Bálnák völgye

B-vel a föld körül

Kincsek a sivatag mélyén. Horizontálisan és vertikálisan is.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A nap narancsszín korongja fényesen ragyogott le a tájra. Perzselő hevülete még a levegőt is enyhe remegésbe vonta, miközben forró ujjaival végigtapogatta a talajt. Örültem, hogy volt annyi eszem, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy reggel elhagytam a szállásomat, szabadtéren egy pillanatra se vettem le a napszemüvegemet. Ennek ellenére mégis olyan volt, mintha milliárdnyi kis fénytüske minden erejével azon lenne, hogy egyenesen a szemeimbe fúródjon.

Ahogy ott ácsorogtam, fejemet kissé felemelve, élvezve, ahogy az enyhe szellő épp csak gyengéd ujjak gyanánt végigsimít arcomon és alkarom valamint lábszáram ruha alól kilógó részein, végig csak egy mondat visszhangzott a fejemben. Egy ostoba filmes idézet, ami viszont tökéletesen leírta a látványt. Mintha csak a Star Wars-filmek Jar Jar-ja mellettem is ott állt volna, hogy a Tatooin után erre a vidékre is azt mondja, a napfény itten a gyilok a földbe.

És valóban. Ahogy körbe tekintettem, pontosan az a látvány tárult elém, amit az ember ettől a helytől vár. Attól a vidéktől, ahol a magasan járó nap tikkasztó hevét egy elkószált felhő sem korlátozza le. Vagyis... amit az az ember vár, aki sejti, mit látat az ilyen vidékeken. Mert ha az ember, hozzám hasonlóan, messzire eltávolodik Kairótól délnyugatra, pontosan azt kapja itt, a Szahara szívében, amit a Szahara megnevezése takar. Még ha ez sokakat meglepetésként is érne.

Ha az ember sivatagra gondol, lelki szemei előtt végtelen homoktenger jelenik meg szélfútta buckákkal, esetleg néhol egy-egy zsebkendőnyi oázissal és semmi mással, ameddig csak a szem ellát. Az igazat megvallva ilyenből is akad nem kevés. Dél-Arábiában, Irán belső medencéiben, Nyugat-Kínában, de még a Szaharában is. Viszont önmagában a sivatag megnevezés messze nem csak ezt jelenti. Definíció szerint ahhoz, hogy egy területet sivatagnak nevezhessünk, nem kell más, pusztán csak hogy évente ne essen ott egy bizonyos, meglehetősen alacsony mennyiségnél több csapadék. Vagyis az egyetlen kritérium, hogy szárazság legyen. De hogy milyen a hőmérséklet, a domborzat vagy a talajviszonyok, az teljességgel lényegtelen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Föld legszárazabb területe, az a vidék, ahol a legrégebb óta, ide s tova kétmillió éve nem esett egy csepp csapadék se, vagyis a legsivatagosabb sivatag az egész planétán, nem más, mint egy jégmező az Antarktiszon. De emellett sivatagnak számítanak Dél-Afrika vagy Közép-Ázsia szárazságtűrő bozótossal benőtt pusztaságai is és, igen, a Szaharának ezek a szegletei is, ahol pedig annyira sok homok nem tárul a bámészkodó szeme elé, mint azt várná. Az alóla a felszínre törő kőzet viszont annál inkább.

Ahogy körbe néztem, ezen a vidéken ugyanis nem végtelennek tetsző, az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terjeszkedő homokos síkság tárult a szemem elé, hanem egy gigantikus völgy. Egy hasadék a mészköves talajban, amelyet a helyi arabok a vádi típusmegjelöléssel illetnek. Nevezetesen olyan völgy, amit a gyorsan robogó folyóvíz vájt ki és a szél által tovahordott homokszemek csiszoltak.

De nem, nem ment el az eszem és nem kaptam hőgutát sem a perzselő naptól, hogy vizet vizionáljak a sivatag kellős közepére. Bár nem olyan ritka jelenség az sem, mint várnánk. A sivatag létének kritériuma ugyanis az, hogy évente ne essen több csapadék kétszázötven milliméternél. Azt viszont senki nem szabta meg, hogy ez a mennyiség mikor és mekkora etapokban csöpörögjön le. Pedig ez sem mindegy, egyáltalán. Kétszázötven milliméter eső ugyanis egy év alatt nagyon kevés, ha viszont mindezt úgy produkálja Ég-anya, hogy az év háromszázhatvannégy napján semmi nem esik, a maradék egy nap pedig kétszáz milliméternyi eső egyszerre, akkor az a vidék biza sivatag, de azon az egy napon bele lehet fulladni a rengeteg vízbe. Az a rengeteg víz pedig nem marad egyhelyben, hanem összegyűlik és folyóként hasít át a vidéken, míg csak a hőség fel nem szárítja. Mindeközben pedig mélyen belemar a kőzetanyagba, ami a Szaharának ezen a vidékén jellemzően mészkő, jellegzetes formájú völgyeket kimosva, melyeket aztán, a víz eltűnte után, a szél tovább formál, legyalulva a mészkő kiálló részeit, tovább növelve a homoktengert. Ugyanis maga a homok se feltétlenül egynemű anyag. Általában kvarc, de még ezen belül is rendkívül változatos csiszolástermék, melyet a szél munkája hoz létre, ahogy különböző kőzetdarabokat egymáshoz verve apró szemcsékké őröli őket.

Bár engem nem ért váratlanul a vádi jelenléte és a végtelen sivatagi homok helyett a sziklás táj látványa, mégis csodálattal szemléltem a vidéket. Egyiptom sivatagának ezt a félig-meddig eldugott, autentikus, mozdulatlanságba fagyott vidékét.

A Vádi El Hitan azonban nem csak ennyi volt. A természet csodaszép mesterműve, a sivatag csodája. De emellett nem csak mészkövet hoztak itt felszínre a természet erői és nem csak homokot termelnek a mészkőből. Nem. A Vádi El Hitanban rejtőzik valami más is, ami messze kiemeli a térség többi vádija közül.

- Itt van még egy - rázott fel merengésemből egy hang a hátam mögül.

Szinte automatikusan fordultam meg, hogy tekintetem a tőlem úgy kőhajításnyira a földön térdelő alakokra emeljem. Szerettem ezzel a kis csapattal utazgatni és, kár lenne tagadnom, a munkájuk is érdekelt nem kicsit, de ha porban turkálásra került a sor, inkább a profikra hagytam a nehezét. Inkább, mint hogy elrontsak valamit.

Most viszont, hogy a hosszú ideje tartó fáradtságos munka meghozta a gyümölcsét, én is gondolkodás nélkül odasiettem aratni.

Bár konkrét gyümölcs az nem sok volt ott se. A homok és az idők során keményre összecementálódott vízi üledék alatt nem is lehetett túl sok. Voltak viszont csontok. Itt pedig éppenséggel nem is akárhogy, ugyanis a föld alól, társaim munkája nyomán, egy egész, méretes, jó tíz méter hosszú csontváz emelkedett ki.

A Lady boldogan elmosolyodott, miközben az irányítása alatt álló csapat tagjai kis ecseteikkel tisztogatták a csontokat.

- Itt az eredmény - mondta, inkább csak magának, de aztán rögtön rám emelte a tekintetét és még szélesebb mosollyal hozzátette: - Repül a bálna - elismételve a dalszöveget, amit előző este tanítottam neki iszogatás közben. - Vagyis ez inkább gyalogol - tette hozzá kényszeredetten kuncogva.

Szemei alatt termetes táskák virítottak és látszott rajta, hogy alig áll a lábán... vagyis inkább térdel rajta, de az lényegtelen. Egyértelmű volt, hogy nem aludt túl sokat az éjjel. Ennek ellenére nem ment el az esze és nem kergetett lázálmokat. Sőt, még csak hülyeségeket sem beszélt. Ugyanis pontosan az hevert előttünk a homokban. Egy bálna csontváza. Hiába voltunk több száz kilométerre a legközelebbi tengertől, a kicsinek épp nem nevezhető fickó mégis ott pihent a felszín alatt. Márpedig olyan kőzetek alatt, amiket nem ám az időszakos folyók hordtak ide, hanem a tenger hullámaiból rakódott le. Igaz, nem tegnap, nem is tavaly, hanem még több mint húsz millió évvel ezelőtt, az eocén korban, amikor ezt a tájat még a Thetys őstenger mosta. Abban az őstengerben pedig, ami, bár kissé félrevezető módon, nevezhető a Földközi-tenger nagy testvérének is, bálnák is éltek. Méghozzá olyanok is, amiknek nem csak uszonyaik voltak.

