Randi a moziban

Történet a képben

- Az pontosan annyi, mint... - pötyögte be az utolsó tételt is a pult mögött álló nő a gépébe, én pedig azonnal el is húztam a számat, amint megpillantottam a végösszeget. Gazdasági válság, üzletpolitika, profitorientáltság, meg minden ehhez hasonló hangzatosság ide vagy oda, azért mégiscsak nevetséges, mennyit kihalásznak az ember zsebéből csak azért, hogy beülhessen megnézni egy filmet egy sötét vetítőterembe és közben elmajszolhasson egy nagy zacskó popcornt meg megihasson egy kólát.

Az eladó viszont nem úgy nézett ki, mintha felfigyelt volna zsörtölődésemre, én pedig nem szóltam semmit, csak előkotortam a tárcámból a kért összeget és igyekeztem még viszonozni is a mosolyát, miközben felnyaláboltam a beszerzett ellátmányt és kierőszakoltam magamból még egy köszönömöt is. Elvégre ilyen világban élünk. Nincs mit tenni. Akkor és ott, a multiplex közepén legalábbis.

Amikor azonban megfordultam és tekintetem azonnal összeakadt a tömeg túloldalán nyakát nyújtogatva fürkésző alakkal, azonnal elszállt minden gondom és vele együtt szaladt fülig a szám, ahogy elindultunk egymás felé.

- Na, minden rendben volt? - pusziltam meg gyengéden a száját, amikor az előtér közepén találkoztunk.

- Nem a Mount Everestet másztam meg. Csak mosdóban voltam - kacagtak fel a barnászöld szemek, miközben a finom kéz hátrasöpörte tulajdonosa unos-untalan ajkaink közé rebbenő hosszú hajszálait. Én azonban így is csak mosolyogtam és csodáltam a sötétbarna zuhatag ölelte kerek arcot.

- Hát de ki tudhatja? A női wc-ben bármi megtörténhet.

- Úgy beszélsz, mintha te nem oda járnál - tettetett sértettséget, de aztán mindketten ismét felnevettünk.

- Imádlak - csókoltam meg lágyan, ott, a tömeg közepén. Nem érdekeltem hogy ki lát, az sem, hogy ki mit szól. Itt lehettem ezzel a csodálatos lánnyal, miközben éreztem a körülöttünk vibráló levegő csodáját. Abban a pillanatban semmi más nem számított.

- Menjünk? - törte meg végül ő a pillanatot, tekintete azonban még mindig csillogva az enyémbe fúródott. - Még a végén lekéssük a filmet.

- Rendben - válaszoltam, majd ismét megpusziltam a száját. Nem tudtam betelni finom ajkai érintésével.

Óvatosan az egyik oldalamra tornásztam a nagy csomag popcornt és az egyik pohár üdítőt, hogy fél karral magamhoz tudjam szorítani, a másik poharat meg átadtam barátnőmnek, hogy aztán szabad kezem ujjait az ő másik kezéi közé fonjam és egymásra mosolyogva elinduljunk a vetítőterem felé.

Régen voltam már moziban. Egyrészt, mert Előtte, nem volt senkim, egyedül pedig nem az igazi, amikor az ember már kinőtt a gyerekkorból. Másrészt pedig sosem voltam az a típus, aki szívesen nyomorgatta magát a tömegben, csak azért, hogy drága pénzért egyszer megnézhessen sok más emberrel együtt egy olyan filmet, amit kicsit később, akár sokkal olcsóbban is megnézhetett otthon. Annak a kedves kéznek a szorítása azonban mindent megváltoztatott és úgy fújta tova a különös, szokatlan érzést, amikor beléptünk a sötét falaival és berendezésével még kivilágítva is félhomályosnak ható terembe, mint az üdén simogató tavaszi szellő.

Vagy egy arasznyival jártam a föld felett, ahogy megkerestük a jegyeinken szereplő üléssort és számokat, majd kényelmesen elhelyezkedtünk. Az a fajta vagyok, akinek szinte mindig kell kezdenie valamit a kezével. Az, hogy csak tétlenül az ölembe engedjem, még a kényelmetlenség szempontján túl sem igazán opció. Ezért sem kedveltem soha a mozik székeit a vékony "egyszemélyes" karfáikkal, amikért mindig meg kell küzdeni, hogy hozzáférjek. Ha egyáltalán. Most azonban ez a probléma a legkevésbé sem foglalkoztatott. Amint elhelyeztem az italomat a tartójában és a pattogatott kukoricát az ölemben, kezem szinte automatikusan röppent át a karfa felett és telepedett rá barátnőm farmerba bújtatott térdére. A gyönyörű zöld szemek ismét rám csillantak, a szívem pedig egy pillanatra akkorát dobbant, hogy azt hittem, mindjárt szétrobban, miközben beleolvadok abba az álomszép mosolyba, ami közben rám ragyogott.

