M Santorinin 1. rész - Santorini: A gyönyörök szigete

Megjegyzés: Ezzel a történettel indítom útjára az M történeteket. Figyelem, nem keverendők össze M kalandjaival! Bár van összefüggés a kettő között. Erre is fény derül a történet megértése szempontjából olvasásra erősen ajánlott előzményből, a Váratlan látogatóból. A karakter megismerése szempontjából pedig érdemes lehet olvasgatni M kalandjait is, de ez a történet azok nélkül is 100%-osan megérthető.

**************************************************************************

A hűs tengeri szellő lágy érintéssel simított végig meztelen hátamon. Érzékeim csak lassan tértek magukhoz, mintha agyam ósdi számítógépként egyesével keresné meg a kapcsolatot a függelékekkel. Különös, hogy télen, amikor mindenünk lefagy és még ahhoz is komoly erőfeszítés kell, hogy fogaink ne kocogják le egymáson Wagner teljes életművét, úgy be tudjuk vackolni magunkat az ágyba és aludni, mint a mormoták. Nyáron viszont, amikor egész nap élünk, mint Marci Hevesen, az éjszaka egy merő kínszenvedés.

Most is az első, amit megéreztem, a bőrömre száradt izzadtság, a térdhajlatomig letűrt könnyű nyári takaró és a nyolc órányi forgolódás során alattam össze-vissza gyűrt lepedő volt. Na jó, ez már az első három, de a lényeg érthető. Még szerencse, hogy nem maradtam az óhazában, mert ha ehelyett a lágy tengeri fuvallat helyett a pesti, forrón hömpölygő légtömeg gördülne végig a bőrömön, még a káposztalé is megbuggyanna a fejemben.

Aztán, amikor már pár másodperce ezen zsörtölődtem, végre eljutott az agyamig az is, hogy tulajdonképpen mi is ébresztett fel. Mert hogy nem a sós fuvallat volt a bűnös, hanem az a halk kopogás, amit fülemnek a kezdeti pillanatokban teljesíthetetlen feladat volt ingerként ellökni az agyamig.

Úgy küzdöttem talpra magam, mintha testem legalábbis az ógörög mitológia valamely titánjának súlyával rendelkezne. Már csak azért is, hogy stílszerűek legyünk. Kótyagos fejemben még az is megfordult, magasan teszek mindenre és így, ahogy vagyok, meztelenül kutatom fel a hang forrását, de aztán úgy döntöttem, nem érdemes megkockáztatni néhány mediterrán matróna rosszallását, amiért ilyen ledéren mutatkozom, ezért inkább gyorsan törzsem köré tekertem a takarómat, miközben megtettem azt a kemény egy lépést az ablakig.

- Na végre! - mosolygott rám az egy emeletnyi mélységben húzódó utcáról egy ismerős arc, miközben kezében dobálta azokat a kavicsokat, amelyeknek társai a hang forrásaként koppantak tágra nyitott ablakom üvegén. - Jó reggelt, Csipkerózsika! - villantotta rám kamaszlányosan pimasz mosolyát.

- Ó, Rómeó! - imitáltam az alélt sóhajt. - Csak nem randevúra invitálnál e korai órán.

- Fogd be! - kacagott. - Rómeónak nézek én ki? - markolta meg jelzésértékűen sortba bújtatott combjai közét. Nem mintha sok minden markolni való lett volna ott.

- Jó, akkor Romana - incselkedtem tovább.

- Fogd be, hercegkisasszony, és inkább kapj, magadra valamit! Nem akarom, hogy bárkit is megvakíts a városban.

- Kapd be! - kacagtam, de a válaszát már nem vártam meg, hanem sarkon fordultam, hogy három lépésnyi szobámat átszelve bevessem magam a fürdőbe.

Elégedetlenül húztam el a számat, amikor a tükörbe pillantottam. Nem csak a lepedőm gyűrődött össze az éjszaka, de annak komplementere az arcom bőrén is kirajzolódott, szénaboglyaként szétálló fekete hajam keretében. Tudtam, hogy tanácsosabb lenne ugyanolyan rendszerességgel rövidre vágni, mint már évek óta szokásommá vált, hogy aztán csak a megfelelő frizurába kelljen zselézni. De valahogy ez a léha környezet engem is magával ragadott, így hát, lustaság fél egészség. Bár lehet, így a gubancokat kifésülni a vállig érő hajból csak még több munkát adott. De hát az ember nem mindig racionális.

Bár igyekeztem, amennyire tudtam, mire sikerült emberi külsőt varázsolnom magamnak és felrángattam trikómat, bő térdnadrágomat és könnyű vászoncipőmet, hogy leügessek a földszintre és onnan ki az utcára, társam már kezdett kifogyni a türelméből.

