A tábornok

A győzelem legtisztább módja nem mindig az elsöprő erejű támadás.

M kalandjai

Észak-Kína, Kr. e. 6. század

A tábornok egyedül állt a puszta mező közepén. Szikár alakján szinte még a páncél is megfeszült, ahogy mozdulatlanul hordozta végig tekintetét a tájon. A legyek felhőként rajzottak körülötte, tobzódva a halmokban heverő testeken és lótetemeken. A tábornok pedig csak bámulta a végtelennek tetsző siralomvölgyet.

Tíz csatát vívott, mióta a barbárok betörtek az országba. Tíz csatát, ami után nem maradt más, csak undorító mészárszék. Az idegenek pedig csak nem akartak visszafordulni. A tábornoknak csak hírfoszlányai voltak az ő veszteségeikről, de nem úgy tűnt, mintha az különösebben érdekelné őket. A saját veszteségei viszont elborzasztották.

Ahogy vastag füst gomolygott az ég felé az életben maradottak által rakott máglyákról, a feltámadó szél egyetlen suttogó félmondatott hozott csak magával: - Soha többé.

***

A szemeim felpattantak. Megint ugyanaz az álom. Már hónapok teltek el azóta, de még mindig azt a férfit láttam minden éjjel, ahogy a hullahegyek között áll, megfogadva, a jövőben másképp lesz.

Megdörgöltem a szemeimet. Nem tudom, mi ébresztett fel. Talán a reggeli fény, ami beszűrődött a jurta füstelvezető nyílásán, talán a kezdődő nap zajai, de az is lehet, hogy a mögöttem hortyogó fajankó bűze. Nem emlékeztem rá, hogy magáévá tett volna. Amikor egy rajtaütés során fogságba ejtettek, nem sokkal az utolsó, a tizedik nagy csata után, és rájöttek, hogy a páncélzat alatt egy női test rejtőzik, azonnal üdvrivalgásban törtek ki. Az örömük azonban nem tartott sokáig. Hiába voltak ezek a sztyeppei nomádok keménykötésű, mindenre elszánt fickók, nekik is voltak vágyaik és emellett olyanok is, amire egyáltalán nem vágytak. Egy fehér nő a távoli, nyugati országokból, rövidre vágott fekete hajjal és tüzes tekintettel, aki minden egyes próbálkozásnál úgy rúgta ágyékon őket, hogy visítottak a fájdalomtól, inkább az utóbbiba tartozott.

- Se nem szép, se nem engedelmes, se nem jó az ágyban. De túsznak talán megteszi - morogta a kán akkor. Az ágybéli teljesítményem kritikáját persze kikértem volna magamnak. Hiszen a tökön rúgás csak az ilyen erőszakos barmok privilégiuma. De inkább csendben maradtam.

Csendben maradtam és tűrtem, hogy néhanapján bemásszanak mellém a félig-meddig tömlöcöm gyanánt szolgáló sátorba és megfogdossanak. A válasz általában néhány kiadós oldalba könyöklés volt, amitől elment a kedvük a további alkalmatlankodástól és a bennük munkáló erjesztett kancatej hamar az álmok birodalmába rántotta őket.

Morogtam egyet, lefejtettem magamról a férfi szőrös karjait, majd megigazítottam a testem takaró köpenyt és kikászálódtam a sátorból.

A táborra nyomasztó légkör telepedett. Amikor elfogtak, ez még egy hatalmas, erőtől és jókedvtől duzzadó banda volt, akik egész álló éjszaka mulattak és vedelték a kumiszt, hajkurászva a nálam szemrevalóbbnak tartott lányokat. Másnap pedig ugyanakkora energiával keltek fel és pattantak lóra, hogy nyilaikat reptetve tarolják le a Mennyei Birodalom falvait, rabolják ki raktáraikat és hurcolják el lányaikat és asszonyaikat.

