Az elveszett nemzedék

M kalandjai

"Kein Krieg ist heilig,                                                                                             "Egy háború se szent,
kein Krieg ist gerecht,                                                                                          egy háború sem helyes,

im Teufelskreis der Waffen                                                                           a fegyverek ördögi körében

wird gestorben und gerächt.                                                                      meghaltam és megbosszulták.

Kein Krieg ist edel,                                                                                              Egy háború sem nemes

kein Krieg lebt von Mut,                                                                       egy háború sem a bátorságból él

er ist unvorstellbar grausam                                                                         elképzelhetetlenül kegyetlen

und auch für die sogenannten Sieger                                         és még az úgy nevezett győzteseknek is

nur zum Verlieren gut"                                                                                                 csak veszíteni jó".

/Pur - Kein Krieg/

London, 1918. november 11.

A város örömmámorban úszott. A konvoj még lépésben is alig tudott haladni. Mintha csak valamiféle gát szakadt volna át, ami eddig elzárta az emberek végeláthatatlan tömegeit, ami viszont most hömpölygő áradattal lepte el a legszélesebb utakat is. Életemben nem láttam még ennyi boldogan ünneplő embert, vagy ennyi nemzeti zászlót a szélben lobogni. Én viszont ennek ellenére sem tudtam örülni.

- Ugyan már, Matthew! - könyökölt oldalba Fred Jones. - Ne vágj már ilyen savanyú képet! Hiszen nyertünk.

Mondandója második felét már alig hallottam, mert lökése nyomán ismét belém hasított a fájdalom.

- Ó! Ne haragudj! - komorodott el egy pillanatra Fred arca, én viszont csak szó nélkül megráztam a fejem és megkapaszkodtam a hintó oldalában, ami egy tucatnyi társunkkal együtt vitt keresztül minket az ünneplő tömegen.

Már jó ideje, hogy a tábori sebészek kiszedték azt a puskagolyót az oldalamból, de még mindig sajgott. Ez volt azonban most a legkisebb bajom. Csak ültem azon a fa tákolmányon, amit eredetileg gazdag arisztokratáknak raktak össze, hogy kényelmesen utazgathassanak, most viszont, az eredetileg maximum négy főre kialakított járgányon húszan zsúfolódtunk össze. Mi, Jones századossal csak a tetőn kaptunk helyet. Körülöttünk pedig tolongott a tömeg és magukból kikelve lóbálták a Union Jacket, Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának büszke zászlaját. Az egész valahogy undorítóan groteszknek tűnt.

- És mégis, mondd csak, mit nyertünk, Fred? - néztem rá egykedvűen.

Szinte láttam a szemeiben visszatükröződni kifejezéstelen tekintetem, ahogy a barátom elbizonytalanodva hápogni kezdett. Kereste a szavakat, de nem találta.

Nem reagáltam semmit, hallgatására, inkább csak ismét a tömeg felé fordultam. Mit is mondhatott volna?

Persze, győztünk. Legyőztük a németeket. Háromszoros, hip-hip-hurrá! A háborúnak vége. De valójában hol is van itt a győzelem? Lelki szemeim előtt olyan tisztán jelent meg a kis Willie Smith arca, mintha most is ott állna előttem. A halálra rémült kisfiú arca a zsúfolt iskolaépületben, miközben odakint zúgtak a légvédelmi szirénák, jelezve a német Zeppelinek közeledtét. Ő vajon mit nyert? Egy életen át emlékezni fog arra a napra és talán utolsó, öregkori napjaiig vissza fog térni rémálmaiban az a zsigerig hatoló rettegés.

Ő mit nyert? És mit nyertek az osztálytársai, akik soha többé nem léptek ki az osztályterem ajtaján az után a nap után? Az után a nap után, amit követően amögött az ajtó mögött nem is volt többi osztályterem, csak egy tátongó luk, amit a becsapódó bomba ütött.

Összehúztam a kabátomat, úgy téve, mintha a hűvös, késő őszi szellőtől reszketnék. Valójában viszont a harag rázott. Nem, nem a németekre haragudtam. Mi okom lett volna? Hiszen ők is csak áldozatok voltak. A lövészárokban kuporogva, a folyamatos pergőtűz zaját hallgatva úgy a legegyszerűbb, ha az ember gyűlöli az ellenségét. Ha odaát nem Johannok vannak, Friedrich-ek és Wilhelmek, hanem csak mocskos vadállatok, akikkel végezni kell. Mindenki érdekében. Démonokkal harcoltunk, akiket mi magunk teremtettünk, nem németekkel. És vajon győztünk azzal, hogy mi maradtunk felül?

- Nietzsche mondta egyszer, aki szörnyekkel küzd, vigyáznia kell, nehogy előbb-utóbb ő is azzá váljon - motyogtam.

- Ezt most hogy érted? - nézett rám értetlenkedve Fred.

- Semmi, semmi - ráztam meg a fejem és az arcomra erőltettem egy mosolyt. - Élvezd csak a győzelmedet, Freddy!

Összehúzta a szemöldökét, ahogy rám nézett. Én is éreztem, milyen furcsán nyomtam meg a győzelem szót, de ezt inkább nem említette meg egyikünk se.

Inkább elfordítottam a tekintetem ismét. Ahogy Fredre néztem akkor, nem tudtam mást látni, csak ugyanezt az arcot néhány héttel, pár hónappal, egy évvel korábban, ahogy piszkosan és rászáradt vértől mocskosan lapul a lövészárokban, kialvatlan szemekkel, a félelemtől inkább holtan, mint élve. Ő viszont túlélte. Én is. De sok társunk, miután ugyanúgy elhasalt, mint mi, nem kelt fel többé.

A fülemet nem a tömeg éljenzése töltötte meg, hanem a folyamatos puskaropogás, az ágyuk dörgése és a bajtársaim sikolyai. Passchendaele zajait hallottam, ahol több százezer jó embert hagytunk ott.

Nem, az nem győzelem volt. Hat mérfölddel előre toltuk a frontvonalat. Teljesítettük a célt. A németek vesztettek. De mi sem nyertünk. Egy régi mondás szerint, a háborúban nincsenek győztesek. Csak olyan, aki kevesebbet veszít. A régi háborúkban még fel lehetett mutatni egy jó nagy, zsíros földdarabot, hogy na, fiúk, ezt nyertük! Lehetett hadisarcot követelni az ellenségtől és betömni a pénzzel az apáikat és fiaikat vesztett családok száját. De most?

Lenne olyan épeszű francia, aki rá merne mutatni Elzászra, hogy ezt nyertük? Fizettünk érte több mint egy millió ember életével, akikben még nincsenek benne azok, akik soha többé nem fognak tudni nyugodtan aludni attól, amit a fronton láttak. És még ők jártak jól. Megérte?

Csak figyeltem az ünneplő tömeget és mintha álmodtam volna. Ez csak egy álom lehetett. Négy évnyi szenvedés után, annyi vér, veríték és áldozat után ez nem lehetett igaz.

- Ne csináld már, Michels! - morgott Fred idegesen. Nagyon felhúzhattam már, ha a vezetéknevemen szólít. - Felejtsd el végre azt a poklot odaát! Vége. Érted? Vége.

- Vége? - mosolyogtam örömtelenül. Nem, Freddy. Nincs vége. Sosem lesz vége. És ez nem újdonság. Ezt már egész Anglia tudta akkor is, amikor befutottak a hírek Gallipoliból, több mint két évvel ezelőtt. Megannyi fiatal férfi halt meg. Szinte még gyerekek. Majd egy évnyi ostrom és miért? Hogy aztán feladjuk és visszavonjuk a csapatainkat. Azok a fiúk anyákat hagytak hátra. Nem egy szeretőt, menyasszonyt, talán feleséget is. Az ő könnyeiket semmi nem törölheti el. Annak a hiánynak, amit ők éreznek, sosem lesz vége.

Annyi fiatal élet egy olyan győzelemért, amit már akkor tudtunk, sosem jön el. Sohasem jöhet el. Ezek után már nem. Az elveszett nemzedék, ahogy minket emlegettek, már sohasem tér vissza.

- A fenébe is veled! - nyögte Fred és elfordult. - Ha úgy akarod, búslakodj! De tudod mit? Én el akarom felejteni az egészet és ünnepelni...

A hangja hirtelen elfulladt.

Minden izmom megfeszült. Az elmúlt négy év megtanított rá, hogy már a zsigereimben megérezzem a bajt, még az előtt is, hogy az agyam kapcsolna. Ösztönösen kaptam oda a fejem, hogy belebámuljak a barátom elsápadó arcába, egy másodperccel azelőtt, hogy rátört volna a köhögés.

- Fred! - kaptam el előre görnyedő testét. - Fred! Jól vagy?

- Jól. Jól - krákogta két mélyről jövő köhögés között. - Ne foglalkozz vele! Elmúlik.

- Nem először történik ez veled? - vontam össze a szemöldököm.

Fred csak morgott, miközben kiegyenesedett a roham után. Talán ő is elátkozta már azt a négy évet, ami megtanított minket, hogy az ilyesmit is kihalljuk egymás szavaiból.

- Ne foglalkozz vele! - morogta, miközben az egyik kezét, amit az előbb még a szája elé tartott, a kabátja zsebébe mélyesztette. De nem volt elég gyors. A szemem sarkából egy pillanatra még láttam az ujjain lefolyó friss vért. Ugyanazt a vért, aminek néhány cseppje még mindig ott pihent a szája sarkában.