- Na végre! Azt hittem már, az orrod után a segged is bepúderozod - játszotta a zsörtölődő gyereket.

- Neked is jó reggelt, Jad - mosolyogtam rá.

A lány csak nevetve legyintett és szinte szó nélkül nekiindultunk szokásos utunknak.

Jad, vagy tisztes polgári nevén Jadwiga, aki viszont, ha így szólították, olyan pörgőrúgással távolította el az elkövető fejét, mint még én se, ha az eredeti keresztnevemen szólítanak, csak vadászatnak nevezte ezeket a sétákat. Persze igyekezett úgy tálalni, mint munkaköri kötelességem kicsit kényelmesebb teljesítését, tudtam, részéről egész másfelől fúj a szél.

Azért jöttem Santorinire, azon kívül, hogy itt könnyebb elviselni a nyári forróságot, hogy egy kis nyugalomra találjak, amivel együtt talán az ihlet is megjön az íráshoz. Persze, nézhetnének sokan hülyének, hogy ehhez pont egy turistaparadicsomot célzok meg én, aki pont a zaj és a tömeg elől menekül, de hát a kis terület sok minden mást is behatárol. Santorini pedig nem a nagyságáról híres. Azon a hetvenhárom négyzetkilométeren, ami ráadásul még több szigetre is oszlik és alig van beépítve, már csak ebből adódó sajátosságai miatt sem férnének el sokan. A környezet viszont lélegzetelállító, mindig közel a tenger, és szinte érezni a több ezer éves múlt érintését. Na meg persze a melegét is.

A probléma sokkal inkább az ezzel együtt járó lustaság és az, ahogy az emberből az ilyen helyen kiszalad minden munkakedv. Pedig munkát azt kellett találnom, ha valahogy fenn akarom tartani magam az írás mellett is. Lehetőségekből viszont szerencsére errefelé nincs hiány. A görög családok sokszor hátrahagyják nyárra a lakásukat Athénban és kitelepülnek valamelyik turistacélpont szigetre, leporolják a bárjukat és felvesznek nyári munkát kereső fiatalokat, hogy a tulajdonképpeni munkát elvégezzék helyettük, amíg ők csak az egész összefogásával foglalkoznak.

Így tesz Jad családja is a strand egy preferált szakaszán álló bungalójával is. Persze súlyosan téved, aki azt hiszi, M beáll felszolgálni, vagy a pult mögött vigyorogni. A konyhától meg a magasságos nagyszakállú tartson olyan távol, amennyire az csak lehetséges! Szóval ja. Az affinitásom a munkához alulról karistolja a nullát. De szerencsére nem csak ennyi a lehetőség. Jad apja, egy nagydarab, szláv származású fickó, aki a méretéből ítélve még azon se lennék meglepődve, ha minden reggel egy szibériai medvét tüntetne el a gyomrában, könnyen meggyőzhető volt, hogy az én tehetségemet másra is lehet hasznosítani.

Elvégre egy ilyen bárt promótálni is kell. Az olyan helyeken, mint Santorini, az állandó lakosság a minimumon van. Ha már a szigeten tartózkodók száma túllépi az említésre méltó értéket, köztük a turisták aránya máris többszörösen felülmúlja a helyiekét. Az előbbieknek pedig van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy nem maradnak sokáig helyben. Állandóan cserélődnek, így pedig az újakat mindig meg kell győzni, hogy nálunk költsék el a pénzüket. Arra meg talán még én is képes vagyok, hogy a csinos strandoló hölgyikéket a pulthoz csábítsam. A nálam nem kevésbé lusta főnöknek pedig így csak még kevesebb a dolga.

Így viszont hamar meg kellett barátkoznom a bár tartozékával, a főnök örökmozgó lányával. Bár ilyesmi sosem került szóba, néha már úgy éreztem, a főnök aféle pesztraként tekint rám. Igaz, ha Jadról van szó, ezt kevéssé bántam.

Már az elmúlt pár nap alatt bebizonyosodott, hogy az én javamra köztünk lévő pár év ellenére nagyon sok mindenben hasonlítunk ezzel a kis csitrivel. Még a külsőnk és a stílusunk alapján is, ez alatt a rövid idő alatt nem egyszer is, hitték már a húgomnak. Néha pedig szinte már ő is így viselkedett. Mint egy idegesítő kis hugica. Már csak azzal is, hogy mindenhogy szólított, csak M-nek alig. De amíg az eredeti nevem egyszer sem ejtette ki a száján, én is maradtam a Jadnál. De egyszer, igaz, teljes mértékben humorosan, megjegyeztem neki, amint ez akár csak egy pillanatra is változik, nekem mindig csak Jadwiga lesz. Mindketten nevettünk, de azóta ez szinte szent megegyezéssé vált köztünk.