Mindennek bizonyítékaként ott hevert előttünk az a több millió éve elhullott jószág, melynek hátsó fertályánál ott pihentek két darab láb maradványai. Bár egyenként nem voltak nagyobbak, mint egy három éves kis lurkóéi, vagyis arra teljes mértékben alkalmatlanok lettek volna, hogy ezt a behemótot megtartsák, de mégis, egyértelműen és összetéveszthetetlenül kifejlett lábak voltak.

- Egy korai cetfaj lehet - morfondírozott a Lady, inkább csak magában beszélve. Folyamatosan egyre laposabbakat pislogott, mintha, a szemmel látható izgatottsága ellenére is, itt helyben akarna elaludni. - Valószínűleg nem sokkal a szárazföldi fejlődési láncról való leválás után élhetett, amikor ezek a jószágok bemásztak a vízbe.

Lassan bólogattam, igyekezve elleplezni, hogy számomra ez volt az össz információ, amit meg tudtam volna állapítani a csontvázból. Érdekelt a téma, de nem igazán voltam otthon a cetfélék evolúciójának kérdéskörében. Csak azt a meghökkentő apróságot tudtam, hogy a kék bálna, a valaha élt legnagyobb emlős legközelebbi szárazföldi rokona a fokföldi szirtiborz, egy negyvenöt-ötvenöt centis, két-öt kilós rágcsáló. De ez itt nem túl sokat segített.

Mindennek ellenére viszont lenyűgözve néztem a leletet. Nem mintha ritkaság lett volna. A Vádi El Hitanban legalábbis nem. Nem hiába nevezik ezt a vidéket másképp a bálnák völgyének is. A természet munkája ugyanis ezen a vidéken, belevájva fogát a felszíni kőzetekbe, nagy területen kihantolta az eocén-kori üledékeket, helyenként felszínre, máshol pedig legalábbis felszínközeli állapotba hozva a régen elhullott cetek maradványait, rengeteg munkát adva a paleontológusoknak.

A Lady elnyomott mellettem egy méretes ásítást.

- Mozgalmas volt az éjszaka? - mosolyogtam rá cinkosan.

- Hát... mondhatjuk úgy is. - Az ő mosolya kevésbé volt őszinte, miközben megrángatta inge gallérját, hogy egy kis levegőt juttasson alá.

- Azt látom - néztem jelentőségteljesen nyakára, ahol egy méretes, kör alakú folt éktelenkedett.

Fáradtsága ellenére hamar észrevette a jelzést és villámgyorsan feljebb húzta gallérját, hogy eltakarja a nyomokat. Én pedig nem szóltam semmit, csak magamban somolyogtam. Mozgalmas éjszaka lehetett bizony. Jó eséllyel még a kinti egyiptomi időhöz képest is elég forró volt a hangulat a szobájában számára és a tettestársa számára.

Ahogy pedig erre gondoltam, szinte abban a pillanatban meg is érkezett az első számú gyanúsított.

Isabelle, rólam tudomást se véve, gyorsan átszlalomozott a szerte-szét hagyott felszerelési tárgyak között, hogy végül térdre ereszkedjen a Lady másik oldalán.

- Frissen főztem, asszonyom! - nyújtott egy csésze teát a kókadozó nő felé. - Igya csak meg.

Társunk tompán elmosolyodott és bólintott, miközben átvette az italt. Isabelle pedig közben kissé felemelte a fejét és tekintetünk egy pillanatra összevillant. Azok a zöld szemek árulkodóbbak voltak, mint egy öt évesek számára is túlzottan szájbarágós stílusban megírt könyv. Szinte alig tudtam megállni, hogy fülig szaladjon a szám.

Hiába, még ha a Lady-ről is beszélünk, ha megkapja az ember az engedélyt egy igazi aranybányának számító területen az ásatásra, akkor sem tud uralkodni az ösztönein. És talán nem is akar.

***************************************************************

Ha tetszett, olvass B és a Lady kalandjairól egy másik vádikkal szabdalt vidéken is itt: A múlt kútjai

Kleopátra

B-vel a föld körül

B és az elveszett sír misztikuma... Na meg az alkohol.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A föld mintha eggyé vált volna a fölötte mozdulatlanul vibráló levegővel. Bár az ég ennél tisztább nem is lehetett volna, mégis talán pont ez okozhatta a bajt. Na meg az a tetemes adag alkohol a gyomromban, amit az előző este hűvösében benyakaltam. Nem hiába tiltják a szokások ezen a vidéken az ivást. Egy két korty sör persze még nem árthat meg, de inkább akkor már ne igyon semmit az ember fia-lánya! Úgy a biztos. Bár én nem vagyok mohamedán, de azt a saját káromon kellett megtapasztalnom, hogy bizony nem csak Allah verheti meg az ezen szabály ellen vétőket, hanem a perzselően tűző nap is.

Hiába bújtam meg egy félig leomlott falcsonk árnyékában, a fennvaló, izzó tűzgolyóbis így is utolért. A föld szinte eggyé vált a felette a hőségtől mozdulatlanul vibráló levegővel, igen. Ugyanolyan száraznak és porral teltnek éreztem, ahogy átjárta tüdőmet, mintha csak a homokok szipuznám fel a talpam alól. A legdurvább másnaposság szerencsére elkerült, de a Ráktérítőhöz közeli szélességi kör hevületében mégis úgy lüktetett a fejem, mintha az amúgy mozdulatlannak tűnő levegő valójában két hatalmas kézként szorongatná.

- Nézzétek csak! - rántott ki kábulatomból egy ismerős, vidám hang. Mert bizony, amíg én ott süttetés helyett hűtöttem a hasam a nap helyett az árnyékkal, vagy, ahogy egyik régi jó tanárom mondaná, szintetizáltam, körülöttem javában folyt a munka. Elvégre mit csinálna egy rakat tudós, ha a semmi közepén találna egy rakat elhagyatott romot? Elkezdene ásni, hogy aztán előkerítsen egy rakat lomot, ami talán jobb, ha a föld alatt is marad.

Na jó, kicsit igazságtalan vagyok... Kicsit nagyon. Hiszen ismertem már egy ideje a Lady-t és tudtam, ha ő valahova ennyire el akar jutni, mint ide, arra nyomós oka van. És pontosan értettem én is mindent, egészen addig, amíg le nem gurítottam azt az átkozott piát tegnap este. Azóta, hogy az iddogálás után aludni tértem, már semmi nem érdekelt, csak hogy kijussak innen.

Nem mintha amúgy nem lett volna elsőosztályú a terület fekvése. A tenger is itt hullámzott alig egy kőhajításnyira a hátunk mögött. Azonban ebben se volt túl sok köszönet. Nem hiába nevezik ezt a porlepte országot a Nílus ajándékának és nem a Földközi-tengerének. Egyiptom területének ugyanis több, mint kilencvenöt százaléka sivatag. A homokdűnéket pedig még a tengerpart se tartja messze, csak a vidéket átszelő hatalmas folyam mindenfelé kiteregetett hordaléka.

Ez a terület mégis tartogatott némi üdvöt az itt tengődőknek. Egyrészt a Nílus hatalmas kiterjedésű deltája se volt különösebben messze, másrészt, ha az azáltal és a tenger által határolt háromszög harmadik oldalát nézzük, ott meg ott hullámzott az enyhet adó Mareotisz-tó.

Csak az a kár, hogy ez utóbbiról egy kissé lekéstünk. A valaha hajózható víztömeg, melyet egy mészkő gát választott el a tengertől, az ókorban igencsak forgalmas helynek számított. Az Egyiptom életadójának legközelebbi ágával is összekötött tó hosszan elnyúlva húzódott az ország északnyugati részén a líbiai vidékek irányába. A nyugatról érkező törzsi kereskedőknek így csak a tó legnyugatabbi pontjáig kellett eljutniuk, ott máris eladhatták portékájukat az egyiptomi hajósoknak, akik aztán a

Mareotiszon és a Níluson át eljuttathatták birodalmuk bármelyik említést érdemlő zugába, vagy akár kivihették a Földközi-tengerre és azon át a Mediterráneum más népeihez is. Az idő azonban nem csak a népek, de a tó felett is eljárt. A valaha hatalmas víztömeg a huszadik század elejére kétszáz, a huszonegyedik hajnalára pedig mindössze ötven négyzetkilométeresre zsugorodott, elveszítve az ókori Egyiptom kései történetének fővárosa, Alexandria déli vízi összekötőjének szerepét. Persze a mára metropolisszá nőtt város ezt egy cseppet se bánta. Lakótelepek nőttek ki a valaha volt tómederből, hogy otthont adjanak a népszaporulatnak.