Fred arca elkínzott volt. Fáradt és sápadt. De én nem szóltam semmit. Nem ennek volt itt az ideje. Elvégre, most ünnepeltünk. Ünnepeltük egy olyan háború végét, amit talán már az első pillanatában elveszítettünk, az összes többi országgal együtt, akik fegyvert fogtak.

******************************************************************

Ha tetszett, olvasd el M többi első világháborús kalandját is!

Mire a falevelek lehullanak...

Zeppelin

A karácsonyi fegyverszünet

A járvány

Fagyott világ

M kalandjai

A fagyos hegyek közül egy magányos vándor tart a faluba, csomagjában egy kiadós meglepetéssel.

Tirol, 1172.

A hegyek fagyott némaságba burkolóztak. A tél vastag fehér takaróként terült a tájra, mint egy puha takaró, mely eltakar minden életet. A hágókat elzárta a hó. Csak a dermesztő szél süvített át rajtuk, jégveremmé változtatva a magasan fekvő völgyeket.

Mintha csak dunyha alá bújt volna a világ, hogy hónapokig aludva kipihenje a nyár vigasságait. Minden néma volt. Még a szörmével fedett bőrcsizmám halk léptei keltette ropogás a hóban is természetelleneen hangos ricsajnak tűnt. A világ pedig, akárha bisszút állna, fagyos süvítéssel reagált, mely behatolt bundám alá és csontjaim velejéig átjárta minden tagomat. Még a fejemre terített szőrme alatt is utat talált magának a hó rövidre vágott fekete hajam szálai közé. Ha lenne szakállam, ha lehetne egyáltalán, az is biztos már olyan fehér lenne, mint egy öregemberé. A falusiak mindig megnéztek, hogy lehet, hogy egy ilyen hegyi medvének ennyire sima az arca. Hogy juthat ideje, ereje és alkalma mindig borotválkozni?

Bár a hideg ellen amúgy is szorosan magam köré tekertem, amit csak lehet, most, a tél lehelletében meztelennek érezve magam, még jobban magam köré vontam bundám, igyekezve eltakarni férfi álcámhoz képest ordítóan előre domborodni akaró melleimet.

Nem mintha bárki is felfigyelhetett volna rá. Az erdő üres volt. Az állatok is elhúzódtak a fagy elől és az emberek is. Még csak pár napja, talán egy hete köszöntött be a zimankó, de az előtte élettel teli völgy mégis úgy kiürülült, mintha sosem járt volna erre semmi élő. A most vastag jégpáncél borította folyócska mentén felépült falu is alig látszott ki a nagy fehérségből és csak a kéményeken itt-ott kigomolygó füst jelezte, nem teljesen halott a völgy.

A házak is összebújni látszottak. Itt fenn, az Alpok égbe szökő vonulatai között, nem alakítottak ki nagy udvarokat, a házaktól távolabb álló gazdasági épületeket. Nem ritkán egy épület szolgált majd' mindenre. A kis előtér egyik oldalán volt a család szegényes lakrésze egy, esetleg két szobával, a másikon pedig az istálló. Talán csak a kamra meg a borospince állt külön, már aki ebben a magasságban arra rendezkedett be, említésre méltó mennyiségű bort raktározhat el. A falakat vastag rönkökből emelték, az ablakok pedig alig voltak nagyobbak, mint amin egyáltalán érdemes lett volna kinézni. Igaz, most a dér és a párkányra fújt hóréteg miatt azon át se lehetett mit látni.

Végigcaplattam az élettelen főutcán. A hó szorításában megbúvó házak mintha csak óriási, a hegyekből leszabadult sziklák lettek volna. Néma csend volt. Csak a szél süvített. Még a tehenek is hallgattak istállójukban, szótlanul majszolva szegényes téli takarmányukat. A macskák és kutyák is menedéket kerestek valahol. Csak én lehettem olyan bolond, hogy ilyenkor kinn legyek. De hát ki számíthatott arra azon a kellemes késő őszi napon, amikor útra kerekedtem, hogy nem térhetek vissza, mielőtt leszakad a tél. Holle anyó túl váratlanul rázta meg dunyháját.

De most már nem számít. Úgyis csak pár tucat méter már. Láttam is a fogadó ablakaiban pislákoló fényt. A kéményen át kigomolygó füstnek csak a látványa is némi melegséggel töltött el. Már csak pár lassú lépés, miközben szinte éreztem, ahogy elgémberedett lábamban egymáshoz csikordulnak a fagyott csontok, és már hallottam is odabentről a jókedvű nevetést.

Persze, hol töltené a hirtelen jött tél napjait a hegyi férfinép, ha nem a kocsmában, egy nagy kupa, tűz felett forralt bor mellett? Még a gondolatra is összefutott a nyál a számban.

A vastag fa ajtó amúgy is nehéz tákolmány volt, de most, hogy még a tetemes hómennyiséget is el kellett tolni az útból, minden erőmet bele kellett adnom, hogy végül beereszthessem a fagyott szelet.

A hangok egy pillanat alatt elhaltak és minden tekintet rám szegeződött. Mintha csak a szőrös hegyi ember jött volna le a sűrű erdőkből. A rém, amellyel a dajkák rémisztgetik a rossz gyerekeket, hogy a csínytevéseikért majd eljön és felfalja őket. De, mitagadás, úgy is festhettem a testemet borító elrongyolódott szőrben és a közé préselődött hóval. Igaz, előbbi is csak magamra öltött gúnya volt.

Nem szóltam egy szót se, miközben megfordultam és erőnek erejével behúztam magam mögött a súlyos ajtót.

Hallottam magam mögött a sustorgást, ahogy megráztam magam, mint egy ázott kutya, és oda vánszorogtam a pulthoz, hogy leroskadjak mellé.

- Hans! - reccsentem rá a fogadósra a legmélyebb hanggal, amit csak ki tudtam préselni magamból. - Forralt bort ide de izibe! Megvesz odakint a Mindenható hidege.

A nagydarab férfi csak morgott és összeszűkült szemekkel nézett rám.

- Mi van? - vontam össze a szemöldököm. Bár pontosan éreztem a mindenkiből áradó ellenszenvet, nem engedhettem meg magamnak, hogy meghátráljak. - Nem érdekel, ha ebben az időben még Lucifer ülepe is befagy, én akkor sem didergek át még egy éjszakát.

- És fizetni mivel fogsz, Mark? - rikácsolta a férfi helyett idegesítő felesége. - Talán néhány kikapart nyúllal?

Harsány kacagás töltötte be a teret. Amilyen nagydarab volt a fogadós Hans, a felesége épp olyan girhes. Még az arca is egy lóé. Néha elgondolkodtam, hogy hozhatott a világra egy ilyen csúnyaság három olyan gyönyörű lányt. És disznószerű férje se sokat segíthetett az ügyön.

Vajon mekkora része lehet az engem övező utálatban annak, hogy mindháromnak bedugtam már a fejem a szoknyája alá? Bár kétséges, hogy tudnának róla egyáltalán. A lányokat vonzotta férfihoz képest csinos képem és az iszákos bagázsénál karcsúbb alkatom. Na meg a fehérnépnek imponál az erős fickó képe is, aki egyedül küzd meg a vad hegyi rengeteggel. Viszont pont emiatt nézett le majd' mindenki is.

Nem tartoztam én sehova. Nem volt családom, szüleim, testvérem, feleségem, gyerekeim. Senkim. És nem találtak olyat se, aki egyáltalán sejtené, ki fia-borja vagyok. Én meg nem árultam el semmit. Csak magamba fordulva jártam a hegyeket, hogy néha leegyen a fene a faluba, elcserélni a zsákmányt olyasmire, amit odafent nem szerezhet meg az ember. Egy jó borra, kenyérre, némi társaságra. Na meg a fogadós lányainak lába közére, bár annak a béréért egy lépést se kellett tennem, hogy megkeressem. Nem a csinos ajándékokért tették szét.

A magányos vadász élete viszont messze nem túl gyakran sikeres, így bőven adtam okot a kárörvendőknnek, amikor egy hidegtől kopogó nap után csak pár girhes nyulat tudtam letenni az asztalra, amiket üregükből ástam ki.

Most azonban nem törődtem a rosszmájú viccelődéseken és a gonosz kacajokkal. Csak egykedvűen végignéztem a félhomályban ücsörgő falusiakon, miközben lassú mozdulatokkal leemeltem vállamról a borjúbőrből vart zsákot, amiben mindig hordtam a zsákmányomat és a földre eresztettem. Senki nem szentelt nagy figyelmet annak, ahogy kibontottam, hogy kiemeljem belőle azt, amiért cserébe némi gyomormelegítőt reméltem

Hans is csak savanyú képpel figyelt, szemei azonban hamarosan elkerekedtek, amikor kiterítettem a pultra szerzeményemet. Még a szája is elnyílt, ahogy bámulta a fenyő asztallapot teljesen beborító sötétbarna bundát. Talán véletlenül, talán a Fennvaló akaratából, a fenevad feje pont a rosszindulatú gebe asszony felé vetődött, ahogy kiterítettem a lenyúzott bőrt, így a nő elképedve bamulhatott bele az élettelen szemekbe és a pofából kimeredő hatalmas agyarakba.

