Bálnák völgye

B-vel a föld körül

Kincsek a sivatag mélyén. Horizontálisan és vertikálisan is.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A nap narancsszín korongja fényesen ragyogott le a tájra. Perzselő hevülete még a levegőt is enyhe remegésbe vonta, miközben forró ujjaival végigtapogatta a talajt. Örültem, hogy volt annyi eszem, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy reggel elhagytam a szállásomat, szabadtéren egy pillanatra se vettem le a napszemüvegemet. Ennek ellenére mégis olyan volt, mintha milliárdnyi kis fénytüske minden erejével azon lenne, hogy egyenesen a szemeimbe fúródjon.

Ahogy ott ácsorogtam, fejemet kissé felemelve, élvezve, ahogy az enyhe szellő épp csak gyengéd ujjak gyanánt végigsimít arcomon és alkarom valamint lábszáram ruha alól kilógó részein, végig csak egy mondat visszhangzott a fejemben. Egy ostoba filmes idézet, ami viszont tökéletesen leírta a látványt. Mintha csak a Star Wars-filmek Jar Jar-ja mellettem is ott állt volna, hogy a Tatooin után erre a vidékre is azt mondja, a napfény itten a gyilok a földbe.

És valóban. Ahogy körbe tekintettem, pontosan az a látvány tárult elém, amit az ember ettől a helytől vár. Attól a vidéktől, ahol a magasan járó nap tikkasztó hevét egy elkószált felhő sem korlátozza le. Vagyis... amit az az ember vár, aki sejti, mit látat az ilyen vidékeken. Mert ha az ember, hozzám hasonlóan, messzire eltávolodik Kairótól délnyugatra, pontosan azt kapja itt, a Szahara szívében, amit a Szahara megnevezése takar. Még ha ez sokakat meglepetésként is érne.

Ha az ember sivatagra gondol, lelki szemei előtt végtelen homoktenger jelenik meg szélfútta buckákkal, esetleg néhol egy-egy zsebkendőnyi oázissal és semmi mással, ameddig csak a szem ellát. Az igazat megvallva ilyenből is akad nem kevés. Dél-Arábiában, Irán belső medencéiben, Nyugat-Kínában, de még a Szaharában is. Viszont önmagában a sivatag megnevezés messze nem csak ezt jelenti. Definíció szerint ahhoz, hogy egy területet sivatagnak nevezhessünk, nem kell más, pusztán csak hogy évente ne essen ott egy bizonyos, meglehetősen alacsony mennyiségnél több csapadék. Vagyis az egyetlen kritérium, hogy szárazság legyen. De hogy milyen a hőmérséklet, a domborzat vagy a talajviszonyok, az teljességgel lényegtelen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Föld legszárazabb területe, az a vidék, ahol a legrégebb óta, ide s tova kétmillió éve nem esett egy csepp csapadék se, vagyis a legsivatagosabb sivatag az egész planétán, nem más, mint egy jégmező az Antarktiszon. De emellett sivatagnak számítanak Dél-Afrika vagy Közép-Ázsia szárazságtűrő bozótossal benőtt pusztaságai is és, igen, a Szaharának ezek a szegletei is, ahol pedig annyira sok homok nem tárul a bámészkodó szeme elé, mint azt várná. Az alóla a felszínre törő kőzet viszont annál inkább.

Ahogy körbe néztem, ezen a vidéken ugyanis nem végtelennek tetsző, az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terjeszkedő homokos síkság tárult a szemem elé, hanem egy gigantikus völgy. Egy hasadék a mészköves talajban, amelyet a helyi arabok a vádi típusmegjelöléssel illetnek. Nevezetesen olyan völgy, amit a gyorsan robogó folyóvíz vájt ki és a szél által tovahordott homokszemek csiszoltak.

De nem, nem ment el az eszem és nem kaptam hőgutát sem a perzselő naptól, hogy vizet vizionáljak a sivatag kellős közepére. Bár nem olyan ritka jelenség az sem, mint várnánk. A sivatag létének kritériuma ugyanis az, hogy évente ne essen több csapadék kétszázötven milliméternél. Azt viszont senki nem szabta meg, hogy ez a mennyiség mikor és mekkora etapokban csöpörögjön le. Pedig ez sem mindegy, egyáltalán. Kétszázötven milliméter eső ugyanis egy év alatt nagyon kevés, ha viszont mindezt úgy produkálja Ég-anya, hogy az év háromszázhatvannégy napján semmi nem esik, a maradék egy nap pedig kétszáz milliméternyi eső egyszerre, akkor az a vidék biza sivatag, de azon az egy napon bele lehet fulladni a rengeteg vízbe. Az a rengeteg víz pedig nem marad egyhelyben, hanem összegyűlik és folyóként hasít át a vidéken, míg csak a hőség fel nem szárítja. Mindeközben pedig mélyen belemar a kőzetanyagba, ami a Szaharának ezen a vidékén jellemzően mészkő, jellegzetes formájú völgyeket kimosva, melyeket aztán, a víz eltűnte után, a szél tovább formál, legyalulva a mészkő kiálló részeit, tovább növelve a homoktengert. Ugyanis maga a homok se feltétlenül egynemű anyag. Általában kvarc, de még ezen belül is rendkívül változatos csiszolástermék, melyet a szél munkája hoz létre, ahogy különböző kőzetdarabokat egymáshoz verve apró szemcsékké őröli őket.

Bár engem nem ért váratlanul a vádi jelenléte és a végtelen sivatagi homok helyett a sziklás táj látványa, mégis csodálattal szemléltem a vidéket. Egyiptom sivatagának ezt a félig-meddig eldugott, autentikus, mozdulatlanságba fagyott vidékét.

A Vádi El Hitan azonban nem csak ennyi volt. A természet csodaszép mesterműve, a sivatag csodája. De emellett nem csak mészkövet hoztak itt felszínre a természet erői és nem csak homokot termelnek a mészkőből. Nem. A Vádi El Hitanban rejtőzik valami más is, ami messze kiemeli a térség többi vádija közül.

- Itt van még egy - rázott fel merengésemből egy hang a hátam mögül.

Szinte automatikusan fordultam meg, hogy tekintetem a tőlem úgy kőhajításnyira a földön térdelő alakokra emeljem. Szerettem ezzel a kis csapattal utazgatni és, kár lenne tagadnom, a munkájuk is érdekelt nem kicsit, de ha porban turkálásra került a sor, inkább a profikra hagytam a nehezét. Inkább, mint hogy elrontsak valamit.

Most viszont, hogy a hosszú ideje tartó fáradtságos munka meghozta a gyümölcsét, én is gondolkodás nélkül odasiettem aratni.

Bár konkrét gyümölcs az nem sok volt ott se. A homok és az idők során keményre összecementálódott vízi üledék alatt nem is lehetett túl sok. Voltak viszont csontok. Itt pedig éppenséggel nem is akárhogy, ugyanis a föld alól, társaim munkája nyomán, egy egész, méretes, jó tíz méter hosszú csontváz emelkedett ki.

A Lady boldogan elmosolyodott, miközben az irányítása alatt álló csapat tagjai kis ecseteikkel tisztogatták a csontokat.

- Itt az eredmény - mondta, inkább csak magának, de aztán rögtön rám emelte a tekintetét és még szélesebb mosollyal hozzátette: - Repül a bálna - elismételve a dalszöveget, amit előző este tanítottam neki iszogatás közben. - Vagyis ez inkább gyalogol - tette hozzá kényszeredetten kuncogva.

Szemei alatt termetes táskák virítottak és látszott rajta, hogy alig áll a lábán... vagyis inkább térdel rajta, de az lényegtelen. Egyértelmű volt, hogy nem aludt túl sokat az éjjel. Ennek ellenére nem ment el az esze és nem kergetett lázálmokat. Sőt, még csak hülyeségeket sem beszélt. Ugyanis pontosan az hevert előttünk a homokban. Egy bálna csontváza. Hiába voltunk több száz kilométerre a legközelebbi tengertől, a kicsinek épp nem nevezhető fickó mégis ott pihent a felszín alatt. Márpedig olyan kőzetek alatt, amiket nem ám az időszakos folyók hordtak ide, hanem a tenger hullámaiból rakódott le. Igaz, nem tegnap, nem is tavaly, hanem még több mint húsz millió évvel ezelőtt, az eocén korban, amikor ezt a tájat még a Thetys őstenger mosta. Abban az őstengerben pedig, ami, bár kissé félrevezető módon, nevezhető a Földközi-tenger nagy testvérének is, bálnák is éltek. Méghozzá olyanok is, amiknek nem csak uszonyaik voltak.

