A következő címkéjű bejegyzések mutatása: M New Yorkban. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: M New Yorkban. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. november 4., kedd

M New Yorkban 2. rész - Csajozás

A sorozatban eddig megjelent:
*****************************************************************
Óvatosan beletúrtam hajamba és kifújtam a levegőt, miközben az utolsó sarkon álló épület falának támaszkodtam. Mindig üdítő volt a reggeli futás. Úgy éreztem, már jó előre felpörgeti a napjaimat és az így megindított energiaáram utána még órákig lök előre a napi teendőkben.
Főleg azt elnézve, amilyen alakokkal néha összefutottam közben. Egyesekre ránézve az izmaim már maguktól egy fokozattal feljebb pöckölték a belső sebességváltót, a szívemnek meg megküldték az üzenetet, "Főnök, kérünk még kakaót. Meló van."
Persze az ezt kiváltó, nem épp bizalomgerjesztő alakok jelentős részét már ismerhettem az edzőteremből, de azért sosem árt az óvatosság. Az első napok tökéletesen olajozottan mentek. Mintha nem is csak a helyét vettem volna át Ninától, hanem rögtön a bőrébe is bújtam volna, hogy minden külső szemlélő őt lássa, ha rám néz. De persze az is lehet, az edzeni vágyók java részét abszolút nem érdekelte, ki irányítja a csehót. Lógjon ott a bokszzsák, ők pedig nem kérdeznek. Így hát, ha tudomást is vettek rólam, többnyire csak egy morgással üdvözöltek, mielőtt lepakolták az edzéshez szükséges cókmókjukat és nekiálltak. Viszont ez önmagában még nem jelenti azt, hogy ha az utcán is összefutunk, ugyanez lesz a reakciójuk. Azt pedig minden porcikámmal el akartam kerülni, hogy esetleg engem vegyenek rá a morgásra. Vagy még valami hangosabbra és kevésbé kellemesre is.
Megcsóváltam a fejem és enyhén elmosolyodtam, miközben szívem dobogásának és légzésemnek az üteme lassan kezdett egyre kellemesebb ritmust felvenni. Szerencsére eddig egyikük sem indult utánam. Bár, persze, el tudnék képzelni olyan kuncsaftot, akinek örülnék, ha utánam iramodna, de sajnos a formás, szőke, hosszú lábakkal párosuló seggekből épp hiány volt. A két méter plusszos, arasznyi vastagságú és betonkeménységű karokkal megáldott, tar-kopasz izomhegyek viszont nem tartoztak épp az "esetem"-kategóriába, szóval úgy döntöttem, valószínűleg a jelenlegi helyzet a legjobb lehetőség.
De ahogy végignéztem a környéken, a sarkon ácsorogva, nem igazán csodálkoztam ezen. Nina nem épp New York legpatinásabb negyedét választotta az edzőterméhez. Már ha egyáltalán ő választotta, persze, és nem csak kész állapotban jutott hozzá. Az, hogy nem voltak a közvetlen közelben lakóépületek, egy dolog. Viszont a régi téglaépületek nem voltak épp bizalomgerjesztőek. Nem egy Bronx vagy egy otthoni Nyócker, azt el kell ismerni, de egy előkelő sétálóutcához sem állt közelebb. Szóval, meg tudtam érteni, ha a csinos hölgyek inkább valahova máshova járnak.
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, ebben a pillanatban fordult be a sarkon a helyi busz. Igazából nem nagyon értettem, tulajdonképpen mit is keres itt. Már nem abban a pillanatban, hanem úgy egyáltalán. Persze, nem tudtam pontosan, mik vannak ezekben az épületekben itt, a közelben, csak annyit, hogy lakóházzal egy szállal se találkoztam, de nem is igazán érdekelt. Viszont azt nehezen tudtam elképzelni, hogy túlzottan nagy tömegeket vonzanának. Igaz, azt is figyelembe kell venni, hogy Amerika az autók hazája. Míg Budapesten még a menedzser is járhat BKV-val a városban, ha épp nem akar litereket elpuffogni a benzinjéből a belvárosi dugókban, és ebben nincs is semmi, New Yorkban ha valaki buszra száll, hatalmas eséllyel akár ki is ragaszthatná a "Csóró"-feliratú címkét a homlokára.
Olyan esetet is hallottam már, hogy valaki lakást akart vásárolni valamelyik keleti parti nagyvárosban, talán épp errefelé. Minden rendben is ment, talált egy pofás és megfizethető kéglit, meg is egyeztek az árban, amikor azonban megkérdezte az eladót, milyen messze van a legközelebbi buszmegálló, mennyit kell majd odáig sétálnia, az illető rögtön összeszűkült szemekkel, gyanakodva nézett rá és megkérdezte, ugye tudja-é, hogy nem kap engedményt a lakás árából. Kb. olyan hatása lehetett nála, mint otthon ha egy egyébként teljesen átlagos kiejtéssel és szóhasználattal beszélő vevő egyszer csak megszólal, hogy "Osztán lepakóhatom-e a Merdzsót az utcára, csájé?" Itt ez a helyi sztereotípia.