- Hol... hol szerezted ezt? - hebegte Hans. - A medvék már rég elvackolták magukat.

- Még a hó előtt akadtam rá fenn a hegyen - rántottam meg a vállam. - Talán épp a barlangja felé tartott, de a nyilam meg a késem gyorsabb volt.

- Ez elég fizetség lesz? - néztem a fogadósnéra, miután nem érkezett válasz, és megengedtem magamnak egy gúnyos mosolyt.

Senki válaszolt, csak Hans mordult egyet, miközben fogott egy kupát és a forralt borral teli fazék felé indult.

- Inkább egy emberes kulacsot tölts meg vele! - szóltam utána. - Merem remélni, annyit megér szerény fizetségem. Hús van nálam elég, jó lesz a házamban is elfogyasztani.

Hans ismét csak morgott és előkeresett egy megfelelő kulacsot, majd miután megtöltötte, kellentlenül a kezembe adta. Egy biccentéssel köszöntem meg, majd a többi jelenlévő felé is bólintottam, visszaburkolóztam kopott bundámba és az ajtó felé indultam. A falu szélén álló rozoga kunyhómban bizonyára még hidegebb is van, mint odakint, de inkább várom meg, amíg a tűz felizzik, mint hogy ebben a feszült melegben maradjak tovább.

Egyedül is jó lesz az a pár nap, amíg a medve húsa tart. Talán a fogadós lányait is meglátogatom valamikor. De a kovács ifjú felesége is megteheti. Készséges jószág az is. Aztán pedig nekivághatok ismét a hegyeknek, hátha találok egy éhes farkast a nyilam hegyére. Vagy ha nem, hát kikaparok pár nyulat.

***********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik, a téli hidegben játszódó történetet is: Búfelejtő

A tábornok

A győzelem legtisztább módja nem mindig az elsöprő erejű támadás.

M kalandjai

Észak-Kína, Kr. e. 6. század

A tábornok egyedül állt a puszta mező közepén. Szikár alakján szinte még a páncél is megfeszült, ahogy mozdulatlanul hordozta végig tekintetét a tájon. A legyek felhőként rajzottak körülötte, tobzódva a halmokban heverő testeken és lótetemeken. A tábornok pedig csak bámulta a végtelennek tetsző siralomvölgyet.

Tíz csatát vívott, mióta a barbárok betörtek az országba. Tíz csatát, ami után nem maradt más, csak undorító mészárszék. Az idegenek pedig csak nem akartak visszafordulni. A tábornoknak csak hírfoszlányai voltak az ő veszteségeikről, de nem úgy tűnt, mintha az különösebben érdekelné őket. A saját veszteségei viszont elborzasztották.

Ahogy vastag füst gomolygott az ég felé az életben maradottak által rakott máglyákról, a feltámadó szél egyetlen suttogó félmondatott hozott csak magával: - Soha többé.

***

A szemeim felpattantak. Megint ugyanaz az álom. Már hónapok teltek el azóta, de még mindig azt a férfit láttam minden éjjel, ahogy a hullahegyek között áll, megfogadva, a jövőben másképp lesz.

Megdörgöltem a szemeimet. Nem tudom, mi ébresztett fel. Talán a reggeli fény, ami beszűrődött a jurta füstelvezető nyílásán, talán a kezdődő nap zajai, de az is lehet, hogy a mögöttem hortyogó fajankó bűze. Nem emlékeztem rá, hogy magáévá tett volna. Amikor egy rajtaütés során fogságba ejtettek, nem sokkal az utolsó, a tizedik nagy csata után, és rájöttek, hogy a páncélzat alatt egy női test rejtőzik, azonnal üdvrivalgásban törtek ki. Az örömük azonban nem tartott sokáig. Hiába voltak ezek a sztyeppei nomádok keménykötésű, mindenre elszánt fickók, nekik is voltak vágyaik és emellett olyanok is, amire egyáltalán nem vágytak. Egy fehér nő a távoli, nyugati országokból, rövidre vágott fekete hajjal és tüzes tekintettel, aki minden egyes próbálkozásnál úgy rúgta ágyékon őket, hogy visítottak a fájdalomtól, inkább az utóbbiba tartozott.

- Se nem szép, se nem engedelmes, se nem jó az ágyban. De túsznak talán megteszi - morogta a kán akkor. Az ágybéli teljesítményem kritikáját persze kikértem volna magamnak. Hiszen a tökön rúgás csak az ilyen erőszakos barmok privilégiuma. De inkább csendben maradtam.

Csendben maradtam és tűrtem, hogy néhanapján bemásszanak mellém a félig-meddig tömlöcöm gyanánt szolgáló sátorba és megfogdossanak. A válasz általában néhány kiadós oldalba könyöklés volt, amitől elment a kedvük a további alkalmatlankodástól és a bennük munkáló erjesztett kancatej hamar az álmok birodalmába rántotta őket.

Morogtam egyet, lefejtettem magamról a férfi szőrös karjait, majd megigazítottam a testem takaró köpenyt és kikászálódtam a sátorból.

A táborra nyomasztó légkör telepedett. Amikor elfogtak, ez még egy hatalmas, erőtől és jókedvtől duzzadó banda volt, akik egész álló éjszaka mulattak és vedelték a kumiszt, hajkurászva a nálam szemrevalóbbnak tartott lányokat. Másnap pedig ugyanakkora energiával keltek fel és pattantak lóra, hogy nyilaikat reptetve tarolják le a Mennyei Birodalom falvait, rabolják ki raktáraikat és hurcolják el lányaikat és asszonyaikat.

Azóta viszont hónapok teltek el és valami megváltozott. Az esti mulatságok egyre visszafogottabbak lettek és egyre korábban belevesztek az éjszaka csendjébe. A harcosok mogorván és félig ittasan zuhantak fekhelyükre, reggel pedig nyomasztó fásultság telepedett mindenkire, ahogy nem kevésbé morogva csomagolni kezdtek. Sehol sem volt már az a tomboló fergeteg, ami végigsöpört a birodalom határvidékén. Csak fásult férfiakat láttam, akik egyszer se tudtak lehajolni rossz szájízű morgás nélkül.

- Nocsak! Felébredt a mi szépségünk. - A negédes hangtól undorodó fintor ült ki az arcomra, de igyekeztem eltüntetni, miközben tekintetem a lóháton felém közeledő kánra emeltem.

- Neked is jó reggelt, nagyuram! - A férfi arcáról leolvadt a negédes vigyor. Tréfáját én sosem találtam viccesnek és nem volt a közelben senki más, aki nevetett volna rajta. Bár az utóbbi hetekben már a leghűségesebb emberei sem tették. Legfeljebb egy erőltetett mormogással díjazták uruk szellemességét.

A kerek, sötétre cserzett bőrű arcra mogorva kifejezés ült ki, ahogy elfordult tőlem és tekintetét a körülöttünk emelkedő hegyekre emelte.

- A tábornokod még mindig menekül - köpte. - Az a gyáva féreg.

Erre nem válaszoltam. Nem láttam értelmét. A kánnak az utóbbi hetekben szokásává vált, hogy a környéket kémlelje és az orra alatt mormogva szidja ellenfelét. Ellent mondhattam volna, de minek? Akkor talán megver és rábíz valamelyik emberére, hogy aztán tovább folytassa a morgolódást.

Nem mintha az ütéseitől féltem volna, de minek magyarázzam egy ilyen alaknak, mi az a stratégia? Bár már egy ideje én is azon kaptam magam, hogy én is a látóhatárt bámulom, egyre jobban elbizonytalanodva a tábornok terveiben, de végül ráhagytam. Ő tudja, mit csinál. A kán viszont csak mogorván fújtatott és ment előre. Arra, amerre az orra vitte.

Büszke, harcos nép voltak. Úgy száguldottak keresztül a vidéken, mint az árvíz. Zabolátlanul és szervezetlenül, mégis mindent elsöpörve. Nem volt hadsereg, ami az útjukat állja. A tábornok is meghátrált és az utolsó csata után visszavonta erőit.

A kán eleinte fellelkesült a helyzet láttán és a nyomába eredt, rajta-rajtaütve a lemaradó csapatokon. Zsákmányt azonban alig szereztek, foglyot is csak párat ejtettek, a tábornok pedig mindig egy lépéssel előttük járt. De csak egy lépéssel.

A vad nomádok vezérének arcáról a napok múltával leolvadt az önelégült vigyor, helyét pedig a konok düh vette át. Érezte az ellenfele jelenlétét. Ott volt a közelében. Alig egy karnyújtásnyira előtte. Minden nap látták a visszavonuló hadsereg nyomait. Utolérni viszont sehogy sem tudták. Ez pedig annyira felingerelte a kánt, hogy úgy döntött, nem hagyja kicsúszni az ujjai közül a megvert ellenséget. Addig üldözi, amíg el nem kapja és ivókupát nem csinál a koponyájából.

A horda pedig csak ment előre. Napok teltek el, hetek, majd hónapok, és a lelkesedés egyre csak fogyott. A puszta elfogyott körülöttünk, helyét pedig fokozatosan átvették az egyre magasabbra növő hegyek. Az emberek nyugtalanná váltak. Vad, zabolátlan szívüket és hátasaikat egyre szűkebb helyre szorították össze az égbe szökő szirtek. A kán viszont csak ment előre.