Mindennek bizonyítékaként ott hevert előttünk az a több millió éve elhullott jószág, melynek hátsó fertályánál ott pihentek két darab láb maradványai. Bár egyenként nem voltak nagyobbak, mint egy három éves kis lurkóéi, vagyis arra teljes mértékben alkalmatlanok lettek volna, hogy ezt a behemótot megtartsák, de mégis, egyértelműen és összetéveszthetetlenül kifejlett lábak voltak.

- Egy korai cetfaj lehet - morfondírozott a Lady, inkább csak magában beszélve. Folyamatosan egyre laposabbakat pislogott, mintha, a szemmel látható izgatottsága ellenére is, itt helyben akarna elaludni. - Valószínűleg nem sokkal a szárazföldi fejlődési láncról való leválás után élhetett, amikor ezek a jószágok bemásztak a vízbe.

Lassan bólogattam, igyekezve elleplezni, hogy számomra ez volt az össz információ, amit meg tudtam volna állapítani a csontvázból. Érdekelt a téma, de nem igazán voltam otthon a cetfélék evolúciójának kérdéskörében. Csak azt a meghökkentő apróságot tudtam, hogy a kék bálna, a valaha élt legnagyobb emlős legközelebbi szárazföldi rokona a fokföldi szirtiborz, egy negyvenöt-ötvenöt centis, két-öt kilós rágcsáló. De ez itt nem túl sokat segített.

Mindennek ellenére viszont lenyűgözve néztem a leletet. Nem mintha ritkaság lett volna. A Vádi El Hitanban legalábbis nem. Nem hiába nevezik ezt a vidéket másképp a bálnák völgyének is. A természet munkája ugyanis ezen a vidéken, belevájva fogát a felszíni kőzetekbe, nagy területen kihantolta az eocén-kori üledékeket, helyenként felszínre, máshol pedig legalábbis felszínközeli állapotba hozva a régen elhullott cetek maradványait, rengeteg munkát adva a paleontológusoknak.

A Lady elnyomott mellettem egy méretes ásítást.

- Mozgalmas volt az éjszaka? - mosolyogtam rá cinkosan.

- Hát... mondhatjuk úgy is. - Az ő mosolya kevésbé volt őszinte, miközben megrángatta inge gallérját, hogy egy kis levegőt juttasson alá.

- Azt látom - néztem jelentőségteljesen nyakára, ahol egy méretes, kör alakú folt éktelenkedett.

Fáradtsága ellenére hamar észrevette a jelzést és villámgyorsan feljebb húzta gallérját, hogy eltakarja a nyomokat. Én pedig nem szóltam semmit, csak magamban somolyogtam. Mozgalmas éjszaka lehetett bizony. Jó eséllyel még a kinti egyiptomi időhöz képest is elég forró volt a hangulat a szobájában számára és a tettestársa számára.

Ahogy pedig erre gondoltam, szinte abban a pillanatban meg is érkezett az első számú gyanúsított.

Isabelle, rólam tudomást se véve, gyorsan átszlalomozott a szerte-szét hagyott felszerelési tárgyak között, hogy végül térdre ereszkedjen a Lady másik oldalán.

- Frissen főztem, asszonyom! - nyújtott egy csésze teát a kókadozó nő felé. - Igya csak meg.

Társunk tompán elmosolyodott és bólintott, miközben átvette az italt. Isabelle pedig közben kissé felemelte a fejét és tekintetünk egy pillanatra összevillant. Azok a zöld szemek árulkodóbbak voltak, mint egy öt évesek számára is túlzottan szájbarágós stílusban megírt könyv. Szinte alig tudtam megállni, hogy fülig szaladjon a szám.

Hiába, még ha a Lady-ről is beszélünk, ha megkapja az ember az engedélyt egy igazi aranybányának számító területen az ásatásra, akkor sem tud uralkodni az ösztönein. És talán nem is akar.

***************************************************************

Ha tetszett, olvass B és a Lady kalandjairól egy másik vádikkal szabdalt vidéken is itt: A múlt kútjai

Kleopátra

B-vel a föld körül

B és az elveszett sír misztikuma... Na meg az alkohol.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A föld mintha eggyé vált volna a fölötte mozdulatlanul vibráló levegővel. Bár az ég ennél tisztább nem is lehetett volna, mégis talán pont ez okozhatta a bajt. Na meg az a tetemes adag alkohol a gyomromban, amit az előző este hűvösében benyakaltam. Nem hiába tiltják a szokások ezen a vidéken az ivást. Egy két korty sör persze még nem árthat meg, de inkább akkor már ne igyon semmit az ember fia-lánya! Úgy a biztos. Bár én nem vagyok mohamedán, de azt a saját káromon kellett megtapasztalnom, hogy bizony nem csak Allah verheti meg az ezen szabály ellen vétőket, hanem a perzselően tűző nap is.

Hiába bújtam meg egy félig leomlott falcsonk árnyékában, a fennvaló, izzó tűzgolyóbis így is utolért. A föld szinte eggyé vált a felette a hőségtől mozdulatlanul vibráló levegővel, igen. Ugyanolyan száraznak és porral teltnek éreztem, ahogy átjárta tüdőmet, mintha csak a homokok szipuznám fel a talpam alól. A legdurvább másnaposság szerencsére elkerült, de a Ráktérítőhöz közeli szélességi kör hevületében mégis úgy lüktetett a fejem, mintha az amúgy mozdulatlannak tűnő levegő valójában két hatalmas kézként szorongatná.

- Nézzétek csak! - rántott ki kábulatomból egy ismerős, vidám hang. Mert bizony, amíg én ott süttetés helyett hűtöttem a hasam a nap helyett az árnyékkal, vagy, ahogy egyik régi jó tanárom mondaná, szintetizáltam, körülöttem javában folyt a munka. Elvégre mit csinálna egy rakat tudós, ha a semmi közepén találna egy rakat elhagyatott romot? Elkezdene ásni, hogy aztán előkerítsen egy rakat lomot, ami talán jobb, ha a föld alatt is marad.

Na jó, kicsit igazságtalan vagyok... Kicsit nagyon. Hiszen ismertem már egy ideje a Lady-t és tudtam, ha ő valahova ennyire el akar jutni, mint ide, arra nyomós oka van. És pontosan értettem én is mindent, egészen addig, amíg le nem gurítottam azt az átkozott piát tegnap este. Azóta, hogy az iddogálás után aludni tértem, már semmi nem érdekelt, csak hogy kijussak innen.

Nem mintha amúgy nem lett volna elsőosztályú a terület fekvése. A tenger is itt hullámzott alig egy kőhajításnyira a hátunk mögött. Azonban ebben se volt túl sok köszönet. Nem hiába nevezik ezt a porlepte országot a Nílus ajándékának és nem a Földközi-tengerének. Egyiptom területének ugyanis több, mint kilencvenöt százaléka sivatag. A homokdűnéket pedig még a tengerpart se tartja messze, csak a vidéket átszelő hatalmas folyam mindenfelé kiteregetett hordaléka.

Ez a terület mégis tartogatott némi üdvöt az itt tengődőknek. Egyrészt a Nílus hatalmas kiterjedésű deltája se volt különösebben messze, másrészt, ha az azáltal és a tenger által határolt háromszög harmadik oldalát nézzük, ott meg ott hullámzott az enyhet adó Mareotisz-tó.

Csak az a kár, hogy ez utóbbiról egy kissé lekéstünk. A valaha hajózható víztömeg, melyet egy mészkő gát választott el a tengertől, az ókorban igencsak forgalmas helynek számított. Az Egyiptom életadójának legközelebbi ágával is összekötött tó hosszan elnyúlva húzódott az ország északnyugati részén a líbiai vidékek irányába. A nyugatról érkező törzsi kereskedőknek így csak a tó legnyugatabbi pontjáig kellett eljutniuk, ott máris eladhatták portékájukat az egyiptomi hajósoknak, akik aztán a

Mareotiszon és a Níluson át eljuttathatták birodalmuk bármelyik említést érdemlő zugába, vagy akár kivihették a Földközi-tengerre és azon át a Mediterráneum más népeihez is. Az idő azonban nem csak a népek, de a tó felett is eljárt. A valaha hatalmas víztömeg a huszadik század elejére kétszáz, a huszonegyedik hajnalára pedig mindössze ötven négyzetkilométeresre zsugorodott, elveszítve az ókori Egyiptom kései történetének fővárosa, Alexandria déli vízi összekötőjének szerepét. Persze a mára metropolisszá nőtt város ezt egy cseppet se bánta. Lakótelepek nőttek ki a valaha volt tómederből, hogy otthont adjanak a népszaporulatnak.

Errefelé, valamivel nyugatabbra azonban, a Mareotisz kiszáradása minta csak az élet fokozatos eltűnésének újabb lépcsője lett volna. Hihetetlen volt belegondolni, hogy valaha, Alexandria megalapítása után, az első fénykorában, ez a már romkupaccá vált hely kiemelt fontosságú volt egész Egyiptomban.

