Viking portya

M kalandjai

Ha M beáll a vikingek közé egy laza kis fosztogatásra, azzal nem biztos, hogy a vikingek járnak jól.

Kelet-Anglia, 842

A levegő vér és szenvedés szagával telt meg. Az üvöltések és sikolyok egy nagy masszává olvadtak össze, ahogy az ég felé szálltak. De senki nem hallgatta meg őket. Vagy talán nem is hallotta, mert a helyiek istenei, bárkik is legyenek azok, szintén elmenekültek a több tucatnyi felgyújtott ház égbe szökő füstjétől.

Még itt kinn, a tengeren is, több mérföldnyire a parttól, mindenkit hatalmába kerített az émelyítő szag és hangkavalkád. Senki sem akart kimaradni a muriból. Az északi férfiak folyamatosan üvöltöttek és rázták mázsás bárdjaikat a levegőben. Úgy kellett őket visszaparancsolni evezni, hogy legalább el is érjük a partot, hogy használni is tudják őket.

Gyakran elgondolkoztam, hogy kerültem ebbe a gyülevész csürhébe. A szag, ami rájuk úgy hatott, mint a tüzelő szuka illata a kanokra, engem inkább undorral töltött el. Persze, ki ne vágyott volna a mesés zsákmányra, amivel a vezéreink kecsegtettek minket? Ezek a söröshordónyi ökrök azonban valószínűleg sokkal inkább élvezték az elragadni kívánt kincsek előző tulajdonosának válogatott módszerekkel való felkoncolását. A zsákmány már csak a jutalom volt ezért.

Nem mondom, ha csak fejbe kell kólintani valakit, hadd szunyókáljon, amíg kipakoljuk a kincses ládikóit, egy szavam se lenne. Persze ezzel is sanyarú sorsra kárhoztatjuk szerencsétlen flótást, de hát, kegyetlen korban élünk. Viszont ebben a nyomorúságos kis faluban előttünk nemigen lehetett mit elrabolni. Néhány elsőosztályú halászháló, pár strapabíró csónak, csupa olyasmi, amit ezeknek a zabolátlan portyázóknak derogált volna használni.

Nem baj - mondták a fejesek. - Akkor majd eladjuk a népet rabszolgának és abból gazdagszunk meg.

És, bár délen egyre nagyobb teret nyert az új vallás, a kereszténység, ami elvben szigorúan tiltotta a rabszolgatartást, észak urai így is bőven találtak vevőt egy markos legényre vagy egy szép hajadonra. Viszont ha az árut maguk az emberek képzik, még inkább nem fért a fejembe, minek halomra gyilkolni őket. Jó, be kell törni néhány tekintélyes öreg koponyát, akikért úgyse kapnának sokat, a nyáj összeterelését viszont nagyon megnehezítenék. De a többiek...

Ezeknek a torzonborz félmajmoknak viszont magyarázhattam volna. Évszázadokig gyepálták egymást a messzi észak kietlen pusztaságain és hegyeiben egy talpalatnyi földért, egy jó hálóért vagy halászhelyért. Akkor még nem volt más. Az emberélet nekik csak ennyit ért. Az erősebb fejbe kólintja a gyengébbet, majd röhög a kibelezett teteme felett és birtokba veszi azt a kevéskét, amit az a magáénak mondhatott.

Viszont ezek a vadállatok így is sikeresek voltak és benépesítették a kietlen északi vidékeket. Olyannyira, hogy a végén már túl sokaknak kellett volna fejbe kólintani túl keveseket ahhoz, hogy valamicske megélhetéshez jussanak. Aztán pár nap múlva meg jön a következő vadbarom, akinek arra a földre vagy halászhelyre fáj a foga. Így még nekik sem lehetett élni.