- Az a gyáva féreg! - morogta és a lova sörényébe markolt. Az állat is idegesen felhorkantott, én viszont nem reagáltam. Csak elfordítottam tekintetem és figyeltem a szedelőzködő hordát.

Már magasan járt a nap, amikor útnak indultunk. Korábban ilyen időtájt már mérföldeket szeltek át a vágtató lovak, most viszont nem volt hova sietni. Emberek és hátasok csak poroszkáltak a köves hegyi utakon, haladva előre a semmibe.

- Hová megyünk, kánom? - zárkózott fel a férfi egyik jobbkeze mellénk. Egy öreg, girhes gebén ültem, a legrosszabbon, amit egyáltalán a rendelkezésemre tudtak bocsátani, és csak lopva sandítottam fel a mogorva vezér arcára. Ő viszont rá se nézett fiatalabb kísérőjére, csak előre szegezte szikrázó szemeit.

- Követjük azt a gyáva férget - morogta. - Követjük és elkapjuk, bárhova is megy.

- De meddig, nagyuram? - válaszolta a fiatalabb férfi. Bár hangja tiszteletteljes volt, szavaiban mégis ott remegett a feszültség. - Honnan tudod, hogy egyáltalán itt van még.

- Érzem - válaszolta rezignáltan a kán. - Érzem a bűzét a levegőben. Nézz körül! Nem látod a nyomait? Tele van vele a környék.

Valóban, még én is észrevettem a frissen hátrahagyott táborhelyeket, a tüzek még parázsló helyét, a lovak nyomait. A tábornok egyre figyelmetlenebbnek látszott. Vagy pontosan azt akarta, hogy kövessék?

- De meddig megyünk még utána, nagyuram? - feszegette a másik lovas. - Az emberek nagy része már leszakadozott és a többiek is elfáradtak. Azt kérdezik, mit keresünk itt, a hegyek között, ahol nincs semmi. A falvak védtelenek. Kedvünkre fosztogathatnánk.

- Nem - reccsent fel a kán. - Én azt az embert akarom. Nem érdekel, mibe kerül. Nem érdekel, meddig kell még menni. Én megtalálom és elkapom.

A fiatalabb férfi halkan sóhajtott. Éreztem, már épp mondani akar valamit, amikor a levegőn keresztülhasított egy hang.

- Nézzétek, ott! - Az élen haladók hátra fordultak, majd követték tekintetükkel az irányt, amerre az egyik lovas mutatott. És valóban.

- Az ő embere - ismerte el a kán jobbkeze, ahogy összeszűkült szemekkel vizsgálta a fölénk magasodó sziklameredélyen ácsorgó alakot.

A katona észrevette, hogy felfedezték, de még egy ideig állt ott, mielőtt lassan visszahúzódott volna.

- Utána! - vakkantotta a parancsot a kán és ügetésbe ugratta lovát. - Közel vannak.

- Ezt mondtad a legutóbb is, nagyuram! - kiáltotta utána fiatal kísérője, de aztán mégis felvette a ritmust ő is.

Igaza volt. Többször láttuk már a tábornok seregének lemaradó tagjait, egységeit. Az első napokban, hetekben még rajtuk is ütöttek a vad harcosok. Utol azonban sosem értük a hadsereget.

De ez viszont most más volt. Én is éreztem. Mintha tényleg közeledtünk volna. Mintha tényleg már csak egy karnyújtásnyira lett volna az utóvéd. Mintha tényleg...

Amikor azonban befordultunk a következő sziklát megkerülő úton, csalódott mormogás futott végig a csapaton.

- Zsákutca - morogta a fiatal lovas, tekintetét a szűk hágót elzáró sziklaomlásra emelve.

- Hogy a nyüvek rágják le a tökét! - szitkozódott a kán. - Visszafordulunk...

Amikor azonban hátra fordította tekintetét, mintegy varázsütésre, a fölénk magasodó sziklameredélyeken emberek emelkedtek fel. A Mennyei Birodalom páncéljait viselték, kezükben pedig egy pillanat alatt megfeszült az íj.

- Hogy az istenek verjék meg! - morogta a kán, ahogy egyre több íjász emelkedett fel.

Nem voltak sokan. Az eredeti, a birodalomba betörő seregnek még az elővédjére se lettek volna elegen. De még a mostani csapatunkat is számban messze alulmúlták. A nomádok viszont már nem kapták elő bőrpajzsaikat és kardjaikat. Helyette csak rezignáltan figyelték az eseményeket, mintha mindez nem is velük történne.

- Kitartó vagy, kán - szólalt meg egy reszelős hang előttünk. A barbárok vezére arra kapta a tekintetét és szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

A tábornok nyugodt mosollyal az arcán ácsorgott a sziklahalom oldalában. Körülötte csak néhány íjász és testőr. Csak egy maroknyi katona, szemben a törzsek harcosaival.

- Te? - nyögte a kán. - Bolondabb vagy, mint hittem, ha így elém mersz állni. Elfogni! - vakkantotta az utolsó szót az embereinek. A többiek azonban nem mozdultak.

- Megsüketültetek tán? - nézett hátra a kán dühösen. - Azt mondtam, elkapni!

Az emberei azonban nem reagáltak, csak feszülten figyelték a fölöttük álló íjászokat, akik rájuk szegezték a nyilak hegyét.

- Büszke harcosok! - szólalt meg zengő hangon a tábornok, magára vonva minden jelenlévő figyelmét. - Nem táplálok haragot irántatok. Megengedem, hogy mind egy szálig szabadon távozzatok és visszatérjetek hazátokba, ha megesküdtök mindenre, ami szent nektek, hogy soha többé nem tértek vissza.

Halk mormogás lett úrrá a hordán, ahogy a férfiak egymás felé fordultak.

- Ne hallgassatok rá! - kiáltott fel a kán. - Támadjatok! Támadjatok!

- Meggondoltam magam - szólalt meg ismét a tábornok. - Visszatérhettek a földjeitekre, sértetlenül. De ő itt marad - mutatott mereven a kánra. - Adjátok át, és ígérem, senki nem zargat titeket a haza úton.

- Elment az eszed? - kerekedett el a kán szeme. - Én...

A mondatot már nem tudta befejezni. Én is csak meglepetten figyeltem, ahogy fiatal jobbkeze előhúzta rövid kardját és a kánra szegezte.

- Mit jelentsen ez? - motyogta a férfi, a következő pillanatban viszont már több tucatnyi íj feszült meg mögötte, de nem az ellenségre, hanem egyenesen rá célzott.

Végighordoztam tekintetem a fölénk magasodó sziklameredélyeken, ahol a táborok íjászai lassan leeresztették fegyvereiket és figyelték az eseményeket. Aztán a parancsnokra néztem, akinek az arcán visszafogott mosoly jelent meg.

- Mit jelentsen ez? - nézett rá megrökönyödve a kán.

- Ha ismered az ellenséget és ismered önmagadat, nem kell félned száz csata kimenetelétől sem - mondta a tábornok. - Ha ismered önmagadat, de az ellenséget nem, minden győzelem mellé ugyanannyi vereség is társul. Ha nem ismered sem az ellenséget, sem önmagadat, el fogsz bukni minden összecsapásban.

A kán szája elnyílt, de hang nem jött ki rajta. Most már minden embere rá szegezte fegyverét, a Mennyei Birodalom katonái pedig vidáman bújtak elő rejtekeikből. Megnyerték a háborút, hála a tábornok bölcsességnek.

Nem tudom, honnan indult ki a kiáltás, de pár pillanat múlva már az egész sereg kántálta: - Sun Tzu, Sun Tzu, Sun Tzu!

Hamarosan azon kaptam magam, hogy én is velük együtt kiáltozom. Nem voltam többé fogoly. A barbárok már nem is foglalkoztak velem. Megkötözték azt a férfit, aki nem is olyan rég még a kánjuk volt, majd ott hagyták a földön, miközben az ifjú harcos vezetésével visszavonultak.

Mi pedig csak kántáltunk tovább, hogy hangunkba beleremegtek a hegyek:

- Sun Tzu, Sun Tzu, Sun Tzu!

*************************************************

Ha tetszett, olvass B kalandjairól is Kína földjén: Buddha lábainál

M kalandjai 1. évad

1. évad

Téren és időn át

Észak-Arábia, 7. század - Arábiai M

Dél-Afrika, 1919 - A járvány

Dél-Belgium, 1915. december 25. - A karácsonyi fegyverszünet

Kelet-Afrika, 17. század - Kalmárok markában

Moszkva, 1812 - Győzelem?

Amazónia, 1882 - Amazon

Kalifornia, 1812 - Birodalmak találkozása

Berlin, 1914. július 5. - Mire a falevelek lehullanak...

A germániai limes, Kr. u. 9. - Para bellum

Tokió, 1945. augusztus 9. - Nagaszaki

Kelet-Anglia, 842 - Viking portya

Kelet-London, 1915 - Zeppelin

Zeppelin

M kalandjai

A háborúban mindenki célponttá válhat. Az is, akit egyik fél sem akar.