Az akkoriban a görög nyelvű világhoz tartozó egyiptomi elit Taposiris Magnának hívták, a mai egyiptomi arabok pedig Abu Sirnak nevezik azt a koszfészket, aminek közelében ez az épületegyüttes fennmaradt. És valóban, a fennmaradt a legjobban illő szó arra, ami itt körülvett minket. Ha az ember elmegy Aquicumba, a Stonehenge-hez, vagy akár a gízai piramisokhoz, hogy ne tekintsünk túl messzire, kőhalmokat lát, melyeknek több száz, akár több ezer éves múltja megérintheti az arra fogékonyakat, de mégis, képzelőerő kell, hogy az ember belehelyezkedjen a képzetbe, hogy ezek az építmények már mióta ott állnak. Itt, a sivatag tenger felőli peremén viszont tényleg olyan volt, mintha a valaha volt ókor egy igencsak frekventált helyén lennénk, amiből azonban a századok folyamán fokozatosan kiveszett minden szín és élet. Vagy lehet, csak az alkohol tette?

Akár így, akár úgy, a helyet először elhagyták az emberek, még a középkor hajnalán, aztán az épületek is belerongálódtak a sivatag szürkésbarnaságába, végül pedig az északon hullámzó tenger mellől a délen hullámzó tó is eltűnt. Ha az épületegyüttes északi részén, a parthoz legközelebb álló emelvényre, a valaha Alexandriában állt világítótorony kicsinyített mására néztem, az is olyan volt, mint egy valaha tényleg erős, jól funkcionáló épület, amiből azonban a századok minden erőt kiszívtak.

De persze nem néztem rá, mert akkor szembe kellett volna néznem a nap perzselő erejével, ami szinte egy csapásra felforralta az agyvizemet. Inkább a másik romhalmaz belseje felé bámultam, a templom maradványaiba, melynek közepén most izgatott társaim guggoltak.

Halkan nyöszörögtem és feltápászkodtam, hogy én is oda vánszorogjak és megnézzem az érdeklődés tárgyát.

Taphosiris Magna valaha kiemelt kultuszhely volt. II. Ptolemaiosz, az Egyiptomot meghódító Nagy Sándor helytartójaként, majd kvázi utódaként itt regnáló és dinasztiát alapító Ptolemaiosz fia alapította az egyiptomi Ízisz és Ozirisz templomaként, utóbbinak nevét Osiris formában bele is foglalva a település nevébe. A görög és egyiptomi építészeti elemeket ötvöző architektúra a régi vallások korának leáldozása után kopt templom lett, mielőtt az enyészetnek hagyták volna, előtte azonban volt történetének egy sokkal fontosabb vonatkozása is. Az ókori Egyiptom utolsó önálló uralkodója, VII. Kleopátra, egyes feltételezések szerint ide temettette magát. Annyi bizonyos, hogy már életében is igen sok párhuzamot vont saját személye és Ízisz istennő között, az elmélet hívei szerint pedig utolsó nagy partnerét, Marcus Antoniust a transzcendens nőalak férjével, Ozirisszel azonosította. Így hát mi sem lehetett kézenfekvőbb, minthogy a földi Íziszt és Oziriszt mennyei megfelelőik Alexandriához amúgy is közeli és nagy becsben álló templomában temessék el?

Persze minderre a mai napig semmi bizonyíték nincs, szóval az az óriási szenzáció elég vonzó lehet minden régésznek, hogy végül ő találja meg a nagy fáraónő végső nyughelyét.

Bennem is felpislákolt az érdeklődés szikrája, ahogy az összegyülekezett kis csapat vállai felett a Lady-t kerestem tekintetemmel, aki az alapos műgonddal a földbe mélyített gödör mellett guggolt, kezében a frissen felszínre hozott koponyával.

- Egész kicsi gyerek lehetett - állapította meg. - Nézzétek!

Eszközeivel óvatosan lekapargatta a koszréteget egy különösen szabályos formájú dudorról az orr alatti részen. Ekkor figyeltem csak fel rá, hogy a lelet nem teljesen ép. A járomcsont alatt az egyik oldalon végig az állcsúcsig egy vékony réteg hiányzott a maradvány anyagából. Ahogy gyomrom összerándult az immár fejemre tűző nap keltette émelyítő érzéstől, inkább igyekeztem nem belegondolni ennek okába. Talán a századok folyamán elmozdították valamikor a testet és akkor sérülhetett meg. Vagy még a temetés során. Ki tudja?

De nem is nagyon érdekelt. Csak bámultam, ahogy a Lady lekapargatja a piszkot a különös kitüremkedésről. Egy fog volt. És nem egyedül. Különös látvány volt belülről megszemlélni egy gyermek koponyáját, aminek mélyén, az állkapocs csontjába ágyazódva és az orrüreg alatt is, a csont mélyén, a tejfogak alatt ott várakoztak a végül soha ki nem nőtt felnőtt fogak. Különös, izgalmas, de közben valahogy, furcsa módon, émelyítő látvány is volt. De lehet, megint csak az előző esti felelőtlenségem tette.

A lényegen azonban mit sem változtat, ez az amúgy is eléggé kis méretű koponya ezek után már egyértelműen nem lehetett a harmincas éveiben elhunyt uralkodónőé. Bár a gödör köré gyűlt régészeket talán még annál sem izgatta kevésbé, mintha magának Nagy Sándornak az elveszett maradványaira bukkantak volna véletlenül, az én figyelmem ismét háborgó gyomromra és lüktető fejemre terelődött.

- Jól vagy, B? - nézett fel rám a Lady. - Nem nézel ki túl jól.

Lassan megráztam a fejem, de aztán meg is bántam, ahogy belé költözött a szédülés.

- Csak a tegnap este következménye.

Társam sokat mondóan elmosolyodott. Ő már akkor is hangoztatta, hogy nem jó ötlet, amit művelek, de most, inkább perzsa őseitől örökölt keleties külleme, barna bőre és sejtelmes szemei mellé társult annyi az angol jólneveltségből, hogy ezt ne tegye szóvá. Inkább visszafordult a kezében tartott lelethez.

- Ehhez finomabb eszközök kellenek - állapította meg. - Isabelle! Ide hoznád a kocsiból a hatos ládát?

Mellette térdelő társa, sofőrje és mindenese egyben, felemelte a fejét és rá nézett, majd szó nélkül felém fordította szikrázó zöld szemeit. Bár ritkán szólt hozzám és akkor se volt egyetlen rossz szava sem, tökéletesen éreztem felém áramló ellenszenvét és azt a megfoghatatlan kínzó vibrálást, ami hármunk között remegett vele és a Lady-vel. Pontosan tudtam, mi húzódik a háttérben és eszem ágában se volt belerondítani a jénai tálba, de ezt valahogy sosem sikerült még megfelelően kommunikálnom felé. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az a kristálytiszta érzés, hogy a zöldszemű szőkeség mennyire nem akar kettesben hagyni munkaadójával. Még akkor is, ha tulajdonképpen nem is maradnánk kettesben, tekintve a csapat többi tagját.

Én azonban mégis inkább engedtem.

- Hagyjad! Megyek én - morogtam. Egy újabb gesztus, amellett meg úgyis, talán a mozgás segít rajtam kicsit.

- Rendben - bólintott a Lady. - A terepjáró csomagtartójában kell hogy legyen. Az oldalára van festve a szám.

- Megtalálom - motyogtam félhangosan és megtoldottam egy bólintással is, miközben visszafelé indultam a falmaradvány irányába, melynek árnyékában korábban megbújtam és amelynek túloldalán, pár percnyi ügetés távolában, ott parkolt kis csapatunk kocsikonvoja.

A nap nem tűzött már olyan erősen. Egyrészről az évnek direkt olyan szakát választottuk, amikor kevésbé perzsel a hőség, másrészt meg már úgyis közeledett az este. Nekem mégis mintha bográcsban sütögették volna az agyamat.

Ahogy felkapaszkodtam a faltöredék egyik erősebben erodált részének alacsony kiemelkedésére, tagjaim már az enyhe megerőltetéstől is remegni kezdtek.

Fene essen ebbe az egészbe! - gondoltam. - Fene a Lady-be, a rohadt ládájába, fene Isabelle féltékenységébe, fene az egész ásatásba és fene magába Kleopátrába is! Hogy miért nem tudott inkább Malibuban temetkezni? Vagy most még annak is örültem volna, ha Szibériát választja.

Némán a fejemben visszhangzó szavaim hirtelen elhallgattak, ahogy furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha egy kéz érintette volna meg a tarkómat. De nem is egy valódi kéz tapintásának illúziója volt, hanem már a képzet is csak az áttételes érintés által küldött ingerület.