Mintha csak az Ő ragyogása homályosított volna el mindent, amikor a vetítőteremben lassan kihunytak a fények, mi pedig egy röpke csók után szinte elemi erővel kényszerítettük magunkat, hogy elszakítsuk a tekintetünket egymástól. Kezem még mindig a térdén pihent, ahogy vártuk, hogy a reklámok és előzetesek után végre betöltse a vásznat a hatalmas Marvel-embléma.

Nem épp egy hétköznapi randi elhozni az ember lányának a szerelmét egy ilyen filmre. Pláne, hogy az utca humanoidja a legkevésbé se tekintené a kívül viselt színes alsógatyában rohangáló szuperhősök bunyózásait csajos néznivalónak. De mégis kis törődik az előítéletekkel? Bár máskor nagyon is zavart volna a körülöttem már csak lélegzésével és fészkelődésével is jelenlévő tömeg, most mintha megszűntek volna létezni. Nekem ott, a sötétségben, amikor felragyogtak a legújabb kéregényadaptációs blockbuster, első képkockái, csak egy lélegzet töltötte be a fülemet és csak a kezem alatt pihenő térdet éreztem. A szívemet pedig megtöltötte a vágy, hogy ez mindig így legyen.

Tenyerem hirtelen izzadni kezdett és végigfutott rajta a viszketés bizsergető érzése. Egy pillanat műve volt, de akkor a semmiből csak arra kezdtem vágyni, hogy szorosan magamhoz öleljem Őt és egy pillanatra se engedjem el. Az töltötte be a tudatomat, hogy mennyire szeretném, ha az a másodperc örökké tartana. Amíg ölelem ezt a csodálatos lényt, vagy akárcsak amíg a kezem a combján pihen.

Mintha csak megérezte volna a bensőmben örvénylő érzéseket, megéreztem nyakamon leheletét, ahogy hozzám hajolt és a fülembe suttogta: - Minden rendben?

Először csak bólintottam, mielőtt belegondoltam volna, hogy a sötétben nem biztos, hogy ebből bármit is lát, úgyhogy hozzásuttogtam még egy halk igent is. Aztán, akkor és ott úgy éreztem magam, mint egy bizonytalan kamasz, aki először viszi el azt a lányt moziba, aki már régóta tetszik neki. Testem megfeszült és lágyan remegett, a szívem pedig hevesen vert. Én azonban nem foglalkoztam vele, csak lassan felemeltem a karom és még mindig felém hajoló Szerelmem válla köré fontam.

Nem láttam, inkább csak éreztem, ahogy elmosolyodik és közben az ő szíve is hevesen vert, ahogy egy pillanatnyi gondolkozás nélkül közelebb hajolt. Teljes összhangban mozogtunk, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk, ő pedig a vállamra hajtsa a fejét, miközben én gömbölyű vállát simogatom, másik kezem pedig átveszi az előbbi helyét a combján.

Maga volt a mennyország, ahogy ott ültünk, egymáshoz simulva és néztük a vásznon villódzó fényeket. Egy pillanatra elképzeltem, mi villan majd át az emberek agyán, amikor ismét felgyúlnak a lámpák és meglátják a két egymás karjaiba simuló lányt a terem közepén, de aztán a kérdés egy szívdobbanás alatt tovaszállt. Nem érdekelt. Gondoljanak, amit csak akarnak! Engem nem érdekelt más, csak az, hogy a világ számomra legtökéletesebb nője a karjaimba simul és boldogok vagyunk együtt, ahogy közösen élvezzük az előttünk pergő filmet.

***************************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy másik randi történetét is a blogon!

Állókép

Történet a képben

A hajnali nap sárgásvörös sugarai tapogatózó fénypászmákként hatoltak be nyitott ablakomon a hűsítő szellő lágy fuvallatainak hátán. Üdítő érzés volt, ahogy az enyhe léglöket végigsimított gerincem mentén, majd játékos ujjaival megpöccintette vállamra omló hajam fürtjeinek végét. A forró nyári éjszaka után üdítő élmény volt ott ücsörögni és átadni magam a hűs hajnal ölelésének.

Ó, igen, az a forró éjszaka! Már csak attól is majd megfőttem, hogy rágondoltam, hiába ücsörögtem egy szál bugyiban, kitéve magam az üde léglöketek kényének-kedvének. Nem mintha az az éjszaka hevületének minden aspektusán segített volna.