A régi, ütött-kopott busz azonban ezzel mit sem törődött. Nyugodtan, magabiztosan vette be a kanyart, majd eldorombolt a pár tucat méternyivel odébb, köztem és a befordulásra használt sarok között nagyjából félúton lévő megállóig, majd a dorombolással együtt a hozzá tartozó mozgást is lecsökkentve, az előbbit töredékére, az utóbbit a gyakorlati nullára, megállapodott. Persze én még közelről se vagyok tisztában a New York-iak társadalmi rétegződésével és ennek anyagi vonzataival, de ahogy figyeltem a leszálló embereket, egyáltalán nem úgy éreztem magam, mintha most épp a város alja-népét látnám. Sőt, ennek pont az ellenkezőjéről győzött meg, amikor egy csinos illető lépett le a padkára.
Nem úgy nézett ki, mintha a konditerembe igyekezne. Sajnos. Mármint neki valószínűleg nem sajnos, meg az én szemeimnek se sajnos, mivel a látványon ez semmit se rontott. Bár a szemeimnek tulajdonképpen mégiscsak sajnos, mivel ez azt jelentette, épp csak addig gyönyörködhetek, amíg a bámulásom céltáblája el nem éri valamelyik sarkot.
Ezért hát fokozott figyelemmel néztem végig a sort által épp csak egy aprócska részében fedett hosszú lábakat, a csinos, karcsú testet, a póló hajlása által némiképp kirajzolt domborulatokat és az egészet megkoronázó, középhosszú barna haj keretezte csinos arcot. Örültem volna neki, ha történetesen pont az edzőterembe tér be, különösen, hogy pont abba az irányba vette az útját, de, ránézésre, nem az az alkat volt, aki nagyon az izomtömeg növelésére hajtana. Karcsú, formás teremtés volt. Olyan típus, aki után jó eséllyel megfordulnék az utcán, de egyáltalán nem az az esztétikusan izmos fajta, akit el tudnék képzelni gyúrás közben. Az esélyeimet pedig tovább csökkentette a kezében tartott póráz, melynek végén egy szép, termetes, bokszerre emlékeztető kutya cammogott. Erősen kétlem, hogy bárki is az ebével járna kondizni.
Mindenesetre a látvány megérte, hogy még egy kicsit tovább ácsorogjak és szemlélődjek. Ezt viszont figyelmem tárgyai is hamar észrevették. A kutya érdeklődve emelte rám tekintetét és enyhe szögben oldalra billentette fejét. Azonban sajnos ő volt az, aki nagyobb figyelmet szentelt nekem, a gazdája ugyanis csak egy kedves mosolyt eresztett meg felém, mielőtt ismét maga elé fordította volna a tekintetét.
Ilyen az én formám, gondoltam, majd magamban megvontam a vállam és megmozgattam kicsit lábizmaimat. Ez a pár perc pihenés bőven elég volt arra, hogy kicsit kifújjam magam. Készen álltam, hogy a hátra lévő, nagyjából száz métert még lefussam az ajtóig. Ez azonban rossz döntésnek bizonyult.
Legalábbis az első pillanatban rossz döntésnek könyveltem el, mivel abban a pillanatban, ahogy nekikezdtem a kocogásnak, mintha benyomtam volna a kutya fejében az "Ösztön" mappába tartozó "Menekülő zsákmány üldözése" parancsikont. Az állat pedig azonnal működésbe lendült és csaholva megindult utánam.
Szerencsémre annyira volt jól nevelt jószág, hogy ne vesse rám magát, hanem, amikor az ugatás hallatán megmerevedtem, megállt előttem és nagyjából egy méterről méregetett, abba nem hagyva a heves hangáradatot.
- Hé, hé, pajti! Nyugalom! - hajolt le hozzá a gazdája és gyengéden megpaskolta a fejét.
Úgy tűnt, ez működött, mert az eb kissé megnyugodott és az ugatást is abbahagyta, fürkésző szemeit viszont továbbra is rajta tartotta. Szerencsémre viszont, azokhoz a sárgás szemekhez hamarosan csatlakozott egy fényes barna szempár és egy vonzó mosoly is.
- Ne haragudj! Nehéz leszoktatni róla. A futó emberekre mindig ugrik.