Errefelé, valamivel nyugatabbra azonban, a Mareotisz kiszáradása minta csak az élet fokozatos eltűnésének újabb lépcsője lett volna. Hihetetlen volt belegondolni, hogy valaha, Alexandria megalapítása után, az első fénykorában, ez a már romkupaccá vált hely kiemelt fontosságú volt egész Egyiptomban.

Az akkoriban a görög nyelvű világhoz tartozó egyiptomi elit Taposiris Magnának hívták, a mai egyiptomi arabok pedig Abu Sirnak nevezik azt a koszfészket, aminek közelében ez az épületegyüttes fennmaradt. És valóban, a fennmaradt a legjobban illő szó arra, ami itt körülvett minket. Ha az ember elmegy Aquicumba, a Stonehenge-hez, vagy akár a gízai piramisokhoz, hogy ne tekintsünk túl messzire, kőhalmokat lát, melyeknek több száz, akár több ezer éves múltja megérintheti az arra fogékonyakat, de mégis, képzelőerő kell, hogy az ember belehelyezkedjen a képzetbe, hogy ezek az építmények már mióta ott állnak. Itt, a sivatag tenger felőli peremén viszont tényleg olyan volt, mintha a valaha volt ókor egy igencsak frekventált helyén lennénk, amiből azonban a századok folyamán fokozatosan kiveszett minden szín és élet. Vagy lehet, csak az alkohol tette?

Akár így, akár úgy, a helyet először elhagyták az emberek, még a középkor hajnalán, aztán az épületek is belerongálódtak a sivatag szürkésbarnaságába, végül pedig az északon hullámzó tenger mellől a délen hullámzó tó is eltűnt. Ha az épületegyüttes északi részén, a parthoz legközelebb álló emelvényre, a valaha Alexandriában állt világítótorony kicsinyített mására néztem, az is olyan volt, mint egy valaha tényleg erős, jól funkcionáló épület, amiből azonban a századok minden erőt kiszívtak.

De persze nem néztem rá, mert akkor szembe kellett volna néznem a nap perzselő erejével, ami szinte egy csapásra felforralta az agyvizemet. Inkább a másik romhalmaz belseje felé bámultam, a templom maradványaiba, melynek közepén most izgatott társaim guggoltak.

Halkan nyöszörögtem és feltápászkodtam, hogy én is oda vánszorogjak és megnézzem az érdeklődés tárgyát.

Taphosiris Magna valaha kiemelt kultuszhely volt. II. Ptolemaiosz, az Egyiptomot meghódító Nagy Sándor helytartójaként, majd kvázi utódaként itt regnáló és dinasztiát alapító Ptolemaiosz fia alapította az egyiptomi Ízisz és Ozirisz templomaként, utóbbinak nevét Osiris formában bele is foglalva a település nevébe. A görög és egyiptomi építészeti elemeket ötvöző architektúra a régi vallások korának leáldozása után kopt templom lett, mielőtt az enyészetnek hagyták volna, előtte azonban volt történetének egy sokkal fontosabb vonatkozása is. Az ókori Egyiptom utolsó önálló uralkodója, VII. Kleopátra, egyes feltételezések szerint ide temettette magát. Annyi bizonyos, hogy már életében is igen sok párhuzamot vont saját személye és Ízisz istennő között, az elmélet hívei szerint pedig utolsó nagy partnerét, Marcus Antoniust a transzcendens nőalak férjével, Ozirisszel azonosította. Így hát mi sem lehetett kézenfekvőbb, minthogy a földi Íziszt és Oziriszt mennyei megfelelőik Alexandriához amúgy is közeli és nagy becsben álló templomában temessék el?

Persze minderre a mai napig semmi bizonyíték nincs, szóval az az óriási szenzáció elég vonzó lehet minden régésznek, hogy végül ő találja meg a nagy fáraónő végső nyughelyét.

Bennem is felpislákolt az érdeklődés szikrája, ahogy az összegyülekezett kis csapat vállai felett a Lady-t kerestem tekintetemmel, aki az alapos műgonddal a földbe mélyített gödör mellett guggolt, kezében a frissen felszínre hozott koponyával.

- Egész kicsi gyerek lehetett - állapította meg. - Nézzétek!

Eszközeivel óvatosan lekapargatta a koszréteget egy különösen szabályos formájú dudorról az orr alatti részen. Ekkor figyeltem csak fel rá, hogy a lelet nem teljesen ép. A járomcsont alatt az egyik oldalon végig az állcsúcsig egy vékony réteg hiányzott a maradvány anyagából. Ahogy gyomrom összerándult az immár fejemre tűző nap keltette émelyítő érzéstől, inkább igyekeztem nem belegondolni ennek okába. Talán a századok folyamán elmozdították valamikor a testet és akkor sérülhetett meg. Vagy még a temetés során. Ki tudja?

De nem is nagyon érdekelt. Csak bámultam, ahogy a Lady lekapargatja a piszkot a különös kitüremkedésről. Egy fog volt. És nem egyedül. Különös látvány volt belülről megszemlélni egy gyermek koponyáját, aminek mélyén, az állkapocs csontjába ágyazódva és az orrüreg alatt is, a csont mélyén, a tejfogak alatt ott várakoztak a végül soha ki nem nőtt felnőtt fogak. Különös, izgalmas, de közben valahogy, furcsa módon, émelyítő látvány is volt. De lehet, megint csak az előző esti felelőtlenségem tette.

A lényegen azonban mit sem változtat, ez az amúgy is eléggé kis méretű koponya ezek után már egyértelműen nem lehetett a harmincas éveiben elhunyt uralkodónőé. Bár a gödör köré gyűlt régészeket talán még annál sem izgatta kevésbé, mintha magának Nagy Sándornak az elveszett maradványaira bukkantak volna véletlenül, az én figyelmem ismét háborgó gyomromra és lüktető fejemre terelődött.

- Jól vagy, B? - nézett fel rám a Lady. - Nem nézel ki túl jól.

Lassan megráztam a fejem, de aztán meg is bántam, ahogy belé költözött a szédülés.

- Csak a tegnap este következménye.

Társam sokat mondóan elmosolyodott. Ő már akkor is hangoztatta, hogy nem jó ötlet, amit művelek, de most, inkább perzsa őseitől örökölt keleties külleme, barna bőre és sejtelmes szemei mellé társult annyi az angol jólneveltségből, hogy ezt ne tegye szóvá. Inkább visszafordult a kezében tartott lelethez.

- Ehhez finomabb eszközök kellenek - állapította meg. - Isabelle! Ide hoznád a kocsiból a hatos ládát?

Mellette térdelő társa, sofőrje és mindenese egyben, felemelte a fejét és rá nézett, majd szó nélkül felém fordította szikrázó zöld szemeit. Bár ritkán szólt hozzám és akkor se volt egyetlen rossz szava sem, tökéletesen éreztem felém áramló ellenszenvét és azt a megfoghatatlan kínzó vibrálást, ami hármunk között remegett vele és a Lady-vel. Pontosan tudtam, mi húzódik a háttérben és eszem ágában se volt belerondítani a jénai tálba, de ezt valahogy sosem sikerült még megfelelően kommunikálnom felé. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az a kristálytiszta érzés, hogy a zöldszemű szőkeség mennyire nem akar kettesben hagyni munkaadójával. Még akkor is, ha tulajdonképpen nem is maradnánk kettesben, tekintve a csapat többi tagját.

Én azonban mégis inkább engedtem.

- Hagyjad! Megyek én - morogtam. Egy újabb gesztus, amellett meg úgyis, talán a mozgás segít rajtam kicsit.

- Rendben - bólintott a Lady. - A terepjáró csomagtartójában kell hogy legyen. Az oldalára van festve a szám.

- Megtalálom - motyogtam félhangosan és megtoldottam egy bólintással is, miközben visszafelé indultam a falmaradvány irányába, melynek árnyékában korábban megbújtam és amelynek túloldalán, pár percnyi ügetés távolában, ott parkolt kis csapatunk kocsikonvoja.

A nap nem tűzött már olyan erősen. Egyrészről az évnek direkt olyan szakát választottuk, amikor kevésbé perzsel a hőség, másrészt meg már úgyis közeledett az este. Nekem mégis mintha bográcsban sütögették volna az agyamat.

