Vakrandi 4. rész

Előzmény: Vakrandi 1. rész
Közvetlen előzmény: Vakrandi 3. rész

Írta: YKN4949

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. augusztus 14.

*******************************************************************

Talán unalmas lenne végigvenni a teljes beszélgetést, amit folytattunk vacsora közben. Nem mintha maga a beszélgetés unalmas lett volna. Távolról sem.

Nagyon is jól éreztük magunkat, különösen, amikor az előételek után megérkezett egy hatalmas tál főétel. Messze túl sok volt, hogy megegyük és hamarosan úgy éreztük magunkat, mint akik ki akarnak pukkadni.

Közben viszont végig nagyon kellemeset beszélgettünk. Én többnyire a munkámról beszéltem, mert nemigen találtam más témát. Kissé feszélyezett, hogy talán untatom is vele, azt a képet mutatva, hogy nincs is valódi életem. Riley viszont szemmel láthatóan érdeklődött mind a munkám iránt, mint irántam. Néha még szakmai tanácsot is kért és rá kellett jönnöm, a nem túl meggyőző külső igencsak értelmes és ambiciózus belsőt takar. Az az akkurátusság pedig, amivel a kérdéseit megfogalmazta, meggyőzött, hogy ezek az ambíciók nem is csak röpke álmok.

Amellett pedig nem kellett aggódnom amiatt, hogy az én teszetoszaságom miatt unalomba fullad a beszélgetésünk, mert Riley kettőnk helyett is épp eleget beszélt. Megtudtam, hogy a hat testvér közül ő a legfiatalabb, hogy a szülővárosa külső kerületében nőzz fel, és hogy a szülei majdnem kitagadták, amikor megtudták, hogy egy világi lemezkiadó cégnél vállalt munkát. Azon viccelődött, hogy fogalma sincs, mi miatt volt az apja dühösebb. Amiatt, hogy egy ilyen „bűnös” médiumnál vállalt munkát, vagy hogy egy ilyen halálraítélt szakmát választott magának. Az anyja, akiről egyértelmű volt, hogy gyűlölte és a szíve mélyéből szerette egyszerre, végig csak a lelki üdvéért aggódott. De végül meggyőzte őket, hogy ez is egy mód arra, hogy terjessze Isten igéjét és hogy új képességeket sajátítson el, amiket majd ennek a szolgálatába állíthat. Mindezt pedig végtelenül szórakoztatóan adta elő. Még azt is, aminek pedig nem kellett volna viccesnek lennie. Annak ellenére, minél inkább magához ragadta a szót a beszélgetésünk folyamán, ami még fokozódott is, ahogy egyre ittasabb lett, azt éreztem, csak még többet és többet szeretnék tudni róla. Igazán érdekes és magával ragadó személyiség volt.

A beszélgetés közben pedig végig falatoztunk és ittunk. Úgy egy órával a „randink” kezdete után rendeltünk egy harmadik üveg bort is. Ez már egy olcsóbb darab volt. Úgy döntöttünk, megkegyelmezünk kicsit Kimnek és Ericnek, elvégre jól szórakoztunk. Azonban, rá kellett döbbennünk, az újabb választás sokkal erősebb volt, mint az előző kettő.

Mire úgy éreztük, ideje befejezni az evést, mindketten alaposan leittuk magunkat. Riley azt javasolta, hogy ahelyett, hogy rendelnénk valami desszertet, amit úgyse tudnánk megenni, tegyük át a székhelyünket a bárpulthoz és igyunk inkább ott egy „desszertet”. Normális körülmények között visszautasítottam volna egy ilyen javaslatot, de akkor már épp elég részeg voltam ahhoz, hogy lelkesítően hasson rám Riley hozzáállása.

Nem emlékszem már, hogy két vagy három pohár tequilát ittam-e meg, de az biztos, hogy egyre jobban éreztem magam tőle.

Riley-val a bárpult legszélén ültünk, mindketten a feles poharunkkal a kezünkben, én pedig megállás nélkül nevettem azon, amit mondott, bár azt már nem tudom felidézni, mi is volt az. Azonban egész este alig tudott olyasmit mondani, amivel ne nevettetett volna meg. Évek óta nem engedtem már el magamat ennyire. Talán még soha sem.

– Oké nézd! – mondta végül Riley. – Nagyon egyszerű. Először a só, aztán a tequila, majd lime. Ha már csinálod, csináld jól!

– Nem árt meg sokkal jobban, ha a rossz sorrendben csinálom? – csipkelődtem.

– Dehogy. Higgy nekem! Semmi esélyem nem lenne sikeres foglalkozást indítani alkoholproblémával küzdőknek, ha nem ismerném az ivás minden csínját-bínját.

Már épp csak annyira támaszkodott a bárszékére, hogy az megtartsa és szinte teljesen hozzám hajolt.

– A világért se akarnám kétségbe vonni a képességeidet – vigyorogtam. – Oké. Tequila, lime és só... – Nem tudom már, csak viccből csináltam-e, vagy tényleg nem emlékeztem a sorrendre.

– Nem, nem, nem. Só, tequila és lime. Nézd! – mondta Riley, majd felnyalt egy kis sót a csuklójáról, ráürítette a tequiláját, végül a szájába csöpögtetett egy kevés lime-ot. Az arca egy pillanat alatt összerándult, mintha a kombináció kínzóan marná belülről. Mégis miért tesz valaki ilyesmit magával? – Látod? Egyszerű.

– Oké – válaszoltam. – Szóval lime, só, aztán megint lime.

– Ezúttal a tequilát kis is hagytad –nevetett Riley, majd ellökte magát a bárpulttól. – Oké, akkor inkább várj meg! Rossz sorrendben nincs is értelme. Mindjárt visszajövök és folytatjuk, csak meg kell látogatnom a női mosdót. Akkor majd rendelünk még egy kört és megmutatom megint hogy kell. Oké?