Fejem elnehezedett, akárha valamiféle köd telepedett volna rám.

Éreztem valakinek a jelenlétét. Persze, ez önmagában nem lett volna különös egy ásatáson, ahol sok ember megfordul, de ez most már volt. Más és megfoghatatlan.

Egyszerre volt embert próbálóan nehéz és légiesen könnyű felemelni a fejemet. Tekintetem úti célom felé fordult, azonban a nem túl nagy távolság ellenére sem láttam magam előtt a kocsikat. Csak a homályos derengés reszketett előttem és... és az alak, ami most hirtelen, mint a semmiből lépett ki belőle légies kecsességével. Alacsony, karcsú jelenés volt. Bár testét bő, tunikaszerű fátyol takarta, leheletvékony anyagán keresztül előderengett az általa rejtett karcsú alak. Tekintetemet elhomályosította ugyan a kábulat, mégis, hosszú, alabástromszín nyaka felett látni véltem a rövid, jellegzetes ívű fekete frizura keretezte gyönyörű arcot.

Bár nem maradt fenn hiteles ábrázolás az ókor nagy csábítójáról, azzal a kortárs írók jelentős része egyetértett, nem a klasszikus értelemben vett szépsége volt az, ami megigézte rajongóit, sokkal inkább eleganciája és kisugárzása. Én viszont mégis egy leírhatatlanul csodálatos alakot és arcot láttam magam előtt. Bár agyi ingerületeim egy lajhár sebességével vánszorogtak, agyam kevésbé fogott, mint a kiürült töltőtoll, mégis szinte átjárta lényemet a szépsége.

A jelenés nem szólt egy szót se, csak elmosolyodott. Nem csak ajkaival, de egész lényével, és körülötte az egész vibráló homály mosolygott. Aztán lassan, szó nélkül megfordult és visszalépett a ködösségbe.

Várj! - akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Szám se mozdult, csak bámultam egyre jobban elhomályosodó alakját.

- B... B... B... B... - visszhangzott a fülemben, először a leheletnél is halkabb suttogásként, majd mindig egy árnyalattal hangosabban és hangosabban, párhuzamosan azzal, ahogy agyam lassan kitisztult. Végül pedig megéreztem a hátamhoz érő kezet. Most már nem képzeletet, hanem igazit. - B, jól vagy?

Ólom-nehéz mozdulattal fordítottam tekintetem a rám tekintő zöld szempár felé. Azokban az íriszekben azonban most nem volt döfő vád vagy gyanakvás, csak őszinte, bár így is kimért és távolságtartó érdeklődés.

- Persze, persze - bólintottam és megnedvesítettem ajkaimat nyelvemmel. - Máris hozom a lá...

- Hagyd csak! - szakított félbe Isabelle. - Majd én hozom. Inkább pihenj le!

Voltam amúgy elég makacs, hogy így is elvánszorogjak a terepjáróig, de most mintha minden energia és akaraterő kiszállt volna belőlem. Agyamban még mindig ott vibrált a ködösség és az a gyönyörű, igéző mosoly a múltból.

Lassan bólintottam és leereszkedtem a falról. Erre Isabelle is csak bólintott, majd amikor már kényelmesen visszahuppantam a fal tövébe, korábbi helyemre, mászni kezdett korábbi utamon.

Fejem lassan elnehezült a megerőltetéstől és egy pillanatra lehunytam a szemem, kizárva a világ zajait.

- Nézzétek csak! - rántott vissza szinte azonnal a valóságba egy hang.

A Lady ott guggolt a gödör szélén, kezében egy gyerekméretű koponyát tartva, ahogy a többiek odagyűltek köré. Isabelle is mellette térdelt. Egy pillanatra se nézett rám, tekintete mereven a leletre szegeződött.

Talán csak álom volt az egész? Az sok mindent megmagyarázna.

Lassan megráztam a fejem, mintha azzal tovaűzhetném a kábaságot. Megfogadtam, hogy egy ideig egy kortyot se iszom többet, de addig legalábbis biztosan nem, amíg el nem hagyom ezt az istenverte forró tájat. Most viszont inkább csak még inkább elernyedtem és kényelembe fészkelődtem magam a fal tövében, hogy valahogy kibekkeljem a nap végét, amikor visszatérhetek az ágyamba. Holnap is lesz nap. Akkor talán már jobban leszek, Kleopátra pedig várhat addig, hogy rátaláljunk. Elvégre bő kétezer év után mit számít még további egy nap?

******************************************************************************

Ha tetszett, olvass B más illúziójáról is "képzeletbeli" szép nőkről itt: Szellemhegy

Világok határán

B-vel a föld körül

B a történelem sűrűjében, ott, ahol minden elkezdődött.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A Nap perzselő hevülettel borította lángtengerbe a tájat. Bár testemet alig takarta több két-három réteg leheletvékony köntösnél, melyek lenge anyagán úgy söpört át a levegő, mintha legalábbis öklömnyi lukak lennének rajta, mégis valahogy úgy éreztem magam, ahogy a csirke pirulhat a sütőben, celofánba csomagolva. Arról hallani sem akartam, hogy fátylat húzzak, de azok után, ahogy a fejem köré csavart asztalterítő takarásában hajam hatalmas csomókba tapadt az izzadtságtól, elgondolkoztam rajta, ha az egy kicsit jobban véd a tüzes kárhozattól, inkább jobb lett volna félredobni a fránya büszkeségemet.

Igaz, azzal vigasztalhattam magam, hogy a csadort viselő nők nem baktatnak több kilométert a semmi közepén, szóval a ruháikat nem is erre tervezték. Én pedig pont erre készültem. Viszont, annak ellenére, hogy a helyi, liberális kormányzat nem ragaszkodik olyan mereven a női test szigorú eltakarásához, pláne ami a külföldieket illeti, ha ide ki akartam jönni, muszáj volt valamit magamra öltenem, ha nem akarok úgy járni, mint körülöttem a vidék. Okos ember ugyanis más kárán is tanul, nem csak a sajátján. Nekem pedig nem volt nehéz tanulnom abból, ahogy körbehordoztam tekintetem a környék aszott félhulláján.

Ha a hollywoodi filmeseknek épp posztapokaliptikus filmet támadna kedvük forgatni, ennél a vidéknél talán keresve se találnának jobbat. A szikkadt talaj okkersárgán porzott a hőgutában épp csak mozgó levegőtől, sóvárogva egy kis enyhet adó zápor után. De mindhiába. Ha ugyanis néhanapján hull is errefelé némi nedvesség, azt rögtön beissza a meszes felszín. A tájnak jellegzetességet adó núbiai homokkő és a rárakódott fiatalabb mészkő így vált annak átkává is. A víz viszont megbosszulta magát és évszázadok-évezredek kitartó munkájával belevágta láthatatlan karmait a kőzetanyagba.

Nehéz volt elhinni, hogy itt valaha is éltek emberek. Nem is beszélve arról, hogy még most is tengődnek valahol. A hozzáértők szerint ez volt az egyik első vidék, amit az ember meghódított, miután elhagyta Afrikát. Na ha én vezettem volna azt az eszement bagázst, amikor meglátom ezt a vidéket, első szavam lett volna, hogy "Homo sapiensek, hátra arc! Vonszoljátok vissza azt a szőrös prehisztorikus hátsótokat oda ahonnan jöttetek!"

Persze akkoriban még nem volt ilyen száraz a vidék, ha hinni lehet az ezzel foglalkozóknak. Akkoriban még nem kellett beérnie az élet után elkeseredetten kutakodó szemnek néhány csoffadt kis kóró-bokorral. Viszont sokkal rózsásabb úgy sem lehetett a helyzet. Talán épp az is űzte azokat a bunkójuknál alig okosabb fajankókat még tovább, el a fekete kontinens bölcsőjétől. Tovább és tovább, meg még annál is tovább. Kivéve azokat a szerencséseket, akik viszont még itt, az úttalannak is csak nagy jóindulattal nevezhető utakon, éppenséggel jó irányba vették a kanyart.

Én is csak abban reménykedhettem, hogy ez sikerül, annak ellenére is, hogy nekem a kezemben volt a térkép és a GPS modern találmányainak csodája.

Utóbbiak pedig nem is hagytak cserben. Már amikor kezdtem unni az egyhangú, napszíttaságtól kopár vidéket, mintha csak belőlük nyúlt volna ki egy orbitálisan nagy kés, hogy egy ügyes és gyors vágással kettéhasítsa a földet.