Ahogy felkapaszkodtam a faltöredék egyik erősebben erodált részének alacsony kiemelkedésére, tagjaim már az enyhe megerőltetéstől is remegni kezdtek.

Fene essen ebbe az egészbe! - gondoltam. - Fene a Lady-be, a rohadt ládájába, fene Isabelle féltékenységébe, fene az egész ásatásba és fene magába Kleopátrába is! Hogy miért nem tudott inkább Malibuban temetkezni? Vagy most még annak is örültem volna, ha Szibériát választja.

Némán a fejemben visszhangzó szavaim hirtelen elhallgattak, ahogy furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha egy kéz érintette volna meg a tarkómat. De nem is egy valódi kéz tapintásának illúziója volt, hanem már a képzet is csak az áttételes érintés által küldött ingerület.

Fejem elnehezedett, akárha valamiféle köd telepedett volna rám.

Éreztem valakinek a jelenlétét. Persze, ez önmagában nem lett volna különös egy ásatáson, ahol sok ember megfordul, de ez most már volt. Más és megfoghatatlan.

Egyszerre volt embert próbálóan nehéz és légiesen könnyű felemelni a fejemet. Tekintetem úti célom felé fordult, azonban a nem túl nagy távolság ellenére sem láttam magam előtt a kocsikat. Csak a homályos derengés reszketett előttem és... és az alak, ami most hirtelen, mint a semmiből lépett ki belőle légies kecsességével. Alacsony, karcsú jelenés volt. Bár testét bő, tunikaszerű fátyol takarta, leheletvékony anyagán keresztül előderengett az általa rejtett karcsú alak. Tekintetemet elhomályosította ugyan a kábulat, mégis, hosszú, alabástromszín nyaka felett látni véltem a rövid, jellegzetes ívű fekete frizura keretezte gyönyörű arcot.

Bár nem maradt fenn hiteles ábrázolás az ókor nagy csábítójáról, azzal a kortárs írók jelentős része egyetértett, nem a klasszikus értelemben vett szépsége volt az, ami megigézte rajongóit, sokkal inkább eleganciája és kisugárzása. Én viszont mégis egy leírhatatlanul csodálatos alakot és arcot láttam magam előtt. Bár agyi ingerületeim egy lajhár sebességével vánszorogtak, agyam kevésbé fogott, mint a kiürült töltőtoll, mégis szinte átjárta lényemet a szépsége.

A jelenés nem szólt egy szót se, csak elmosolyodott. Nem csak ajkaival, de egész lényével, és körülötte az egész vibráló homály mosolygott. Aztán lassan, szó nélkül megfordult és visszalépett a ködösségbe.

Várj! - akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Szám se mozdult, csak bámultam egyre jobban elhomályosodó alakját.

- B... B... B... B... - visszhangzott a fülemben, először a leheletnél is halkabb suttogásként, majd mindig egy árnyalattal hangosabban és hangosabban, párhuzamosan azzal, ahogy agyam lassan kitisztult. Végül pedig megéreztem a hátamhoz érő kezet. Most már nem képzeletet, hanem igazit. - B, jól vagy?

Ólom-nehéz mozdulattal fordítottam tekintetem a rám tekintő zöld szempár felé. Azokban az íriszekben azonban most nem volt döfő vád vagy gyanakvás, csak őszinte, bár így is kimért és távolságtartó érdeklődés.

- Persze, persze - bólintottam és megnedvesítettem ajkaimat nyelvemmel. - Máris hozom a lá...

- Hagyd csak! - szakított félbe Isabelle. - Majd én hozom. Inkább pihenj le!

Voltam amúgy elég makacs, hogy így is elvánszorogjak a terepjáróig, de most mintha minden energia és akaraterő kiszállt volna belőlem. Agyamban még mindig ott vibrált a ködösség és az a gyönyörű, igéző mosoly a múltból.

Lassan bólintottam és leereszkedtem a falról. Erre Isabelle is csak bólintott, majd amikor már kényelmesen visszahuppantam a fal tövébe, korábbi helyemre, mászni kezdett korábbi utamon.

Fejem lassan elnehezült a megerőltetéstől és egy pillanatra lehunytam a szemem, kizárva a világ zajait.

- Nézzétek csak! - rántott vissza szinte azonnal a valóságba egy hang.

A Lady ott guggolt a gödör szélén, kezében egy gyerekméretű koponyát tartva, ahogy a többiek odagyűltek köré. Isabelle is mellette térdelt. Egy pillanatra se nézett rám, tekintete mereven a leletre szegeződött.

Talán csak álom volt az egész? Az sok mindent megmagyarázna.

Lassan megráztam a fejem, mintha azzal tovaűzhetném a kábaságot. Megfogadtam, hogy egy ideig egy kortyot se iszom többet, de addig legalábbis biztosan nem, amíg el nem hagyom ezt az istenverte forró tájat. Most viszont inkább csak még inkább elernyedtem és kényelembe fészkelődtem magam a fal tövében, hogy valahogy kibekkeljem a nap végét, amikor visszatérhetek az ágyamba. Holnap is lesz nap. Akkor talán már jobban leszek, Kleopátra pedig várhat addig, hogy rátaláljunk. Elvégre bő kétezer év után mit számít még további egy nap?

******************************************************************************

Ha tetszett, olvass B más illúziójáról is "képzeletbeli" szép nőkről itt: Szellemhegy

Rokonlátogatás

Magyarokba a világon mindenhol botlani. Még ott is, ahol az ember nem is várná.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

Az öreg Rolls-Royce méltóságteljes lassúsággal döcögött végig a szedett-vedett, útnak alig nevezhető aszfaltcsíkon. Saját tájidegenségével mit sem törődve a súlyos behemót rendületlenül falta a távolságot, miközben körülötte már-már remegett a levegő a perzselő hőségben.

- Nagy fáradtság lett volna légkondit is beszerelni? - morogtam.

- Aki nem bírja a meleget, ne jöjjön Afrikába - jött a csattanós, ám mégis a végtelenségig kimért válasz a zöld szemek egy lesajnáló pillantásával együtt.

Úgy döntöttem, inkább nem reagálok. Valahányszor szóváltásra került sor köztünk Isabelle-el, a vége csak kislányos durcázás lett. A Lady pedig nem szólt közbe, csak mindig, ahogy most is, ült az anyósülésen és vigyorgott rajtunk. Valószínűleg jót nevetett magában azon, két ekkora gyereket hozott magával.

Válasz helyett csak fújtam egyet, majd hátradőltem az ósdi kocsi hátsó ülésén és kibámultam a mellettünk elsuhanó városra. Vádi-Halfa, Szudán legészakabbi városa, leginkább egy szedett-vedett egyszerűséggel összedobált házkupacnak tűnt. Mint egy hatalmasra nőtt, mindenfajta tervezést nélkülöző falu. Ám a Nasszer-tótól délre, a határ szudáni oldalán, ez volt az egyetlen település több mint száz kilométeres körzetben. És Egyiptom felől is az egyetlen megközelítési lehetőség a Nílus ellenkező irányba hömpölygő áradatát harminc óra alatt leküzdő hajó. Szóval, lehetett fanyalogni, de jobbat találni nemigen. De hát, elvégre, ez Afrika, nem Miami Beach.

Éreztem a városiak kíváncsi tekintetét magunkon, ahogy a jó állapotban lévő, de így is ősöreg kocsival bedöcögtünk a piacra.

- Helyben vagyunk - mosolygott a Lady, miközben Isabelle leparkolt egy alkalmasnak ígérkező helyen.

Ahogy kiszálltunk, azonnal előre hajtotta fejét és feltette karimás kalapját. Én pedig egy pillanat alatt megbántam, hogy nem követtem a példát. Légkondi van vagy nincs, mégis, amikor kiléptem az utcára, úgy csapott arcul a forró fuvallat, mintha a már amúgy is betonolvasztó hőség még vagy tíz fokot emelkedett is volna.

Elővettem egy kendőt és letöröltem homlokomról az izzadtságot, majd én is kikotortam a kocsiból valami tökfödőt, hogy a napszemüveg társaságában a fejembe nyomjam.

- Na - mosolygott rám a Lady -, akkor indulhatunk rokonlátogatóba.

***

Van valami szürreális abban, amikor egy félig perzsa származású, és kinézetű, angol nő, Indiana Jones-szerű jelmezben, a "magyar" szót kérdezgeti mindenkitől úton-útfélen egy szudáni bazárban, arabul. Ha nem tudom előre az útcélunkat, még akár azt is hihettem volna, megőrült.

