Az elveszett nemzedék

M kalandjai

"Kein Krieg ist heilig,                                                                                             "Egy háború se szent,
kein Krieg ist gerecht,                                                                                          egy háború sem helyes,

im Teufelskreis der Waffen                                                                           a fegyverek ördögi körében

wird gestorben und gerächt.                                                                      meghaltam és megbosszulták.

Kein Krieg ist edel,                                                                                              Egy háború sem nemes

kein Krieg lebt von Mut,                                                                       egy háború sem a bátorságból él

er ist unvorstellbar grausam                                                                         elképzelhetetlenül kegyetlen

und auch für die sogenannten Sieger                                         és még az úgy nevezett győzteseknek is

nur zum Verlieren gut"                                                                                                 csak veszíteni jó".

/Pur - Kein Krieg/

London, 1918. november 11.

A város örömmámorban úszott. A konvoj még lépésben is alig tudott haladni. Mintha csak valamiféle gát szakadt volna át, ami eddig elzárta az emberek végeláthatatlan tömegeit, ami viszont most hömpölygő áradattal lepte el a legszélesebb utakat is. Életemben nem láttam még ennyi boldogan ünneplő embert, vagy ennyi nemzeti zászlót a szélben lobogni. Én viszont ennek ellenére sem tudtam örülni.

- Ugyan már, Matthew! - könyökölt oldalba Fred Jones. - Ne vágj már ilyen savanyú képet! Hiszen nyertünk.

Mondandója második felét már alig hallottam, mert lökése nyomán ismét belém hasított a fájdalom.

- Ó! Ne haragudj! - komorodott el egy pillanatra Fred arca, én viszont csak szó nélkül megráztam a fejem és megkapaszkodtam a hintó oldalában, ami egy tucatnyi társunkkal együtt vitt keresztül minket az ünneplő tömegen.

Már jó ideje, hogy a tábori sebészek kiszedték azt a puskagolyót az oldalamból, de még mindig sajgott. Ez volt azonban most a legkisebb bajom. Csak ültem azon a fa tákolmányon, amit eredetileg gazdag arisztokratáknak raktak össze, hogy kényelmesen utazgathassanak, most viszont, az eredetileg maximum négy főre kialakított járgányon húszan zsúfolódtunk össze. Mi, Jones századossal csak a tetőn kaptunk helyet. Körülöttünk pedig tolongott a tömeg és magukból kikelve lóbálták a Union Jacket, Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának büszke zászlaját. Az egész valahogy undorítóan groteszknek tűnt.

- És mégis, mondd csak, mit nyertünk, Fred? - néztem rá egykedvűen.

Szinte láttam a szemeiben visszatükröződni kifejezéstelen tekintetem, ahogy a barátom elbizonytalanodva hápogni kezdett. Kereste a szavakat, de nem találta.

Nem reagáltam semmit, hallgatására, inkább csak ismét a tömeg felé fordultam. Mit is mondhatott volna?

Persze, győztünk. Legyőztük a németeket. Háromszoros, hip-hip-hurrá! A háborúnak vége. De valójában hol is van itt a győzelem? Lelki szemeim előtt olyan tisztán jelent meg a kis Willie Smith arca, mintha most is ott állna előttem. A halálra rémült kisfiú arca a zsúfolt iskolaépületben, miközben odakint zúgtak a légvédelmi szirénák, jelezve a német Zeppelinek közeledtét. Ő vajon mit nyert? Egy életen át emlékezni fog arra a napra és talán utolsó, öregkori napjaiig vissza fog térni rémálmaiban az a zsigerig hatoló rettegés.

Ő mit nyert? És mit nyertek az osztálytársai, akik soha többé nem léptek ki az osztályterem ajtaján az után a nap után? Az után a nap után, amit követően amögött az ajtó mögött nem is volt többi osztályterem, csak egy tátongó luk, amit a becsapódó bomba ütött.

Összehúztam a kabátomat, úgy téve, mintha a hűvös, késő őszi szellőtől reszketnék. Valójában viszont a harag rázott. Nem, nem a németekre haragudtam. Mi okom lett volna? Hiszen ők is csak áldozatok voltak. A lövészárokban kuporogva, a folyamatos pergőtűz zaját hallgatva úgy a legegyszerűbb, ha az ember gyűlöli az ellenségét. Ha odaát nem Johannok vannak, Friedrich-ek és Wilhelmek, hanem csak mocskos vadállatok, akikkel végezni kell. Mindenki érdekében. Démonokkal harcoltunk, akiket mi magunk teremtettünk, nem németekkel. És vajon győztünk azzal, hogy mi maradtunk felül?

- Nietzsche mondta egyszer, aki szörnyekkel küzd, vigyáznia kell, nehogy előbb-utóbb ő is azzá váljon - motyogtam.

- Ezt most hogy érted? - nézett rám értetlenkedve Fred.

- Semmi, semmi - ráztam meg a fejem és az arcomra erőltettem egy mosolyt. - Élvezd csak a győzelmedet, Freddy!

