszenesedett anyagcsomókból álló darabkák még őrizték a valaha volt faágak, gallyak alakját, de lépteim legapróbb érintésére is ezernyi apró darabra omlottak szét.

Úgy éreztem magam, mint a zork kaszás, ahogy leszáll a földre és érintése nyomán minden élő holt anyaggá roskad össze. Minta csak a halál hírnökeként sétáltam volna végig ezen a szomorúan füstölgő tájon.

Persze nem az én kezem munkája volt, és még csak az emberi tettlegesség sem annyira egyértelmű kérdés... bár ezen lehet vitatkozni, de így is szívbemarkoló látvány tárult elém. A napot elhomályosították az égen borongós lustasággal tovahömpölygő felhők, így még nyomasztóbb látványt kölcsönözve a körülöttem elterülő szellemvidéknek. Bár a távolban magasodó hegyoldalakon zöldellt némi erdő, több kilométeres körzetben akár ha a Pokol buggyant volna fel a felszínre. Néhol kiemelkedett néhány száraz, élettelen fatörzs, de körülötte már csak társai szétomlott maradványai hevertek.

Valami ilyesmi látványt nyújthat a végítélet utáni világ is.

- Hé! - szakította félbe merengésemet egy hang. - Ide tilos bejönni.

Összerezzenve fordítottam teintetem a közeledő alak felé és, ha nem lett volna ilyen levert hangulatom, még el is mosolyodtam volna. Mintha egy angyal szállt volna le a pokol bugyraiba... Na jó, ez azért túlzás, a sortnadrágba és rövid ujjú pólóba öltözött, nálam nem sokkal idősebb, hosszú barna haját lófarokba hátrafogva viselő nő azonban így is üdítő, de ezzel együtt paradox színfolt volt ezen a keserű tájon. Arckifejezése azonban sokkal inkább idézte az utóbbit.

- Nem tudta, hogy itt munkálatok zajlanak? - morogta.

- E-elnézést! - tértem ismét magamhoz merengésemből. - Csak... szerettem volna körülnézni. Nem tudtam, hogy tilos a bejárás.

A nő lassan leengedte vállait és halkan sóhajtott, majd, amikor ismét rám emelte tekintetét, szemei már sokkal barátságosan bámultak rám.

- Nem számít. A lényegi munka már úgyis befejeződött. Csak azt kell kivárni, amíg a tüzek elhamvadnak, nehogy a kelleténél nagyobb kárt okozzanak.

- Értem... - néztem elgondolkodva abba az irányba, amerről beszélgetőtársam érkezett, tekintetem pedig egy kis időre megpihent az izzó vörös színben füstölgő hamuhalmon. - Alapos munkát végeztek.

- Nem mi - mosolyodott el örömtelenül, majd körbe nézett a lába közelében, hogy aztán felemeljen egy még viszonylagos épségben maradt fadarabot. Óvatos mozdulatokkal lehántotta róla a tűz által megpörkölt kéreg egy darabját, majd felém nyújtotta. - Hanem ők.

Kezembe vettem a tenyérnyinél alig nagyobb fadarabot és megvizsgáltam a kéreg alatti szöveteket. A kiszáradt faanyagban hosszú járatok kanyarogtak ide-oda. Mint egy szertelenül fejlődő metropolisz úthálózata.

- Szú - magyarázta a nő. - Tele van velük a vidék.

Lassan bólintottam. Mintha nem tudtam volna. Bár neki erről nyilván fogalma sincs. Az ő szemében akár egy városi kis fruska is lehetnék, aki úgy döntött, turistáskodik egy kicsit az erdőben. Katasztrófaturistáskodik. Nekem azonban nem adatott meg az áldott tudatlanság szerencséje. Bár persze a tudás hatalom, de ha az ember nem tud mit tenni... Itt pedig még a helyieknek is sok, mindemellett viszont kevés sikerrel kecsegtető a munka. Nem hogy nekem, a távolról jött idegennek.