De a még szürreálisabb csak ezután követezett. Miután ugyanis kísérőm már vagy a huszadik árust faggatta, hirtelen megállt mellettünk egy középkorú férfi. Ráncos, barnás arca először csak érdeklődve szemlélte a furcsa európai jövevényeket. Nincs is ebben semmi különös, gondoltam. Elvégre, nem sűrűn járhat két ilyen alak a ezen a környéken. A férfi szeme azonban hamarosan felcsillant és vastag ajkai mosolyra húzódtak.

- Magyar? - ejtette különösen a szót, magára vonva a Lady figyelmét.

- Igen - bólogatott mosolyogva. - Ismer talán magyarokat?

- Hát hogyne - bólogatott hevesen a férfi. - Én is magyar vagyok. Esetleg ön is? - csillantak fel barna szemei.

- Sajnos nem - csóválta a fejét kísérőm. Bár egy angol arisztokrata szájából, jelen összefüggésben, a "sajnos" az én arcomra leginkább csak mosolyt csalt. - De a társam igen - intett felém.

Beletellett néhány pillanatba, amíg felfogtam szavai jelentését, az izgatott férfi addigra viszont már előttem termett és két keze közé fogta enyémeket, miközben boldogan nézett fel rám.

- Üdvözletem. Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Absul Hasszán Mohamed. Allah óvja a magyarok földjén!

***

Valamivel tájékozatlanabb emberek számára olcsó tréfának tűnt volna, ahogy a következő percekben vagy egy tucat helybéli fizimiskájú muzulmán férfi körénk gyűlt és magukat magyarnak titulálva köszöntöttek. Persze a világ mindig tartogat meglepetéseket.

Abdulnak nem tartott sokáig, amíg felfedezte a hasonlóságot köztem és egy izzadó sörös ló között. A felfedezés hatására pedig készségesen meginvitált magához egy kis frissítőre.

Önkéntes vendéglátónk, mint azt készségesen el is magyarázta nekünk, a magukat magyarabnak nevező törzsbe tartozott. Bár a szó, hazai fül számára kézenfekvőnek hatóan, a magyar és az arab népnév összemosása is lehetne, valójában a magyar és a szudáni arab "ab" szó párosítása, mely így, együtt, magyar klánt jelent. És nem is véletlenül, ahogy az Abdul szájából a Nílusnál is nagyobb áradattal kiömlő vízfolyamból megtudhattuk.

- A magyarab közös őse, a hagyományaink szerint, egy Ibrahim al-Magyari nevű katona volt, aki Szelim szultán szolgálatában érkezett az akkor frissen meghódított Egyiptomba és hűségéért földet kapott a déli határvidéken. Egy termékeny szigetet a Nílusban, amit Magyarartinak neveztek el - mesélte, miközben bevezetett minket a hűs szobába.

Mint azt menet közben megtudtuk tőle, a helyi magyar klánnak saját negyede van Vádi-Halfában, azon a földön, ahol már kis híján ötszáz éve élnek.

Persze annak, aki nem hisz egy ráncos arcú, mint menet közben kiderült, kenyerét tanítóként kereső, tipikus szudáni muzulmán szavának, mindez egyszerű humbugnak, olcsó átverésnek is tűnhetett volna. Bár azért néhol kilógott a lóláb, és ezt a többi szudáni se rejtette véka alá. Ugyanis a magukat magyarnak tituláló törzs tagjai, hiába néztek ki úgy, követték vallásukat úgy és éltek úgy, mint a körülöttük élő többi törzs az essetek kilencvenkilenc százalékában, akadtak a helyi, muzulmán környezetben nehezen értelmezhető szokásaik is. Például, ha már a kenyérnél tartunk, Allah, Korán és holdsarló ide vagy oda, a magyar klán tagjai mind a mai napig úgy adnak köszönetet a péktermékért, hogy keresztet vetnek rá.

Persze még emellett is lehet bőven kételkedni, ahogy nagyon sokan meg is teszik, hiszen fél évezred után még a DNS-vizsgálat se mutatna ki semmit. Abdul viszont ennek ellenére is teljes átéléssel mesélte történetüket, miközben hellyel kínált minket a szerény berendezésű kis otthon pamlagján.

- A magyarab tagjai mindig is büszkék voltak hazájukra, termékeny földjükre és származásukra - magyarázta tovább. - Egészen addig, amíg odafenn a fejesek úgy nem döntöttek, kiárasztják a nagy folyót.

Lassan bólogattam. Ezt a történetet már jól ismertem. Az után, hogy 1964-ben a feltörekvő Egyiptom elnöke, Nasszer elkezdte építtetni a hatalmas gátját Asszuánnál, a mögötte felduzzadó, róla elnevezett tó az eredeti Vádi-Halfát is elnyelte, mindennel együtt, ami körülötte volt. Az így otthontalanná vált magyar klánt a szudáni vezetés több száz kilométerrel arrébb akarta újra letelepíteni, ők azonban ragaszkodtak a földjükhöz. És többek között az ő állhatatos munkájuknak is köszönhető, hogy a modern Vádi-Halfa most ott áll, ahol.

Abdul viszont így is kissé mélabúsan mesélte a történteket, előkotorva ódon szekrénye mélyéről néhány megsárgult fotográfiát Magyararti szigetéről, hogy aztán büszkén a kezembe nyomja.

- Nézni! - mondta tört angolsággal. - Ez magyarok földje.

Érdeklődve vizsgáltam a múlt század első felében készült, megsárgult képet, melyen a korabeli, sokszor kezdetleges fotózási technikák következtében egy pálmafákkal benőtt sivatagi oázis képén kívül, ahol apró hangyáknak tűnő emberek végezték mindennapi munkájukat, nem sok minden látszott. Abdul viszont még így is csillogó szemekkel pillantott a kezemben nyugvó papírdarabra. Ez volt az egyik utolsó emlék a hazájáról.

Aztán hirtelen észbe kapott és a szoba egyik ajtajához sietett, félrehajtva az azt takaró függönyt, hogy átkiáltson a szomszéd helyiségbe.

- Aisha! Lányom! Kapkodd magad és hozz frissítőt a távoli magyar honból érkezett vendégeinknek!

A mellettem ücsörgő Lady-vel halványan összemosolyogtunk. Látszott, neki is különösnek hat a szudáni férfi erős öntudata. De végülis, mi tesz egy nemzetet? Ha azt a felfogást követjük, hogy egy nemzethez tartozást csak az határoz meg, hogy a delikvens teljes szívéből az adott nemzethez tartozónak vallja magát, akkor semmi okunk nincs elvitatni Abdul Hasszán Mohamed magyarságát. És, bár magyarul egy mukkot sem beszélt, alapjaiban tisztában volt a magyar történelemmel, kultúrával is. Ami persze megint egy kicsit abszurd, amikor az ember egy szudáni muzulmánnal vitatja meg a Hősök tere szobrainak történetét, mint közös értékét.

Beszélgetésünket hirtelen az ajtót takaró függöny libbenése szakította félbe. Ahogy mind a hárman arra kaptuk a tekintetünket, egy tizennyolc év körüli, csinos, barna bőrű lány lépett be a helyiségbe, hogy zavartan pironkodva helyezzen elénk egy tálcát teáskannával és poharakkal. Teste nagy részét bő köpeny takarta, muzulmán szemérmesség szerint elrejtve a kíváncsi nézelődők elől, miközben finom kezével töltötte a borostyánszínű italt, majd visszafogottan mosolyogva felém nyújtotta.

Azokban az őzikeszerű barna szemekben valami furcsa fény honolt, ahogy találkozott tekintetünk. Bár arca barna volt, haja mattfekete, és egyébként is egész megjelenése egy tipikus núbiai arabot mutatott, a szemében mégis volt valami furcsa. Nem mondhattam volna ki teljesen bizonyosan, és talán amúgy is csak a történetek hangulata tette, de mégis, mintha csak egy csinos magyar lány szemébe néztem volna.

- Nocsak, nocsak! - bökött oldalba a Lady nevetve, miközben Aisha lesütött szemmel kioldalgott a szobából. - Alakulnak itt a dolgok. De hát, elvégre, családban marad.

- Miről beszélsz? - öltöttem magamra ártatlan arckifejezést. - Hiszen nem történt semmi.

- Ugyan! Nem láttad azt a mosolyt az arcán? - kacsintott.

