Fagyott világ

M kalandjai

A fagyos hegyek közül egy magányos vándor tart a faluba, csomagjában egy kiadós meglepetéssel.

Tirol, 1172.

A hegyek fagyott némaságba burkolóztak. A tél vastag fehér takaróként terült a tájra, mint egy puha takaró, mely eltakar minden életet. A hágókat elzárta a hó. Csak a dermesztő szél süvített át rajtuk, jégveremmé változtatva a magasan fekvő völgyeket.

Mintha csak dunyha alá bújt volna a világ, hogy hónapokig aludva kipihenje a nyár vigasságait. Minden néma volt. Még a szörmével fedett bőrcsizmám halk léptei keltette ropogás a hóban is természetelleneen hangos ricsajnak tűnt. A világ pedig, akárha bisszút állna, fagyos süvítéssel reagált, mely behatolt bundám alá és csontjaim velejéig átjárta minden tagomat. Még a fejemre terített szőrme alatt is utat talált magának a hó rövidre vágott fekete hajam szálai közé. Ha lenne szakállam, ha lehetne egyáltalán, az is biztos már olyan fehér lenne, mint egy öregemberé. A falusiak mindig megnéztek, hogy lehet, hogy egy ilyen hegyi medvének ennyire sima az arca. Hogy juthat ideje, ereje és alkalma mindig borotválkozni?

Bár a hideg ellen amúgy is szorosan magam köré tekertem, amit csak lehet, most, a tél lehelletében meztelennek érezve magam, még jobban magam köré vontam bundám, igyekezve eltakarni férfi álcámhoz képest ordítóan előre domborodni akaró melleimet.

Nem mintha bárki is felfigyelhetett volna rá. Az erdő üres volt. Az állatok is elhúzódtak a fagy elől és az emberek is. Még csak pár napja, talán egy hete köszöntött be a zimankó, de az előtte élettel teli völgy mégis úgy kiürülült, mintha sosem járt volna erre semmi élő. A most vastag jégpáncél borította folyócska mentén felépült falu is alig látszott ki a nagy fehérségből és csak a kéményeken itt-ott kigomolygó füst jelezte, nem teljesen halott a völgy.

A házak is összebújni látszottak. Itt fenn, az Alpok égbe szökő vonulatai között, nem alakítottak ki nagy udvarokat, a házaktól távolabb álló gazdasági épületeket. Nem ritkán egy épület szolgált majd' mindenre. A kis előtér egyik oldalán volt a család szegényes lakrésze egy, esetleg két szobával, a másikon pedig az istálló. Talán csak a kamra meg a borospince állt külön, már aki ebben a magasságban arra rendezkedett be, említésre méltó mennyiségű bort raktározhat el. A falakat vastag rönkökből emelték, az ablakok pedig alig voltak nagyobbak, mint amin egyáltalán érdemes lett volna kinézni. Igaz, most a dér és a párkányra fújt hóréteg miatt azon át se lehetett mit látni.

Végigcaplattam az élettelen főutcán. A hó szorításában megbúvó házak mintha csak óriási, a hegyekből leszabadult sziklák lettek volna. Néma csend volt. Csak a szél süvített. Még a tehenek is hallgattak istállójukban, szótlanul majszolva szegényes téli takarmányukat. A macskák és kutyák is menedéket kerestek valahol. Csak én lehettem olyan bolond, hogy ilyenkor kinn legyek. De hát ki számíthatott arra azon a kellemes késő őszi napon, amikor útra kerekedtem, hogy nem térhetek vissza, mielőtt leszakad a tél. Holle anyó túl váratlanul rázta meg dunyháját.

De most már nem számít. Úgyis csak pár tucat méter már. Láttam is a fogadó ablakaiban pislákoló fényt. A kéményen át kigomolygó füstnek csak a látványa is némi melegséggel töltött el. Már csak pár lassú lépés, miközben szinte éreztem, ahogy elgémberedett lábamban egymáshoz csikordulnak a fagyott csontok, és már hallottam is odabentről a jókedvű nevetést.

Persze, hol töltené a hirtelen jött tél napjait a hegyi férfinép, ha nem a kocsmában, egy nagy kupa, tűz felett forralt bor mellett? Még a gondolatra is összefutott a nyál a számban.

A vastag fa ajtó amúgy is nehéz tákolmány volt, de most, hogy még a tetemes hómennyiséget is el kellett tolni az útból, minden erőmet bele kellett adnom, hogy végül beereszthessem a fagyott szelet.

A hangok egy pillanat alatt elhaltak és minden tekintet rám szegeződött. Mintha csak a szőrös hegyi ember jött volna le a sűrű erdőkből. A rém, amellyel a dajkák rémisztgetik a rossz gyerekeket, hogy a csínytevéseikért majd eljön és felfalja őket. De, mitagadás, úgy is festhettem a testemet borító elrongyolódott szőrben és a közé préselődött hóval. Igaz, előbbi is csak magamra öltött gúnya volt.

Nem szóltam egy szót se, miközben megfordultam és erőnek erejével behúztam magam mögött a súlyos ajtót.

Hallottam magam mögött a sustorgást, ahogy megráztam magam, mint egy ázott kutya, és oda vánszorogtam a pulthoz, hogy leroskadjak mellé.