Aztán néhány őstulok kiállt a többiek elé egy ivással és dorbézolással töltött este után és felvetette, minek gyepálják egymást, amikor úgyse remélhetnek túl sok hasznot így. Meg hát végeredményben testvérek ők mind valahol, vagy mi a Ragnarök. Odakint viszont, a tengereken túl, vannak bőven népek, akiket még könnyebb is fejbe kólintani, aztán meg nem is kell foglalkozni vetéssel, aratással, halászattal, elveszik, ami azoknak van és élnek abból. Van azokból a birkákból elég, hogy az idők végezetéig belőlük éljenek. Ha meg történetesen szegény birkáról van szó, az se baj. Nincs olyan szegény birka, akinek ne lenne egy fiatal asszonykája, vagy egy helyes lánya, akiért valamelyik tekintélyes északi úr (ami azt jelentette, hogy még a többieknél is sokkal erőszakosabb) busás árat fizetne. A férjet vagy apát meg persze fejbe lehet kólintani.

Sejteni lehet, mekkora tetszést váltott ki ez az ötlet a tulkok gyülekezetéből. Ki is nevezték az ötletgazdát rögtön vezetőjükké, vagy jarlá, ahogy ők nevezik az ilyesmit, hozzáfogtak elegendő hajó összeverbuválásához és nekiindultak fosztogatni. Ebből pedig már gyanítható, ha ezek a tengeri szörnyetegek zsákmányra találtak, a nagy ínség után rögtön dorbézolni kezdtek. Felélték, amit tudtak, amit nem tudtak, azt meg hajóra rakták, a férfiakat agyonverték, a nőket meg addig hágták, amíg rájuk nem untak. Többségüknek meg csak ez után jutott eszébe, hogy lehet, az egész szegényes gazdaságban pont az a nő érte volna a legtöbbet, akit méltóztattak félholtra töcskölni.

Mindez azonban nem számított. Ha így esett, összecihelődtek és mentek tovább. Ha a jarl sokáig nem szerzett nekik elég zsákmányolni valót, akkor meg őt csapták le és választottak helyette újat. Vagy hanem tudott érvényt szerezni az ő érdekeiknek más jarlokkal szemben, akkor a nyilvánvalóan erősebb jarl mellé álltak.

Így ment ez ezek között az embernek alig nevezhető szőrhegyek között, akik az idők során végigfosztogattak minden partszakaszt, amit csak elértek, és ahol ezzel párhuzamosan egyre inkább rettegték a normann, varég vagy viking nevet.

Nem volt ez máshogy ebben a koszos faluban sem. Valószínűleg már abban a pillanatban kitört a pánik, amikor meglátták az első hajót közeledni. Menekvés azonban nem volt. A mi jarlunk, egy Disznó Sven nevezetű fickó, akinek nem volt szüksége egy állat közreműködésére a neve kiérdemlésében, olyan sebesen hajszolta evezőseit, hogy az elsők már azelőtt partot értek, hogy a szerencsétlen áldozatok összeszedelőzködhettek volna.

Mire mi partot értünk, már javában folyt a móka. Vagy legalábbis amit ezek az üvöltő örültek mókának tartanak. Láttam Svent is, amint épp habzó szájjal löködte tonnás altestét egy szerencsétlenül járt nő hátsójához, miközben hájas arcából fröcsögött a nyál.

Elfintorodtam és igyekeztem másfele nézni, de ott se volt jobb. Társaim, akikkel egy hajóban utaztam, fékezhetetlen lendülettel vetették bele magukat a csatának aligha nevezhető vérengzésbe. Némelyek már az első lépések után kibontották övüket, hogy kiéhezett farkukat kiszabadítva beleverjék az első erre alkalmas nyílásba.