Arcomon lassan mosoly terült szét, egyszerre vidám és csintalan kifejezés, ahogy arra gondoltam, milyen látványban lehetne része egy tesztoszterontól túlfűtött kamasznak, ha most az ablakom elé osonna. Na persze nem tettem volna ki magam ilyesminek, ha akárcsak egy fikarcnyi esély is lett volna arra, hogy meg is történik. Azonban a háztól a tópartig nyújtózó lápos vidéken még fényes nappal se járt egy teremtett lélek se, nem hogy ilyen korai órán. Amellett pedig amúgy se nagyon volt se közel, se távol túl sok mindenki, aki megzavarhatta volna az itteni nyugalmat. Talán ezért is szerettem ide visszahúzódni a város zajától, elmenekülve a természet csöndjébe. Abba a természetbe, ami azonban ezen az éjszakán pont miattunk nem volt csendes.

Ismét elmosolyodtam a gondolatra, és már nem is érdekelt volna, ha a képzeletbeli siheder tényleg ott lapul a nádasban. Had legyen neki is némi örömet szerző látványban része, ha már egyszer nekem valami sokkal gyönyörűbben is lehet részem, gondoltam, miközben elmélázó vigyorral az arcomon szemléltem azt az ágyon szendergő isteni csodát.

Gyakran jártam ki ide, az erdő mélyén megbúvó kis tavacska partján álló házikónkba, hogy magamba szívjam a természet csodáját és ihletet merítsek. Ilyenkor pár napnyi, egy-két hétnyi egyedüllét után egy raklapnyi papírral kerültem elő, megörökítve rajtuk a felkelő naptól kezdve a vaddisznók nyomaival meghintett csapáson keresztül a faágon ücsörgő madárig és a tóparton kuruttyoló békáig mindent, ami csak a szemem elé került. Most viszont nem a megszokott pózban ültem "vadászlesemen", hanem pont hátat fordítva a kilátásnak. Az ölemben pihenő rajztáblára feszített papíron pedig valami egészen más gyönyörűség öltött formát. Valami, pontosabban valaki, akit azért hoztam ide, hogy megmutassam neki azt a csodát, amire itteni magányomban leltem, akinek azonban szépsége itt is egy csapásra mindent túlszárnyalt és elfeledtetett velem.

Lillával messze nem tudtunk annyit találkozni, mint szerettünk volna. A közös iskolai évek után, amikor épp kezdtünk igazán egymásra találni, az élet messzire sodort minket egymástól. A szülői "Lesznek majd új barátaid, meglásd!"-típusú nyugtatás pedig a legkevésbé sem segített. Akkortájt kezdtem elegyre sűrűbben kijárni ide rajzolgatni, aggodalommal töltve el a rokonaimat, hogy "Hogyan talál majd hozzá illő társat ez a lány, ha folyton csak egyedül csatangol az erdőben? Pedig ha akarná, minden ujjára juthatna egy fiú!" Csak épp az volt a probléma, hogy én nem akartam. Amikor pedig Lilla, a hosszú távkapcsolat után végre ismét itt lehetett velem, boldogan invitáltam saját kis rejtett kuckómba. A szüleim valószínűleg még örültek is, hogy a régi barátnő majd jobb belátásra bír. Mi viszont ketten a lehető legjobban éreztük magunkat ott, messze mindenki mástól, csak kettesben.

Azon az éjszakán nem lennék meglepve, ha a fél erdő a mi nyögéseinktől és sikolyainktól lett volna hangos, ami miatt valószínűleg otthon is inkább feláldozták volna a hozzám közel állók a csendes éjszakáikat, csak hogy végre megnyugodhassanak, hogy "A gyereknek is van valakije végre."

Lillát azonban nem vihettem haza. Legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. A családomból senki nem értette volna meg azt, ami közöttünk van. Ismertem őket és tudtam, még az is nagy kihívás lenne, hogy egyáltalán azt elfogadtassam velük, hogy van ilyen.

Így hát maradtak a Lillánál töltött összebújós éjszakák és az erdőben elvonulva átélt vad szeretkezések. A jövőt pedig rábíztuk a sorsra, hogy majdcsak lesz valahogy.

Most viszont ez a legkevésbé sem érdekelt. Csak ültem ott vigyorogva, mint egy eszelős, a hajnal valószínűtlen derengésébe burkolózva, és a világ az én drága erdőmön túl teljesen megszűnt létezni.

