Karácsonyi parti 3. rész

Előzmény: Karácsonyi parti 1. rész
Közvetlen előzmény: Karácsonyi parti 2. rész

Írta: tomlitilia
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2017. december 8.

**************************************************************

Miután Jane és a férje távoztak, Sandra többi kollégája némán bámult rá, arra várva, hogy kommentálja a fotót. A nő nem tudta figyelmen kívül hagyni a testén végig futó tekinteteket. Ugyanakkor nem lepte meg. Mi másra számíthatott volna? Látták a képet, amin úgy pózol, mint valami címlaplány, a melleit markolászva a kamera előtt. Hát persze, hogy próbálták elképzelni őt meztelenül. Inkább csak az lepte meg, hogy a zavara mellé némi kellemes borzongás is társult, ahhoz hasonlóan, mint a fényképezéskor. Felizgatta volna, hogy így bámulják?

Amikor nem mutatta jelét, hogy további magyarázatot akarna nyújtani, a srácok ejtették a témát.

- Kíváncsi vagyok, vajon mi lesz a desszert – jegyezte meg Thomas, örvendetes módon témát váltva.

Így, hogy már nem ő volt a figyelem középpontjában, Sandra kimentette magát, mondván, némi friss levegőre van szüksége. Mikor azonban rájött, túl hideg van, hogy kimenjen, inkább csak egy másik szobába ment át és kifelé bámult az ablakon, próbálva kitisztítani a fejét. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ilyen ostoba hibát követett el. Mégis ki ad egy érzéki fotót magáról ajándékba a főnöke férjének? Szeretett volna elmenni onnan, de az faragatlanság lett volna. Na és mi van a fotóval? Leginkább vissza kellene vennie. Tévedés történt és David bizonyára nem is számít rá, hogy megtartaná, nem igaz?

Ötletek özöne kavargott a fejében. Talán még engedhetné is, hogy a férfi megtartsa. Nem lenne az talán még izgató is? David vonzó férfi volt, Sandrára pedig különösképp vérpezsdítően hatott a gondolat, hogy időről időre őt bámulja.

Aztán kirázta a dolgot a fejéből. Mégis mit gondolt? Hiszen Jane férjéről van szó, az Isten szerelmére! Szerette volna felpofozni magát, amiért egyáltalán csak gondolt is erre. Hiszen komoly szakértő volt. Nem viselkedhet így. Még csak a fantáziálgatás se lenne helyénvaló.

De persze már az sem volt helyénvaló, hogy egy ilyen képet hozzon egy munkahelyi partira. Azok után, hogy így látták őt, hogy nézhetnének a kollégái ismét ugyanúgy rá? Az alapján, ahogy viselkedtek, egyértelmű volt, hogy a kép megragadt az elméjükben. Valószínűleg most mindannyian abban a pózban képzelték el őt. Na és mi lesz később? Ismét érezte a bizsergést odabenn, ahogy arra gondolt, hogy ma este valószínűleg minden kollégája róla fog álmodozni. Talán még Jane is.

Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott a fejében, meg is hallotta Jane magassarkújának kopogását a padlón. Sandra megfordult, hogy szembenézzen vele, bűnösnek érezve magát, amiért ilyen gondolatok kerítették hatalmukba. A szemei elkerekedtek, ahogy megpillantotta Jane-t, a kezében a fotóval.

- Annyira sajnálom, Jane! Ez egy hatalmas hiba volt. Annyira hülye voltam…! Nem akartam… Most biztos azt hiszed, teljesen idióta vagyok.

Erőt kellett vennie magán, hogy ne roskadjon térdre és könyörögjön bocsánatért. Jane csak mosolygott rá, szokásos melegsége pedig valamiféle szuggesztióval párosult. Nehéz volt olvasni az arckifejezésében, de legalább nem tűnt sértettnek.

- Nyugodj meg, kedvesem! Nem kell aggódnod semmi miatt.

- Vagyis nem vagy dühös rám, amiért adtam egy képet a férjednek magamról, amin… nos… tudod…?

Sandra ismét komplett debilnek érezte magát. Miért nem fogadhatta el csak egyszerűen Jane szavait hülye kérdezősködés nélkül?

Jane felnevetett.

- Nem. Egyáltalán nem vagyok dühös. És biztos vagyok benne, hogy David is értékelte. – Felemelte a képet, Sandra pedig meg volt győződve, hogy át akarja adni neki. Jane ehelyett viszont kartávolságban maga elé tartotta azt, hogy megvizsgálja, majd elégedetten elvigyorodott. – Szerintem mindenki értékelné.

- El se hiszem, hogy engedtem, hogy a kollégáim lássák! – dőlt hátra Sandra, az ablakkeretnek támaszkodva. Leszegte a fejét szégyenében. – Diákkoromban egyszer részt vettem egy szemináriumot arról, hogy érvényesülj nőként az üzleti életben. Az első pont, amit a fejünkbe akartak verni, hogy mindenképp kerüld el, hogy a kollégáidnak szexuális gondolatai legyenek rólad. Azt hiszem, ezzel kapcsolatban keservesen elbuktam.