Abdul értetlenkedve kapkodta tekintetét egyikünről másikunkra. Bár arab kiselőadásába néha kevert sajátos kiejtésű angol mondatokat, a Lady szándékosan mesterkélten megfogalmazott és kiejtett szavai mégis mintha csak kínaiul lettek volna neki.

Végül feladta a próbálkozást és ismét mosolyogva köszöntött mondott a teával, kifejezve örömét a kedves látogatója miatt.

Miközben lassan szürcsöltük a fűszeres italt, elmerülve a kis szudáni lakás meglepően otthonos hangulatában, az én agyamon az futott át, talán az odakint, a kocsiban várakozó Isabelle, aki valószínűleg most is gyanakvó tekintettel méregeti az ajtót, amiben eltűntünk, még a Lady-nél is jobban örülne, ha mégis alakulna valami köztünk Aishával. Bár Abdulról nem tudnék nyilatkozni. És amúgy is, jobb a családi békesség.

**********************************************************************

Ha tetszett, olvass egy másik esetről is, amikor B magyarokkal futott össze a föld körül: Adria gyöngye

Ingovány

B-vel a föld körül

B lába alatt több értelemben is instabil lesz a talaj Afrika mélyén.

************************************************************

A hajó korlátjára támaszkodtam és végigpillantottam a mellettünk lomhán elvonuló tájon. Az út hetei már kezdtek összefolyni. A napokat már rég nem számoltam. Ha az éjszakát nem váltja sorra a nappal, majd ismét az éjszaka, fel se tűnik az idő múlása. Utunk előrehaladtát pedig csak a nagy ritkán feltűnő kikötők jelentették a lassan hömpölygő folyó mentén. Köztük pedig semmi más, csak a végtelen sástenger. Mégis, kevés lenyűgözőbbet tudtam elképzelni abban a pillanatban.

Ujjaimmal belefésültem hajamba, hogy kipiszkáljam a beleragadt náddarabokat. Az út elején még gondosan lófarokba kötöttem, hátha az segít tisztán tartani, amíg a következő kikötőben tiszta vízhez jutok. A napok előrehaladtával viszont én is egyre lustábbá váltam. Úgyis koszos vagyok, mit számít ez még. És minek erőfeszítéseket tenni, hogy jól nézzek ki ha úgyis eleve kudarcra van ítélve az ügy, miközben izzadok, mint egy ló, a ruháimat pedig esélyem se lehet kimosni, még hetekig.

A közlekedés a világnak ebben a sarkában maga a türelemjáték. A nyugati ember hozzászokott, hogy sétál öt-tíz percet, felszáll a buszra, aztán átszáll a vonatra, sebesen a tengert szelő hajóra, repülőre, és, a cél távolságától függően, pár óra, maximum egy-két nap alatt bárhol ott lehet. De nem itt.

Errefelé még a buszok, vonatok is csak akkor indulnak el, ha megtelnek. Ha ma nem, majd holnap. A kedves utas meg érje rá addig várni! A sivatagon vagy az őserdőn keresztüldöcögni úgyse egy gyors program. Egy nap ide vagy oda mit számít?

És még ha van egyáltalán út, amin végig lehet zötykölődni - gondoltam, miközben a minket körülvevő végtelen rengetegre pillantottam, amin csak a hatalmas folyam vágott magának utat. Errefelé nincs más út, csak a ráérősen araszoló, zúgókkal és sziklapadkákkal teli Nílus. Aki át akar kelni a világ legnagyobb mocsarán, annak szudáni stílusban kell ezt tennie. Szépen lassan, komótosan, egy rozoga dereglyén lecsordogálva. Közben pár naponta megálló, a helyiek ki- és beszállnak a mocsár közepén megbúvó városokban, a legénység pedig még napokig javítgatja a nehéz terep okozta károkat a hajón. A Nílus ráér, nekünk is rá kell.

Afrika északi részén, a Szaharától délre húzódik keresztbe a kontinensen az a régió, amit a természetföldrajz Szudánnak nevez. Erről kapta nevét az ország is, bár óriási területével is csak egy talpalatnyi részét foglalja el a gigantikus természeti tájnak.

Ez az egész régió négy nagy medencéből áll. Pontosabban tulajdonképpen három és félből, mivel nyugaton Szenegambia az óceán felé nyitott. A maradék három viszont teljes medenceként sorban helyezkedik el, keresztbe szelve Afrikát. Mind a négyet egy-egy nagy folyórendszer szeli át, ami a földtörténeti időkben a három teljes medence közepén egy-egy hatalmas tavat éltetett.

A jégkorszak vége után azonban a kép megváltozott. Mára a háromból csak a Csád-tó maradt meg, az is töredékére összezsugorodva. A Niger-medencében a névadó folyó hajdanán külön vízrendszert képező alsó folyása összekapcsolódott a felsővel, így vizét már levezeti az óceánba, a tó pedig kiszáradt. Itt, a Felső-Nílus-medencében pedig, a szárazabbá váló éghajlat következtében, a víz egyre csak fogyott és a tó tulajdonképpen eltűnt a térképről, egy hatalmas lapályos területet hátra hagyva, mely az esős évszakban, az itteni folyók áradása következtében, harmincezerről százharmincezer négyzetkilométeres mocsárrá dagad. Ez a Szudd, a világ legnagyobb kiterjedésű, nyárvíz idején gyakorlatilag átjárhatatlan vizenyős területe. Amikor olvadni kezd a hó az Etióp-magasföldön, a síkságra lekanyargó Kék-Nílus itt mindent beterít vízzel, míg Kartumnál nem egyesül a nagy afrikai folyam többi forráságával, létrehozva az egységes Nílust.

Ennek hála pedig, itt ácsorogva egy rozogán összetákolt, nyikorgó szudáni dereglyén, én nem láttam mást, csak a Magyarországnál is nagyobb területen elnyújtózó sásrengeteget. Amikor anno, az ókorban lehajóztak ide az egyiptomiak, bőven találhattak alapanyagot a papiruszaikhoz ebben az országnyi méretű dzsumbujban. Ma viszont már csak a helyi halászok és állattartók tengetik sivár hétköznapjaikat a sásosban megbúvó városokban. Közben pedig mások veszik uralmuk alá a Szudd rengetegét.

Aggodalommal figyeltem a távolban felszálló füstöt. Helyenként fekete oszlopként kavargott az ég felé a felleg, látszólag jelentéktelen semmiségként a határtalan és kiismerhetetlen mocsárban. Aki viszont belegondolt a forrásába, annak félelemmel és aggodalommal töltötte el a szívét.

Ez ugyanis már nem Szudán. Mármint politikai értelemben. 2011 óta ugyanis ezen a vidéken kiáltották ki Dél-Szudán államát. Eleinte mindenki reménykedett, hogy ez az aktus békét hoz a térségbe, külön államot adva az északi, sivatagos terület arabizált muzulmánjainak és a déli, esőerdős térség keresztény és animista feketéinek, véget vetve az évtizedek óta húzódó polgárháborúnak. Naiv elképzelés.

Egy szomáli mondásféle tartja, "én és az országom a világ ellen, én és a törzsem az ország ellen, én és a családom a törzs ellen, én és a fivérem a család ellen, én a fivérem ellen". És ez nem csak Szomáliára nagyon igaz. Amíg az északiakat kellett gyilkolni, Dél-Szudán egységes volt. Amint viszont megszületett az áhított függetlenség, az új ország ellentétes érdekű csoportjai estek egymásnak, és most más, immáron ki tudja milyen okból lázadók borították lángba a Szuddot.

Emiatt se haladtunk gyorsabban. Sose tudni, mikor hol csap le egy milícia, csak ők tudják milyen indokkal vérfürdőt rendezni egy-egy városban. Jobb felkészülni és nem pont ott kikötni.

Nem épp egy életbiztosítás az egész - gondoltam és a fejemet csóválva elfordultam az egyhangú tájtól, mely fölött néhol a baljóslatú feketeség kavargott.

A hajó fedélzete se nyújtott sokkal vidámabb látványt. A kopott, nyikorgó deszkákon százával zsúfolódtak össze a helyiek, kisebb-nagyobb csoportokat képezve szórakoztatva magukat és egymást, míg hetek alatt elérnek ulticéljukba, egyik mocsári városból a másikba, vagy onnan ki a rengetegből.

Lassan lépkedtem keresztül a seregleten, keresve a megfelelő helyet a lábamnak, ahol nem lépek rá semmire. Aztán végre megpillantottam.