Itt volt minden, amit szerettem és ami boldoggá tett, én pedig ellazultan süppedtem bele a nyugalomba. Kezem szinte önállóan mozgott, finom vonalakat hagyva maga után a papíron, kirajzolva a ceruza grafitnyomaival azt a csodát, aminek megismételhetetlensége már az első pillanattól rabul ejtett, még ha évekbe is telt, amíg ez tudatosult bennem.

Csak bámultam az ágyon szendergő érzéki csodát, kezem pedig engedelmes szolgálóleányként igyekezett lemásolni a papírlapra a pupillámba ivódó éteri csodát. Anélkül, hogy odanéztem volna, alakot öltött kezem alatt az angyali arc, a lágyan elnyílt, telt ajkak, a légiesen könnyedén lezárt szem-

héjak és az egész körül szétterülő barna fürtök. Majd a nyári meleg miatt a rugdalózásaink nyomán az ágy végébe száműzött takaró által feltárt érzéki test. A gyengéd karok, melyek mégis hihetetlen erővel voltak képesek szorítani az éjszaka hevületében, a formás, gömbölyű vállak, az égnek meredő mellek lágy lankái és a tükörsima hasfal, mely a finom, pihés szőrzet takarásában olyan isteni tökéletességgel hajlott be a hosszú, napbarnított lábak közé, hogy annál elképzelni se lehetett volna csodálatosabbat. Emlékezetembe idéződött, ahogy azok a combok a telihold fényében a derekam köré fonódtak, miközben ágyékom sejtelmesen lágy közükbe simult és mindketten hangosan nyögve vesztünk el a másik nyújtotta gyönyörűségben, hogy aztán egymás fenekét markolva szerelmesünk szájába sikoltsuk örömünket.

Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Szemeim mohón falták testének minden lágy ívét és hajlatát, amit aztán kezem erőlködés nélküli siklással igyekezett leutánozni a papír síkjára.

Aztán, mintha csak megérezte volna lágyan simogató tekintetemet, a finoman ívelt arc egy pillanatra megrándult, majd felnyíltak azok a gyönyörű zöldes barna szemek és álmos csillogásuk egyenesen rám emelkedett.

- Mit csinálsz? - motyogta fátyolosan.

- Semmit - válaszoltam. - Csak gyönyörködöm az én Szerelmemben.

Álomittasan elmosolyodott és tekintete lassan az ölemben pihenő rajztáblára siklott.

- Lerajzoltál? - mosolygott rám cinkosan.

Lassan bólintottam és vonakodva bár, de mellé ültem, hogy felé mutassam a majdnem kész művet.

- Nem olyan tökéletes, mint az eredeti, de azért valamit visszaad.

Lilla csodálatos szemei végigtanulmányozták a képet, majd szelíden rám mosolygott. Ajkaim önkéntelenül is követték példáját, jutalmul kiérdemelve, hogy a világ legcsodálatosabb nője odahajoljon hozzám és lágyan megcsókoljon.

- Mennyi azn idő? - kérdezte aztán, elfojtva egy ásítást.

- Korán van még. Nem rég kelt fel a nap. Pihenj csak nyugodtan - toltam vissza gyengéd erőszakkal fektébe. Ő pedig nem állt ellen, viszont pihe-puha bilincsként csuklómra fonta egyik kezének ujjait, miközben a másik csípőmet simogatta.

- De akkor gyere te is! - húzott magához. - Ha messze még a reggel, van időnk egy s másra.

Huncut mosolyából már azelőtt tudtam, mire készül, hogy egyik keze fenekemre, másik pedig mellemre siklott volna, mézédes ajkai pedig az enyémek után kezdtek tapogatózni.

Nem szóltam semmit, csak átengedtem magam érzéki csókjának, élvezve, ahogy ujjai mellbimbóimat izgatják, mielőtt majd apró keze besiklik a bugyimba és nyögéseink ismét felverik az erdő hajnali csendjét.

***********************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik szerelmetes történetet is a hajnal homályában!

Reggel

A szerelő

Történet a képben

A rozoga bádogdoboz panaszos hangon nyöszörögve állt meg a kocsibeálló előtt. Bár valószínűleg még nemesfémekből is több volt az ósdi járgányban, mint bádogból, Csilla még azon se lepődött volna meg, ha a nagy része kartonpapírból áll. De még ha valójában a legminőségibb edzett acél is bújt volna meg a kopott és mállott felszín alatt (mitagadás, elsőrangúan rejtőzködve), a büszkének épp nem nevezhető tulajdonos akkor se lett volna hajlandó autóként gondolni rá.

