Állókép

Történet a képben

A hajnali nap sárgásvörös sugarai tapogatózó fénypászmákként hatoltak be nyitott ablakomon a hűsítő szellő lágy fuvallatainak hátán. Üdítő érzés volt, ahogy az enyhe léglöket végigsimított gerincem mentén, majd játékos ujjaival megpöccintette vállamra omló hajam fürtjeinek végét. A forró nyári éjszaka után üdítő élmény volt ott ücsörögni és átadni magam a hűs hajnal ölelésének.

Ó, igen, az a forró éjszaka! Már csak attól is majd megfőttem, hogy rágondoltam, hiába ücsörögtem egy szál bugyiban, kitéve magam az üde léglöketek kényének-kedvének. Nem mintha az az éjszaka hevületének minden aspektusán segített volna.

Arcomon lassan mosoly terült szét, egyszerre vidám és csintalan kifejezés, ahogy arra gondoltam, milyen látványban lehetne része egy tesztoszterontól túlfűtött kamasznak, ha most az ablakom elé osonna. Na persze nem tettem volna ki magam ilyesminek, ha akárcsak egy fikarcnyi esély is lett volna arra, hogy meg is történik. Azonban a háztól a tópartig nyújtózó lápos vidéken még fényes nappal se járt egy teremtett lélek se, nem hogy ilyen korai órán. Amellett pedig amúgy se nagyon volt se közel, se távol túl sok mindenki, aki megzavarhatta volna az itteni nyugalmat. Talán ezért is szerettem ide visszahúzódni a város zajától, elmenekülve a természet csöndjébe. Abba a természetbe, ami azonban ezen az éjszakán pont miattunk nem volt csendes.

Ismét elmosolyodtam a gondolatra, és már nem is érdekelt volna, ha a képzeletbeli siheder tényleg ott lapul a nádasban. Had legyen neki is némi örömet szerző látványban része, ha már egyszer nekem valami sokkal gyönyörűbben is lehet részem, gondoltam, miközben elmélázó vigyorral az arcomon szemléltem azt az ágyon szendergő isteni csodát.

Gyakran jártam ki ide, az erdő mélyén megbúvó kis tavacska partján álló házikónkba, hogy magamba szívjam a természet csodáját és ihletet merítsek. Ilyenkor pár napnyi, egy-két hétnyi egyedüllét után egy raklapnyi papírral kerültem elő, megörökítve rajtuk a felkelő naptól kezdve a vaddisznók nyomaival meghintett csapáson keresztül a faágon ücsörgő madárig és a tóparton kuruttyoló békáig mindent, ami csak a szemem elé került. Most viszont nem a megszokott pózban ültem "vadászlesemen", hanem pont hátat fordítva a kilátásnak. Az ölemben pihenő rajztáblára feszített papíron pedig valami egészen más gyönyörűség öltött formát. Valami, pontosabban valaki, akit azért hoztam ide, hogy megmutassam neki azt a csodát, amire itteni magányomban leltem, akinek azonban szépsége itt is egy csapásra mindent túlszárnyalt és elfeledtetett velem.

Lillával messze nem tudtunk annyit találkozni, mint szerettünk volna. A közös iskolai évek után, amikor épp kezdtünk igazán egymásra találni, az élet messzire sodort minket egymástól. A szülői "Lesznek majd új barátaid, meglásd!"-típusú nyugtatás pedig a legkevésbé sem segített. Akkortájt kezdtem elegyre sűrűbben kijárni ide rajzolgatni, aggodalommal töltve el a rokonaimat, hogy "Hogyan talál majd hozzá illő társat ez a lány, ha folyton csak egyedül csatangol az erdőben? Pedig ha akarná, minden ujjára juthatna egy fiú!" Csak épp az volt a probléma, hogy én nem akartam. Amikor pedig Lilla, a hosszú távkapcsolat után végre ismét itt lehetett velem, boldogan invitáltam saját kis rejtett kuckómba. A szüleim valószínűleg még örültek is, hogy a régi barátnő majd jobb belátásra bír. Mi viszont ketten a lehető legjobban éreztük magunkat ott, messze mindenki mástól, csak kettesben.

Azon az éjszakán nem lennék meglepve, ha a fél erdő a mi nyögéseinktől és sikolyainktól lett volna hangos, ami miatt valószínűleg otthon is inkább feláldozták volna a hozzám közel állók a csendes éjszakáikat, csak hogy végre megnyugodhassanak, hogy "A gyereknek is van valakije végre."

