Fénylő
ujjait beakasztva a redőny réseibe, a Nap csíkokat rajzolt a
szemközti falra. Vízszintesen sütött, mintha többé nem akarna
megmártózni a látóhatár hideg kékjében.
Dalma
szétnyitotta a vékony köntöst, meglöbözgette a testén, és
élvezte, ahogy megmoccan a levegő az apró szobában.
–
Punciszag
lett! – hallotta valahonnan az emlékek századik fiókjából
barátnője, Linda nyafogását, aki soha ki nem hagyott volna egy
ilyen megjegyzést.
Újra
összehúzta a köntöst, s még meg is kötötte:
–
Nesze!
Nincs már a punciszag! Azt a kicsit meg szívd be nyugodtan! –
válaszolta volna Dalma.
Ha
lett volna kinek.
Eligazgatta
a mellén, nehogy meglazuljon a szorítás, majd szomjas
csikordulással felrántotta a redőnyt, és szélesre tárta az
ablakot.
A
sűrű levegő úgy csapott az arcába, mintha egésznap izzó üstben
forralták volna.
Derekáig
felemelve a selymes köntöst, megint várta barátnője szokásos
reagálását a múltból:
–
Punciszag
lett!
–
Lélegezz
mélyeket!
Régen
sokat szórakoztak ilyennel. Deréktól lefelé csak egy bugyit
viseltek, felül pedig, amit az utca felé mutattak, rendesen
felöltöztek. Ártatlanul illegtek-billegtek, vagy csak néztek
kifelé. A járókelők nem sejtették, hogy ami az ablakban látszik,
az csak a kirakat, és a lányok minden egyes pillantásba
beleborzongnak.
Később
lekerültek a bugyik is, és Dalma meg Linda boldogan szóba
elegyedett bárkivel az ablakon keresztül, akiben akadt elég
bátorság, hogy megálljon.
Többen,
mintha megérezték volna, hogy a két lány a fal takarásában
pucér, és merőn bámulták az évszázados, kopott falat. Linda
ilyenkor észrevétlenül megsimította a punciját, és a tenyerét
felfelé fordítva, a párkányra téve késztette Dalmát kacagásra,
miközben az utcán ácsorgó ismerős nem értette a szertelen
vidámság okát.
Hihetetlenül
izgalmas játék lett belőle, és alig vártál, hogy újra
kiállhassanak a kisváros viszonylag forgalmas utcája régi házának
ablakába. Olyanok voltak, akár a kártyafigurák, csak deréktól
felfelé látszódtak.
Egyetlen
egyszer buktak csak le, s akkor sem az utca irányában.
–
Mi
lesz most? – húzta össze a szemét Linda, amikor Dalma húga
benyitott, a szája elé kapta az öklét, majd kirohant a szobából.
–
Mért
nem kopogott? – vonta meg a vállát Dalma, de látszott a
homlokán, hogy ő is végiggondolja az eshetőségeket. – Látott
valamit?
–
Mindent!
– sűrítette egyetlen kétségbeesett szóba Linda az összes
aggályát.
–
Az
elég… – mosolygott Dalma kényszeredetten. – Dorkaaa! –
süvöltött bele a ház csendjébe.
–
Mit
akarsz? – kérdezte a barátnője.
–
Megbeszélem
vele, hogy nem látott semmit… Dooorka!
Linda
kezdett megnyugodni, mert használható ötletnek tartotta a
megbeszélést: Talán lehet számítani Dorka megértésére és
diszkréciójára, még ha annyira gyerek is hozzájuk képest.
–
Még
szerencse, hogy nem fiútesód van… – jegyezte meg.
–
Miért?
Az öcséddel nem tudnánk lerendezni egy ilyet?
Linda
beleborzongott:
–
Kezdjük
ott, hogy az öcsém nem rohant volna ki.
–
Nocsak!
–
Leülne
mögénk, és lazán előadná, hogy ne is törődjünk vele, ő csak
pihen egy kicsit…
–
És
lesni akarná a puncinkat?
–
Naná!
–
A
tiedet látta már?
–
Látta.
–
Mutattad?
Linda
a mennyezetre pislogott, mint aki keresi az emlékképeket, de
válaszolni már nem maradt ideje, mert Dalma húga jelent meg az
ajtóban.
–
Na,
mi van? – nézett rájuk kihívóan Dorka.
–
Te
nem tudsz kopogni?
–
Te
hívtál, de akár el is mehetek…
–
Ülj
le a picike seggedre!
–
A
bugyit és is levegyem?
Dorka
annyi pimaszságot zsúfolt a kérdésbe, hogy Linda már szinte
látta, ahogy a testvérek mindjárt egymásnak esnek. De nem, csak
gyilkos pillantásokkal méregették egymást: Dalma meztelen
fenekével az ablakpárkánynak támaszkodva, Dorka pedig menekülésre
készen az ágy szélén.
Linda
kísértésbe esett, hogy egyetlen karnyújtással megkaparintsa a
bugyiját, és legalább ő kivonja magát a feszültségből, de
ehhez el kellett volna venni a szemérmét takaró kezek egyikét, az
élénkpiros tanga felhúzásához meg mindkettőt.
Sokáig
senki sem szólalt meg. Mintha a gondolatok lihegve birkóznának, és
hirtelen jelentkezik majd a győztes a kupáért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése