Jéghegy

Déli gyönyörűség a fagyos északon

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Calima című novellában megismert fotós csapat is.

***************************************************************************************

A hideg áprilisi szél maró tűkként karmolt végig bőrünkön. Mintha csak a hazai télbe érkeztem volna vissza, úgy figyeltem a metsző fagyba burkolódzó tájat. A látványtól még a kabátomat is kissé jobban összehúztam magamon.

Hiába voltunk nagyjából ugyanazon a földrajzi szélességen, mint odahaza, Budapesten, az óceánon átkelve mégis mintha egy egészen más világba kerültünk volna. Nem hiába, Európát a Golf-áramlat ajándékozza meg melegével, ideát viszont…

Dermedten figyeltem a kopott, sziklás vidéket, ahol alig nőtt ki helyenként a földből némi örökzöld növényzet. Közöttük pedig még most, a naptári tavasz közepén is még méretes hófoltok tarkállottak. Ennek tetejébe pedig még ott volt a köd is…

- Muszáj nekünk itt szobrozni ebben a tejfehér moslékban? – horkantott mellettem Monique.

- Ha jó képeket akarsz… - vontam meg a vállam, de közben egy pillanatra se néztem rá. Anélkül is tudtam, milyen képet vág erre válaszul. Lelki szemeim előtt úgy is tisztán láttam a vonásaiban tükröződő szkepticizmust, ahogy a fodrozódó habként az égből aláfüggő fehérséget nézi, majd szinte megvetéssel rám pillant.

- Ebből így se lesznek jó képek – horkantott ismét. Szemem sarkából láttam, ahogy a tekintete ismét abba az irányba vándorol, amerre fényképezőgépei garmadáját pozicionálta. Abba az irányba, amerre most azonban a piszkosfehér függöny előtt semmi más nem volt látható, csak némi sziklás, mohás tengerparti talaj és a köztük fagyoskodó modell.

Alapvetően tetszett Monique koncepciója, amikor meghívott a csapatába. Elvégre a régi mondás szerint, ha az ember valamit el akar adni, három dologból legalább egyet muszáj hozzáadnia. Egy kisállatot, egy kisgyereket, vagy egy szexi nőt. Monique ez utóbbiban utazott. Eredetileg valami divatszakmához fűződő fotóságazatban, amiről akkor se tudnék nagyon többet mondani, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez. Utána azonban megszállta az, amit én a magam részéről isteni áldásnak neveznék (bár a divatszakma talán inkább átoknak, a tehetségét látva) és átpártolt a csinos lányokra aggatott ruháktól magukra a csinos lányokra. Az őt ismerők pletykái szerint olyannyira, hogy a ruhákat már félre is dobta… a csinos lányokat pedig néha a saját ágyába. Ebből persze nem tudom, mennyi volt az igazság, de az tény, hogy ugyan a ruhakompozíciók továbbra is jelentős szerepet játszottak Monique-nál, sokkal fontosabb volt a bennük lévő nő és az ő bájai.

Ugyanakkor, visszakapcsolódva a régi mondáshoz, egy idő után eljutunk oda, hogy a képen lehet a nő a lényeg, de sokkal nehezebb úgy eladni, ha nem árul ezzel kapcsolatban semmi más „árucikket”, csak az ízléses női külsőt. (Csúnyán mondva az ízléses női testet.) Lehetett volna erre millió meg egy különböző megoldás, ahogy azokat mások meg is találták. Az én nagy örömömre azonban Monique amellett döntött, hogy a szép nőket a szép tájakkal párosítja.

És így jöttem én a képbe. Ő értett a női egzotikumhoz (na nem mintha én nem értettem volna ahhoz is, csak épp nem úgy, ahogy el lehetett volna adni), én pedig a földrajzi különlegességekhez. Az én feladatom volt „prezentálni” a díszleteket, azok teljes természeti valójában, Monique pedig ehhez passzintotta a hölgyeket.

Így kerültünk most is ide, erre a fagyos, sziklás tengerpartra, megneszelve a hírt, hogy valami olyan látványban lehet részünk, amit ritkán látni akárhol is… Csak aztán jött a köd…

- Jéghegyet ígértél nekem – morgott Monique. – Méghozzá nagyot… Közelről… Olyan közelről, ahogy eddig nemigen látta senki.

- És nem is hazudtam – bólintottam morogva, még szorosabbra húzva magamon a kabátot.

- Én csak az istenverte ködöt látom – harákolt, mintha csak a következő pillanatban le akarná köpni az említett összecsomósodott párát. – Ezért jöttünk ide, az Isten háta mögé? Távol minden civilizációtól?