- Semmi gond - nevettem - kutyaösztön - nyúltam óvatosan előre, hogy megsimogassam a jószág fejét, amikor azonban az gyanakodva tett egy lépést hátra, inkább nem próbálkoztam tovább. - Úgy tűnik, nem tetszem neki.
- Rossz az ízlése - nevetett fel a lány.
- Igazán? - villantottam rá egy csábos mosolyt, mire neki még jobban kezdtek csillogni a szemei.
- Nagyon úgy tűnik - kuncogott. - Apropó! Meg tudnád mondani, hol találom ezt a címet? - kotort elő egy cetlit a zsebéből. A papírdarabra girbe-gurba vonalakkal voltak felvésve a betűk és a számok. Mintha valaki sebtében firkantotta volna fel az első keze ügyébe kerülő alkalmatosságra. Azonban még így is egyből ki tudtam olvasni az edzőterem házszámát.
No fene! Csinos barátnőnk és szőrös kísérője mégiscsak hozzánk igyekszik? Kellemes meglepetés.
- Mázlija van, kedves hölgyem - mosolyogtam rá ismét. - Történetesen pont a hely üzemeltetőjével hozta össze a sors... vagy a kutya - néztem a jószágra, ami most ismét félrebillentett fejjel nézett rám. Mintha csak értené, mit mondok.
- Tényleg? - szaladt fülig a lány szája is. - Ennek nagyon örülök. Őszintén, még sosem jártam erre és féltem, még a végén eltévedek.
- Most már nincs mitől félned - kacsintottam. - Ha szeretnéd, egyből körbe is vezetlek - intettem fejemmel az edzőterem ajtaja felé. - De mutathatok pár jó fogást is - tettem hozzá, mindent bevetve, hogy még véletlenül se kerülje el a figyelmét a rejtett üzenet.
Ő erre ismét csak kuncogott, majd csillogó szemekkel rám mosolygott.
- Kedvezően hangzik az ajánlat - mondta vidáman. - De, igazából...
- Á! Meg is jöttél? - csendült fel egy hang mögöttem, a lengőajtó csapódásával kísérve.
Lefogadhattam volna. Csak nekem lehet ilyen mázlim. Pontosabban ilyen nem. Az utolsó, amire vágytam most, az épp Jad vigyorgó arca volt. Na jó, az egyik utolsó Talán egy száz kilós, csupa izom pasira még kevésbé, aki ide toppan a barátnőjét védeni.
Az eredmény viszont nem állt messze, ugyanis amint fogadott húgom megjelent a színen, a barna hajú teremtés szeme azonnal elszakadt tőlem és a jövevényre villantotta csinos mosolyát.
- Helló! Azt hittem, már sosem találok ide - csicseregte.
- De legalább már itt vagy, bébi - lépett mellé Jad és huncut mosollyal az arcán belemarkolt a lány fenekébe. Ő erre csak nevetett, amihez a kutya is csatlakozott egy vakkantással, viselkedése és heves farkcsóválása azonban azt árulta el, Jad már nem olyan idegen neki, mint én. És szemmel láthatóan jobban is kedveli. - Menjünk is be, jó? - tette hozzá félreérthetetlen hangon a kis Santroríniről szalajtott női Casanova.
A lány csak bólintott, keze köré tekerte a pórát végét, oda szólt az ebnek és el is indult a bejárat felé.
- De felvitte az Isten a dolgát valakinek! - vigyorogtam még rá a hátra maradó Jadra.
- Most miért? Nekem is lehet mázlim néha - nevetett. - Tied az edzőtermes csaj, enyém meg a kutyás.
- Csak a különbség annyi, hogy az előbbi nincs itt.
- Pech - nevetett fel Jad. - Úgy tűnik, itt az ideje, hogy akkor valaki más után nézz, nővérkém - kacsintott rám, mielőtt a felcsípett csaj után sietett volna.
Magamban kuncogva ráztam a fejem. Fene a kis taknyos jó dolgát! És még el is küld csajozni. Nézze meg az ember! Bár, persze, teljesen igaza volt. Kedvem támadt ezek után nekem is elindulni egy kis szoknyavadászatra.
A forgalom úgyse túl nagy a napokban. Talán be tudok zárni korábban, vagy rábízom Jadra a csehót az utolsó pár órára és elmegyek valahova. Már persze ha ilyen egyszerűen működne a dolog, ahogy a kis taknyos elképzeli. Minek néz engem? Dzsingisznek a nagy kannak, aki még a dal szerint is előfordult, hogy hét gyereket töcskölt össze egy éjszaka alatt, Pakisztánban pedig van egy teljes, bár annyira nem nagy létszámú nép, akik konkrétan az ő személyes leszármazottainak tartják magukat?