Összehúzta a szemöldökét, ahogy rám nézett. Én is éreztem, milyen furcsán nyomtam meg a győzelem szót, de ezt inkább nem említette meg egyikünk se.

Inkább elfordítottam a tekintetem ismét. Ahogy Fredre néztem akkor, nem tudtam mást látni, csak ugyanezt az arcot néhány héttel, pár hónappal, egy évvel korábban, ahogy piszkosan és rászáradt vértől mocskosan lapul a lövészárokban, kialvatlan szemekkel, a félelemtől inkább holtan, mint élve. Ő viszont túlélte. Én is. De sok társunk, miután ugyanúgy elhasalt, mint mi, nem kelt fel többé.

A fülemet nem a tömeg éljenzése töltötte meg, hanem a folyamatos puskaropogás, az ágyuk dörgése és a bajtársaim sikolyai. Passchendaele zajait hallottam, ahol több százezer jó embert hagytunk ott.

Nem, az nem győzelem volt. Hat mérfölddel előre toltuk a frontvonalat. Teljesítettük a célt. A németek vesztettek. De mi sem nyertünk. Egy régi mondás szerint, a háborúban nincsenek győztesek. Csak olyan, aki kevesebbet veszít. A régi háborúkban még fel lehetett mutatni egy jó nagy, zsíros földdarabot, hogy na, fiúk, ezt nyertük! Lehetett hadisarcot követelni az ellenségtől és betömni a pénzzel az apáikat és fiaikat vesztett családok száját. De most?

Lenne olyan épeszű francia, aki rá merne mutatni Elzászra, hogy ezt nyertük? Fizettünk érte több mint egy millió ember életével, akikben még nincsenek benne azok, akik soha többé nem fognak tudni nyugodtan aludni attól, amit a fronton láttak. És még ők jártak jól. Megérte?

Csak figyeltem az ünneplő tömeget és mintha álmodtam volna. Ez csak egy álom lehetett. Négy évnyi szenvedés után, annyi vér, veríték és áldozat után ez nem lehetett igaz.

- Ne csináld már, Michels! - morgott Fred idegesen. Nagyon felhúzhattam már, ha a vezetéknevemen szólít. - Felejtsd el végre azt a poklot odaát! Vége. Érted? Vége.

- Vége? - mosolyogtam örömtelenül. Nem, Freddy. Nincs vége. Sosem lesz vége. És ez nem újdonság. Ezt már egész Anglia tudta akkor is, amikor befutottak a hírek Gallipoliból, több mint két évvel ezelőtt. Megannyi fiatal férfi halt meg. Szinte még gyerekek. Majd egy évnyi ostrom és miért? Hogy aztán feladjuk és visszavonjuk a csapatainkat. Azok a fiúk anyákat hagytak hátra. Nem egy szeretőt, menyasszonyt, talán feleséget is. Az ő könnyeiket semmi nem törölheti el. Annak a hiánynak, amit ők éreznek, sosem lesz vége.

Annyi fiatal élet egy olyan győzelemért, amit már akkor tudtunk, sosem jön el. Sohasem jöhet el. Ezek után már nem. Az elveszett nemzedék, ahogy minket emlegettek, már sohasem tér vissza.

- A fenébe is veled! - nyögte Fred és elfordult. - Ha úgy akarod, búslakodj! De tudod mit? Én el akarom felejteni az egészet és ünnepelni...

A hangja hirtelen elfulladt.

Minden izmom megfeszült. Az elmúlt négy év megtanított rá, hogy már a zsigereimben megérezzem a bajt, még az előtt is, hogy az agyam kapcsolna. Ösztönösen kaptam oda a fejem, hogy belebámuljak a barátom elsápadó arcába, egy másodperccel azelőtt, hogy rátört volna a köhögés.

- Fred! - kaptam el előre görnyedő testét. - Fred! Jól vagy?

- Jól. Jól - krákogta két mélyről jövő köhögés között. - Ne foglalkozz vele! Elmúlik.

- Nem először történik ez veled? - vontam össze a szemöldököm.

Fred csak morgott, miközben kiegyenesedett a roham után. Talán ő is elátkozta már azt a négy évet, ami megtanított minket, hogy az ilyesmit is kihalljuk egymás szavaiból.

- Ne foglalkozz vele! - morogta, miközben az egyik kezét, amit az előbb még a szája elé tartott, a kabátja zsebébe mélyesztette. De nem volt elég gyors. A szemem sarkából egy pillanatra még láttam az ujjain lefolyó friss vért. Ugyanazt a vért, aminek néhány cseppje még mindig ott pihent a szája sarkában.

Fred arca elkínzott volt. Fáradt és sápadt. De én nem szóltam semmit. Nem ennek volt itt az ideje. Elvégre, most ünnepeltünk. Ünnepeltük egy olyan háború végét, amit talán már az első pillanatában elveszítettünk, az összes többi országgal együtt, akik fegyvert fogtak.

******************************************************************

Ha tetszett, olvasd el M többi első világháborús kalandját is!

Mire a falevelek lehullanak...

Zeppelin

A karácsonyi fegyverszünet

A járvány