Persze csak viccelek, de pontosan így nézett ki, amikor az asztallap-simaságú tér hirtelen, és minden figyelmeztetés nélkül, eltűnt, hogy átadja helyét egy tátongó szakadéknak és alant... igen, alant annak a vidéknek, amit a szerencsés kőbunkók végül megtaláltak. Bár ott se volt épp leányálom a helyzet, de a messzeségbe nyújtózóan elterülő hasadék fenekén kígyózó folyó, a rajta néhol felfűződött tavak és a kavicsos, de legalább némiképp termékeny talaj a hátam mögött hagyott pusztaság után valóban magának a Paradicsomnak tűnt. Nem hiába illették a pár tízezer évvel később érkezők is a hangzatos Ígéret Földje megnevezéssel. Itt tárult ugyanis szemem elé egy új és merőben más világ. Az, ahol a Teremtő kertjéből kiűzetett ember végre először helyet talált arra, hogy gombamód elszaporodjon. Hátam mögött terült el annak a vidéknek a kopár pusztasága, amit a geográfusok csak Arab-táblának neveznek és ami befedi a Közel-Kelet nagy részét Omán és Jemen partvidékétől fel egészen Irak szívéig, előttem pedig az a táj, amit az emberiség múltjával foglalkozók csak úgy neveznek, a Termékeny Félhold. Bár ezen egy Ukrajna életet adó fekete földjét túró paraszt, vagy egy az amerikai Középnyugaton gazdálkodó farmer félholtra röhögné magát, ahogy az arab sivatagot magam mögött tudhattam, valóban, ez a térképen a Nílus alföldjétől a Földközi-tenger keleti partvidékén át húzódó majd Mezopotámiába bekanyarodva félkörívet rajzoló terület valóban magának tűnt a termékeny Édennek. És most ez az egész itt tárult ki előttem.

Vagy legalábbis annak egy nagy szelete. Talán az, ami ilyetén módon a legkönnyebben belátható. Annak a hatalmas árokrendszernek egy picinyke szelete, amely még messze délen, Afrika legtávolabbi csücskében kezdődik, hogy aztán a forró kontinens keleti szegélyét végighasítva belemarjon Ázsia délnyugati csücskébe is. Utóbbit pedig tette pontosan itt, ahol az ember megtalálta az első, kibontakozásához elég életet adó vidéket az errefelé Szír-jordán ároknak nevezett hasadék fenekén kanyargó Jordán, na meg persze a térképen félholdnak tűnő vidék két végpontján a Nílus, illetve a Tigris és az Eufrátesz mentén.

Én pedig itt álltam ezen a meredélyen, ahol az Arab-tábla beleszakad az új világ kezdetét jelentő árokba. Azon a meredélyen, amit költőien Szíria szemöldökének is neveznek. Bár az újonnan véres polgárháború sújtotta, azonos nevű ország azóta északabbra mászott, átadva helyét Jordániának, a régi időkben az egész, hátam mögött nyújtózó pusztaságot nevezték Szíriának, vagy, akkori névváltozatában Syriának, szemben a tengerparthoz közeli termékeny, vagy legalábbis termékenyebb Palesztinával.

A két természetföldrajzi táj pedig az emberi lét merőben különböző válfajának is táptalajt adott. Mögöttem a perzselő kopárság nomád, állattartó törzsinek világa, míg a tekintetem már azon a vidéken veszett el, ahol megjelent a földművelés.

- Lenyűgöző, nemde? - térített némiképp magamhoz az ismerős hang. Bár nem néztem oda, testem pontosan érezte, ahogy hozzám hasonlóképp öltözött társam mellém lép. A Lady is megállapodott ott, a szemöldöknek titulált sziklaszirt peremén, és rangjához illő arisztokratikus tartással hordozta végig tekintetét az alattunk nyújtózó világon.

- Igen. - Hangom inkább volt csak egy lehelet, mint konkrétan megformált szó. Ő viszont ebből is pontosan értett.

- Szinte érezni itt, ahogy a történelem súlya a vállunkra nehezedik - mondta lenyűgözve.

És valóban. Én is éreztem. Bár ez a súly nem az az édes teher, amit a hozzá hasonlók éreznek, amikor felbontanak egy eltemetett épületet, melynek padlóját már évszázadok, esetleg -ezredek óta nem tapodta emberi láb. Nem az az édes izgatottsággal terhes tömeg. Nem. Ennek a terhét ugyanis leginkább vér adta. Az a vér, mely több tucatszor tucatnyi emberöltő alatt lerakódott, mióta az ember betette ide a lábát. A termékenységre ácsingózó nomádok és az azt féltve őrző földművesek, a hatalmukat telhetetlenül minél messzebb kiterjeszteni akaró birodalmak és a függetlenségüket féltékenyen védő sivatagi törzsek, majd az értelmetlenül egymásnak feszülő vallások ragacsosan vörös terhe, mely még a mai korban sem akar egy pillanatra sem szűnni.

Egyszerre volt az egész magával ragadó és hátborzongató. Lenyűgöző és visszataszító. Annyira felkavaró, hogy attól szinte szó szerint földbe gyökeredzett a lábam

Nem is szóltam semmit, miközben azonban a Lady mégis fojtott, de izgalomtól vibráló hangon folytatta:

- Errefelé van minden. A közeli vádikban úgy gyülemlettek fel az emlékek, mint a puttonyokban.

Halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy izgatottsága visszhangzott fülemben. És valóban, a tábla peremébe a lehulló csapadék által vágott karmolásnyomok, a hosszan elnyúló hasadékvölgyek, arab szóval vádik, mintha mágnesként vonzották volna a rejteket kereső embereket. És volt is itt minden, amiit a társamhoz hasonlók csak kívánhatnak. A korai letelepedett népesség szerény kis falvacskáitól a völgyek szövevényének mélyén megbúvó Petráig, az ókori nabateus arabok fővárosáig.

Bár nem mondta ki, éreztem, ahogy szinte hangtalanul és mozdulatlanul húz arrafelé.

- Menj csak! - mondtam. - Én maradok még egy kicsit.

- Ugyan! Biztos téged is lenyűgözne - biztatott, miközben elfordult a sziklameredélytől.

- Te is tudod, hogy inkább útban lennék - mosolyogtam rá cinkosan.

- Ezt... Ezt hogy érted? - merevedett meg arca, mire a válaszom csak egy vidám kacaj volt.

- Ne mondd, hogy te nem vetted észre, ahogy Isabelle rám néz! Ha a tekintet lándzsából lenne, én már millió helyen lennék lukas.

- Igen, nem kedvel különösebben, de...

- Nem kedvel? Inkább féltékeny? - kacsintottam rá. A Lady arcán pedig, napszítta barna bőrének pólusaiban, mintha halvány pír jelent volna meg.

Erre csak ismét felnevettem.

- Tényleg menj csak! Nem akarok gyertyatartó lenni. Bár... ha jobban belegondolok, abból, ha kettesben hagylak titeket, nem lesz romnézegetés.

Erre társam már határozottan elpirult, én viszont, hogy oldjam a feszültségét, inkább ismét az alant elterülő árok felé fordítottam a tekintetem.

- De tényleg menjetek csak! Én elleszek itt még egy ideig... Aztán majd rátok nézek - kacsintottam hátra a vállam felett.

Erre a Lady megint csak nem válaszolt semmit, csak zavartan bólintott, mielőtt, nem tudva már, mit mondjon, inkább elindult a pár kilométerre parkoló autó felé, ahol már várta az engem szakadatlanul konkurenciájának tekintő kísérője, sofőrje és mindenese, kinek szúró zöld pillantását még ebből a távolságból is éreztem a hátamon.

Most azonban ez egy pillanatra sem foglalkoztatott, ahogy ismét letekintettem abba a mély árokba, ahol annak idején, amikor az Afrikából kikecmergett ősbunkók csipája kinyílt és először ragadtak kapát a kezükbe, minden elkezdődött.

******************************************************************************

Ha tetszett, olvass még B és a Lady kalandjairól egy ide nem is túl távoli helyen!

A múlt kútjai

Rokonlátogatás

Magyarokba a világon mindenhol botlani. Még ott is, ahol az ember nem is várná.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

Az öreg Rolls-Royce méltóságteljes lassúsággal döcögött végig a szedett-vedett, útnak alig nevezhető aszfaltcsíkon. Saját tájidegenségével mit sem törődve a súlyos behemót rendületlenül falta a távolságot, miközben körülötte már-már remegett a levegő a perzselő hőségben.

- Nagy fáradtság lett volna légkondit is beszerelni? - morogtam.

- Aki nem bírja a meleget, ne jöjjön Afrikába - jött a csattanós, ám mégis a végtelenségig kimért válasz a zöld szemek egy lesajnáló pillantásával együtt.

Úgy döntöttem, inkább nem reagálok. Valahányszor szóváltásra került sor köztünk Isabelle-el, a vége csak kislányos durcázás lett. A Lady pedig nem szólt közbe, csak mindig, ahogy most is, ült az anyósülésen és vigyorgott rajtunk. Valószínűleg jót nevetett magában azon, két ekkora gyereket hozott magával.