- Én nem nevezném ezt épp minden civilizációtól távolinak – nevettem fel. – Vinnélek inkább az ország másik végébe… Brit Kolumbiába, vagy Yukonba… Onnan, ha nincs repülőd, kicsi az esélye, hogy valaha is kikeveredsz.

- Ugyan, mi a különbség? – csóválta a fejét Monique. – A világvégi pöcegödör egyik fele vagy a másik, nekem édesmindegy.

Szóval ennyi a véleménye arról, amire a munkája oroszlánrészét építette – gondoltam magamban. – Ezt megjegyeztem.

Vancouver, az új-fundlandi St. John's és Horvátország távolsága

- Úgy beszélsz, mintha egy kőhajítás lenne csak a dolog – somolyogtam.

- Nekem nyolc – vont vállat. – Kanada ez is, az is.

- Nagy ország ez – nevettem fel. – A világon a második legnagyobb.

- Nyűgözz le! – válaszolta erre, szavaiból viszont inkább a „Hitegess csak, mesemondó!”-hangzott ki, mint a valódi felhívás.

- Például itt, az ország keleti csücskében, Új-Fundland legkeletibb nyúlványán, sokkal közelebb vagyunk Európához, mint Kanada nagy részéhez.

- Persze – harákolt ismét. – Talán nagyobb eséllyel köpnék haza Párizsba a nagy kék vízen át, mint Vancouverbe.

- Sokkal nagyobb eséllyel – biztosítottam. – Feltéve, hogy tudsz több ezer kilométert köpni.

Elmosolyodtam a saját poénomon, kedvenc fotósom azonban nem volt épp vicces kedvében.

- Ami Vancouvert illeti, az kb. olyan messze van arra – böktem hüvelykujjammal a hátam mögé -, mint Horvátország arra – mutattam előre, a tejfehér ködbe. – És ráadásul a földrajzi szélesség is nagyjából stimmel.

Egy pillanatra megrökönyödve nézett rám.

- Most tényleg csak szívatsz, mi?

- A legkevésbé sem – ráztam a fejem. – Egyszerűen csak mások a körülmények. Európában ott van nekünk a Golf-áramlat, ami a Mexikói-öböl vizét szállítja északra, gyorsabban, mint ahogy az kihűl, fűtve az öreg kontinenst. Ugyan csak két-három Celsius pluszról van szó, de az is sokat jelent. Pláne, hogy ideát pedig északról jön a tengeráramlás, el a Labrador-félsziget... és persze Új-Fundland mellett is ás hozza magával a hideg sarkvidéki vizet.

- Meg a jéghegyeket, igen – bólogatott Monique. – Ahogy azt már mondtad. – Utolsó szavait inkább némi megvetéssel mint meggyőződéssel ejtette ki. – Én viszont nem láttam ebből egyet sem.

- Pedig itt vannak – biztosítottam. – Máskülönben mit keresne itt ez a sok turista – intettem a körülöttünk őgyelgő emberekre.

- Nem tudom – vont vállat Monique. – Az emberek hülyék.

- Ennyire azért nem – nevettem fel. – Ezen a vidéken látni a világon az egyik legtöbb jéghegyet. Úgy is nevetik ezt a tengerrészt, ahol a Labrador-áramlat elsodorja a Grönland partjairól leszakadó gigászi jégtömböket, hogy Jéghegy-folyosó. Az évnek ebben a szakában úgy sorjáznak egymás után, mint a vándorló bálnák.

- Hiszem, ha látom – harákolt ismét.

- Remélhetőleg fogod is. Mégpedig nem is akárhogy… A hírek szerint ugyanis a part mentén megfeneklett itt egy hatalmas jéghegy. Ritkán esik meg az ilyesmi. Ritkán sodródnak ennyire közel a parthoz. Ezért van itt ez a sok turista.

- Igen, ezt már mondtad… Én viszont nem látok semmit, csak a képem egyik szegmensét. Azt pedig otthon, egy műteremben is lefotózhatnám.

Erre már nem válaszoltam, csak néztem némán, ahogy a kép említett szegmense fagyoskodva toporog a köveken.

Maria most nem túl sok hasznát vette a pezsgő karibi vérének. Ugyan a róla készült fotókat könnyedén eladta, ráadásul igencsak szokatlan, és pont ezért egzotikus és izgalmas képet nyújtott a havas kanadai tájban, ennek megfelelően talán még jobban borzongott is, nagy kabátjába bugyolálva, mint a hidegebb éghajlathoz szokott Monique, vagy én. Figyeltem, ahogy némán poroszkál tőlünk egy kőhajításnyira, igyekezve a mozgással felmelegíteni magát.