Kelet-London, 1915

Lassan szétnyitottam, majd ismét behajlítottam bal kezem merev ujjait. Már sokkal könnyebben ment, de a tompa fájdalom még mindig úgy járta át egész kézfejemet, mintha féltucatnyi tű fúródott volna minden egyes izületébe. Elfintorodtam, majd leengedtem a kezem, hogy megérintsem bal térdemet is. Mióta levették a lábamról a kötést, sokkal jobban éreztem magam, de már csak némi megerőltetés után is ismét visszatért a merevség.

Mocskos német lövészek! Persze, nem sok okom van panaszra. Igazából örülhetek neki, hogy a gránát két méterrel elkerült és ahelyett, hogy cafatokra tépett volna, csak a levegőbe röpített és neki lökött egy lövegállásnak. Az orvosok szerint kutya bajom se lesz, ha kellő ideig pihentetem. Én pedig pihentettem. Hiszen pár forrófejű, hazafias hevülettől fűtött fajankón kívül ki választaná Belgium mocskos, sáros és hideg lövészárkait a londoni pihenés helyett? Még akkor is, ha a pihenésre kirendelt helyszín egy nem kevésbé mocskos kis odúban egy szegény család mellett kap helyet, ami viszont legalább száraz és ha sikerül fát szerezni a tűzre, a hőmérséklete is kellemes. Na meg, nem elhanyagolható szempontként, nem fenyeget annak az esélye, hogy az ember német golyót kap a fejébe, ha csak felegyenesedik álltában.

Persze az élet sohasem fenékig tejfel. Hiába voltam sérült katona, akinek az orvosok szigorú utasítása szerint a lehető legtöbbet kell pihennie, hogy mihamarabb visszatérhessen Őfelsége és a civilizáció védelméhez a fenyegető barbár szörnyeteg Fritzek ellen, mégis, ennél a háznál, már ha a kis lakást lehet ilyen lehetetlen jelzővel illetni, mégiscsak én voltam a férfi. Annyi pedig csak belefért a pihenésembe, hogy néha megmozgassam merev tagjaimat és elsétáljak néhány sarokkal arrébbra.

Így hát vettem egy mély levegőt, kizártam agyamból a tompa fájdalmat és felemeltem a kezem, hogy bekopogtassak a régi, kopott iskolaépület igazgatói irodájának ajtaján.

- Szabad! - reccsent fel odabent egy hang, én pedig, kezemet le sem eresztve, már nyúltam is a kilincsért.

Az igazgató egy méretes, tömör, de az időtől már jócskán megfeketedett fa íróasztal mögött ült. Nagydarab fickó volt. Az öltöny csak úgy feszült a mellkasán, bár azt nehéz lett volna megállapítani, a rárakódott többletből mennyi a zsír és mennyi az izom. Az orrára tűzött szemüveg felett rám villanó zord tekintet azoban arról árulkodott, ha csak tíz évvel is fiatalabb lenne, gondolkodás nélkül jelentkezne ő is, hogy áthajózzák a frontra. Nos, akkor a hájra nem is lenne sok gondja.

- Miben segíthetek? - morogta kelletlenül.

- Matthew Michels százados vagyok, uram. Mrs. Catherine Smith otthonában szállásoltak el és...

- Százados... - szakított félbe. - Tudja... - kezdte, miközben levette szemüvegét és hátra dőlt a székében - az én időmben egy katona tudta, mi az illem. Különösen egy tiszt.

- Uram?

- Nem érdekel, hogy most nics szolgálatban - dőlt ismét előre és vaskos mutatóujjával felém bökött. - Én megkövetelem a tiszteletet. Maga kérni akar tőlem valamit. Ez esetben a minimum, amit elvárok, hogy úgy viselkedjen velem, mint a felettesével.

- Igen, uram! - Visszanyeltem a gyomromat ökölbe szorító frusztrációt, amiért itt kell parádéznom ez előtt a fotelében terpeszkedő kis senki előtt, miközben a katonáink odaát harcolnak és halnak meg a Csatorna túloldalán, Britannia védelmében. Hiszen ki ő? Csak egy koszos munkásiskola igazgatója. Az egész ügy azonban nem ért annyit, hogy emiatt botrányt csapjak. Inkább összevertem a sarkaimat, kihúztam magam és a homlokomhoz emeltem kezem. - Matthew Michels százados, szolgálatára, uram.

- Így már mindjárt más - bólintott az igazgató. - Szóval, mit is keres itt, fiam?

- Uram! A századomat tüzérségi támadás érte Ypernnél. A veszteségeink súlyosak. Én a bal karomon és lábamon sérültem meg, uram, ezért a századorvos kényszerpihenőre rendelt, uram. A szállásomat Mrs. Catherine Smith lakásán jelölték ki.

- Á, igen. Az özvegy Mrs. Smith - bólintott az igazgató. - Hogy szolgál az egészsége? Úgy hallom, az a koszos patkánylyuk, amit otthonának nevez, nem tesz túl jót szerencsétlennek.

- Ágyhoz kötött, uram - folytattam, tekintetem a férfi kopaszodó feje felett nyíló ablakra szegezve. - A hideg fuvallatok sem tesznek jót neki. Az orvos sok pihenést írt elő neki, uram.

- Értem - dőlt hátra ismét az igazgató. - És én miben segíthetek?

- Uram - nyúltam a zsebembe, hogy átadjak egy gondosan összehajtogatott papírdarabot. Míg az igazgató feltette a szemüvegét és kibontotta a levelet, hogy elolvassa a remegő kézzel írt sorokat, a biztonság kedvéért én is folytattam. - Mrs. Smith ágyhoz kötött, uram. Nem tudja elvégezni a házimunkát. Azt kéri, uram, hogy engedje haza William fiát, hogy gondját viselhesse.

- A kis Willie Smith-t? - fintorodott el a férfi, miközben leengedte a papírdarabot és a szemüvegével együtt az asztalra helyezte. - És mégis miért a gyerek?

- Uram?

- Maga nem tudná átvállalni a feladatait, katona? - nézett rám gyanakodva.

- Az orvos sok pihenést írt nekem elő, uram - válaszoltam. - Ha pedig lenne elég erőm egy háztartás fenntartásához, tanácsosabb lenne visszatérnem az egységemhez, uram. Ott több hasznomat veszik.

- Igaz - bólintott helyeslően. Egyre jobban ingerelt, hogy ez a nagyképű alak vizsgáztat, ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban teljesítené a dolgát. És még ő prédikál katonai erényekről? - Rendben - tette fel ismét a pápaszemét és firkantott valamit Mrs. Smith üzenete után a papírra. - Menjen a huszonhatos terembe a második emeleten! - nyújtotta át a papírt. - Mutassa ezt meg a tanítónak!

- Igenis, uram! - tisztelegtem, mielőtt átvettem volna.

- Leléphet, katona.

***

- Szabad! - reccsent fel ismét egy mogorva férfihang, amikor megkopogtattam az osztályterem ajtaját. Ennek tulajdonosa azonban, már csak hallomás alapján is, fiatalabbnak tűnt, mint az igazgató, és hordozott magában némi tartást is.

Ahogy benyitottam, rögtön elém tárult a zsúfolt osztályterem. Bár a régi iskolaépület egyáltalán nem volt kicsinek mondható, a sűrűn lakott környék és a nem épp a kevés számú gyermekükről ismert munkáscsaládok jelenléte okán így is több tucatnyi diák kapott helyet egyetlen helyiségben. A tanító viszont, úgy tűnt, rendelkezik azzal a képességgel, hogy katonás rendet vágjon a rakoncátlan, nyolc-kilenc év körüli lurkók között.

El kellene pár ilyen őrmester a frontra - gondoltam, amikor azonban a katedrán álló alakra pillantottam, rögtön meggondoltam magam. Bár kétségtelenül sugárzott valamifajta rémisztő tekintély belőle, a férfi alacsony volt, alkatánál fogva kövérkés és olyan vastag okulárét viselt, hogy már azon csodálkoztam, hogy nem húzza le az orrát a földig. Rendet azt tudott tartani, de szemmel láthatóan olyan nehézkes és vaksi volt, hogy egyből eltévedne a lövészárkokban. Már ha nem fullad ki a második kanyar után.

- Matthew Michels százados, szolgálatára, uram! - szalutáltam most már egyből, a biztonság kedvéért. De még mielőtt a tanító megszólalhatott volna, folytattam: - Az igazgatótól, uram! - nyújtottam át a levelet. - Utasításom van, hogy kísérjem haza William Smith diákot.

A tanító mordult egyet és a szeméhez emelte a papirost, alig pár centi távolságról silabizálva ki a betűket.

- Rendben - szólalt meg végül, összegyűrve a levelet. - Smith! - vakkantotta, igazi őrmesterhez méltóan, a szőke kisfiú pedig már azonnal pattant is fel a padból, hogy a táskájával együtt odasiessen hozzám. Kár, hogy ilyen rossz fizikai állapotú ez a fickó! Elég lenne, ha csak átlagos, máris nagy hasznára lehetne a hadseregnek.

Ebéli gondolataimnak viszont nem adtam hangot, inkább csak tisztelegtem és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a termet.

- A mama jól van? - kérdezte aggodalmasan Willie, miután becsukódott mögöttünk az ajtó. Nyilvánvaló volt, hogy egyből megértette, miről van szó, de a tanító jelenlétében nem mert megszólalni engedély nélkül.

- Gyenge - válaszoltam. - Gyengébb, mint az elmúlt hetekben. De az orvos szerint, ha sokat pihen, rendbe jön majd.