Ritkán látni fehér embert ezen a vidéken. Különösen most, a polgárháború kellős közepén. Kevés az olyan eszement, mint én, aki ide jön ebbe az átokverte mocsárba. Vannak azonban más eszementek is, más, sokak számára őrültnek tűnő álmokkal és vágyakkal. Például van, aki azt tűzi ki magának célul, hogy délről északra keresztülszeli a fekete kontinenst, egy motoron ülve.

Persze akármilyen kemény az illető, és akármilyen jó a masinája, a Szudd mocsarában az is elakad. Így nem tehet mást, mint felpakolja a cókmókját egy bárkára Jubában, Dél-Szudán fővárosában, és pár hétig hagyja rozsdásodni a gépet, amíg ismét hosszú távon is járható terepre ér.

Az ember ilyenkor hatalmas, marcona gorillákat képzel maga elé. Mellkasig érő szakállat viselő, agyontetovált melákokat, akik nem félnek semmitől. Ilyenekben se volt hiány, egyáltalán, de üde színfolt volt, amikor felfedeztem ezt a teremtést, aki most is itt térdelt előttem, alig pár méternyire, egy koszos, de amúgy jó állapotúnak kinéző, ósdi motort tisztogatva.

Bár kellemesen nőies vonásai miatt aprónak és törékenynek tűnt a marcona motorosok, na meg a mi védelmünkre kissé feleslegesen a hajóra rendelt, alig tucatnyi izmos fekete fegyveres mellett, az otthoni, kényelemhez szokott cicababák mellett valószínűleg ő is egy hústoronynak tűnt volna.

Velem ellentétben fekete haját bölcsen rövidre vágta, munka közben pedig lassan már többször törölte le homlokáról az izzadtságot, mint a motorról a rá rakódott koszt. Atlétája alól előtűnő karjai jól megmunkált izmain viszont zavartalanul csillogott a nedvesség. Budapesten az emberek többsége sikítófrászt kapott volna attól a mocsoktól, ami nem csak a motorját, de őt is borította. Viszont, mitagadás, én se voltam épp szalonképes. Meg szerintem senki pár száz kilométeres körzeten belül.

- Tetszik a látvány? - Hirtelen megrázkódtam, ahogy a hang keresztülhasított a levegőn. Bár ilyen jó angol kiejtése kevés embernek van errefelé, egészen addig reménykedtem, nem buktam le, míg az előttem térdelő lány mosolyogva felém nem fordult.

- Igen... khm... Gyönyörű gép - motyogtam, kényszerítve magam, hogy a motorra nézzek.

- Tényleg a gép a gyönyörű - vigyorgott továbbra is és beleejtette már inkább fekete, mint eredeti, fehéres színét mutató rongyát esővízzel megtöltött vödrébe.

Erre nem tudtam mit válaszolni, csak hebegtem.

- Legalább a márkáját meg tudnád mondani?

Éreztem, hogy forróság önti el fülem tövét. Biztos voltam benne, hogy az arcom már úgy ég, mint a Reichstag, a lány viszont csak vidáman nevetett.

- Akárhogy is - ráztam meg a fejem -, üdítő színfolt ennek a kontinensnek pont ebben a sarkában - mosolyogtam most már rá, barna szemeibe nézve.

Erre ő is abbahagyta a nevetést, de arcáról egy pillanatra se tűnt el a mosoly a leplezetlen flörttől.

- Na, gyere! - karolta át a vállam. - Mit szólnál, ha inkább behúzódnánk az árnyékba és innánk valamit?

Bizonytalanul felemeltem a tekintetem és a szomszédos motor felé néztem. Nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni a mellette gubbasztó kétszáz kilós fickót, aki sűrű szakálla mögül késdobáló élességű tekintettel nézett rám. Persze az ember mindig rálép valakinek a tyúkszemére, ha csinos nőkről van szó. Ebben semmi meglepetés nincs. A jelenlegi delikvens viszont igen súlyos mértékben szállt ringbe, legnagyobb pechemre. Amellett pedig, elég erős fegyvertény volt az a látvány, ami háromból két este fogadott, amikor a mocsárrengeteg mögé leereszkedő nap fényében kilépve a fedélzetre, egy félreeső sarokban az ő karjaiban láttam csodálatom tárgyát, amint az arca épp eltűnik a bozontos szakáll mögött.

- Köszönöm, de inkább most nem - húzódtam el a csodálkozó motoros lánytól.

Agyam hevesen zakatolt valami kifogást keresve. Csak túlbonyolítaná a dolgot, ha a mamlaszra hivatkoznék, mással viszont mivel hozakodhatna elő az ember egy afrikai bárkán, egy gigantikus mocsár kellős közepén.

Végül viszont, legnagyobb meglepetésemre, épp Mr. Melák sietett a segítségemre, amikor feltápászkodott és odalépett hozzánk, átkarolva a nő derekát.

- Minden rendben? - kérdezte tőle, éles tekintete viszont végig rám szegeződött.

- Persze - mosolygott fel rá a nő. - Épp csak beszélgett...

Mire azonban ismét felém fordult volna, én már kihasználtam a lehetőséget, hogy felszívódjak a tömegben.

Mr. Mamlasz most nagy valószínűség szerint belül a vállát veregeti megelégedettségében. Nekem meg annyi a jutalmam, hogy az út hátralévő napjaiban, talán heteiben, igyekezhetek a lázadók és a mindent beborító szúnyogtenger mellett ettől a párocskától is távol tartani magam.

Fújtam egyet és megcsóváltam a fejem. Ezt is jól megcsináltad, B, gondoltam, miközben a hajó másik végébe érve ismét a korlátra támaszkodtam, és igyekeztem kiüríteni az elmém, miközben bámultam a Szudd felett kavargó füstöt.

*************************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy másik motorozó lánnyal kapcsolatos történetemet is: Találkozás egy olvasóval 1.

Visszatérés Marokkóba

Megjegyzés: Az átlagostól eltérően, ez a történet most nem az aktuális évszakhoz kapcsolódik, hanem júniusban játszódik, és, hogy még inkább kivételt képezzen a sorozaton belül, nem önmagában áll, hanem a Hegyek ormán folytatása. Ebből a megoldásból nem akarok rendszert csinálni. Ugye, a kivétel erősíti a szabályt. :D
Kellemes olvasgatást!

****************************************************************

B-vel a föld körül

Az utca zsibongott az élettől. A tiszta égről vidáman leragyogó nap melegében a szépen kikövezett, széles sétányon úgy cikáztak és örvénylettek az emberek, mint a halraj a tengerben. A szinte már lüktető energia áradt mindenből. A vidáman trécselő kaftános alakok felől a farmerba és pólóba öltözött, de hasonlóan olajos barna bőrű társaiktól és a szikrázó napból is, melynek hevétől csak a szakadatlanul fújó szél miatt nem rohadt le rólam a bugyim is. Bár persze ennek is megvan a böjtje. Amikor már vagy harmincadszor söpörtem ki összezilált hajam az arcomból és tűrtem vissza a fülem mögé, mindezt alig pár percen belül, kezdtem sajnálni, hogy nem hoztam el legalább egy hajgumit, vagy egy baseball-sapkát a szállásról. De hát késő bánat... Ha az ember egyszer Afrika legszelesebbnek mondott városába érkezik, legalább ennyire gondolhatna. De én ezt is megszívtam.

Nem kenyerem különösebben a hasonlítgatás. Mindent becsüljünk egyediségében, vagy mi a fenyő! De valahogy mégsem tudtam kiverni a fejemből, mennyire különbözik ez a hely attól a másiktól, pedig alig néhány órányi út választ el. Azonban mégis, mintha egy egészen másik világba csöppentünk volna.

Miután megmásztuk a Magas-Atlasz néha már szinte az Alpokba illő csúcsait, elhatároztuk, egyszer majd vissza kell térnünk ebbe az országba valamikor, kellemesebb időben is. De hiába sikerült, mintha csak elnyomtatták volna a repjegyünket és a földnek pont az ellentétes végén lukadtunk volna ki.

De persze az még csak épp a tavasz első lehelete volt, ez meg itt hivatalosan is nyár, az hegyvidék volt, ez meg a sík tengerpart, az egy ritkásan lakott, nemigen látogatott kis vadon, ez meg maga a turistaparadicsom. De hát, most vagyunk inkább az igazi Marokkóban.