A fiatal sofőr egy frusztrált horkantás kíséretében hátradőlt és kifújta magát. Az a stressz, amivel a néma könyörgés járt, hogy ez a szeméthalom legalább a legközelebbi szerelőműhelyig elvánszorogjon, amit gondos méricskéléssel választott ki a térképen, több energiáját emésztette fel, mintha ő maga tolta volna idáig széteséssel fenyegető járgányát. Még a ruhája is gyűrötten lógott rajta, nem beszélve majdhogynem oroszlánsörényre emlékeztetően hullámzó fekete hajzuhatagáról. Bár az utóbbiak inkább az izgatott fészkelődésnek voltak betudhatók, meg azoknak a mozdulatoknak, amikkel kényszeredetten beletúrt a hajába, amikor ideges volt.

Az utolsó párja ezt még cukinak is találta benne, bár a nevetése nem hogy megnyugtatta volna Csillát, mosolyt csalva az arcára, hanem épp ellenkezőleg. Ez viszont valószínűleg már csak az utolsó szögek egyike volt a kapcsolatuk koporsójában. A rozoga kocsijával egyedül maradt lány pedig ilyenkor átkozta magát, hogy nem a férfiakba képes beleszeretni és így még azt a kibúvót és édes-keserűen megnyugtató elégtételt se veheti partnerén, hogy egy lendülettel kiküldje a ház elé, megszerelni a minden gondjának forrását jelentő csotrogányt. Azt az ősöreg fémkasztnit, ami már akkor is Jugoszláviát megszégyenítő lendülettel szétesni kívánó őskövület volt, amikor ő három éve felköltözött Pestre dolgozni és összekuporgatott pénzének minél kisebb hányadából megvette. Ráadásul a ráérős vidéki forgalomhoz szokott lány, aki a volán mögül még nemigen látott négy-öt kocsinál többet egyszerre a belátható távolságban lévő utakon, nem is kímélte a kiszolgált csotrogányt a fővárosi tumultusban.

Elkellett volna egy erős féfi kéz a háznál, aminek tulajdonosa még örömét is leli abban, hogy a hétvégét derékig a motorházba merülve szöszmötölve töltse. Csilla talán még azt is élvezte volna, ha utána az egész estéje azzal telik, hogy lesuvickolja az izmos felsőtestről az olajfoltokat. Élvezte volna, ha az ilyen típusú felsőtestek vonzották volna, nem pedig azok a karcsú, légiesen nőies formák, amiket sorban egymás után az ágyába fogadott már az első pillanattól fogva, hogy egyáltalán elkezdte érdekelni a testiség. Az olyan nőies formák, amiknek tulajdonosai többnyire még annyit sem értettek a kocsikhoz, mint ő. Pedig Csilla nehezen tudta volna elképzelni, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Egy szó mint száz, amikor a tragacsa végül már az elképzelhető legnagyobb komolysággal jelezte, hogy bármelyik pillanatban beadhatja a kulcsot és már csak az a kérdés, hogy eljut-e a legközelebbi hozzáértő kézhez, vagy sem, nem volt mese, keríteni kellett egy hivatásos szerelőt.

Csilla ismét frusztráltan sóhajtott, miközben kiszállt a kocsiból, megigazította ruháját és haját, amennyire csak lehetett, majd végigmérte a rendeltetésének megfelelően kopott és koszos műhelyet, ami körül lépten-nyomon szerszámok és számára beazonosíthatatlan autóalkatrészek hevertek. Nem mintha a kosz, vagy a rendetlenség zavarta volna. Olyan környéken nőtt fel, ahol az állatok piszkát és a munkagépek mocskát, még ha csak egy egészséges szint alatt is, de el kellett viselni. Mindig is adott magára és a tisztaságára, persze, de sose volt az a lány, aki visszariadt volna attól, hogy gumicsizmát húzzon és térdig tapicskoljon a sárban egész nap. Még az autószerelésben se a vele járó kosz gátolta meg. Ha csak ennyiről lett volna szó, megcsinálta volna ő maga még akkor is, ha munka után kétszer akkorának tűnt volna a testére ragadt olajtól és egyebektől. Felőle viszont azonban egy atomreaktor és egy fluxuskondenzátor szerelemgyereke is pihenhetett volna a motorházban, aminek az ősei között talán még egy sugárhajtómű is befigyelt, akkor sem tudott volna kevesebbet kezdeni vele. A gondot az emberi tényező jelentette, ami sejthetően odabenn várta.

Sok nő vonzódik a magas, széles vállú, izmos férfiakhoz. Gyerekkori barátnői is olyan pasikról álmodoztak (és nem egy közülük olyan mellett is kötött ki), aki széltében kétszer akkora, mint ő és hosszában is legalább egy fejjel, de inkább többel magasabb, ráadásul dagadó izmaival megerőltetés nélkül képes felkapni és a karjaiban hurcolászni barátnőjét.