Rosszallóan ingattam a fejem, arcomon viszont közben levakarhatatlan volt a mosoly. Hirtelen azonban erről beugrott egy ötlet. Végülis, miért ne? Erről akár még írni is lehetne.
Mosolyogva felemeltem a fejem és végiggondoltam a dolgokat. Egy gyors zuhany, utána beülhetnék a földszinti irodába. Ott is kényelmesen tudok írni, és nem úgy néz ki, mintha még pár óráig zavarna valaki. Persze csak ha Jadék nyögései és alattuk az ágy nyikorgása nem hallatszik le túl hangosan az emeletről.

***********************************************************************

Ha tetszett, olvass egy másik történetet is, ahol a szereplőknek lehetősége nyílik a gyors ismerkedésre és ágyba jutásra: A klub
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , ,

2014. október 17., péntek

M New Yorkban 1. rész - Kellemes fogadtatás

Új város, új élet, de az élvezetek a régiek.

 A sorozatban eddig megjelent:
*****************************************************************
Ahogy beléptem az ajtón, azonnal megcsapta orromat az edzőtermek jellegzetes aromája. Bár a levegőben ott lebegett a gondosan, mindenfelé szétkent tisztítószerek illata is, esélytelen volt, hogy elnyomja a izzadtság és a kemény fizikai munkában megerőltetett testek szagát. És ez így is van rendjén. Mert ha egy edzőtermet legalább a minimális lehetőségig kihasználnak, ez a jellegzetes illat úgy beivódik a falakba, hogy onnan nincs olyan súrolószer, ami kihozná. Akárcsak az istállók szaga, melyet a nem kellő alapossággal átalakított helyiségből még évtizedek múltán is előhozhatnak a körülmények.
Nem a legkellemesebb illat, azt meg kell vallani, nekem mégis mosolyt csalt az arcomra. Valahogy az a furcsa érzés fogott el, mintha haza tértem volna. Bár, igaz, ami igaz, egy ideig biztosan ez lesz az otthonom. Arcomon pedig még szélesebb lett a mosoly, ahogy belegondoltam.
Bár Santorini lüktető élete után nem épp a legjobb választás a nyugalomra egy forgalmas edzőterem a világ egyik legnagyobb városának kellős közepén. Azonban kétségtelenül voltak különbségek. A görög szigeteken nincs záróra. Ha besötétedik, vagy más okból nem lehet lemenni a strandra, ha épp nincs nyitva egy szórakozóhely sem, bármennyire elképzelhetetlen is egy ilyen felállás, a szállodában, a medence mellett is lehet bulizni. Ezt pedig meg is teszik a turisták. Ha pedig kellőképpen lestrapálódtak, van utánpótlás. Érkezik a következő turnus.
New York más. Bár ez a metropolis a Nagy Alma, a város, amely sohasem alszik és mindig tele van élettel és nyüzsgéssel, a mindennapok azért mégis másról szólnak. Itt meg van az ideje a pörgésnek és meg van az ideje a munkának meg a szórakozásnak is. Bár a nyugalomnak épp nincs, de ha valaki éppenséggel egy edzőtermet üzemeltet, mindig megtalálhatja a napnak azt a szakát, amikor nyugodt szívvel lehúzhatja a rolót és elvonulhat lógatni kicsit a lábát.
Én pedig pontosan erre vágytam. A bőröndömben ott lapult a laptopom, melynek memóriája már tűkön ülve várta, hogy megtelhessen történetekkel. Az agyam azonban nem igazán akarta szállítani őket. Pontosabban az agyam még csak-csak, az üzenet viszont ritkán ment át a billentyűzetet csapkodni hivatott ujjaimba, mert azoknak többnyire épp máshol akadt dolga. Nem egyszer épp olyan meleg, nedves és lüktető üregekben, ahonnan még az írás kedvéért sem húztam volna ki.
Szám fülig szaladt a gondolatra. Erre pedig, reményeim szerint, itt is lesz lehetőségem. Ha csak nem egy nyanyatelepet fogtam ki, ahova szigorúan csak nyolcvan felettiek vonszolják le néha a virgácsaikat, amikor épp van forgalom, bőven lesz hova dugdosni az ujjam. Amikor meg épp nincs, akkor még bőven el lehet vonulni írni.
Nem is értettem, hogy valaki, aki ilyen helyen dolgozik, miért akarja annyi időre hátra hagyni, amire már érdemes maga helyett ideiglenesen alkalmazni valakit. Egy kis nyaralás persze mindenkinek kijár, igaz, a mostani őszi hónapokban ez már kicsit idejét múlt tevékenység lenne. Az izzadt testeknek tapadó feszes ruhák látványát pedig nem tudok elképzelni élő embert, aki megunná. Már persze ha a ruha alatti testek is feszesek és nem például a kortól löttyedtek, de akkora pechem csak nem lehet.