Ismét felemeltem a fejem és körbehordoztam tekintetem a felégetett irtáson.

- Ez a kis rohadék felzabálja a fél erdőt - morgott társam.

- Még ha csak a felét zabálná fel, és csak itt! - sóhajtottam.

Magamon éreztem a kíváncsi barna szempárt, de nem foglalkoztam vele. Inkább ismét elmélyedtem a látványban. A hamuvá omlott erdőben és a távoli hegyoldalban az egészségesen zöldellő fákban. Vagy legalábbis az egészségesnek tetszőekben. Már azok között is voltak sárgás, vöröses, sőt, teljesen elszürkült egyedek is. Az utóbbiak már több éve ácsorogtak még talpon álló hullákként, de a többi elszíneződöttel is végzett már a szú. Azonban még a látszólag teljesen zöld és érintetlen egyedek nagy része is fertőzött már valószínűleg. Ez a kis szemétláda rovar beette magát Észak-Amerika szinte összes fenyőerdejébe, Új-Mexikó északi részétől fel egészen a sarkkörig.

Persze kérdés, mennyire ő a hibás az egészben. Elvégre ő csak egy rovar. Egy állat, amibe a természet azt kódolta bele, hogy táplálékot keressen, amit csak lehet, felfaljon, majd sokasodjon, ahogy erejéből telik. Ezzel pedig önmagában még nem is lenne semmi gond. A fenyveseken tenyésző több különbözőféle fenyőszú ugyanis éppúgy nem mindenható szuperlény, mint bármely más létező.

Fenyőszú

A fák sem teljesen védtelenek és megtanultak védekezni ellene. Épp úgy, mint az emberi test a vírusok és baktériumok ellen. Azonban, akárcsak az emberi test, amikor legyengül, a megviselt fák ellenálló-képessége is csökken.

Ez önmagában persze még semmit nem jelent. Sőt, amit jelent, az is inkább jó, mint rossz. Normális esetben ugyanis a fák többsége az elöregedés miatt gyengül le úgy, hogy nem tudja visszaverni a szú támadását. Vagyis ezek a kis rovarok nem csinálnak mást, mint eltakarítják a már amúgy is halálra ítélt egyedeket, lehetőséget teremtve az új fageneráció felnövekedéséhez.

Azon kívül, a fák bizonyos szempontból még ellenállóbbak is, mint kártevőik. Ők itt állnak egész évben, dacolva hóval-faggyal, míg a kis piszkok csak pár meleg hónapban élősködnek és szaporodnak, aztán a hideg kicsinálja őket.

Na de itt avatkozott közbe az ember. Bár nem direktben és szándékosan, de mégis... Már persze ha elfogadjuk, hogy a gyors klímaváltozás a mi művünk. Utóbbi ugyanis többnyire hőmérséklet-emelkedéssel jár, ami több szempontból is ront a kialakult egyensúlyon. Egyrészről a szú több ideig lehet aktív. Több idő áll a rendelkezésére, hogy még több fát kezdjen ki és akár az egészségesebbeket is megostromolja. Másrészt viszont a felmelegedés nem csak neki jelent helyzeti előnyt, hanem a fáknak is helyzeti hátrányt, akik pedig az emelkedő hőmérséklet miatt éppen hogy meggyengülnek. Ráadásul a folyamattal párhuzamosan a hóhatár is magasabbra tolódik a hegyekben, olyan területeket is élhetővé téve a fenyőszú számára, ahol eleddig túl hideg volt neki. Itt pedig sokszor olyan fenyőfajokkal is találkozik, akiknek eddig nem volt szerencsétlensége hozzá, így fogalmuk sincs, hogy agyoncsapják-e a kis fickót, vagy összebútorozzanak vele. A szú számára pedig így szabad a pálya.

Ismét lenéztem a kezemben pihenő fadarabra, majd lassan összeszorítottam ujjaimat, aminek hatására ez a csonk is tucatnyi apró foszlányra mállott.