Azóta viszont hónapok teltek el és valami megváltozott. Az esti mulatságok egyre visszafogottabbak lettek és egyre korábban belevesztek az éjszaka csendjébe. A harcosok mogorván és félig ittasan zuhantak fekhelyükre, reggel pedig nyomasztó fásultság telepedett mindenkire, ahogy nem kevésbé morogva csomagolni kezdtek. Sehol sem volt már az a tomboló fergeteg, ami végigsöpört a birodalom határvidékén. Csak fásult férfiakat láttam, akik egyszer se tudtak lehajolni rossz szájízű morgás nélkül.

- Nocsak! Felébredt a mi szépségünk. - A negédes hangtól undorodó fintor ült ki az arcomra, de igyekeztem eltüntetni, miközben tekintetem a lóháton felém közeledő kánra emeltem.

- Neked is jó reggelt, nagyuram! - A férfi arcáról leolvadt a negédes vigyor. Tréfáját én sosem találtam viccesnek és nem volt a közelben senki más, aki nevetett volna rajta. Bár az utóbbi hetekben már a leghűségesebb emberei sem tették. Legfeljebb egy erőltetett mormogással díjazták uruk szellemességét.

A kerek, sötétre cserzett bőrű arcra mogorva kifejezés ült ki, ahogy elfordult tőlem és tekintetét a körülöttünk emelkedő hegyekre emelte.

- A tábornokod még mindig menekül - köpte. - Az a gyáva féreg.

Erre nem válaszoltam. Nem láttam értelmét. A kánnak az utóbbi hetekben szokásává vált, hogy a környéket kémlelje és az orra alatt mormogva szidja ellenfelét. Ellent mondhattam volna, de minek? Akkor talán megver és rábíz valamelyik emberére, hogy aztán tovább folytassa a morgolódást.

Nem mintha az ütéseitől féltem volna, de minek magyarázzam egy ilyen alaknak, mi az a stratégia? Bár már egy ideje én is azon kaptam magam, hogy én is a látóhatárt bámulom, egyre jobban elbizonytalanodva a tábornok terveiben, de végül ráhagytam. Ő tudja, mit csinál. A kán viszont csak mogorván fújtatott és ment előre. Arra, amerre az orra vitte.

Büszke, harcos nép voltak. Úgy száguldottak keresztül a vidéken, mint az árvíz. Zabolátlanul és szervezetlenül, mégis mindent elsöpörve. Nem volt hadsereg, ami az útjukat állja. A tábornok is meghátrált és az utolsó csata után visszavonta erőit.

A kán eleinte fellelkesült a helyzet láttán és a nyomába eredt, rajta-rajtaütve a lemaradó csapatokon. Zsákmányt azonban alig szereztek, foglyot is csak párat ejtettek, a tábornok pedig mindig egy lépéssel előttük járt. De csak egy lépéssel.

A vad nomádok vezérének arcáról a napok múltával leolvadt az önelégült vigyor, helyét pedig a konok düh vette át. Érezte az ellenfele jelenlétét. Ott volt a közelében. Alig egy karnyújtásnyira előtte. Minden nap látták a visszavonuló hadsereg nyomait. Utolérni viszont sehogy sem tudták. Ez pedig annyira felingerelte a kánt, hogy úgy döntött, nem hagyja kicsúszni az ujjai közül a megvert ellenséget. Addig üldözi, amíg el nem kapja és ivókupát nem csinál a koponyájából.

A horda pedig csak ment előre. Napok teltek el, hetek, majd hónapok, és a lelkesedés egyre csak fogyott. A puszta elfogyott körülöttünk, helyét pedig fokozatosan átvették az egyre magasabbra növő hegyek. Az emberek nyugtalanná váltak. Vad, zabolátlan szívüket és hátasaikat egyre szűkebb helyre szorították össze az égbe szökő szirtek. A kán viszont csak ment előre.

- Az a gyáva féreg! - morogta és a lova sörényébe markolt. Az állat is idegesen felhorkantott, én viszont nem reagáltam. Csak elfordítottam tekintetem és figyeltem a szedelőzködő hordát.