Úgy döntöttem, nem is kérdezek utána. Ha a kedves tulaj úgy döntött, határozatlan időre máshova távozna, tegyen úgy. Én még véletlenül se akarom rávenni a maradásra. Bár az is lehet, egy meleg férfiról van szó egy többségében nők által igénybe vett konditeremben, és már inkább vágyna néhány kolbászra a sok kagyló helyett. Vagy egy izomagyú bodybuilder, aki valami körútra indul. Ha ilyen lenne a leányzó fekvése, én teljes szívemből támogatnám. Maradjon is minél tovább. Én meg szívesen ráfekszem addig arra a leányzóra.
Erre viszont nem kell már sokáig várnom, hogy kiderüljön. Mármint hogy az ismeretlen helyre távozó tulajuraság, akit távollétében helyettesítenem kell, zacsivadásznak vagy épp izomagynak, esetleg valami másnak találtatik lenni. A többi meg az ő dolga. Úgy beszéltük meg e-mailben, hogy ebben az időpontban találkozunk a helyszínen. Ilyenkor még nyitva tart, bár a terem általában kong az ürességtől. Részben bántam is ezt a megoldást, hiszen így a felhozatalt nincs lehetőségem végigmustrálni. De annyi baj legyen!
Letettem lábaim mellé a bőröndjeimet és megigazítottam vállamon a táskát, amiben a legszükségesebb holmijaimat hordtam. Aztán gondosan helyre raktam frissen vágott és felzselézett hajam minden elszabadult tincsét és végigmértem magam az egyik tükörben.
Tökéletes. Santorinin minden igyekezetem ellenére sikerült teljesen elengednem magam. Mostanra viszont, a hajam ismét a szokásos rövid frizurában ékeskedett, bő nadrágomban, sportcipőmben és rövidujjú pólómban pedig épp olyan összképet nyújtottam, amilyet szerettem volna.
Reszkessetek, New York-i csajok, itt jön M!
- Good evening! - rántott ki önelégült önméregetésemből egy speciális, New York-i kiejtéssel felcsendülő hang. - Jó estét! Elnézést, nem számítottunk már vendégekre. Lassan zárunk.
A beszélő irányába fordultam és egy pillanatra még a szavam is elakadt. Arra számítottam, majd egy bő két méter magas, ruhafogas vállú, kétajtós ruhásszekrény hátú, kopaszra borotvált, agyongyúrt benga állat fogad, aki minden lehetőséget megragad, hogy a kilós kenyér méretű karizmaival és a sakktáblának is beillően kockás hasával kérkedjen. Ennél nagyobb már nem is lehetett volna a kontraszt. Felém közeledő fogadóbizottságom ugyanis nem lehetett sokkal magasabb százhatvan centinél és, bár egy edzőterem üzemeltetőjéhez méltóan jól karbantartott alakot tudhatott magáénak, egy bodybuildertől messzebb állt, mint én attól, hogy Santorinin megalkossam az életművem. Atlétája alól kilógó karjain épp ízléses mértékben dagadtak az izmok, szűk farmere pedig alig takart el valamit formás lábaiból. Ehhez pedig, ráadásképp, helyes kerek arc, váll alattig érő vörösesbarna haj, szikrázó kék szemek társultak, felsője pedig azt is látni engedte, hogy a sok izomtömeg-növelés általános hátulütőjétől, a lecsökkent méretű mellektől sem szenved.
- Üdvözletem a szép hölgynek! - vigyorodtam el végül. A szavak szinte maguktól szaladtak ki a számon. Aztán, amikor rájöttem, hogy viselkedésem a korrektségre és a zaklatás minimális jeleinek is elkerülésére igencsak érzékeny amerikaiak szemében legalábbis visszatetsző lehet, gyorsan folytattam is: - Szívesen igénybe venném a hely nyújtotta szolgáltatásokat is, de most nem azért jöttem. Találkozóm lenne a tulajjal. Én helyettesítem, amíg távol van.
- Á! Szóval te lennél a helyettes... ha megengeded, hogy tegezzelek - mosolygott fogadóm. - Örülök, hogy megismerhetlek. Nina vagyok - nyújtotta felém a kezét.
A váratlan fordulattól hajtva ismét végigmértem beszélgető partneremet. Őszintén, mindenre számítottam, csak erre nem. Nem mintha lehetetlen lenne, hogy egy nő üzemeltessen egy edzőtermet, de mégis... Mindenesetre üdítő látvány volt egy ilyen csinos teremtés szolgálatára állni. Ha ezt tudom, önként és dalolva megfordulnék ezen a helyen, akár naponta is, annak ellenére, hogy nem vagyok épp egy konditerembe járó típus. Persze csak akkor, ha megismerkedésünknek nem az lenne a legelemibb alapvetése, hogy pont hogy ő nem lesz itt, hanem én helyette.