- Hé, Kuka! - rántott ki Jad a gondolataimból. - Nem igaz, hogy nem figyelsz!

- He? - pillantottam rá értetlenül, mire ő csak a hátunk mögé intett a fejével.

Lopva arra pillantottam, és még épp elkaptam tekintetemmel a sarkon beforduló párocskát. Két csinos, húsz év körüli bikinis lány, amint önfeledten nevetgélve sétálgatnak kéz a kézben.

- Szép. - Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.

- Te vagy a felhajtó ember és ennyire nem figyelsz? - korholt játékosan Jad. - Ráadásul az író, aki a mindennapokban látottakból akar erotikus történeteket írni. Nekem bezzeg figyelnem se kell, rögtön feltűnnek az ilyenek.

- Pofa be, Törpicúr! - mordultam rá, de képtelen voltam elrejteni mosolyomat. - Ilyenkor irigylem a nővéremet. Neki figyelnie se kell. Szinte már pofán ütik a hasonlók. Fogadok, még ez a párocska is kapásból kérte volna, hogy szálljon be harmadiknak. Csak merne egy kicsit jobban kezdeményezni!

- Jó sokat beszélsz róla.

- Hm? - néztem értetlenül vigyorgó társamra.

- Szívesen megismerném egyszer ezt a B-t.

- Minek? Hogy te bejuthass a bugyijába? - kacagtam.

Erre már nem válaszolt, csak a vállamba bokszolt és megint, szinte tökéletes összhangban indultunk tovább a lejtős úton.

Valahol hálás voltam Jadnak, hogy minden adandó alkalommal elrángat egy ilyen sétára. Így legalább kimozdultam, sétáltam egy kicsit, és az egy-két emeletes házakból álló santorinii minivárosokban se kellett megküzdenem azzal a nagy tömeggel, mint a kontinensen. A szemnek szolgáló legelni való pedig aránytalanul több volt.

A felrobbant tűzhányóból álló szigetcsoport felszíne a közepén tátongó kaldera felől kifelé minden irányba lejtett a megmaradt hegyoldalakon. Egy-két este már fel is másztunk a kalderaperem magasabb pontjaira, ahonnan belátni az egész szigetcsoportot a lejtőkön elszórt kis településekkel, és hideg sört kortyolgatva néztük a naplementét. Még fel is vetettem Jadnak, hogy akkor lett volna stílszerű megfognom a kezét, ő viszont erre csak lelökött a derékmagasságú kőkerítésről, amin ücsörögtünk és rám vetette magát, mintha meg akarna verni. A vége viszont csak a szegényes aljnövényzetben való hempergőzés és egymás csikizése lett.

Egyre jobban kezdtem megkedvelni ezt a kiscsajt.

Újból a mellettem sétáló Jad rántott ki gondolataimból. Pontosabban most a könyöke, amit gyengéden az oldalamba bökött.

Nem mondott semmit, amikor kérdőn rá néztem. De nem is kellett. Amint kicsit jobban kezdtem figyelni a környezetem, rögtön észrevettem az egyik panzió előtti teraszon ücsörgő lánykoszorút, amint nevetgélve feltűnő sűrűséggel pislognak ránk.

- Kapás van - mosolyodtam el én is, követve Jad arckifejezését. - Mit gondolsz, vevők lennének egy finom koktélra?

- Nem tudom. De mindjárt kiderül.

- Oké. Lássuk!

- Hé, hé, hé! - fogott vissza. - Erről lekéstél. Én vettem észre előbb, szóval az én koktélomat fogják megkóstolni - kacsintott, én pedig csak a fejem csóváltam, miközben elsietett a terasz felé. Még pár év, és ebből a lányból olyan szoknyapecér lesz, akitől minden a szigetre látogató férfi retteghet, mert akárhány bugyit hoznak, az mind benedvesedik tőle.

Hm... Ez nem is rossz történetötlet - gondoltam és lassan végigsimítottam ujjaimmal államon, ahogy körvonalazódni kezdett fejemben.

Jad úgyis el van foglalva a csajozással, úgyhogy gondoltam egyet és sietős léptekkel visszaindultam a szállodai szobám felé, hogy rögtön le is írjam.

Következő rész: M Santorinin 2. rész - Lány a strandon

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass Santoriniről B tolmácsolásában is itt: Gyönyörök szigete