Jane leült mellé.

- Szerintem túl kemény vagy magadhoz.

Sandra felé fordult és meredten ránézett, mosolyt erőltetve az arcára. Talán Jane-nek igaza volt.

- Tudod… - folytatta az idősebb nő. – Mindennek megvan a helye és az ideje. Az iroda a munka helye, és értékelem, hogy komolyra veszed a figurát. De ez egy karácsonyi parti. Itt az embereknek épp a munkától független személyiségüket kellene megmutatniuk.

- Ó…! Én, azt hiszem, még túl sokat is mutattam.

Mindketten kuncogni kezdtek, Sandra pedig érezte, hogy tovaszökik belőle a feszültség. Különös volt, de mégis kellemes, hogy ilyen kötelék alakult ki közöttük Jane-nek. Pláne, hogy ezt a sajt megaláztatása okozta.

- Tudod, több mint kétszáz jelentkező közül választottalak ki a munkára, és tudom, hogy a megfelelő döntést hoztam. Rendkívül keményen dolgozol, én pedig értékelem ezt. De meg kell tanulnod lazítani is, különben, attól tartok, ki fogsz égni.

- Igen, de… - kezdte Sandra, próbálva elkerülni, hogy ismét idiótát csináljon magából a kérdésével. – Most, hogy már láttak engem úgy, szerinted el fognak még fogadni kollégaként?

Jane felvonta a szemöldökét.

- Tényleg ennyire kevésre becsülöd őket?

- Nem. Csak… ahogy már mondtam, nekem azt tanították, nehéz kivívni a férfi kollégák tiszteletét, ha hagyod, hogy… úgy lássanak.

- Nos, tényleg így van. Feltéve, hogy a kollégáid komplett idióták – fújta ki a levegőt Jane fásultan. – De én nem alkalmazok idiótákat.

Hajthatatlannak tűnt, miközben meredten bámulta Sandrát, míg abban le nem ülepedtek a szavai. Aztán arcán ismét szétterült bátorító mosolya.

- Amellett pedig, tényleg azt hiszed, hogy a kollégáidnak sose voltak szexuális gondolatai rólad?

Sandra ledöbbent, hogy ezt hallja a főnöke szájából. Nem tudta bizonyosan eldönteni, hogy csak szónoki kérdésről van-e szó, vagy Jane ténylegesen választ vár tőle.

- Ugyan már, Sandra! – folytatta az idősebb nő. – Jó dolog komolyan venni a munkádat, de egy irodában is csak emberek dolgoznak… nem pedig robotok. Én felfigyeltem rá, hogy méregetnek.

Sandra nem tudta, hogy reagáljon.

- Tudod, nagyon sokat látok benned magamból – folytatta Jane. – Én is úgy gondoltam, kétszer olyan keményen kell dolgoznom, mint bárki másnak, hogy megkapjam ugyanazt a tiszteletet, és nem szabad engednem, hogy belássanak a függöny mögé. Azt akartam, hogy mindenki kompetens, keményen dolgozó nőként lásson és semmi másként. De aztán rádöbbentem, hogy tévedtem. Néha jó, ha az emberek egyszerűen csak nőként tekintenek rád.

Elhallgatott és Sandra reakcióját figyelte.

- Semmi rossz nincs abban, ha élvezed a figyelmet – magyarázta. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Jól érzem magam így. Nagyon is jól.

Büszkeség csengett Jane szavaiból. Hallva, ahogy a figyelemről beszél, Sandra nem tudta megállni, hogy megcsodálja főnöke mélyen kivágott ruháját. Csak sebtében végigduttatta rajta a tekintetét, de Jane így is felfigyelt rá. Amikor pedig a tekintete visszatért az idősebb nő arcára, ravaszkás mosollyal találkozott.

- Igen, ezért viselek ilyen ruhát – kacsintott. – Nehéz nem megbámulni benne, nem igaz

Sandra igyekezett erőt venni magán, hogy ne helyeseljen. Ehelyett csak zavartan a főnökére mosolygott.

Jane arca ekkor komollyá változott.

- Emiatt kevesebbnek gondolsz engem?

Sandra hevesen megrázta a fejét.

- Nem. Persze, hogy nem.

Ha bármit is megváltoztatott ez az egész, csak még inkább lenyűgözte így a főnöke. Sandra viszont sosem ismert volna be ilyesmit. Még magának sem.

- Akkor miért tartana bárki is téged kevesebbnek? Egyszerűen csak te véletlenül csináltad. De attól még nincs különbség.

Jane kuncogni kezdett, Sandra pedig képtelen volt nem csatlakozni. A főnöke érvelése épp olyan kikezdhetetlen volt, mint mindig.