Alig láthatóan megráztam a fejem, igyekezve a lehető legrövidebbre szabni már így is kínosan hosszúra nyúlt bámészkodásomat, majd egy mosoly kíséretében megfogtam a felém nyújtott jobbot.
- M. Szólíts nyugodtan M-nek! - villantottam rá a legcsábosabb mosolyomat. A következő pillanatban viszont megrándultak vonásaim, ahogy megéreztem szorítását.
- Mi az? Talán azt hitted, egy nőnek nem lehet erős kézfogása? - kacagott.
- Dehogy. Csak meglepett - szabadkoztam, ő viszont továbbra is csak nevetett. Nocsak! Még a végén sikerül zavarba hoznia. Pedig ez nem túl sűrűn sikerül bárkinek is.
- Akkor, ha már így összeismerkedtünk, gyere, körbe vezetlek! - intett Nina, majd visszafelé indult oda, ahonnan előzőleg előtűnt, szándékolatlanul is meglepve engem.
Igyekeztem kirázni a fejemből a mélázó gondolatokat, közben azonban tekintetem ismét megakadt az előttem haladó lányon. Hátulról sem nyújtott semmivel rosszabb látványt, mint előről. Sőt. Vállára omló tincsei alatt a szűk atléta takarásában kirajzolódtak lágy ívű lapockái, és most azt is megcsodálhattam, érzékien izmos lábai feljebb ráadásként még kellemesen gömbölyű fenékben is folytatódtak.
- Hé, álmodozó! - nevetett fel Nina a válla felett hátra pillantva. - Talán arra vársz, hogy a csomagjaidat is én hozzam?
- Nem, dehogy - ráztam meg ismét a fejem és felkaptam a bőröndjeimet, hogy utána siessek.
- Ha már a csomagoknál tartunk, azokat itt hagyhatod lenn az irodában - nyitott ki egy ajtót, ami mögött egy hangulatos, ám kicsit szűk helyiség tárult fel egy asztallal, székkel és néhány szekrénnyel. - Majd lesz lehetőséged bőven felcipeli őket. Már ha épp nem veszel el megint valamiben - kacsintott rám csillogó szemeivel, én pedig úgy éreztem, ismét mindjárt elpirulok. Már másodszor tíz perc alatt. Pedig máskor még az elsőt is nehéz elérni. Nem vagyok az a pironkodós fajta. Ebben a lányban viszont volt valami, ami egyből elcsavarta a fejem.
- A lakrész az emeleten van - intett egy diszkréten a sarokban megbúvó ajtó felé, mely mögött rövid, körbe forduló lépcső vezetett felfelé.
- Szolgálati lakás, mi?
- Valami olyasmi - vont vállat. - Kényelmesebb, mintha minden nap több utcányival arrébbról, esetleg a város másik végéből kellene ide járnod.
- Az már szent igaz - villantottam rá ismét egy csábos mosolyt, Nina viszont csak egy visszafogott pillantással reagált, mielőtt felvezetett volna az emeletre.
A lakás egy otthoni tetőtéri garzon hangulatával nyújtózott végig az épület teljes hosszában. Az egyik sarokban kis amerikai konyha, hátul eldugva a fürdő, egyébként nagy, egybefüggő, egymástól alig elhatárolt terek, első ránézésre esetlegesen szétdobált bútorokkal. Az egész azonban mégis sugárzott valamiféle ésszerűséget a káoszban.
Azonnal megtetszett. Végre egy olyan lakás, ami már önmagában is illett a trehány életvitelemhez. Bár nem biztos, hogy épp neki kellett volna hozzám alkalmazkodnia.
Ami viszont az egészben a legjobban megragadta a figyelmemet, az a rögtön az ajtóval szemben elhelyezkedő ágy volt. A méretes bútordarabon akár három ember is elfért volna. Még ha mind az én méreteimmel rendelkeznek is. Nina és mérettársai talán még négyen is. Alig mondta ki, "Érezd magad otthon", én máris ledobtam az ajtó mellé a táskámat és rávetettem magam a frissen mosott lepedőre.
- Látom, rögtön megtaláltad a lakás legkényelmesebb pontját - nevetett Nina.
- Úgy gondolod? - tornáztam magam a hátamra, keresztbe tettem lábaimat, majd kezeimet a fejem alá téve féloldalasan rá mosolyogtam, ahogy odalépett az ágy széléhez és karba tett kézzel csóválta a fejét. - Kényelmes is itt. Nem akarod kipróbálni? - Azzal, még mielőtt reagálhatott volna, megragadtam a karját és berántottam magam mellé.