- Nem mehetnénk vissza inkább a szállodába? – lépett végül oda hozzánk. – Ott sokkal melegebb van… Gondoskodhatnánk róla.

Barna szemeiben huncut fény csillant. Mosolya látványától pedig hirtelen megmozdult bennem valami. Azonnal eszembe juttatta azokat a kétségtelenül forró éjszakákat, amiket a fagyos északra érkezésünk óta együtt töltöttünk… a szoba melegében… a takaró alatt. Bár nem tudtam vitatkozni a Monique megálmodta kompozíciókkal, hiszen már az eddig elkészült képek is zseniálisak voltak a barna karibi lánnyal a fagyosan zord, mégis épp ezért gyönyörű tájban, de mégis…

Monique képei pontosan ugyanazt az abszurditást adták vissza, mintha egy nyakig fókabőrbe, medve és rénszarvasprémba bugyolált, havas szakállú vikinget pottyantanánk le a Bahamákra, egy keresztes lovagot a Time Square-re, egy barlanglakó ősembert az oxfordi egyetem kampuszára, vagy egy sznob brit arisztokratát a brazil dzsungelbe egy indián faluba, ahol még ma is kőkorszaki körülmények között élnek az emberek. Sikerült még a megfázás veszélyét épp hogy csak elkerülve prezentálnia Maria lényének tájidegenségét a zord nordikus vidéken, ugyanakkor pontosan ez formálta egységes egésszé is a fotóit.

Mégis most én is sokkal szívesebben lettem volna egy befűtött hálószobában, hogy összegyűrjem a lepedőt ezzel a szépséggel.

- Még nem – morogta hirtelen Monique, visszarántva a valóságba. Tekintete még mindig a látóhatárra szegeződött. – Azt mondtad, itt van a jéghegy – célozta nekem szavait. – És hogy a köd bármikor arrébb mehet.

- Igen – válaszoltam. – Kétségtelenül itt van. Az időjárás pedig elég szeszélyes errefelé. Bármikor változhat. Ha csak épp annyira is, hogy meglássuk a jéghegyet.

 - Akkor várunk – szögezte le Monique.

Ebben a pillanatban viszont, mintha csak a természet, meglátva makacsságunkat, megkönyörült volna rajtunk, mintegy varázsütésre szinte azonnal oszlani kezdett a köd. Akárha bekapcsoltak volna egy hatalmas ventilátort, hogy lassan tovafújja a levegőben lebegő pamacsokat.

Az ég tisztulni kezdett.

- Nézzétek, ott! – kiáltott fel Monique egyik segédje.

Minden tekintet a mutatott irányba szegeződött. Először csak a sötétkékes szürkén háborgó tenger képe vált egyre tisztábbá előttünk. Lassan feltűntek a hullámok között a lendületüket megtörő sziklák. Egyik a másik után. Aztán… hirtelen egy a többinél sokkal nagyobb szikla kezdett el kibontakozni a homályból.

Hatalmas volt. Akár egy kisebb hegy. Méterek tucatjaival emelkedett minden más környező tereptárgy fölé. Ez a monstrum azonban más volt, mint a többi. És nem csak méretében. Ahogy egyre jobban oszlott a köd, látszott, hogy a többi szürke kődarabbal szemben ez teljesen fehér.

Az emberek körülöttünk izgatottan morajlani és mutogatni kezdtek.

- Ez az. Erre vártunk – markolta meg Monique a kameráját. – Gyorsan! Gyerünk, mielőtt változna a széljárás!

Mariának nem kellett kétszer mondani. Bár biztos voltam benne, hogy nem esett jól neki ledobni vastag, bélelt kabátját, mégis szó nélkül rohant az alatta viselt, még mindig kellőképp meleg ruhadarabokban, egyenesen az objektívek kereszttüzébe, hogy megvesse lábait a sziklákon és mosolyogva széttárja kezeit a jéghegy előtt.

A masinák pedig kattogni kezdtek. Monique valószínűleg már hallotta is a pénz csilingelését, ahogy kattintgatta a felvételeket. Nekem azonban sokkal többet jelentett a látvány… Ez a lány, ez az igazi vadmacska, aki úgy veti rá magát az ember lányára az ágyban, mint senki más, ebben a zordságában mégis gyönyörű tájban, a ködből kibontakozó fenséges jéghegy előtt.