A kisfiú bólintott és engedelmesen követett végig a folyosón. Jóra való gyerek volt. Az anyja igazán büszke lehetett rá. És biztos voltam benne, az igazgató is tudja, ha most elengedi, amint ismét megengedheti magának az anyja, hogy nélkülözze otthon a tanítási idő alatt, a kis Willie első dolga lesz, hogy minél hamarabb bepótolja az elmaradását. Ezért is mehetett ilyen könnyen az ügy.

Szó nélkül sétáltunk egészen a folyosó végén lévő lépcsőig. Síri csend volt. Csak néha lehetett hallani egy-egy tanító megemelkedő hangját az osztálytermek felől. Ha az őrmestereink lennének ilyen eredményesek...

Nem tudtam befejezni a gondolatot, mert ebben a pillanatban a nyomasztó csendet hangos sivítás tépte fel.

William ijedten nézett fel rám. Ő is ismerte már ezt a hangot. Túl jól ismerte. Jobban, mint ahogy egy korabeli fiúnak a hátországban tanácsos lett volna. Ezekben a napokban viszont boldog lehetett az az ember Európában, aki még sosem hallotta a légószirénák hangját.

- Támadnak? - kérdezte remegő hangon.

Elgondolkoztam, feltekintve a plafonra, mintha azon keresztül láthatnám a felénk boruló, manapság oly sok veszélyt hozó eget, majd megráztam a fejem.

- Nem kell félned - mosolyogtam rá. - Ellentétben a híreszteléssel, a németek se szörnyetegek. Nem minket akarnak. Csak az ipari létesítményeket és a kikötőket próbálják megsemmisíteni, hogy ne szállíthassunk utánpótlást a csapatainknak.

- De te mondtad, hogy a léghajók túl pontatlanok - remegett a kisfiú.

Lassan bólintottam. Néha már az volt az érzésem, hogy a kis Willie túl okos is a korához képest. Igaza volt. A németek már nem sokkal a háború kezdete után felfedezték, hogy a zeppelinjeik biztonsággal átnavigálhatnak a Csatorna felett, elérve az angol iparvárosokat és Londont, majd visszatérhetnek a bázisaikra, mindezt olyan magasságban, ahova a légierőnk nyitott gépei nem érhettek fel anélkül, hogy a pilóta legalábbis el ne ájult volna a ritka levegőtől. Így csak a távolból lövöldözhettünk, aztán vagy eltaláljuk az egyik léghajót, vagy nem. De még ha el is találjuk, a németek még szivárgó ballonnal is visszamenekülhettek a kontinens fölé, mielőtt földet érne. Tehetetlenek voltunk. A németek pedig ezt kihasználták.

A zeppelineket viszont nem bombázásra tervezték. A németek célja az ipari létesítmények elpusztítása volt, viszont a technikai feltételek nem megfelelő volta miatt csak az ablakon, vagy erre a célra épített csapóajtókon át dobálhatták le a bombáikat, tessék-lássék alapon. És mivel nem ereszkedhettek lejjebb, nehogy a repülőink lőtávolságába kerüljenek, igazából csak vaktában tudtak bombázni, reménykedve, a kidobott töltet eltalál valami fontosat. Aztán előfordult, túl gyakran előfordult, hogy a bomba nem az pari létesítményekre, hanem a munkásoknak az előbbiek körül sűrűn egymás mellé épült, omladozó otthonaira esett.

Willie azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Neki elég volt annyit tudnia, ha meghallja a szirénát, biztonságos helyre kell húzódnia. És még ez is sokkal több volt, mint amit egy ennyi idős fiúcskának tanácsos lett volna átélnie.

- Ne aggódj! - borzoltam össze gyengéden szőke haját. - Messze vagyunk a gyártól. A Fritzeknek nagyon ügyetlennek kell lennie, hogy pont minket találjanak el.

Willie fürkészően nézett rám, majd pár pillanat múlva ő is halványan elmosolyodott, kis vállai pedig elernyedtek. Nincs mitől tartania.

A következő pillanatban mintha az egész világ megrázkódott volna. A hangos robajlás fülsértő ricsaj kíséretében szórta tele szilánkokkal a folyosót. Nem gondolkodtam. A testem magától mozdult, ahogy megragadtam Williamet és az ellenkező irányba ugrottam vele, a testemmel védve őt.

A rázkódás csak pár pillanatig tartott, azonban számunkra ez is egy örökkévalóságnak tűnt. Éreztem, ahogy a vakolat beteríti a hátamat, más azonban szerencsére nem ért el bennünket. Én azonban nem mozdultam. Szorosan tartottam a karjaimban a fiút, amíg a légószirénák hangja lassan el nem halt. Csak utána emeltem fel a fejem, hogy hátra nézzek a folyosóra. Mintha egy berobbant, de még épp csak álló bányaüreget láttam volna. Mindenfelé omladozó falak és törmelék.

- Maradj itt! - parancsoltam rá Willie-re, miközben felemelkedtem. - Ha pedig ismét megszólalnának a szirénák, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Ki az épületből és keress valami biztonságos helyet!

William némán bólintott és rettegő szemekkel figyelte, ahogy visszasietek a termek felé. A térdem szinte üvöltött a fájdalomtól. Legszívesebben lekuporodtam volna a földre és csak ücsörgök, amíg teljesen el nem múlik. De nem tehettem. A vakolat még mindig pergett a fejemre, az épület pedig hangosan recsegett, mint ami bármelyik pillanatban összedőlhet.

A huszonhatos számú terem ajtaja mellett a repedéseken át porral teli levegő gomolygott ki. A masszív faajtó megrepedt, de még a helyén volt. Udvariasság és katonaerkölcs ide vagy oda, gondolkodás és egy szó nélkül téptem fel, ahogy oda értem elé. Alig tudtam megállni, hogy ne zuhanjak utána azonnal a mélybe.

A tanterem eltűnt. Az ablakok betörtek, az omladozó falon pedig csak egy piszkos sáv jelölte, hol volt egykor a padlózat. Odalent, két emelet mélységben pedig, a földszintet vastag törmelék borította. Ember méretű darabok a tetőből és a falból és rengeteg por. Nem láttam semmi mást, csak középen egy a romok közül kiemelkedő fekete valamit.

Beletellett pár pillanatba, amíg felismertem a bomba szárnyakkal ellátott farokrészét. Szerencsére nem robbant fel. Ha úgy tett volna, valószínűleg az egész épület a levegőbe repül. De még így sem lehettünk biztonságban. Az iskola egész épülete recsegett, a falakból pedig tovább pergett a finom anyag.

Nem gondolkodtam sokáig, bár így is egy órának tűnt az a pár másodperc, ami után megfordultam és visszasiettem a folyosó végén remegő fiúhoz.

- Ki kell jutnunk innen - fogtam kézen és lefelé indultunk a lépcsőn.

Willie anyja már az utcán várt minket. Nyúzott arca fehérebb volt, mint agyon használt, koszos hálóinge. Halványkék szemeiben a félelem és a rettegés tükröződött. Amilyen gyenge volt, azon csodálkoztam, hogy nem rogy össze ott, a ház előtt.

Amikor azonban meglátott minket közeledni, támadásra vezényelt és őrmestereik által űzött katonákat megszégyenítő gyorsasággal rohant felénk, hogy végül térdre rogyjon a kövezeten és zokogva átölelje a fiát.

A zeppelineknek már nyoma sem volt. Az ég tiszta kékjével borult fölénk. Csak a közeli gyárak kéményeinek füstje vont elé vékony fátylat. Az emberek viszont csak lassan merészkedtek elő a biztonságot nyújtó óvóhelyekről. Persze mindig voltak kíváncsiskodók akik az első adandó alkalommal előbújtak, hogy felderítsék, ezúttal mit találtak el a Fritzek, hozva a hírt a többieknek, akik viszont még kivártak. Mrs. Smith nyilván már azelőtt tudomást szerzett az iskolát ért találatról, hogy mi egyáltalán kiléptünk volna annak omladozó kapuján. Most pedig a megkönnyebbüléstől zokogva ölelte a fiát, úgy, mintha soha az életben nem akarná többé elengedni.

***

- Archibald, Robert!

- Jelen!

- Arnold, Henry!

- Jelen!

- Arrow, John!

- Jelen!

A tiszta és hűvös reggelen az emberek síri csendben ácsorogtak a romos iskola udvarán. Most már a tanítókra sem volt szükség, a megszeppent gyerekek maguktól is falfehér arccal, mereven és némán ácsorogtak, katonás sorokban. Egy szöget sem lehetett volna észrevétlenül leejteni. Csak az igazgató hangja hallatszott mindenfelé.

- Arsen, Henry! - zengte a testes férfi, azonban ezúttal nem érkezett válasz. - Arsen, Henry! - emelte fel az igazgató a fejét és szemüvegén keresztül végigtekintett az összegyűlteken, válasz azonban továbbra sem érkezett.

A magabiztos vállak megroggyantak. A nem is egészen egy napja annyira fennhéjázó alak, aki úgy viselkedett, mintha ő lenne élet és halál ura, egy csapásra roskatag vénemberré vált. Lassan felemelte remegő kezét és kihúzott egy újabb nevet a listájáról. Immáron a tizediket. És még csak az "A" betűnél tartottunk.

- Asor, Frederic! - folytatta.