- Hans! - reccsentem rá a fogadósra a legmélyebb hanggal, amit csak ki tudtam préselni magamból. - Forralt bort ide de izibe! Megvesz odakint a Mindenható hidege.

A nagydarab férfi csak morgott és összeszűkült szemekkel nézett rám.

- Mi van? - vontam össze a szemöldököm. Bár pontosan éreztem a mindenkiből áradó ellenszenvet, nem engedhettem meg magamnak, hogy meghátráljak. - Nem érdekel, ha ebben az időben még Lucifer ülepe is befagy, én akkor sem didergek át még egy éjszakát.

- És fizetni mivel fogsz, Mark? - rikácsolta a férfi helyett idegesítő felesége. - Talán néhány kikapart nyúllal?

Harsány kacagás töltötte be a teret. Amilyen nagydarab volt a fogadós Hans, a felesége épp olyan girhes. Még az arca is egy lóé. Néha elgondolkodtam, hogy hozhatott a világra egy ilyen csúnyaság három olyan gyönyörű lányt. És disznószerű férje se sokat segíthetett az ügyön.

Vajon mekkora része lehet az engem övező utálatban annak, hogy mindháromnak bedugtam már a fejem a szoknyája alá? Bár kétséges, hogy tudnának róla egyáltalán. A lányokat vonzotta férfihoz képest csinos képem és az iszákos bagázsénál karcsúbb alkatom. Na meg a fehérnépnek imponál az erős fickó képe is, aki egyedül küzd meg a vad hegyi rengeteggel. Viszont pont emiatt nézett le majd' mindenki is.

Nem tartoztam én sehova. Nem volt családom, szüleim, testvérem, feleségem, gyerekeim. Senkim. És nem találtak olyat se, aki egyáltalán sejtené, ki fia-borja vagyok. Én meg nem árultam el semmit. Csak magamba fordulva jártam a hegyeket, hogy néha leegyen a fene a faluba, elcserélni a zsákmányt olyasmire, amit odafent nem szerezhet meg az ember. Egy jó borra, kenyérre, némi társaságra. Na meg a fogadós lányainak lába közére, bár annak a béréért egy lépést se kellett tennem, hogy megkeressem. Nem a csinos ajándékokért tették szét.

A magányos vadász élete viszont messze nem túl gyakran sikeres, így bőven adtam okot a kárörvendőknnek, amikor egy hidegtől kopogó nap után csak pár girhes nyulat tudtam letenni az asztalra, amiket üregükből ástam ki.

Most azonban nem törődtem a rosszmájú viccelődéseken és a gonosz kacajokkal. Csak egykedvűen végignéztem a félhomályban ücsörgő falusiakon, miközben lassú mozdulatokkal leemeltem vállamról a borjúbőrből vart zsákot, amiben mindig hordtam a zsákmányomat és a földre eresztettem. Senki nem szentelt nagy figyelmet annak, ahogy kibontottam, hogy kiemeljem belőle azt, amiért cserébe némi gyomormelegítőt reméltem

Hans is csak savanyú képpel figyelt, szemei azonban hamarosan elkerekedtek, amikor kiterítettem a pultra szerzeményemet. Még a szája is elnyílt, ahogy bámulta a fenyő asztallapot teljesen beborító sötétbarna bundát. Talán véletlenül, talán a Fennvaló akaratából, a fenevad feje pont a rosszindulatú gebe asszony felé vetődött, ahogy kiterítettem a lenyúzott bőrt, így a nő elképedve bamulhatott bele az élettelen szemekbe és a pofából kimeredő hatalmas agyarakba.

- Hol... hol szerezted ezt? - hebegte Hans. - A medvék már rég elvackolták magukat.

- Még a hó előtt akadtam rá fenn a hegyen - rántottam meg a vállam. - Talán épp a barlangja felé tartott, de a nyilam meg a késem gyorsabb volt.

- Ez elég fizetség lesz? - néztem a fogadósnéra, miután nem érkezett válasz, és megengedtem magamnak egy gúnyos mosolyt.

Senki válaszolt, csak Hans mordult egyet, miközben fogott egy kupát és a forralt borral teli fazék felé indult.

- Inkább egy emberes kulacsot tölts meg vele! - szóltam utána. - Merem remélni, annyit megér szerény fizetségem. Hús van nálam elég, jó lesz a házamban is elfogyasztani.

Hans ismét csak morgott és előkeresett egy megfelelő kulacsot, majd miután megtöltötte, kellentlenül a kezembe adta. Egy biccentéssel köszöntem meg, majd a többi jelenlévő felé is bólintottam, visszaburkolóztam kopott bundámba és az ajtó felé indultam. A falu szélén álló rozoga kunyhómban bizonyára még hidegebb is van, mint odakint, de inkább várom meg, amíg a tűz felizzik, mint hogy ebben a feszült melegben maradjak tovább.

Egyedül is jó lesz az a pár nap, amíg a medve húsa tart. Talán a fogadós lányait is meglátogatom valamikor. De a kovács ifjú felesége is megteheti. Készséges jószág az is. Aztán pedig nekivághatok ismét a hegyeknek, hátha találok egy éhes farkast a nyilam hegyére. Vagy ha nem, hát kikaparok pár nyulat.

***********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik, a téli hidegben játszódó történetet is: Búfelejtő