Ennek látványától csak még szorosabbra húztam magamon vastag bundámat. Ha ezek a vadbarmok akárcsak megsejtették volna, ki vagyok, mi vagyok, már a hajón megkezdődött volna a "móka". Hajamat kénytelen voltam olyan hosszúra növeszteni, mint az ő loboncuk, a sok ruha pedig tökéletesen eltakarta domborulataimat. Szerencsére néhány dühkitörés, bárddal csapkodás és betört orr is elég volt, hogy elfogadtassam magam a férfiközösségük tagjának. Csak azért lettem állandó heccelődés tárgya, hogy még csak egy fia pihe se nőtt az államon, ellentétben az ő mellkasig érő szakállukkal. Csuoaszseggű Mornnak becéztek, bár nem tudom, milyen összefüggést láttak a szőrtelen arcom és a hátsóm állapota között, attól eltekintve, hogy persze igazuk volt, de ők értették. És amíg nem is gyanították az igazságot, inkább csak elpáholtam néhány részeg alakot a sértegetésért, hogy megőrizzem renomémat, de egyébként tűrtem a heccelődésüket.

- Hé, Csupaszsegg! - térített magamhoz az egyik fajankó, egy az átlagosnál is nagydarababb, Leif nevű kőbunkó hangja. - Nem jössz? A végén még nem marad mibe beverned.

- Ha még egyszer így szólítasz, a te hátsódba fogom beverni - mordultam rá, mire ő csak nevetett, és amikor meggyőződött róla, én is követem, belevetette magát az élvezetbe.

Sven és első emberei már órákkal ezelőtt partra szálltak, így a lelkesedés kezdett lelohadni és lassan előtérbe került a fosztogatóknak az a parányi agya is, ami rávette őket, kezdjék összegyűjteni azt, amiből valami hosszútávú haszon is lehet. Az én társaim azonban, későn érkezőkként, még csak most vetették bele magukat igazán.

Állcsúcson vertem pár helyi nagylegényt, elérve, hogy egy időre akaratuk ellenére is játsszák a hullát, amíg én felforgatom a házukat, közben pedig mindent megtettem, hogy kizárjam fejemből a többiek kegyetlenkedésének hangját. Úgyse tehettem semmit.

Azonban van az a pont, amikor az embernek elege lesz. Amikor megpillantottam Leifet, amint épp egy alig tizenöt nyarat megért lánykát hajkurászik, már elszakadt a cérna.

- Leif! - hallottam saját kiáltásomat. - Te vadkannal seggbe kúrt girhes kutya fattya! Veszed le a mocskos mancsodat arról a lányról?

- Ejha! - kacagott fel a viking. - De ideges lettél, Morn! Csak nem megtetszett a kis jószág - emelte meg a halálra rémülten szipogó lány megragadott karját.

- Azt mondtam, ereszd el! - szűrtem a fogaim között.

- Hah! - hahotázott tovább. - Lásd, milyen jó vagyok, kispajtás, ha majd kiszórakoztam magam vele, a vendégem lehetsz egy menetre.

Azzal, lezártnak tekintve a beszélgetést, elfordult, hogy kissé félre húzódjon a lánykával. Én azonban már csak viking becsületemre se tűrhettem ezt a sértést, így hát megragadtam a vállát, magam felé fordítottam és csodálkozó képébe vágtam az öklömet.

- Ááá! Te barom! - sipítozta az orrát markolva. - Te angolnatoszó anyaszomorító!

A lány, a félelemtől ösztöneiig lecsupaszodott gondolkodásával is valamennyire felfogva a helyzetet, mögém menekült, amikor Leif végül ismét felemelte szikrázó szemeit.

- Ezért meglakolsz, te... - emelte fel súlyos bárdját és hegyomlásként indult meg felém.

Nem volt más választásom. Nem akartam senkit se komolyabban bántani, de azt is tudtam, Leif sose nyugodna le.

Kitértem csapása elől, majd vettem egy nagy lendületet, és amilyen erősen csak tudtam, ágyékába vágtam a térdemet. A fájdalomtól vinnyogó férfi hátra tántorodott, utat engedve nekem.

Vettem egy mély levegőt, majd megpördültem törzsem körül, hogy lábamat ezúttal a levegőbe emeljem. Combom és ágyékom fájdalmasan megfeszült, de sikerült olyan magasra emelnem lábfejemet, hogy pont telibe találjam rúgásommal az első csapástól betört orrát.