Harsányan nevetve hemperegtünk egy pillanatig, mielőtt mindketten a hátunkon kötöttünk ki egymás mellett, ő pedig lágyan a vállamba bokszolt.
- Kedves hölgyem! Csak nem el akar csábítani?
- Még az is lehet - somolyogtam.
- Ahhoz korábban kell felkelned - bokszolt ismét a vállamba.
- Mert? Esetleg rejtőzik valahol egy Mr. Nina? Tartanom kell tőle, hogy a következő pillanatban betoppan egy kedves vendég és visszaköveteli a barátnőjét?
- Még csak az hiányozna - kacagott fel harsányan. - Elég, ha csak egy pillantást vetsz a környék hímnemű egyedeire és meg fogod érteni.
- Well - igyekeztem utánozni sajátos kiejtését, ismét nevetést csalva elő belőle. - Akkor a környék szoknyái nincsenek biztonságban, ha esetleg bemerészkednének ide?
- Hát, ha történetesen szoknyában merészkednek be, akkor biztosan nem. De akkor már azelőtt se, hogy nekem esélyem lenne oda érni.
- Hmmm. Pedig ezekkel a lábakkal az nem lehet nagy feladat - simítottam végig felém eső feszes combján.
- Ejnye, kedves hölgyem! - csapott rá gyengéden a kezemre. - Hol marad a jó modor?
- Ó! Ezer bocsánat - játszottam a szégyenkezőt. - Megengedi a drága hölgy, hogy kezemmel nemes combját illessem?
- És ha nem? - vigyorgott rám kacéran.
- Nos, akkor találunk más megoldást - vontam vállat lustán, épp csak egy pillanattal az előtt, hogy elrugaszkodtam volna az ágyról, hogy rávessem magam.
- Hé, hé, hé! - kacagott. - Egy hölgy nem így viselkedik.
- Még szerencse, hogy én nem vagyok hölgy - vigyorogtam rá.
Tekintetünk egy pillanat alatt összeakadt. Mintha csak a mágnes kék vége megtalálta volna a piros helyett a barna végét, és olyan elementáris erővel tapadt hozzá, hogy ember legyen a talpán, aki szétválasztja őket. Már az is kész csoda volt, hogy a köztük lévő távolság megmaradt. A következő pillanatban viszont az azt fenntartó erő is összeomlott és ajkaink elképesztő sebességgel tapadtak egymáshoz.
Lágyan beletúrtam ujjaimmal hajába, miközben mohón birtokba vettem puha ajkait. Azonban ő sem henyélt. Apró keze lapockáimba markolt, miközben úgy csókolt, akár egy vadmacska.
- Talán szerencse is, hogy a pipikre előbb lecsapnak - suttogtam a szájába. - Így ez a kis vadóc megmarad nekem.
- Hohó! - kacagott fel. - Biztos vagyok benne, hogy az első munkanap után már nem is fogsz emlékezni rám és még nálam is gyorsabban sprinteled le a szoknyára lesőket.
- Mmm. El tudnám ezt felejteni? - markoltam meg gyengéden fenekét.
- Rossz vagy - legyintett gyengéden arcon, de még mielőtt reagálhattam volna, megragadta tarkóm, magához húzott és ismét szenvedélyesen megcsókolt.
- Rossz bizony - válaszoltam, amikor ismét levegőhöz jutottam. - De ha nincs szoknya, én akkor is megnézném, mi rejtőzik odalent - gomboltam ki farmerját és egy sebes mozdulattal betoltam kezem a bugyijába.
Szemei elkerekedtek, ahogy ujjaim rásimultak forró ágyékára. Szája azonban pillanatokon belül ismét mosolyra húzódott, majd újból rátapadt ajkaimra, miközben altestét kezemhez lökte.
- Na ez a beszéd - suttogtam szájába, amire ő csak halk nyögésekkel felelt, miközben szeméremajkai közé simítottam. - Rossz hírem van a kedves hölgynek. Most már, hogy tudom, mi rejtőzik odalent, meg is akarom kóstolni.
Meg se vártam a reakcióját, gyorsan letoltam nadrágját bugyijával együtt, hogy azonnal combjai között teremjek és nyelvemet csúsztassam ujjam helyére.
Nina hangosan felnyögött és vékony ujjai most a hajamba túrtak bele, ahogy én elmerültem barlangjában. Ágyéka lüktetett és lassan növekvő hozamú patakként ontotta számba a nedveit. Ha pedig nagyobb intenzitásra vártam, elég volt csak odafent megérintenem pöckét, ő pedig egy hangos nyögés kíséretében máris produkálta az elvártakat.