- Szívós kis rohadékok, az biztos.

Társam örömtelenül felnevetett.

- Ők csak azt csinálják, amit a természet a dolguknak adott. Nem az ő hibájuk, hogy a törékeny egyensúly felborult.

- Így viszont muszáj valamit tenni ellenük - húztam el a számat, mire ő csak lassan bólintott.

- Tudod, az is lehet, hogy a természet elvégzi a munka oroszlánrészét. Ezek a kis fickók nem egyedül dolgozzák fel a fák belső részeit. Szimbiózisban élnek különböző gombafajokkal, melyek együttműködve lebontják és a szú számára is fogyaszthatóvá teszik a fát.

- Értem... - vontam fel a szemöldököm, várva a folytatást.

- Csakhogy ezek a gombafajok nem egyformák. Az egyik például kifejezetten a hűvös éghajlatot kedveli. Vagyis ha tovább melegszik a klíma, kivész.

- Vagyis nem kell többet tennünk, csak tovább puffogtatni a széndioxidot és a kis fickók maguktól megmurdálnak - eresztettem el egy gyenge poént, mire társam csak mosolygott.

- Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne. De pöttömnyi barátaink már így is épp eleget alkalmazkodtak a változó körülményekhez. Nem kizárt, hogy ezt is nevetve túlélnék.

- Értem... Akkor mit lehet tenni?

- Meg kell próbálni valahogy útjukat állni. Brit-Kolumbiába a permetezéssel próbálkoznak, de az túl drága, ráadásul egy egész erdő bepermetezése több kárt okozna, mint hasznot.

- Szóval itt, Albertában, inkább az erdőégetésre esküsztök - néztem ismét körbe a fenyőtemetőn.

Alberta tartomány, Kanada

- Ezt a területet már amúgy is belakta a szú - sóhajtott a nő. - A fák túlnyomó többsége vagy halott, vagy haldoklik. Nem okozhatunk sokkal nagyobb kárt, ha kivágjuk az egészet és mindent elégetünk. A szú viszont elpusztul és talán sikerül visszaszorítani.

- Talán - visszhangoztam színtelen hangon, mire ő lassan bólintott.

- Így van. De többet úgyse tehetünk. Egyelőre.

Néhány pillanatig nyomasztó csend borult ránk. Éreztem, hogy ő is kényelmetlenül toporog mellettem, ahogy a pusztítás nyomait szemléljük.

- Amúgy... - törte meg ismét a csendet és újból magamon éreztem tekintetét. Ezúttal azonban nem az a szúrós, bizalmatlan pillantás fúródott a bőrömbe, hanem kellemes bizsergés szaladt végig gerincemen. - Én Diana vagyok - nyújtotta felém a kezét egy barátságos mosoly kíséretében.

Viszonoztam arckifejezését és gyengéden megszorítottam kezét. Ekkor figyeltem csak fel a hüvelykujján pihenő egyszerű fém gyűrűre. Vagy már amúgy is menni készült, vagy egyébként is csak felügyelni küldték ki és azért nem vette le a munkához igencsak praktikátlan ékszert. Az üzenete miatt viszont én örültem, hogy így tett.

- Engem szólíts csak B-nek! - villantottam felé egy csábosabb mosolyt.

- Rendben... B - válaszolta kissé önfeledtebben. - Mit szólnál, ha meginnánk együtt egy kávét? - Hátrapillantott az utolsó fahalomra, majd ismét rám nézett. - Ez már rendben lesz és nekem is jól esne egy ital. A sátramban van egy kevés.

- Szívesen elfogadom a meghívást - válaszoltam sokat mondóan. Nem voltam biztos benne, de erre mintha enyhén elpirult volna. Azonban egy szót se szólt, csak intett, hogy kövessem, majd egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, miközben óvatos léptekkel keresztülvágtunk az elhamvadt erdőn.

*****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is a klímaváltozás következményeiről B tolmácsolásában itt: Jégverem