- Jelen! - hallatszott ismét egy megilletődött gyerekhang.

- Astrik, Daniel! - Ismét néma csend. - Astrik, Daniel!

Az igazgató hangja remegett, ahogy kutató tekintetét gondosan végighordozta a jelen lévőkön. Éreztem, ha csak egy kicsit is kevesebb erőt tudna összegyűjteni, elsírná magát. Hihetetlen volt így látni. Ezt a szigorú, ellentmondást nem tűrő férfit. A hadseregben is sokszor a tisztek megértőbbek és udvariasabbak, mint az őrmesterek, akiket külön úgy válogatnak, hogy a pozíciót lehetőség szerint csak olyanok töltsék be, akik még a náluk kétszer nagyobb és erősebb pernahajdereket is arra tudnak késztetni, hogy a gatyájukba piszkítsanak, csupán egyetlen nézésükkel. Az iskolákban sem lehet máshogy a szigorú tanítókkal és az előzékeny igazgatóval. Ez az alak viszont úgy nézett ki, mint aki két tanítójával is felér. Most azonban ahhoz kellett minden erejét összegyűjtenie, hogy ne sírja el magát gyáva kislányként az egész iskola és az összegyűlt szülők előtt. Pedig azért sem hibáztatta volna senki.

Közben pedig az áthúzott nevek csak gyűltek a listán, a levegő pedig egyre fojtogatóbb lett körülöttünk. Mintha azon a napon Istennek is könny szökött volna a szemébe, nyomaszó feszültséget engedve a világra. És ezzel még nem volt vége.

Az éjszaka ismét megszólaltak a szirénák. Ezúttal nem érkezett hír arról, hogy a németek bármit is eltaláltak volna. Az volt a parancs, hogy napnyugta után minden világosságot el kell oltani. A zeppelinek így még annyira sem tudtak célozni, mint napközben. Akiket hallottam, úgy tudták, minden bomba a Temzébe esett, vagy, legfeljebb, pár hajót találtak csak el. A támadások viszont folytatódtak, és csak a Fennvaló tudhatta, meddig.

Ebből elég volt. Összeszorítottam bal kezemet, olyan erővel, hogy már szikrák táncoltak a szemem előtt a fájdalomtól. De nem érdekelt. Elég jól éreztem már magam ahhoz, hogy visszatérjek a szolgálathoz.

Nem haragudtam a németekre. Ellentétben azzal, amire bárki is számított volna, nem gyűlöltem őket. Háború van. A háborúban pedig senki nem lehet más, csak áldozat. Ha volt is felelős ezért az őrületért, azt nem a zeppelinek legénységében, még kevésbé egy egész népben kellett keresni. Én viszont legszívesebben már azonnal visszatértem volna a frontra, hogy tovább küzdjek a Fritzek ellen. Hiszen ezek után már nyilvánvaló volt, ez a háború csak akkor érhet véget, ha az egyik fél győzelmet arat. Persze már amennyire ezután lehet bárki is győztes. Ennek azonban minél hamarabb be kellett következnie, hogy, Catherine Smith-szel ellentétben, egy nőnek se kelljen többé ilyen fájdalom miatt sírnia.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvasd el a kronológiailag ezt a történetet követő M-kalandot is, egyenesen 1915 karácsonyáról: A karácsonyi fegyverszünet

Viking portya

M kalandjai

Ha M beáll a vikingek közé egy laza kis fosztogatásra, azzal nem biztos, hogy a vikingek járnak jól.

Kelet-Anglia, 842

A levegő vér és szenvedés szagával telt meg. Az üvöltések és sikolyok egy nagy masszává olvadtak össze, ahogy az ég felé szálltak. De senki nem hallgatta meg őket. Vagy talán nem is hallotta, mert a helyiek istenei, bárkik is legyenek azok, szintén elmenekültek a több tucatnyi felgyújtott ház égbe szökő füstjétől.

Még itt kinn, a tengeren is, több mérföldnyire a parttól, mindenkit hatalmába kerített az émelyítő szag és hangkavalkád. Senki sem akart kimaradni a muriból. Az északi férfiak folyamatosan üvöltöttek és rázták mázsás bárdjaikat a levegőben. Úgy kellett őket visszaparancsolni evezni, hogy legalább el is érjük a partot, hogy használni is tudják őket.

Gyakran elgondolkoztam, hogy kerültem ebbe a gyülevész csürhébe. A szag, ami rájuk úgy hatott, mint a tüzelő szuka illata a kanokra, engem inkább undorral töltött el. Persze, ki ne vágyott volna a mesés zsákmányra, amivel a vezéreink kecsegtettek minket? Ezek a söröshordónyi ökrök azonban valószínűleg sokkal inkább élvezték az elragadni kívánt kincsek előző tulajdonosának válogatott módszerekkel való felkoncolását. A zsákmány már csak a jutalom volt ezért.

Nem mondom, ha csak fejbe kell kólintani valakit, hadd szunyókáljon, amíg kipakoljuk a kincses ládikóit, egy szavam se lenne. Persze ezzel is sanyarú sorsra kárhoztatjuk szerencsétlen flótást, de hát, kegyetlen korban élünk. Viszont ebben a nyomorúságos kis faluban előttünk nemigen lehetett mit elrabolni. Néhány elsőosztályú halászháló, pár strapabíró csónak, csupa olyasmi, amit ezeknek a zabolátlan portyázóknak derogált volna használni.

Nem baj - mondták a fejesek. - Akkor majd eladjuk a népet rabszolgának és abból gazdagszunk meg.

És, bár délen egyre nagyobb teret nyert az új vallás, a kereszténység, ami elvben szigorúan tiltotta a rabszolgatartást, észak urai így is bőven találtak vevőt egy markos legényre vagy egy szép hajadonra. Viszont ha az árut maguk az emberek képzik, még inkább nem fért a fejembe, minek halomra gyilkolni őket. Jó, be kell törni néhány tekintélyes öreg koponyát, akikért úgyse kapnának sokat, a nyáj összeterelését viszont nagyon megnehezítenék. De a többiek...

Ezeknek a torzonborz félmajmoknak viszont magyarázhattam volna. Évszázadokig gyepálták egymást a messzi észak kietlen pusztaságain és hegyeiben egy talpalatnyi földért, egy jó hálóért vagy halászhelyért. Akkor még nem volt más. Az emberélet nekik csak ennyit ért. Az erősebb fejbe kólintja a gyengébbet, majd röhög a kibelezett teteme felett és birtokba veszi azt a kevéskét, amit az a magáénak mondhatott.

Viszont ezek a vadállatok így is sikeresek voltak és benépesítették a kietlen északi vidékeket. Olyannyira, hogy a végén már túl sokaknak kellett volna fejbe kólintani túl keveseket ahhoz, hogy valamicske megélhetéshez jussanak. Aztán pár nap múlva meg jön a következő vadbarom, akinek arra a földre vagy halászhelyre fáj a foga. Így még nekik sem lehetett élni.

Aztán néhány őstulok kiállt a többiek elé egy ivással és dorbézolással töltött este után és felvetette, minek gyepálják egymást, amikor úgyse remélhetnek túl sok hasznot így. Meg hát végeredményben testvérek ők mind valahol, vagy mi a Ragnarök. Odakint viszont, a tengereken túl, vannak bőven népek, akiket még könnyebb is fejbe kólintani, aztán meg nem is kell foglalkozni vetéssel, aratással, halászattal, elveszik, ami azoknak van és élnek abból. Van azokból a birkákból elég, hogy az idők végezetéig belőlük éljenek. Ha meg történetesen szegény birkáról van szó, az se baj. Nincs olyan szegény birka, akinek ne lenne egy fiatal asszonykája, vagy egy helyes lánya, akiért valamelyik tekintélyes északi úr (ami azt jelentette, hogy még a többieknél is sokkal erőszakosabb) busás árat fizetne. A férjet vagy apát meg persze fejbe lehet kólintani.

Sejteni lehet, mekkora tetszést váltott ki ez az ötlet a tulkok gyülekezetéből. Ki is nevezték az ötletgazdát rögtön vezetőjükké, vagy jarlá, ahogy ők nevezik az ilyesmit, hozzáfogtak elegendő hajó összeverbuválásához és nekiindultak fosztogatni. Ebből pedig már gyanítható, ha ezek a tengeri szörnyetegek zsákmányra találtak, a nagy ínség után rögtön dorbézolni kezdtek. Felélték, amit tudtak, amit nem tudtak, azt meg hajóra rakták, a férfiakat agyonverték, a nőket meg addig hágták, amíg rájuk nem untak. Többségüknek meg csak ez után jutott eszébe, hogy lehet, az egész szegényes gazdaságban pont az a nő érte volna a legtöbbet, akit méltóztattak félholtra töcskölni.

Mindez azonban nem számított. Ha így esett, összecihelődtek és mentek tovább. Ha a jarl sokáig nem szerzett nekik elég zsákmányolni valót, akkor meg őt csapták le és választottak helyette újat. Vagy hanem tudott érvényt szerezni az ő érdekeiknek más jarlokkal szemben, akkor a nyilvánvalóan erősebb jarl mellé álltak.

Így ment ez ezek között az embernek alig nevezhető szőrhegyek között, akik az idők során végigfosztogattak minden partszakaszt, amit csak elértek, és ahol ezzel párhuzamosan egyre inkább rettegték a normann, varég vagy viking nevet.