- Mmm! Ha minden amerikai kagyló ilyen finom, jól fogom itt érezni magam - mosolyogtam fel rá. Ő viszont a zihálástól már szóhoz sem jutott. Én persze nem is vártam reakcióra. Elég volt élvezetteli zihálása. Én pedig nyugtáztam munkám gyümölcsét és ismét combjai közé fúrtam az arcom.
Ebben a pillanatban viszont hangos csattanással feltárult az ajtó és egy vidám kiáltás szelte keresztül a levegőt.
- Halihó! Megérkeztem!
Ninával úgy rebbentünk szét, majdnem az ágy két ellentétes végére ugorva, mintha csak a korábban emlegetett izomkolosszus érkezett volna meg. Persze a tudat már önmagában megnyugtatott, hogy ilyen egyén nem létezik. Amellett meg, már maga a hang is felszínre hozta bennem az idő közben elfeledett emlékeket, amik végül úgy tolultak tudatomba, mintha soha nem is lettek volna máshol, ahogy belenéztem a ránk vigyorgó barna szemekbe. Azokba a barna szemekbe, amik az őket övező csintalan arccal és felzselézett hajjal talán jobb helyen lettek volna még mindig Santorinin.
- A fenébe is, Jad! Nem tanulnál meg legalább kopogni? - fújtam.
- Minek? - vigyorgott tovább az érkező. - Amíg te itt laksz, én is. Amúgy meg, ne zavartassátok magatokat! Mintha itt se lennék.
- De itt vagy, lüke! - Szám sarkában mosoly jelent meg, miközben hozzá vágtam az első kezem ügyébe kerülő párnát.
- Hé! Nem mintha nem láttalak volna még nővel. Vagy meztelenül. Utóbbi meg ráadásul még nem is vagy.
- Ó, fogd be! Vagy inkább felemlegessem azt a csókot, amit az utolsó meztelenkedés eredményezett?
- Hé! - bökött felém mutatóujjával. - Azt még egyszer fel ne hozd!
- Mert különben? - nevettem.
- Különben nem kapsz abból a welcome drinkből, amit terveztem - emelte fel a kezében tartott üvegeket.
- Jól van, jól van, akkor visszaszívom - emeltem fel kacagva a kezeimet. - Na, nyomás a konyhába!
- Önző vagy - nyújtotta ki a nyelvét.
- Az - nevettem tovább. - De most menj, vagy kapsz még egy párnát!
- Igenis, főnök! - szalutált vidáman vigyorogva és el is rohant összelögybölni a piánkat.
- Esetleg beletenyereltem valamibe? - szólalt meg ismét Nina, egyik szemöldökét felvonva.
- Nem, dehogy! - ráztam meg a fejem. - Ő a húgom... Pontosabban a fogadott húgom. Kicsit dinka, de nem kell tőle tartanod. Már persze ha nem bátorítod egy kis kagylóvadászatra - simogattam meg ágyékát.
Erre már Nina vonásai is megenyhültek kicsit, de szemeiben még mindig bujkált egy kis kétség.
- És az a csók...?
- Ne is említsd! - borzongtam meg. - Életem végéig kísérteni fog. - Pár pillanat múlva viszont már ismét kacagtam. - Na jó, túlzok. De előbb kettyintenék meg egy varangyos békát egy sündisznó hátán, mint hogy vele ágyba bújjak. És szerintem ezzel ő is így lesz.
- Hát... pedig muszáj leszel - somolygott Nina. - Feltéve, hogy tényleg itt fog lakni. Ugyanis csak egy ágy van.
- Brrr. Akkor inkább alszom a kádban - fintorogtam. - Tényleg, elég nagy a kád két személynek? - simogattam meg ismét az ágyékát és rá villantottam huncut mosolyomat.
Erre Nina csak felnevetett és hosszan megcsókolt.
- Minek az neked? A hugicád is megmondta. Mintha itt se lenne.
Erre már nem válaszoltam. Csak fülig szaladt a szám és szó nélkül rávetettem magam, hogy szenvedélyesen megcsókoljam és arcom ismét combjai közé fúrjam. Ki akartam élvezni minden pillanatot, mielőtt még elutazna, nekem pedig maradna az edzeni vágyó kagylócskák rengetege. Nem mintha utóbbi miatt lenne okom panaszkodni.

Következő rész: M New Yorkban 2. rész - Csajozás

 *****************************************************************

 Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ami ugyan nem New York, hanem Boston és még csak nem is jelen korunkban játszódik, hanem a századelőn, de mégiscsak Amerika: Bostoni házasság
Bejegyezte: dátum: 2 megjegyzés:
Címkék: , , , ,
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]