- Ááá! - üvöltött, mint a leláncolt Fenryr föld alatti tömlöcében. - Megállj csak! Ezért kibelezlek, te szarjankó! - indult meg ismét felém.

Szemei vérben forogtak, ahogy rám vetette magát. A bárdját menet közben elejtette, de nem számított. Eltökélte, hogy puszta kézzel fog agyonverni, amire, tekintve erejét, minden esélye meg is volt.

Nem volt már más választásom. Megragadtam hátamra rögzített hatalmas, kétkezes pallosom markolatát és csikorogva előrántottam hüvelyéből. Leif azonban már ezzel se törődött, csak megvadult bikaként rontott rám. Tudtam, az lenne a legegyszerűbb és a legbiztosabb, ha belé vágnám a pengémet, azonban ezt még az ilyen vadállatok sem érdemelnék meg.

Megforgattam hát a levegőben a méretes kardot, majd, amikor Leif már elég közel ért, minden erőmet összegyűjtve a homlokába vágtam a markolatgombját.

Vér fröccsent a karomra, miközben a behemót nyögött egyet, majd szemei fennakadtak és bénult tagokkal elterült a földön.

Percekbe telt, mire szívem zakatolása annyira lelassult, hogy egyáltalán észrevettem a körénk gyűlt tömeget, akik, mintha csak erre reagáltak volna, egy csapásra üdvrivalgásban törtek ki. Disznó Sven mellém cibálta szélte-hossza-egy hájtömegét és megragadta kardot markoló karom, hogy a levegőbe emelje.

- Íme, Véresgombú Morn! - kiáltotta túl a ricsajt, a tömeg pedig pillanatokon belül már új becenevem kezdte skandálni.

Én csak bámultam Leif vérétől mocskos kardgombomat. Alig jutott el valami agyamig a ricsajból. Aztán eszembe jutott valami, és a még mindig mögöttem álló lányra néztem. Már nem félt, legalábbis nem rettegett annyira, mint azelőtt. Nyilvánvalóan, ha felégetik az ember faluját, minden szerettét lemészárolják vagy eladják rabszolgának és őt is elhurcolják, az ember lánya nem érez mást, mint csontig hatoló félelmet. Azt azonban tudta, nálam jó kezekben lesz. A vikingek íratlan törvényei szerint most már az én tulajdonom. Azok után pedig, ahogy Leiffel elbántam, ezt nemigen fogja senki sem megkérdőjelezni.

Gondoltam rá, hogy még az éjjel a magamévá teszem, de aztán elvetettem az ötletet. Örülnék neki, ha végül az ágyamban kötne ki, de ez az ő döntése lesz.

Miközben a tömeg, morbid módon, az én győzelmemet ünnepelte, én már a továbbiakon gondolkodtam. Leif valószínűleg túlélte az ütést. Nem abból a fából faragták, hogy ez megkottyanjon neki. Valószínűleg még egy jó időbe beletelik, amíg magához tér és napokig kótyagos is lesz, de rendbe jön.

Arra gondoltam, beásom valamelyik hullahegy aljára, hogy csak akkor kászálódhasson elő, amikor mi már messze járunk. Ismertem Svent. Elég nagy volt a zsákmányéhsége, hogy meg lehessen győzni, hagyja a legyilkoltak elégetését, inkább menjünk tovább a következő faluba.

Leif talán sosem ér majd haza. De ha mégis, mire bosszút állhatna és ellenem fordíthatná Sven martalócait, mi már messze fogunk járni. Elviszem a lányt egy olyan helyre, ahol többé nem zargatják az ilyen barbár portyázók. Már ha létezik egyáltalán ilyen hely.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvasd el M legelső kalandját is, ahol, bár nagyon más körülmények között, az események mégis hasonlóan alakulnak: Arábiai M