Már magasan járt a nap, amikor útnak indultunk. Korábban ilyen időtájt már mérföldeket szeltek át a vágtató lovak, most viszont nem volt hova sietni. Emberek és hátasok csak poroszkáltak a köves hegyi utakon, haladva előre a semmibe.

- Hová megyünk, kánom? - zárkózott fel a férfi egyik jobbkeze mellénk. Egy öreg, girhes gebén ültem, a legrosszabbon, amit egyáltalán a rendelkezésemre tudtak bocsátani, és csak lopva sandítottam fel a mogorva vezér arcára. Ő viszont rá se nézett fiatalabb kísérőjére, csak előre szegezte szikrázó szemeit.

- Követjük azt a gyáva férget - morogta. - Követjük és elkapjuk, bárhova is megy.

- De meddig, nagyuram? - válaszolta a fiatalabb férfi. Bár hangja tiszteletteljes volt, szavaiban mégis ott remegett a feszültség. - Honnan tudod, hogy egyáltalán itt van még.

- Érzem - válaszolta rezignáltan a kán. - Érzem a bűzét a levegőben. Nézz körül! Nem látod a nyomait? Tele van vele a környék.

Valóban, még én is észrevettem a frissen hátrahagyott táborhelyeket, a tüzek még parázsló helyét, a lovak nyomait. A tábornok egyre figyelmetlenebbnek látszott. Vagy pontosan azt akarta, hogy kövessék?

- De meddig megyünk még utána, nagyuram? - feszegette a másik lovas. - Az emberek nagy része már leszakadozott és a többiek is elfáradtak. Azt kérdezik, mit keresünk itt, a hegyek között, ahol nincs semmi. A falvak védtelenek. Kedvünkre fosztogathatnánk.

- Nem - reccsent fel a kán. - Én azt az embert akarom. Nem érdekel, mibe kerül. Nem érdekel, meddig kell még menni. Én megtalálom és elkapom.

A fiatalabb férfi halkan sóhajtott. Éreztem, már épp mondani akar valamit, amikor a levegőn keresztülhasított egy hang.

- Nézzétek, ott! - Az élen haladók hátra fordultak, majd követték tekintetükkel az irányt, amerre az egyik lovas mutatott. És valóban.

- Az ő embere - ismerte el a kán jobbkeze, ahogy összeszűkült szemekkel vizsgálta a fölénk magasodó sziklameredélyen ácsorgó alakot.

A katona észrevette, hogy felfedezték, de még egy ideig állt ott, mielőtt lassan visszahúzódott volna.

- Utána! - vakkantotta a parancsot a kán és ügetésbe ugratta lovát. - Közel vannak.

- Ezt mondtad a legutóbb is, nagyuram! - kiáltotta utána fiatal kísérője, de aztán mégis felvette a ritmust ő is.

Igaza volt. Többször láttuk már a tábornok seregének lemaradó tagjait, egységeit. Az első napokban, hetekben még rajtuk is ütöttek a vad harcosok. Utol azonban sosem értük a hadsereget.

De ez viszont most más volt. Én is éreztem. Mintha tényleg közeledtünk volna. Mintha tényleg már csak egy karnyújtásnyira lett volna az utóvéd. Mintha tényleg...

Amikor azonban befordultunk a következő sziklát megkerülő úton, csalódott mormogás futott végig a csapaton.

- Zsákutca - morogta a fiatal lovas, tekintetét a szűk hágót elzáró sziklaomlásra emelve.

- Hogy a nyüvek rágják le a tökét! - szitkozódott a kán. - Visszafordulunk...

Amikor azonban hátra fordította tekintetét, mintegy varázsütésre, a fölénk magasodó sziklameredélyeken emberek emelkedtek fel. A Mennyei Birodalom páncéljait viselték, kezükben pedig egy pillanat alatt megfeszült az íj.

- Hogy az istenek verjék meg! - morogta a kán, ahogy egyre több íjász emelkedett fel.