– Vettem. Rendelünk még egy kört, irány a női mosdó és megmutatod, hogy kell – kevertem ismét a sorrendet, ezúttal szándékosan. Riley felnevetett és játékosan a vállamba boxolt.

– Hülye ötleteid vannak, ha sokat iszol, Ash. Majd felfedezheted te is a mosdót, ha eljön az ideje. Egyedül. – Azzal lemászott a székről és a mellékhelyiség felé indult. Azon kaptam magam, hogy a tekintetem végig őt követi. Figyeltem, ahogy a haja lágy hullámokban ringatózik a háta mögött, megcsodáltam nőies alakját. Formás fenekét, ahogy elődomborodik a nadrágja alól és hosszú lábait, ahogy rájuk simul az anyag. Tetőtől talpig végigmértem és ráébredtem... tetszik, amit látok.

Talán már túl sokat ittam. Normális esetben nem kerítettek volna a hatalmukba ilyen gondolatok. Semmi különös nincs abban, ha egy nő elismerő pillantásokat vet egy másik alakjára. Nem erről van szó. De az, ami lassan testet öltött a fejemben, már egészen más kérdés volt. A tekintetem hosszú másodpercekig időzött Riley hátsó felén és arra gondoltam, milyen csodálatos feneke van. Épp olyan, mint Kimé volt egyetemista korunkban.

Először fel se figyeltem erre a gondolatra. Csak egy volt a sok közül. De aztán ráébredtem, milyen fura is, hogy egy új barátom külsejét hasonlítom össze egy régiével. Aztán, ahogy tovább gondolkodtam rajta, rájöttem, nem ez az egyetlen dolog. Újabb gondolatok kerítettek hatalmukba. Ez a lány úgy is nevet, mint Kim. Ugyanúgy simogatja az alsó ajkát a hüvelykujjával. Annak ellenére, hogy olyan mocskos a humorérzéke, mint Kimnek soha. Igen, Riley nagyon kevés dologban hasonlított Kimre, de én mégis megtaláltam azokat a pontokat, amikben összehasonlíthatom őket. Mintha csak Kimet használtam volna mértéknek, hogy megítéljem Riley-t. És ahogy jobban belegondoltam, ez nem csak Riley-val volt így. Mindenkit Kimhez hasonlítottam. Ő volt az univerzális alap.

Ez a felismerés nagyon kényelmetlenül érintett. A bárpultra könyököltem és próbáltam rájönni, mi is történik velem. Mélyen beszívtam a levegőt és próbáltam arra koncentrálni, miért is vagyok itt. Kim kis „tréfája” miatt. De most már, teljesen ittasan, nem éreztem magam annyira borzalmasan átverve. Különös módon az ivás kitisztította az elmémet. Kim sose tenne olyat, amivel bántana. Sose viccelődne ilyesmivel, legfeljebb ha véletlenül történik. Eric és Kim nem űzne velem ilyen tréfát. A fenébe is! Otthagyták nekünk a kártyájukat. Mégis mi lehetett a céljuk?

Hirtelen ismét az emlékezetembe idéződött az a beszélgetés, amit Kimmel folytattunk korábban azon a héten. Minden keserűségtől és bosszússágtól megszabadulva idéztem vissza azt a beszélgetést, meghallva azt, amit korábban talán nem is akartam.

– Nem nézhetem tétlenül, hogy a reménytelenséget választod – mondta akkor Kim. Aztán: – Szerintem mindig... a rossz embereket választottad... hogy végül csalódottan távozhass. Talán azt hiszed, a csalódás a boldogság. – Azt kérdezte: – Ash! Milyen sűrűn is látjuk mi egymást? Milyen gyakran beszélünk? – De, ami talán a legfontosabb, azt mondta: – Keresel valamit itt, amit én és a családom nem adhatunk meg neked... Több... több kell neked, mint amit a legjobb barátodként adhatok. – Aztán úgy fejezte be: – Szerintem valami olyasmire vágysz, amiről nem is tudod, hogy szükséged van rá és nem is tudod megérteni.

Gyorsan felálltam a bárszékről és majdnem el is estem, elveszítve az egyensúlyomat. A pultos kérdőn nézett rám, valószínűleg azon merengve, jól vagyok-e. De az, ami elöntötte akkor az agyamat, hihetetlen erőt adott. Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem akkor. Az érzelmek kaotikus vihara kavargott bennem. Csak annyit tudok, hogy a kétségek teljes lényemet elemésztették és egyszerre kavargott bennem a zavartság, a bűntudat és a meglepetés.

Úgy éreztem magam, mint egy vadállat, amit azon kaptak, hogy embert próbál játszani. Magam se tudtam, mi értelme ennek, de talán ez írja le legjobban az érzelmeim összességét. Ilyen állapotomban pedig nem is vágytam másra, csak hogy eltűnjek arról a helyről. Hogy haza menjek, bezárjam az ajtót, bevessem magam az ágyba és soha többé ne ébredjek fel. Abban a pillanatban az életem teljes súlya nehezedett a vállamra elviselhetetlenül. Úgy éreztem, már semmi sem segít rajtam, csak az, ha megszűnök létezni.

– Csak Kim és Eric miatt vagyok itt! – üvöltöttem a pultosra, aki zavartan nézett rám. Aztán mondott valamit valaki másnak, de engem már nem érdekelt. Könny csorgott le az arcomon és nem voltam képes egy helyben maradni. Megfordultam és az ajtó felé rohantam. Még mindig elkábított az alkohol, úgyhogy sorra rúgtam bele a székekbe. Felkaptam a táskám az asztalunkról és kiléptem az utcára.

Folytatása következik!