Csilla magában az ilyen monstrumokat csak alfa fókáknak nevezte a gigantikus oroszlánfókák után, melyek háromszor-négyszer nagyobbak nőstényeiknél.

Lelki szemei előtt úgy képzelte el az ilyen helyeket, mint ahol egymást érik a szóban forgó melákok. Régi barátnői valószínűleg a mennyben érezték volna magukat ott. Ő viszont inkább úgy, mint valami mitológiai kovácsműhelyben, ahol a kétajtós szekrénnyi orkok dobálják a mázsás sziklatömböket. A gondolattól pedig, hogy a mamlaszok ágyékkötője alatt a láttára felágaskodik az ő képzeletében alkarnyi méretű dorong, még ott, a kocsi mellett állva is megborzongott. Bár ő se volt egy nagydarab és erős alkat, sőt, még könnyen mondhatta magát átlagon alulinak, a nők között is azokat szerette, akiket legalábbis egy sablonból vágtak ki vele, de ha már valakinek kellett a nadrágot hordania a kapcsolatukban és fitogtatnia az erejét, az inkább akart ő lenni. Az előbb említett melák férfiak társaságában, pláne egy ilyen tesztoszterontól túlfűtött helyen pedig úgy érezte magát, mint egy csupa hímmel teli gorillakifutóban, ahol az óriási főemlősök valamiért mind az eszükbe vették, hogy be akarják verni neki.

De nincs mit tenni, gondolta egy újabb sóhaj kíséretében és megacélozta magát, hogy rá tudja parancsolni a mozgást ólomsúlyúvá vált lábaira.

- Hahó! - kiáltotta enyhén remegő hangon, miután belépett a műhely széles kocsibeálló-ajtaján.

A hely üresnek tűnt, viszont a szerteszét hagyott szerszámokból és egyéb használati tárgyakból, na meg már önmagában a nyitott ajtóból is arra lehetett következtetni, hogy valakinek kell lennie a közelben. Ráadásul, amikor hegyezte a fülét, Csilla mintha halk fémes nyikorgást és zene foszlányait is hallotta volna.

- Hahó! - kiáltott fel ismét, miközben lassan elindult a zaj gyanítható irányába. - Van itt valaki?

Óvatosan kerülgette a méretes batár szekrényeket, amelyek mindenféle, helyenként olajos és mocskos, máshol tiszta és vadonatúj alkatrészektől roskadoztak, gondosan kikerülve a padlón heverő műszereket is, mintha csak porcelánból lennének. Idegen hely volt ez számára és épp annyira nem tudhatta, mi milyen veszélyt jelenthet, mint egy neander-völgyi, aki rátalál egy revolverre. Bár míg utóbbi valószínűleg érdeklődve vette volna a kezébe és forgatta volna a szokatlan eszközt, míg az egyszer el nem sül, Csilla inkább tartotta a távolságot.

- Hahó! - forgatta a fejét bizonytalanul, már-már arra várva, hogy váratlanul megjelenik valahonnan a műhely mélyéről egy "ork", a vállára kapja az imént hátrahagyott legalább mázsás motorféleséget, és miután leplezetlen vágyakozással rámosolyog a nőre, úgy sétál el az olajtól csöpögő monstrummal, mintha csak habszivacsból lenne.

Az illető viszont csak nem akart megérkezni, Csilla viszont a műhely hátulja felé araszolva egyre hangosabban hallotta a zenét, míg végül leghátul, egy nagyobb, szabadon hagyott területen meg nem pillantott egy régi, old timer kocsit, melynek a túloldalán, felhajtott motorházteteje alól hallatszott a kattogás.

Nyelt egyet és megfeszítette az izmait, mielőtt ismét megszólalt volna.

- Elnézést...!

A kattogás abbamaradt és ő már-már arra számított, hogy a következő pillanatban egy akkora melák emelkedik ki a fémlap takarásából, aki be se férne a kocsi ajtaján.

A szíve hevesen dobogott, aminek azonban az oka egy pillanat alatt megváltozott, amikor a szerelő feje ténylegesen megjelent a felnyitott motorháztető szegélye felett.

Arca, a vártnak megfelelőn, csupa mocsok, olaj és izzadtság volt, akárcsak nyaka és az atlétája alól kilátszó felső mellkasa és vállai. A kosz alól azonban tökéletesen kivehetők voltak a karcsú, hosszúkás és a maguk erőteljességében mégis hihetetlenül lágy vonások. A telt ajkak, a magas és lágy ívű pofacsont és a szobrászmunkába illően finommívű egyenes orr és vékony szemöldökök. Az arc, amelyet a még a maga mocskosságában is csinosan aláomló mogyoróbarna hajzuhatag koronázott meg.