Nem voltak sokan. Az eredeti, a birodalomba betörő seregnek még az elővédjére se lettek volna elegen. De még a mostani csapatunkat is számban messze alulmúlták. A nomádok viszont már nem kapták elő bőrpajzsaikat és kardjaikat. Helyette csak rezignáltan figyelték az eseményeket, mintha mindez nem is velük történne.

- Kitartó vagy, kán - szólalt meg egy reszelős hang előttünk. A barbárok vezére arra kapta a tekintetét és szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

A tábornok nyugodt mosollyal az arcán ácsorgott a sziklahalom oldalában. Körülötte csak néhány íjász és testőr. Csak egy maroknyi katona, szemben a törzsek harcosaival.

- Te? - nyögte a kán. - Bolondabb vagy, mint hittem, ha így elém mersz állni. Elfogni! - vakkantotta az utolsó szót az embereinek. A többiek azonban nem mozdultak.

- Megsüketültetek tán? - nézett hátra a kán dühösen. - Azt mondtam, elkapni!

Az emberei azonban nem reagáltak, csak feszülten figyelték a fölöttük álló íjászokat, akik rájuk szegezték a nyilak hegyét.

- Büszke harcosok! - szólalt meg zengő hangon a tábornok, magára vonva minden jelenlévő figyelmét. - Nem táplálok haragot irántatok. Megengedem, hogy mind egy szálig szabadon távozzatok és visszatérjetek hazátokba, ha megesküdtök mindenre, ami szent nektek, hogy soha többé nem tértek vissza.

Halk mormogás lett úrrá a hordán, ahogy a férfiak egymás felé fordultak.

- Ne hallgassatok rá! - kiáltott fel a kán. - Támadjatok! Támadjatok!

- Meggondoltam magam - szólalt meg ismét a tábornok. - Visszatérhettek a földjeitekre, sértetlenül. De ő itt marad - mutatott mereven a kánra. - Adjátok át, és ígérem, senki nem zargat titeket a haza úton.

- Elment az eszed? - kerekedett el a kán szeme. - Én...

A mondatot már nem tudta befejezni. Én is csak meglepetten figyeltem, ahogy fiatal jobbkeze előhúzta rövid kardját és a kánra szegezte.

- Mit jelentsen ez? - motyogta a férfi, a következő pillanatban viszont már több tucatnyi íj feszült meg mögötte, de nem az ellenségre, hanem egyenesen rá célzott.

Végighordoztam tekintetem a fölénk magasodó sziklameredélyeken, ahol a táborok íjászai lassan leeresztették fegyvereiket és figyelték az eseményeket. Aztán a parancsnokra néztem, akinek az arcán visszafogott mosoly jelent meg.

- Mit jelentsen ez? - nézett rá megrökönyödve a kán.

- Ha ismered az ellenséget és ismered önmagadat, nem kell félned száz csata kimenetelétől sem - mondta a tábornok. - Ha ismered önmagadat, de az ellenséget nem, minden győzelem mellé ugyanannyi vereség is társul. Ha nem ismered sem az ellenséget, sem önmagadat, el fogsz bukni minden összecsapásban.

A kán szája elnyílt, de hang nem jött ki rajta. Most már minden embere rá szegezte fegyverét, a Mennyei Birodalom katonái pedig vidáman bújtak elő rejtekeikből. Megnyerték a háborút, hála a tábornok bölcsességnek.

Nem tudom, honnan indult ki a kiáltás, de pár pillanat múlva már az egész sereg kántálta: - Sun Tzu, Sun Tzu, Sun Tzu!

Hamarosan azon kaptam magam, hogy én is velük együtt kiáltozom. Nem voltam többé fogoly. A barbárok már nem is foglalkoztak velem. Megkötözték azt a férfit, aki nem is olyan rég még a kánjuk volt, majd ott hagyták a földön, miközben az ifjú harcos vezetésével visszavonultak.

Mi pedig csak kántáltunk tovább, hogy hangunkba beleremegtek a hegyek:

- Sun Tzu, Sun Tzu, Sun Tzu!

*************************************************

Ha tetszett, olvass B kalandjairól is Kína földjén: Buddha lábainál