Persze, nem mondok teljesen igazat, de én magam ennek ellenére örültem neki, mint majom a farkának, hogy magunk mögött hagytuk a még marokkóibb Marakest, Agadirt, vagy Tangert. Nem hiányoztak a zsúfolt kis sikátorok az itt szinte már kötelező jelleggel meglátogatandó szukokban, a tradicionális arab piacokban. Nincs tömegiszonyom, nem kapok pánikrohamot, ha bizonyos számúnál több ember van körülöttem, de gondolom az azért még nem női nyafogás, ha szeretem én megválogatni, kit engedek be a személyes terembe. És az még csak egy dolog, amikor a birkákként összezsúfolódott turisták monolit tömegként hömpölyögnek végig a sikátorokban. Ott nyilván a többieknek se célja, hogy pont hozzám préselődjenek, és szabadulnak, amint tudnak. De amikor...

- Ékszert tessék, Miss! Olcsó' adni. Ennyiért nem kapni sehol.

Na tessék! Csak gondolnom kellett rá, és mintha a fejemből pattant volna ki, ott is termett az ócska bizsukkal felfegyverzett árus, aki eredetiként akar túladni portékáján, kihasználva a hülye turistákat. Persze, kettőn áll a vásár, ez esetben szó szerint is, tudom én jól. Ezt még le is nyelném. De amikor pofátlanul odatolakszanak az emberhez, mintha az csak azért lehetne ott, hogy pont azt vásároljon amit ők kínálnak... Ezért is örültem, hogy nem valamelyik nagyvárosban vagyunk, ahol ha a szukban az ember elé toppan egy ilyen, szabályos birkózó magánszámot kell előadni, hogy egyáltalán tovább tudjon menni az egyszeri külföldi. De szerencsére Essouria építőinek volt annyi esze, hogy szélesebbre vegyék az utcákat a marokkói átlagnál, és mintha csak az árusok száma ezzel fordítottan arányosan változott volna. Vagy csak kevésbé voltak feltűnőek a nagyobb, nyílt területen?

Nagy sokára sikerült nonverbálisan kínzóm tudtára adnom, hogy nem akarok venni semmit. Bár gondolom nyilvánvaló, hogy nem álltam a sor végén, amikor a beszélőkét osztogatták, de valahogy az ilyeneket sosem tudtam lerázni. Ha ki is mondtam, hogy köszönöm, nem veszek semmit, még azt is mintha bátorításnak vették volna. Akkor kezdődhetett az antitangó, melynek célja nem hogy közelebb, de minél távolabb kerülni az aktuális delikvenstől, míg az nem veszi a lapot.

Mikor ennek az ékszerárusnak is végül leesett, honnan fúj a nyugati szél, megkönnyebbülten fellélegeztem és az előttem pár lépéssel haladó, vidáman trécselő Szalmáékra emeltem a tekintetem. Irigyeltem őket, amiért ilyen természetesen tudnak fel-alá császkálni egy arab város kellős közepén, és valahogy amikor ők mondtak nemet egy árusnak, az egyből megértette. Nem vagyok az az ajnározó típus, de valahol csodáltam ezt a lányt. És nem csak gyönyörű, szalmaszőke haja, igéző, kék szemei és tökéletes alakja miatt, amiről nem csak én nem tudtam levenni a szemem, amikor tegnap bikiniben végiglejtett a város strandján, de azért a nyugalomért, magabiztosságért és lazaságért is, ami belőle áradt. Persze innen már egyenesen jön a következő logikai láncszem, hogy engem észre se vesz. Na jó, ez túlzás, de egyáltalán nem lepne meg, ha csak haverként tekintene rám és semmi többként.

Felsóhajtottam és inkább a minket körülölelő városra emeltem a tekintetem. Bár a part menti kis üdülőváros sokkal európai-barátabb, mint a magrebi városok túlnyomó többsége és sokkal jobban rányomta bélyegét a régi, gyarmatosító jelenlét, a hangulat összetéveszthetetlenül keleties volt. Igaz, néha az ember szinte már Kaliforniában érezhette magát, persze csak ha eltekintünk a pofátlan árusoktól, akiket az ilyen viselkedésért a szabadság hazájában tuti, rövid úton lesittelnének zaklatásért, de ekkor, mintha csak koreográfiára ment volna, felcsendült a müezzin hangja, tudatosítva, hogy ez bizony a muzulmán kelet. Az a kelet persze, ami paradox módon gyakorlatilag egész Európánál nyugatabbra van, de ilyen apróságokon ki akad fenn?

A hangulat azonban hamisítatlanul keleti volt. És Essaouria most különösen is lázban égett, hiszen közeledett a június második fele, amikor megrendezik a Gnaoua Zenei Fesztivált. Akkor pezsdül majd csak fel igazán az élet. A strandot és az utcát ellepik majd a zenészek és a partizók és három napig tart a mulatság.

De ki mondta, hogy ki kell azt várni? A készülődő előadók már most próbálták számaikat a széles utcákon. Vagy egyszerűen csak jól érezték magukat. Ki tudja? Bár sokukat elnézve én inkább az utóbbira voksolnék.

Tekintetem megakadt egy fekete csoporton, akik pont a következő sarkon zendítettek rá valami vérpezsdítő muzsikára. Na ha valamihez én inkompetens vagyok, akkor az mindenképp a zene és a tánc. Szép kis lány vagyok, mi? Na nem mintha nem szeretnék zenét hallgatni. De kategorizálni, vagy beszélni róla... Előbb írok fizikai értekezést a relativitáselmélet hibáiról és kapom meg a közgazdasági Nobel-díjat a hitelválság megoldásáért, pedig azokhoz a témákhoz is sötét vagyok, mint az éjszaka. Azonban a ritmus engem is magával ragadott. De még inkább a csoport fiatal táncosnője.

Nem tudom, honnan jöhetett a kis csoportosulás, bár a nők lenge öltözetét elnézve, erősen kétlem, hogy muzulmán többségű országból, de a velem nagyjából egykorú lány az a tipikus félvér szépség volt, aki egyesíti magában Afrika és Európa minden vonzerejét. A tánca pedig... Sejtettem, hogy ordenáré módon bámulom, de nem tehettem ellene. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem arról a ringó csípőjű, párductestű csodáról.

És ő mintha még élvezte is volna a figyelmet. Bár persze, hogy élvezi, különben minek állna ki az utcára? De valahogy az a fura érzésem támadt, mintha külön az én figyelmemet akarná megragadni. Enyhe egoizmusnak tűnt, de mintha egy idő után már csak nekem táncolt volna. De aztán, amikor már letorkoltam volna magam az önteltségem miatt, hirtelen tekintetünk találkozott. Abban a pillanatban egy másodperc alatt minden elképzelésem igazolást nyert, lábaim pedig zavaromban a földbe gyökereztek. Aztán, amikor egyszercsak rám kacsintott, éreztem, ahogy elönti arcomat a pír.

Láttam a fekete szépség szája sarkában a mosolyt, de egyszerűen nem tudtam, mit lépjek. Azonban gondolkodni sem maradt időm, mert ebben a pillanatban hangos kacagás csattant fel mögülem.

- Na mi az, B? Megcsalsz?

Már mielőtt megpördültem volna, felismertem a vidáman csengő hangot, és azonnal szembe is találtam magam a virgoncan csillogó kék szempárral.

- Szalma... én... - hebegtem, amire viszont ő ismét csak felkacagott.

- Nak gyere, te, szoknyapecér! - nevetett és megfogta a karom, hogy a csoportunk után húzzon.

Tekintetem elszakadt a párductestű táncostól. Utána azonban nem is vágyakozott vissza, mert, előzetes várakozásaimmal ellentétben, Szalma nem engedte el a karom amikor már felvettük a séta ütemét. Bár szorítása enyhült, de utána keze lassan lejjebb csúszott és ujjai gyengéden az enyémek közé fonódtak.

Meglepetten néztem rá, ő azonban csak töretlenül mosolygott, majd huncutul rám kacsintott és gyengéden megszorította a kezem.

Szívem egy hatalmasat dobbant. Lehet, félreértettem volna a jeleket? Vagy pont azt nem vettem észre, ami a lényeg? Mindenesetre tenyeremhez simuló keze egyáltalán nem arról árulkodott, hogy semmibe venne. És ahogy hívogatóan csillogó szemeibe néztem, kezdtem egyre inkább úgy gondolni, előzetes várakozásaimmal ellentétben, hiába vagyunk egy a nőkkel szemben nem éppen toleráns muzulmán országban, mégsem csak a meleg nyár miatt lesz forróság ma éjszaka az ágyamban.