- Jó napot! - áramlott felé a lágyan zengő hang egy barátságos mosoly kíséretében. - Miben segíthetek?

- Én... izé...

Csilla lába a földbe gyökereztek. Tagjai megfeszültek, akárha ólomból lettek volna. Csak szíve lüktetett egyre hevesebben, mintha csak ki akarna ugrani mellkasából, hogy odarohanjon ehhez a z angyali tüneményhez.

- Én... - igyekezett erőt venni magán - keresek valakit, aki megszerelné a... a kocsimat.

- Állok szolgálatodra - lépett elő a nő a járgány mögül és felkapott egy rongyot, hogy letörölgesse a friss olajat kezeiről.

Csilla most már teljes alakjában végigmérhette őt és vadul dobogó szíve mellett még a szája is kiszáradt, ahogy pillantása végigsimított a vele szemben a farmersort alól kikandikáló hosszú, napbarnított lábakon.

- Én... - tétovázott. Nem tudta, hogy fogalmazza meg kételyeit, melyeket talán csak az okozott, hogy egyáltalán nem erre a fejleményre számított. Azonban nem akarta megsérteni a nála semmivel nem magasabb, karcsú testalkatú nőt azzal, hogy megkérdőjelezi, hogy képes lenne elvégezni a munkáját. - Nincs itt még valaki, aki... segíthetne?

- Sajnos csak egyedül vagyok. A srácokat már haza küldtem. Lassan amúgy is zárnánk. De egy bajba jutott hölgynek mindig szívesen segítünk - mosolyodott el félreérthetetlenül. - Ha meg segítség kellene, megmutatom, hogy csináld meg. És nem számítok fel érte plusz bért - kacsintott Csillára, akinek ettől akkorát dobbant abszíve, hogy már azt hitte, menten felrobban a mellkasában. Nem is tudott válaszolni, csak megfontoltan bólintott, amitől a szerelő mosolya csak még szélesebbé vált. Nem is ismert magára, ahogy várta, hogy ezzel a gyönyörű nővel együtt szereljék meg az ő csotrogányát. Gondolatban pedig már azt fogalmazta, hogy hívhatná meg a munka után a fizetség mellé hálából egy kávéra, hogy végül esetleg a privát telefonszámát is megszerezhesse.

**********************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is gépimádó nőkről!

Sorskerék

Történet a képben

Kedves Olvasóim!

Az elmúlt időszakban sajnos nem éppen úgy alakult az életem, ami kedvezett volna annak, hogy ontsam magamból a történeteket, és sajnos fordításra sem igazán volt lehetőségem már egy jó ideje. Ennek ellenére igyekszem megoldani, hogy nektek továbbra is legyen olvasnivalótok ezen a blogon, azt azonban gondolom megértitek, hogy messze nem vagyok abban a helyzetben, hogy az ide feltöltendő történetek gyártása legyen számomra az elsődleges prioritás. (Még a másodlagos és a harmadlagos szerepére is rendkívül kicsi esélyekkel pályázik.) Ennek ellenére amíg egy kis lehetőség is van rá, megoldom, hogy ne maradjatok történetek nélkül. A gördülékenyebb alkotási folyamat érdekében pedig máris itt az újabb "projektem".

A fordításokat mindig is leginkább a megfelelő alapanyag hiánya nehezítette (ami most fokozottan igaz, mert már nem is tudom, mikor találkoztam utoljára olyan fordításra alkalmas történettel, ami nekem is maradéktalanul tetszett volna), az írásét pedig az, hogy már nagyon régóta csak elvétve van meg a lehetőségem arra, hogy rászánjam azt a megszakítás nélküli nyugodt időmennyiséget és energiát, ami a változatlan sűrűséggel felmerülő történetötletek megírásához szükséges. Márpedig az eddig megalkotott történeteim kilencven százalékához valami miatt elég erősen oda kell koncentrálni. Azon történeteimre, ahol az erotika a hangsúlyos, a történetszövés miatt, hogy megfelelően kidolgozzam, aztán megfelelően alakítsam is a történetet ahhoz, hogy az úgy is jöjjön össze, ahogy szerettem volna és minden betervezett jelenet, fordulat, poén bele is kerüljön. A B-vel a föld körül és az M kalandjai történeteim pedig, még ha eléggé felhígított formában is, valamilyen tudományos tartalmat közvetítenek, amiket megint csak alaposan meg kell tervezni, hogy tudom úgy közvetíteni, hogy minden benne legyen a történetben, amit szeretnék, hogy benne legyen, minden benne legyen, amit szükségesnek tartok egy ilyen történetbe beleírni ahhoz, hogy teljes legyen a kép (ez néha komolyabb kutatómunkát is igényel) és mellette még unalmas szakszöveg se legyen, hanem a lehetőség szerint leginkább megmaradjon elbeszélő novellának.

Szóval, ha van is ötlet, hogy mit és/vagy miről lenne jó írni, ahhoz azért kell idő, hogy ezt kidolgozzam. Méghozzá nekem olyan idő is kell, ami közben rövid idő alatt sok stresszel járó feladatot se kell csinálnom. Ami viszont mostanában elég ritka nekem, hogy hetente legalább egyszer-kétszer ne jöjjön össze.

Viszont a napokban kitaláltam egy megoldást arra, hogy ha ilyen helyzet alakul ki és nincs lehetőségem belátható időn belül az eddigi típusokba tartozó történeteket írni, jó fordítani való pedig nincs, hogyan tudok mégis alkotni valamit, amivel titeket is megörvendeztethetlek.

Arról lenne szó, hogy amikor akad éppen valamennyi kevés szabadidőm, ami alatt vagy időm, vagy már energiám nincs semmi különösebbet csinálni (vagy esetleg egyik sem), szoktam az interneten képeket nézegetni. Ennek eredményét a Tumblr-blogomon láthatjátok is. Ami pedig ebből az érdekes, az az, hogy elég gyakran akadok olyan képekre, amikről akár egy rövidebb történetet is lehetne írni. Vagy azért, mert olyan mozgalmasak (ez a ritkább), vagy azért, mert van bennük valami dinamika, ami miatt olyanok, mintha egy eseménysor egy apró mozzanatát kapták volna lencsevégre, vagy egyszerűen csak valami különlegesség, valami szokatlan, ami megfog. És ha már ennek hatására kirajzolódik a fejemben egy csapásra egy vázlatos, de a többihez képest mégis embrionális fázisában már kerekebb történet, amin nem kell már olyan sokat agyalnom és terveznem, ha adódik rá pár óra szabadidőm (ami  azért szokott lenni), miért ne írhatnám meg?

Szóval, amire számítani lehet, kaptok az esetek döntő többségében valószínűleg egy képet (bár előfordulhat majd olyan is, amikor kettő-hármat, vagy, ad absurdum, egy egész képsorozatot), ami megihletett és amiből kinőtt az egész történet, és bár egy kép ugye többet mond ezer szónál,én viszont megpróbálom egy rövidebb történetben leírni, mit mesélt nekem ez a kép. Hosszukat tekintve ezek a történetek igen változatosak lehetnek, de többnyire inkább rövidebb darabokra számítsatok! Azt sose tudom előre, hogy végül milyen hosszú lesz a történet. Annyit írok bele, amennyire menet közben ki tudom fejteni a történetet és amennyi tartalommal ki tudom tölteni. Alapvetően körülbelül egyoldalasnak tervezem őket (egy olyan szövegszerkesztőben, ahol a B-vel a föld körül-sorozat részeinek többsége két-két és fél oldal szokott lenni), de ha a helyzet úgy hozza, bőven előfordulhatnak jóval hosszabb történetek is.

Azt nem tudom megmondani, ilyen történetek milyen sűrűn jönnek majd. Ha lesz majd nagyobb, vagy eddig megszokott típusú történetet lehetőségem írni, valószínűleg azt fogom előnyben részesíteni. Egyébként pedig ihlet valószínűleg többnyire lesz sok, szóval csak az szab gátat, hogy mikor lesz lehetőségem le is írni őket.

Ami viszont biztos, az az, hogy már most vasárnap (március 20.) jön az első ilyen történet. Remélem, tetszeni fog nektek.

Emellett pedig, hogy ne csak egyoldalú legyen ez a blog, ha esetleg akadna a látogatóim között olyan, aki szintén szívesen ír és megihleti valamelyik kép, amit kiteszek akár egy ilyen történetben, akár a Heti ajánlat-rovatban, akár a Tumblr-blogomon, az nyugodtan küldje el nekem mailban a történetét a képpel (vagy annak linkjével) együtt! Én nagyon szívesen olvasnám, és ha a szerző is szeretné meg én is úgy gondolom, hogy illene a blog profiljához, ide is nagyon szívesen kiteszem.

Azt is érdekes lehetne így megnézni, hogy különböző szerzőknek milyen történetet mesélt ugyanaz a kép.

Szóval csak hajrá!

Vasárnap pedig jön az első Történet a képben.