Lillát azonban nem vihettem haza. Legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. A családomból senki nem értette volna meg azt, ami közöttünk van. Ismertem őket és tudtam, még az is nagy kihívás lenne, hogy egyáltalán azt elfogadtassam velük, hogy van ilyen.

Így hát maradtak a Lillánál töltött összebújós éjszakák és az erdőben elvonulva átélt vad szeretkezések. A jövőt pedig rábíztuk a sorsra, hogy majdcsak lesz valahogy.

Most viszont ez a legkevésbé sem érdekelt. Csak ültem ott vigyorogva, mint egy eszelős, a hajnal valószínűtlen derengésébe burkolózva, és a világ az én drága erdőmön túl teljesen megszűnt létezni.

Itt volt minden, amit szerettem és ami boldoggá tett, én pedig ellazultan süppedtem bele a nyugalomba. Kezem szinte önállóan mozgott, finom vonalakat hagyva maga után a papíron, kirajzolva a ceruza grafitnyomaival azt a csodát, aminek megismételhetetlensége már az első pillanattól rabul ejtett, még ha évekbe is telt, amíg ez tudatosult bennem.

Csak bámultam az ágyon szendergő érzéki csodát, kezem pedig engedelmes szolgálóleányként igyekezett lemásolni a papírlapra a pupillámba ivódó éteri csodát. Anélkül, hogy odanéztem volna, alakot öltött kezem alatt az angyali arc, a lágyan elnyílt, telt ajkak, a légiesen könnyedén lezárt szem-

héjak és az egész körül szétterülő barna fürtök. Majd a nyári meleg miatt a rugdalózásaink nyomán az ágy végébe száműzött takaró által feltárt érzéki test. A gyengéd karok, melyek mégis hihetetlen erővel voltak képesek szorítani az éjszaka hevületében, a formás, gömbölyű vállak, az égnek meredő mellek lágy lankái és a tükörsima hasfal, mely a finom, pihés szőrzet takarásában olyan isteni tökéletességgel hajlott be a hosszú, napbarnított lábak közé, hogy annál elképzelni se lehetett volna csodálatosabbat. Emlékezetembe idéződött, ahogy azok a combok a telihold fényében a derekam köré fonódtak, miközben ágyékom sejtelmesen lágy közükbe simult és mindketten hangosan nyögve vesztünk el a másik nyújtotta gyönyörűségben, hogy aztán egymás fenekét markolva szerelmesünk szájába sikoltsuk örömünket.

Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Szemeim mohón falták testének minden lágy ívét és hajlatát, amit aztán kezem erőlködés nélküli siklással igyekezett leutánozni a papír síkjára.

Aztán, mintha csak megérezte volna lágyan simogató tekintetemet, a finoman ívelt arc egy pillanatra megrándult, majd felnyíltak azok a gyönyörű zöldes barna szemek és álmos csillogásuk egyenesen rám emelkedett.

- Mit csinálsz? - motyogta fátyolosan.

- Semmit - válaszoltam. - Csak gyönyörködöm az én Szerelmemben.

Álomittasan elmosolyodott és tekintete lassan az ölemben pihenő rajztáblára siklott.

- Lerajzoltál? - mosolygott rám cinkosan.

Lassan bólintottam és vonakodva bár, de mellé ültem, hogy felé mutassam a majdnem kész művet.

- Nem olyan tökéletes, mint az eredeti, de azért valamit visszaad.

Lilla csodálatos szemei végigtanulmányozták a képet, majd szelíden rám mosolygott. Ajkaim önkéntelenül is követték példáját, jutalmul kiérdemelve, hogy a világ legcsodálatosabb nője odahajoljon hozzám és lágyan megcsókoljon.

- Mennyi azn idő? - kérdezte aztán, elfojtva egy ásítást.

- Korán van még. Nem rég kelt fel a nap. Pihenj csak nyugodtan - toltam vissza gyengéd erőszakkal fektébe. Ő pedig nem állt ellen, viszont pihe-puha bilincsként csuklómra fonta egyik kezének ujjait, miközben a másik csípőmet simogatta.

- De akkor gyere te is! - húzott magához. - Ha messze még a reggel, van időnk egy s másra.

Huncut mosolyából már azelőtt tudtam, mire készül, hogy egyik keze fenekemre, másik pedig mellemre siklott volna, mézédes ajkai pedig az enyémek után kezdtek tapogatózni.

Nem szóltam semmit, csak átengedtem magam érzéki csókjának, élvezve, ahogy ujjai mellbimbóimat izgatják, mielőtt majd apró keze besiklik a bugyimba és nyögéseink ismét felverik az erdő hajnali csendjét.

***********************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik szerelmetes történetet is a hajnal homályában!

Reggel