Nem volt ez máshogy ebben a koszos faluban sem. Valószínűleg már abban a pillanatban kitört a pánik, amikor meglátták az első hajót közeledni. Menekvés azonban nem volt. A mi jarlunk, egy Disznó Sven nevezetű fickó, akinek nem volt szüksége egy állat közreműködésére a neve kiérdemlésében, olyan sebesen hajszolta evezőseit, hogy az elsők már azelőtt partot értek, hogy a szerencsétlen áldozatok összeszedelőzködhettek volna.

Mire mi partot értünk, már javában folyt a móka. Vagy legalábbis amit ezek az üvöltő örültek mókának tartanak. Láttam Svent is, amint épp habzó szájjal löködte tonnás altestét egy szerencsétlenül járt nő hátsójához, miközben hájas arcából fröcsögött a nyál.

Elfintorodtam és igyekeztem másfele nézni, de ott se volt jobb. Társaim, akikkel egy hajóban utaztam, fékezhetetlen lendülettel vetették bele magukat a csatának aligha nevezhető vérengzésbe. Némelyek már az első lépések után kibontották övüket, hogy kiéhezett farkukat kiszabadítva beleverjék az első erre alkalmas nyílásba.

Ennek látványától csak még szorosabbra húztam magamon vastag bundámat. Ha ezek a vadbarmok akárcsak megsejtették volna, ki vagyok, mi vagyok, már a hajón megkezdődött volna a "móka". Hajamat kénytelen voltam olyan hosszúra növeszteni, mint az ő loboncuk, a sok ruha pedig tökéletesen eltakarta domborulataimat. Szerencsére néhány dühkitörés, bárddal csapkodás és betört orr is elég volt, hogy elfogadtassam magam a férfiközösségük tagjának. Csak azért lettem állandó heccelődés tárgya, hogy még csak egy fia pihe se nőtt az államon, ellentétben az ő mellkasig érő szakállukkal. Csuoaszseggű Mornnak becéztek, bár nem tudom, milyen összefüggést láttak a szőrtelen arcom és a hátsóm állapota között, attól eltekintve, hogy persze igazuk volt, de ők értették. És amíg nem is gyanították az igazságot, inkább csak elpáholtam néhány részeg alakot a sértegetésért, hogy megőrizzem renomémat, de egyébként tűrtem a heccelődésüket.

- Hé, Csupaszsegg! - térített magamhoz az egyik fajankó, egy az átlagosnál is nagydarababb, Leif nevű kőbunkó hangja. - Nem jössz? A végén még nem marad mibe beverned.

- Ha még egyszer így szólítasz, a te hátsódba fogom beverni - mordultam rá, mire ő csak nevetett, és amikor meggyőződött róla, én is követem, belevetette magát az élvezetbe.

Sven és első emberei már órákkal ezelőtt partra szálltak, így a lelkesedés kezdett lelohadni és lassan előtérbe került a fosztogatóknak az a parányi agya is, ami rávette őket, kezdjék összegyűjteni azt, amiből valami hosszútávú haszon is lehet. Az én társaim azonban, későn érkezőkként, még csak most vetették bele magukat igazán.

Állcsúcson vertem pár helyi nagylegényt, elérve, hogy egy időre akaratuk ellenére is játsszák a hullát, amíg én felforgatom a házukat, közben pedig mindent megtettem, hogy kizárjam fejemből a többiek kegyetlenkedésének hangját. Úgyse tehettem semmit.

Azonban van az a pont, amikor az embernek elege lesz. Amikor megpillantottam Leifet, amint épp egy alig tizenöt nyarat megért lánykát hajkurászik, már elszakadt a cérna.

- Leif! - hallottam saját kiáltásomat. - Te vadkannal seggbe kúrt girhes kutya fattya! Veszed le a mocskos mancsodat arról a lányról?

- Ejha! - kacagott fel a viking. - De ideges lettél, Morn! Csak nem megtetszett a kis jószág - emelte meg a halálra rémülten szipogó lány megragadott karját.

- Azt mondtam, ereszd el! - szűrtem a fogaim között.

- Hah! - hahotázott tovább. - Lásd, milyen jó vagyok, kispajtás, ha majd kiszórakoztam magam vele, a vendégem lehetsz egy menetre.

Azzal, lezártnak tekintve a beszélgetést, elfordult, hogy kissé félre húzódjon a lánykával. Én azonban már csak viking becsületemre se tűrhettem ezt a sértést, így hát megragadtam a vállát, magam felé fordítottam és csodálkozó képébe vágtam az öklömet.

- Ááá! Te barom! - sipítozta az orrát markolva. - Te angolnatoszó anyaszomorító!

A lány, a félelemtől ösztöneiig lecsupaszodott gondolkodásával is valamennyire felfogva a helyzetet, mögém menekült, amikor Leif végül ismét felemelte szikrázó szemeit.

- Ezért meglakolsz, te... - emelte fel súlyos bárdját és hegyomlásként indult meg felém.

Nem volt más választásom. Nem akartam senkit se komolyabban bántani, de azt is tudtam, Leif sose nyugodna le.

Kitértem csapása elől, majd vettem egy nagy lendületet, és amilyen erősen csak tudtam, ágyékába vágtam a térdemet. A fájdalomtól vinnyogó férfi hátra tántorodott, utat engedve nekem.

Vettem egy mély levegőt, majd megpördültem törzsem körül, hogy lábamat ezúttal a levegőbe emeljem. Combom és ágyékom fájdalmasan megfeszült, de sikerült olyan magasra emelnem lábfejemet, hogy pont telibe találjam rúgásommal az első csapástól betört orrát.

- Ááá! - üvöltött, mint a leláncolt Fenryr föld alatti tömlöcében. - Megállj csak! Ezért kibelezlek, te szarjankó! - indult meg ismét felém.

Szemei vérben forogtak, ahogy rám vetette magát. A bárdját menet közben elejtette, de nem számított. Eltökélte, hogy puszta kézzel fog agyonverni, amire, tekintve erejét, minden esélye meg is volt.

Nem volt már más választásom. Megragadtam hátamra rögzített hatalmas, kétkezes pallosom markolatát és csikorogva előrántottam hüvelyéből. Leif azonban már ezzel se törődött, csak megvadult bikaként rontott rám. Tudtam, az lenne a legegyszerűbb és a legbiztosabb, ha belé vágnám a pengémet, azonban ezt még az ilyen vadállatok sem érdemelnék meg.

Megforgattam hát a levegőben a méretes kardot, majd, amikor Leif már elég közel ért, minden erőmet összegyűjtve a homlokába vágtam a markolatgombját.

Vér fröccsent a karomra, miközben a behemót nyögött egyet, majd szemei fennakadtak és bénult tagokkal elterült a földön.

Percekbe telt, mire szívem zakatolása annyira lelassult, hogy egyáltalán észrevettem a körénk gyűlt tömeget, akik, mintha csak erre reagáltak volna, egy csapásra üdvrivalgásban törtek ki. Disznó Sven mellém cibálta szélte-hossza-egy hájtömegét és megragadta kardot markoló karom, hogy a levegőbe emelje.

- Íme, Véresgombú Morn! - kiáltotta túl a ricsajt, a tömeg pedig pillanatokon belül már új becenevem kezdte skandálni.

Én csak bámultam Leif vérétől mocskos kardgombomat. Alig jutott el valami agyamig a ricsajból. Aztán eszembe jutott valami, és a még mindig mögöttem álló lányra néztem. Már nem félt, legalábbis nem rettegett annyira, mint azelőtt. Nyilvánvalóan, ha felégetik az ember faluját, minden szerettét lemészárolják vagy eladják rabszolgának és őt is elhurcolják, az ember lánya nem érez mást, mint csontig hatoló félelmet. Azt azonban tudta, nálam jó kezekben lesz. A vikingek íratlan törvényei szerint most már az én tulajdonom. Azok után pedig, ahogy Leiffel elbántam, ezt nemigen fogja senki sem megkérdőjelezni.

Gondoltam rá, hogy még az éjjel a magamévá teszem, de aztán elvetettem az ötletet. Örülnék neki, ha végül az ágyamban kötne ki, de ez az ő döntése lesz.

Miközben a tömeg, morbid módon, az én győzelmemet ünnepelte, én már a továbbiakon gondolkodtam. Leif valószínűleg túlélte az ütést. Nem abból a fából faragták, hogy ez megkottyanjon neki. Valószínűleg még egy jó időbe beletelik, amíg magához tér és napokig kótyagos is lesz, de rendbe jön.

Arra gondoltam, beásom valamelyik hullahegy aljára, hogy csak akkor kászálódhasson elő, amikor mi már messze járunk. Ismertem Svent. Elég nagy volt a zsákmányéhsége, hogy meg lehessen győzni, hagyja a legyilkoltak elégetését, inkább menjünk tovább a következő faluba.

Leif talán sosem ér majd haza. De ha mégis, mire bosszút állhatna és ellenem fordíthatná Sven martalócait, mi már messze fogunk járni. Elviszem a lányt egy olyan helyre, ahol többé nem zargatják az ilyen barbár portyázók. Már ha létezik egyáltalán ilyen hely.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvasd el M legelső kalandját is, ahol, bár nagyon más körülmények között, az események mégis hasonlóan alakulnak: Arábiai M