Válasz helyett csak fújtam egyet, majd hátradőltem az ósdi kocsi hátsó ülésén és kibámultam a mellettünk elsuhanó városra. Vádi-Halfa, Szudán legészakabbi városa, leginkább egy szedett-vedett egyszerűséggel összedobált házkupacnak tűnt. Mint egy hatalmasra nőtt, mindenfajta tervezést nélkülöző falu. Ám a Nasszer-tótól délre, a határ szudáni oldalán, ez volt az egyetlen település több mint száz kilométeres körzetben. És Egyiptom felől is az egyetlen megközelítési lehetőség a Nílus ellenkező irányba hömpölygő áradatát harminc óra alatt leküzdő hajó. Szóval, lehetett fanyalogni, de jobbat találni nemigen. De hát, elvégre, ez Afrika, nem Miami Beach.

Éreztem a városiak kíváncsi tekintetét magunkon, ahogy a jó állapotban lévő, de így is ősöreg kocsival bedöcögtünk a piacra.

- Helyben vagyunk - mosolygott a Lady, miközben Isabelle leparkolt egy alkalmasnak ígérkező helyen.

Ahogy kiszálltunk, azonnal előre hajtotta fejét és feltette karimás kalapját. Én pedig egy pillanat alatt megbántam, hogy nem követtem a példát. Légkondi van vagy nincs, mégis, amikor kiléptem az utcára, úgy csapott arcul a forró fuvallat, mintha a már amúgy is betonolvasztó hőség még vagy tíz fokot emelkedett is volna.

Elővettem egy kendőt és letöröltem homlokomról az izzadtságot, majd én is kikotortam a kocsiból valami tökfödőt, hogy a napszemüveg társaságában a fejembe nyomjam.

- Na - mosolygott rám a Lady -, akkor indulhatunk rokonlátogatóba.

***

Van valami szürreális abban, amikor egy félig perzsa származású, és kinézetű, angol nő, Indiana Jones-szerű jelmezben, a "magyar" szót kérdezgeti mindenkitől úton-útfélen egy szudáni bazárban, arabul. Ha nem tudom előre az útcélunkat, még akár azt is hihettem volna, megőrült.

De a még szürreálisabb csak ezután követezett. Miután ugyanis kísérőm már vagy a huszadik árust faggatta, hirtelen megállt mellettünk egy középkorú férfi. Ráncos, barnás arca először csak érdeklődve szemlélte a furcsa európai jövevényeket. Nincs is ebben semmi különös, gondoltam. Elvégre, nem sűrűn járhat két ilyen alak a ezen a környéken. A férfi szeme azonban hamarosan felcsillant és vastag ajkai mosolyra húzódtak.

- Magyar? - ejtette különösen a szót, magára vonva a Lady figyelmét.

- Igen - bólogatott mosolyogva. - Ismer talán magyarokat?

- Hát hogyne - bólogatott hevesen a férfi. - Én is magyar vagyok. Esetleg ön is? - csillantak fel barna szemei.

- Sajnos nem - csóválta a fejét kísérőm. Bár egy angol arisztokrata szájából, jelen összefüggésben, a "sajnos" az én arcomra leginkább csak mosolyt csalt. - De a társam igen - intett felém.

Beletellett néhány pillanatba, amíg felfogtam szavai jelentését, az izgatott férfi addigra viszont már előttem termett és két keze közé fogta enyémeket, miközben boldogan nézett fel rám.

- Üdvözletem. Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Absul Hasszán Mohamed. Allah óvja a magyarok földjén!

***

Valamivel tájékozatlanabb emberek számára olcsó tréfának tűnt volna, ahogy a következő percekben vagy egy tucat helybéli fizimiskájú muzulmán férfi körénk gyűlt és magukat magyarnak titulálva köszöntöttek. Persze a világ mindig tartogat meglepetéseket.

Abdulnak nem tartott sokáig, amíg felfedezte a hasonlóságot köztem és egy izzadó sörös ló között. A felfedezés hatására pedig készségesen meginvitált magához egy kis frissítőre.

Önkéntes vendéglátónk, mint azt készségesen el is magyarázta nekünk, a magukat magyarabnak nevező törzsbe tartozott. Bár a szó, hazai fül számára kézenfekvőnek hatóan, a magyar és az arab népnév összemosása is lehetne, valójában a magyar és a szudáni arab "ab" szó párosítása, mely így, együtt, magyar klánt jelent. És nem is véletlenül, ahogy az Abdul szájából a Nílusnál is nagyobb áradattal kiömlő vízfolyamból megtudhattuk.

- A magyarab közös őse, a hagyományaink szerint, egy Ibrahim al-Magyari nevű katona volt, aki Szelim szultán szolgálatában érkezett az akkor frissen meghódított Egyiptomba és hűségéért földet kapott a déli határvidéken. Egy termékeny szigetet a Nílusban, amit Magyarartinak neveztek el - mesélte, miközben bevezetett minket a hűs szobába.

Mint azt menet közben megtudtuk tőle, a helyi magyar klánnak saját negyede van Vádi-Halfában, azon a földön, ahol már kis híján ötszáz éve élnek.

Persze annak, aki nem hisz egy ráncos arcú, mint menet közben kiderült, kenyerét tanítóként kereső, tipikus szudáni muzulmán szavának, mindez egyszerű humbugnak, olcsó átverésnek is tűnhetett volna. Bár azért néhol kilógott a lóláb, és ezt a többi szudáni se rejtette véka alá. Ugyanis a magukat magyarnak tituláló törzs tagjai, hiába néztek ki úgy, követték vallásukat úgy és éltek úgy, mint a körülöttük élő többi törzs az essetek kilencvenkilenc százalékában, akadtak a helyi, muzulmán környezetben nehezen értelmezhető szokásaik is. Például, ha már a kenyérnél tartunk, Allah, Korán és holdsarló ide vagy oda, a magyar klán tagjai mind a mai napig úgy adnak köszönetet a péktermékért, hogy keresztet vetnek rá.

Persze még emellett is lehet bőven kételkedni, ahogy nagyon sokan meg is teszik, hiszen fél évezred után még a DNS-vizsgálat se mutatna ki semmit. Abdul viszont ennek ellenére is teljes átéléssel mesélte történetüket, miközben hellyel kínált minket a szerény berendezésű kis otthon pamlagján.

- A magyarab tagjai mindig is büszkék voltak hazájukra, termékeny földjükre és származásukra - magyarázta tovább. - Egészen addig, amíg odafenn a fejesek úgy nem döntöttek, kiárasztják a nagy folyót.

Lassan bólogattam. Ezt a történetet már jól ismertem. Az után, hogy 1964-ben a feltörekvő Egyiptom elnöke, Nasszer elkezdte építtetni a hatalmas gátját Asszuánnál, a mögötte felduzzadó, róla elnevezett tó az eredeti Vádi-Halfát is elnyelte, mindennel együtt, ami körülötte volt. Az így otthontalanná vált magyar klánt a szudáni vezetés több száz kilométerrel arrébb akarta újra letelepíteni, ők azonban ragaszkodtak a földjükhöz. És többek között az ő állhatatos munkájuknak is köszönhető, hogy a modern Vádi-Halfa most ott áll, ahol.

Abdul viszont így is kissé mélabúsan mesélte a történteket, előkotorva ódon szekrénye mélyéről néhány megsárgult fotográfiát Magyararti szigetéről, hogy aztán büszkén a kezembe nyomja.

- Nézni! - mondta tört angolsággal. - Ez magyarok földje.

Érdeklődve vizsgáltam a múlt század első felében készült, megsárgult képet, melyen a korabeli, sokszor kezdetleges fotózási technikák következtében egy pálmafákkal benőtt sivatagi oázis képén kívül, ahol apró hangyáknak tűnő emberek végezték mindennapi munkájukat, nem sok minden látszott. Abdul viszont még így is csillogó szemekkel pillantott a kezemben nyugvó papírdarabra. Ez volt az egyik utolsó emlék a hazájáról.

Aztán hirtelen észbe kapott és a szoba egyik ajtajához sietett, félrehajtva az azt takaró függönyt, hogy átkiáltson a szomszéd helyiségbe.

- Aisha! Lányom! Kapkodd magad és hozz frissítőt a távoli magyar honból érkezett vendégeinknek!