- Nos, most, hogy csak kettesben vagyunk lányok… - kezdte Jane egy kíváncsi mosoly kíséretében – lenne rá esély, hogy megoszd a fotó történetét?

- Ó, ez csak egy egyszerű bolondság volt egy leánybúcsún.

Jane ismét felemelte a képet és megvizsgálta.

- Nekem nem tűnik ostobaságnak. Egy gyönyörű fiatal nőt látok, aki jól érzi magát.

Sandra elpirult. Zavarba ejtő volt ott ülni a főnökével és nézni azt az érzéki fotót. De ugyanakkor váratlanul izgató is volt. Jane nem látszott elítélni őt miatta. Akkor pedig neki miért kellene szégyellnie magát?

Azon kapta magát, hogy a leánybúcsúrl mesél a főnökének, beleértve a fotózást is.

- Eredetileg nem is kellett volna, hogy készüljön rólam két. Csak hát annyira élveztem a figyelmet! – vallotta be, beletemetkezve a történetbe.

Jane elégedetten nézett rá.

- Jó neked.

- Azt hiszem, egy kicsit elragadtattam magam.

- Én pedig azt hiszem, hogy kiélvezted a jól megérdemelt boldogságot – mosolygott Jane töretlenül. – Már csak a kép alapján is meg tudom mondani, mennyire élvezted.

Semmi értelme nem volt tagadni.

- Szóval, szeretnéd visszakapni a fotódat? – kérdezte Jane.

Sandra kinyitotta a száját, hogy igent mondjon, de valami a főnöke hangjában elbizonytalanította.

- Feltűnt, hogy még nem kérted – folytatta Jane. – Tudod, akkor, amikor David megmutatta mindenkinek.

- Csak túlságosan zavarban voltam, hogy bármit is tegyek.

Jane felnevetett.

- Talán. De kérdezhetek valamit?

- Hát persze. Bármit.

- Volt legalább egy részed, ami élvezte?

Igaz volt, természetesen. De beismerni a főnökének, hogy legalább részben élvezte, hogy a kollégái az erotikus fotóját bámulják, több volt, mint zavarba ejtő. Képtelen volt másra, mint hogy hazudjon és letagadja. Viszont végeredményben Jane őszinte volt vele és beismerte, hogy a társaság kedvéért öltözött ki ilyen provokatívan. Hogy tehetné meg Sandra, hogy kevésbé legyen őszinte? Azonban rá kellett döbbennie, hogy a hezitálása már így is elárulta az igazságot.

- Igen – nyögte ki végül, idegesen kuncogva. Izgató volt beismerni. Mintha csak egy rejtett vágyát fedné fel.

Jane elégedettnek tűnt.

- Gondoltam. Egy exhibicionista felismeri a másikat, azt hiszem.

Egy exhibicionista… Sandra ez lenne? Sosem gondolt még így magára. Ahogy Jane-re sem.

- Szóval, mivel tetszett, biztos vagy benne, hogy vissza akarod kapni? – kérdezte Jane, Sandra arckifejezését vizsgálva. – Vagy inkább adnál nekik lehetőséget, hogy újra lássák?

Sandra habozott.

- Nem is tudom…

- Ha ez könnyebbé teszi, biztosíthatlak, belőlem már messze többet láttak, mint amennyit az a kép megmutat belőled.

Sandra ledöbbent. Mire akarhat ezzel utalni.

- Ööö… hogyan? – kérdezte. A gondolat, hogy a főnöke feltárta a testét a munkatársai előtt, borzongató volt.

- Ó, talán később majd elmondom – vigyorgott Jane a zavarodott Sandrára.

- Ugyan már! Én meséltem neked a fotózásomról – tiltakozott Sandra, magát is meglepve a vehemenciájával.

- Valóban így volt. De most tényleg vissza kellene mennünk a többiekhez. Itt az ideje a desszertnek. Szóval, hogy legyen? Szeretnéd visszakapni a fotódat, vagy szeretnéd, ha megtartanám?

Sandrát ez a piros pirula-kék pirula-szituációra emlékeztette. Visszakérni a fotót, az lenne a biztonságosabb megoldás. Visszamehetne a kollégáihoz és engedhetné a zavarát tovaszállni. Ha Jane-nek igaza volt, a többiek nem ítélnék el érte, a dolgok pedig lassan visszatérnének a megszokott kerékvágásba. De ha engedi Jane-nek, hogy megtartsa a képet, fogalma sem volt, mi fog történni. A főnöke bátorító arckifejezése azonban nem hagyott benne kétséget aziránt, hogy mit kellene tennie.

- Megtarthatod – mondta lágyan, elkönyvelve magában, hogy a másik nő kedvére fog tenni.

- Csodálatos – mondta Jane és visszalejtett az érkezőbe, maga előtt tartva a képet.

Folytatása következik!