A mellettem ücsörgő Lady-vel halványan összemosolyogtunk. Látszott, neki is különösnek hat a szudáni férfi erős öntudata. De végülis, mi tesz egy nemzetet? Ha azt a felfogást követjük, hogy egy nemzethez tartozást csak az határoz meg, hogy a delikvens teljes szívéből az adott nemzethez tartozónak vallja magát, akkor semmi okunk nincs elvitatni Abdul Hasszán Mohamed magyarságát. És, bár magyarul egy mukkot sem beszélt, alapjaiban tisztában volt a magyar történelemmel, kultúrával is. Ami persze megint egy kicsit abszurd, amikor az ember egy szudáni muzulmánnal vitatja meg a Hősök tere szobrainak történetét, mint közös értékét.

Beszélgetésünket hirtelen az ajtót takaró függöny libbenése szakította félbe. Ahogy mind a hárman arra kaptuk a tekintetünket, egy tizennyolc év körüli, csinos, barna bőrű lány lépett be a helyiségbe, hogy zavartan pironkodva helyezzen elénk egy tálcát teáskannával és poharakkal. Teste nagy részét bő köpeny takarta, muzulmán szemérmesség szerint elrejtve a kíváncsi nézelődők elől, miközben finom kezével töltötte a borostyánszínű italt, majd visszafogottan mosolyogva felém nyújtotta.

Azokban az őzikeszerű barna szemekben valami furcsa fény honolt, ahogy találkozott tekintetünk. Bár arca barna volt, haja mattfekete, és egyébként is egész megjelenése egy tipikus núbiai arabot mutatott, a szemében mégis volt valami furcsa. Nem mondhattam volna ki teljesen bizonyosan, és talán amúgy is csak a történetek hangulata tette, de mégis, mintha csak egy csinos magyar lány szemébe néztem volna.

- Nocsak, nocsak! - bökött oldalba a Lady nevetve, miközben Aisha lesütött szemmel kioldalgott a szobából. - Alakulnak itt a dolgok. De hát, elvégre, családban marad.

- Miről beszélsz? - öltöttem magamra ártatlan arckifejezést. - Hiszen nem történt semmi.

- Ugyan! Nem láttad azt a mosolyt az arcán? - kacsintott.

Abdul értetlenkedve kapkodta tekintetét egyikünről másikunkra. Bár arab kiselőadásába néha kevert sajátos kiejtésű angol mondatokat, a Lady szándékosan mesterkélten megfogalmazott és kiejtett szavai mégis mintha csak kínaiul lettek volna neki.

Végül feladta a próbálkozást és ismét mosolyogva köszöntött mondott a teával, kifejezve örömét a kedves látogatója miatt.

Miközben lassan szürcsöltük a fűszeres italt, elmerülve a kis szudáni lakás meglepően otthonos hangulatában, az én agyamon az futott át, talán az odakint, a kocsiban várakozó Isabelle, aki valószínűleg most is gyanakvó tekintettel méregeti az ajtót, amiben eltűntünk, még a Lady-nél is jobban örülne, ha mégis alakulna valami köztünk Aishával. Bár Abdulról nem tudnék nyilatkozni. És amúgy is, jobb a családi békesség.

**********************************************************************

Ha tetszett, olvass egy másik esetről is, amikor B magyarokkal futott össze a föld körül: Adria gyöngye

A múlt kútjai

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

"Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy mondjuk inkább feneketlennek?" /Thomas Mann/

Öreg terepjárónk zötykölődve bucskázott át a száraz vidéken. A sivatag ezer arca mintha egyszerre tárult volna elénk a koszos ablakokon keresztül. Az egyöntetű homoklepel helyett, amilyennek a nyugati civilizáció embere általában elképzeli ezt a vidéket, mindenfelé magasba szökő sziklák emelkedtek, melyek anyagát az évezredek során az erősen ingadozó hőmérséklet alaposan lefaragta, apró szemű kaviccsal beborítva a tájat.

Utóbbinak persze járgányunk a legkevésbé sem örült. Mélyről jövő csikorgással adta tudtunkra nemtetszését, amikor egy fél méteres magasságba kibukkanó sziklatömbre kellett felbucskáznia majd lezökkennie. De bírta. Muszáj volt neki. A világnak ebben a szegletében ugyanis nemigen találni más közlekedési módot. Leszámítva persze a több ezer éves módszert, a tevét meg a lábbuszt.

- Hihetetlen, egy ilyen kopár tájon mennyire sűrű tud lenni a múlt szövete - jegyezte meg a Lady az anyósülésen, miközben kikönyökölt az ablakon, hogy végigfuttassa a tekintetét a különös, vöröses színekben játszó vidéken.

- Itt tényleg feneketlen a múlt kútja - jegyezte meg Isabelle is a kormány mögül.

- Vagy inkább csak nevezhetjük annak? - próbáltam viccelődni, de a zöld szemekben nem mutatkozott semmi jele a humornak. Sofőrünk inkább csak elfordította a fejét a hátsó ülésen terpeszkedő személyem felől és az útra koncentrált.

Már az első pillanattól kezdve éreztem, nem kedvel engem. Szerettem azzal ugratni a Lady-t, hogy nála keresve se találhatott volna mogorvább szolgálót, de belül meg kellett küzdenem a gondolattal, valószínűleg csak az én képemet nem bírja. Azonban, mint jól nevelt szolgáló, ezt sosem tette szóvá, látva, milyen jó barátság alakul ki köztünk munkaadójával. Arról viszont sosem mondott le, hogy egy szúrós pillantást vessen rám, amikor csak lehetősége adódott.

Ezzel meg kell békélnem, gondoltam, miközben ismét a táj felé fordítottam tekintetem. Akármennyire feszült is volt a kapcsolat köztünk, be kellett ismernem, Isabelle-nek, akárcsak a Lady-nek, igaza volt. Hiába nyújtózott tátongó ürességgel körülöttünk ez a furcsa, vöröses színben játszó vidék, a történelem mégis tapintható volt a levegőben.

Némán figyeltem a két oldalunkon nem túl messze emelkedő sziklaperemeket. Annak, akit nem vakított el azonnal a mai, csontszáraz sivatagi táj, azonnal feltűnhettek a folyómeder nyomai. Bár ezen a tájon már évezredek óta örülhet, aki néhány időszakos patakocskánál többet talál, a mozdulatlan, szinte csak a szél és a hőmérséklet-ingadozás formálta táj máig megőrizte az évmilliókkal ezelőtt itt csörgedezett folyók nyomait. Ennek jelentőségére pedig már a korai emberek is rájöttek. Nem hiába döcögtünk mi is egy ilyen vádinak nevezett kiszáradt folyóvölgy fenekén.

A Hidzsáz, az Arab-félszigetnek ez az északnyugati csücske, sziklaormokkal és kiszögellésekkel tarkított vidék. Igazából tektonikailag egész Arábia egy hatalmas tábla, mely az idők folyamán megbillent és míg keleten vastag üledék rakódott rá, nem mellesleg jelentős szénhidrogén-mennyiséggel együtt, itt nyugaton, a jordán-szaúdi határ térségétől le egészen Jemenig, a magasba emelkedett az ősi kőzetalap. Utóbbit pedig a száraz klíma máig is csak részben kezdte ki. Így jól járható útvonal csak ott jöttek létre, ahol az egykor hömpölygő hatalmas vízfolyások kivájták medrüket. Ezek pedig, a vidék legmélyebb pontjaiként, máig összegyűjtik a lehulló csapadékot. És bár annak mennyisége egy átlag európait legjobb esetben is mosolygásra ingerelne, összegyűlve pár óráig, néha egy-két napig, ismét folyó vízzel töltik meg a vádit, felélesztve az egykori folyamok emlékét és tisztán tartva a medret.

De persze kit érdekelne mindez egy szárazra aszott vidéken? Azt, aki annak közvetlen szomszédságában él. A globális szinten vett közelben ugyanis olyan gazdag térségek helyezkednek el, mint Jemen, az egykori Sába, vagy a rómaiak gazdagságáról elnevezett Arabia Felixe, Boldog Arábiája, keletre India, északnyugatra pedig a Mediterráneum. Ezek között pedig a legegyszerűbb és talán legolcsóbb kereskedelmi útvonal pedig nem vezet máshol, mint Arábia sivatagain, különösen a nyugati Nedzsd, Hidzsáz és Negev vidékén keresztül.

És azon belül is a vádik voltak azok, amik már évezredek óta utat biztosítottak a karavánoknak, kitermelve olyan központokat is, mint Mekka és Medina, ahol később az iszlám megszületett. Jártak itt már a történelmi időkben is arabok, törökök, egyiptomiak, hogy végül a Nedzsdből és a félsziget belsejéből kiinduló Szaúd-Arábia hajtsa uralma alá. És akkor a korábban itt élt népekről nem is esett szó, akiknek sokszor csak az emléke, jelenlétük vibrálása maradt a levegőben.

Sokszor, de nem mindig.

- Itt jó lesz - mondta a Lady, mire Isabelle szó nélkül, engedelmesen lehúzódott a jelzésértékű útnak is alig nevezhető csapásról és leparkolt a vádi peremének tövében. Az anyósülésen utazó társammal szinte egyszerre ugrottunk ki az apró szemű, kavicsos-homokos talajra, hogy kinyújtóztassuk tagjainkat, miközben magamra húztam köpenyem csukáját.

Sokat támadják az iszlám világot a nők jogainak sárba tiprása és emberségüknek semmibe vétele miatt. Annak ellenére, hogy sokszor már tényleg irreálisak az itt tapasztalható gyakorlatok, nem mind logikátlan. Ha belegondolunk, hogy a régi századok Európájában is megszólták azt a nőt, aki nem öltözködött fel kellőképpen, a paraszti kultúrában pedig nálunk is illett a nőknek befedni a fejüket, még ott is, ahol az iszlámnak nyoma sem volt. És nekik még a tűző napsütéssel se kellett megküzdeniük, mint az itteni araboknak.

Így, bár a Hidzsáz, annak ellenére, hogy Mekkával és Medinával a muzulmán világ vallási központja, a hírhedten hitbuzgó Szaúd-Arábia legliberálisabb térsége is, ahol bizonyos körülmények között még a nyugati viseletbe öltözött helyi nőket se viszi el a vallásrendőrség, a szabad ég és a tűző nap alatt itt sem árt beöltözni. A Lady is hamar fejére tette karimás kalapját és szemét leárnyékolva mérte körbe a tájat.

- Arra megyünk - mutatott egy a vádi oldalában felvezető ösvény felé, miközben előkotorta napszemüvegét, majd az autóból kiszálló szolgálója felé fordult. - Isabelle, gondoskodnál addig a táborról? - A szőke nő bizonytalanul bólintott, miközben a terepjáró csomagtartójához lépett, hogy előpakolja a gyorsan összeszerelhető sátrainkat és praktikus, benzinnel vagy akkumulátorról működő főző és fűtőalkalmatosságokat a sivatag éjszakai hidege ellen, mi pedig már neki is vágtunk a felfelé vezető ösvénynek.

- Milady! - állított meg minket pár lépés után Isabelle hangja, mindkettőnket arra késztetve, hogy visszapillantsunk a terepjáró felé. - Lehetne egy szóra?

- Persze. Mondd csak, Isabelle! - válaszolta könnyeden útitársam.

A szolgáló egy pillanatig hallgatott, majd bizalmatlan, szúrós zöld szemeit felém fordította, hogy aztán ismét munkaadójára nézzen.

- Lehetne... négyszemközt?

- Hogyne - törtem meg én a pár pillanatra beállt feszült csendet. - Én addig előre megyek.

A Lady válaszgyanánt csak bólintott, én pedig el is indultam a tovább vezető úton, míg ő visszabaktatott az odalent várakozó Isabelle-hez.

Ha az ember sivatagba készül, aligha számít hegymászásra. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy definíció szerint a sivatagos területnek csupán annak kell megfelelnie, hogy nem esik évente kétszáz milliméternél több csapadék, az Antarktisz fagysivatagai, vagy Dél-Arábia sztereotip homokbuckás vidéke mellett egy égbe szökő hegyvidék is lehet sivatag.

Persze a Hidzsáz attól azért messze áll, hogy a föld magashegységeihez hasonlítsuk, de nem kis erőfeszítésbe került így se felküzdenem magam az emelkedő csúcsára. Kapucnim alatt már alaposan gyülekezett az izzadtság, ahogy bámultam a kopár tájat és az odafent, a magaslaton kibontakozó magányos sziklákat.

Ahogy egyre közelebb értem azonban, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ezeket a sziklákat nem teljesen a természet formálta ilyenre. De hát nem is csak a vádik megcsodálása miatt jöttünk ide.

Mintha óriások játszottak volna célba dobósdit, úgy hevertek szanaszét a templomok, nagyobb múzeumok vagy városházák méreteit idéző szikladarabok. A valóságban persze valószínűleg a mögöttük emelkedő meredek sziklaperemről szakadtak le az évezredek hőingadozásai következtében, de abban hol van a romantika?

Az óriások után pedig megérkeztek a törpék, hogy hasonlatnál maradjunk, és össze-vissza faragták a melákok hátrahagyott labdáit. Most pedig, kétezer évvel később, egy B nevű törpe bámulta a sziklák oldalába és a távoli hegyoldalba is belemélyített, több emelet magas homlokzatokat. Mintha valaki házat akart volna építeni, csak a homlokzat díszes kialakításánál már leragadt. De persze minek is oldalsó és hátsó fal, ha azt kiadja maga a szikla? Ezt pedig az alkotó törpék, akiket nevezzünk nevükön nabateusoknak, pontosan belátták.

A Sába legendás királyságából, a mai Jemen területéről elvándorolt korai arabok pontosan megérezték, mely területekre kell rátenniük a kezüket ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák az óhazájuk illetve India és a Mediterráneum közötti kereskedelmet. Így hozták létre a Római Birodalom határától nem is annyira messze, a mai Jordánia területén legendás fővárosukat, Petrát is. Nomád életüket feladva a sivatagi helyvidék zegzugos völgyrendszerében elrejtve díszes kamrákat mélyítettek a sziklafalba.

Arra azonban ők is rájöttek, hogy egy a keleti kereskedelem jelentős részét kezében tartó törzs nem lehet biztonságban Róma közvetlen szomszédságában. Ezért Petra mellett szükségük volt egy másik központra is, ahova szükség esetén visszavonulhatnak. Ezért épült fel itt, a Hidzsáz területén, két forgalmas vádi találkozásánál, Hegra városa.

A nabateusok pedig jól számítottak, így amikor Syria római helytartója végül tényleg bevette Petrát és a Nabateus Királyság északi, központi területeit provinciává szervezték, a vazallusi sorba süllyedt, de függetlenségüket megőrző arabok ebbe a második központba húzódtak vissza.

Némán, lenyűgözve szemléltem hát az itt, Arábia sivatagának közepén a sziklába mélyített egykori metropolist maradványait. A hatalmas, görög kulturális hatásra épült díszes oszlopokat, a jól kimunkált faragványokat és a feliratokat, melyeken ezen a száraz vidéken, úgy tűnt, még kétezer év vasfoga sem fogott. A feliratokat, melyeket viszont csak pár szakértő tudott elolvasni. Igaz, én nem tartoztam közéjük, de így is pontosan tudtam, hogy azt jelölik, ezek bizony itt nem lakóházak. Azok valamivel odébb feküdtek, részben még a homok alatt. Ugyanis bár a közeli arab településről Madáin Szálihnak elnevezett feltárási területet 2008-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, a várost máig nem ásták ki teljesen az évszázadok homokja alól, mivel a szaúdi állam 1990 előtt nem engedélyezett nyugati feltárásokat az ország területén. Ők maguk pedig nyilván nem lelkesednek különösebben az iszlám előtti pogány kor arab emlékeinek feltárásáért. Azonban, paradox inverz módon, míg az élők városa a homok alatt pihen, a holtaké a felszínen fogadja a látogatókat.

Néma áhítattal néztem a monumentális mauzóleumokat, melyeket a nabateus arisztokrácia számára faragtak ki a keresztény időszámítás kezdetét övező évszázadokban. Közben pedig, nagy álmélkodásomban, alig vettem észre, amikor egy lihegő alak utolért a vádiból felvezető úton.

- Jó gyorsan haladsz - törölte meg a homlokát a Lady és megigazította fején a kalapot.

- Vagy csak te maradtál le nagyon. Látom, alaposan szét is zilálódtál - nevettem, végignézve meggyűrődött ingén és félregombolt gallérján. Majd, ahogy lassan levegőhöz jutva felegyenesedett, mosolyogva néztem izzadt arcába is. - Amúgy... - vakargattam meg szám sarkát.

Ő azonnal megértette jelzésem és kézfejével megtörölte száját, hogy aztán meglepetten bámuljon le a bőrére ragadt sötét anyagra.

- Na mi az? Csak nem beszereztél egy rúzsfoltot? - kacagtam tovább.

- Inkább ne beszéljünk róla! - nézett rám kérlelően, majd az előttünk tornyosuló síremlék felé fordult. - Nabateus barátaink úgyis több figyelmet érdemelnek - mondta könnyedén, mintha nem is az imént jött volna zavarba.

Inkább nem válaszoltam, csak magamba fojtottam nevetésem és megvontam a vállam, majd vele együtt szemléltem a majd kétezer éve elhagyott város romjait, miközben viszont csak az járt a fejemben, miért is tartotta vissza Isabelle a Lady-t, és azon, hogy vajon éjszaka tudok-e majd aludni a nyögések és sikongatások zajaitól.

******************************************************************

Ha tetszett, olvass M kalandjáról is az arab világban: Arábiai M