Randi a moziban

Történet a képben

- Az pontosan annyi, mint... - pötyögte be az utolsó tételt is a pult mögött álló nő a gépébe, én pedig azonnal el is húztam a számat, amint megpillantottam a végösszeget. Gazdasági válság, üzletpolitika, profitorientáltság, meg minden ehhez hasonló hangzatosság ide vagy oda, azért mégiscsak nevetséges, mennyit kihalásznak az ember zsebéből csak azért, hogy beülhessen megnézni egy filmet egy sötét vetítőterembe és közben elmajszolhasson egy nagy zacskó popcornt meg megihasson egy kólát.

Az eladó viszont nem úgy nézett ki, mintha felfigyelt volna zsörtölődésemre, én pedig nem szóltam semmit, csak előkotortam a tárcámból a kért összeget és igyekeztem még viszonozni is a mosolyát, miközben felnyaláboltam a beszerzett ellátmányt és kierőszakoltam magamból még egy köszönömöt is. Elvégre ilyen világban élünk. Nincs mit tenni. Akkor és ott, a multiplex közepén legalábbis.

Amikor azonban megfordultam és tekintetem azonnal összeakadt a tömeg túloldalán nyakát nyújtogatva fürkésző alakkal, azonnal elszállt minden gondom és vele együtt szaladt fülig a szám, ahogy elindultunk egymás felé.

- Na, minden rendben volt? - pusziltam meg gyengéden a száját, amikor az előtér közepén találkoztunk.

- Nem a Mount Everestet másztam meg. Csak mosdóban voltam - kacagtak fel a barnászöld szemek, miközben a finom kéz hátrasöpörte tulajdonosa unos-untalan ajkaink közé rebbenő hosszú hajszálait. Én azonban így is csak mosolyogtam és csodáltam a sötétbarna zuhatag ölelte kerek arcot.

- Hát de ki tudhatja? A női wc-ben bármi megtörténhet.

- Úgy beszélsz, mintha te nem oda járnál - tettetett sértettséget, de aztán mindketten ismét felnevettünk.

- Imádlak - csókoltam meg lágyan, ott, a tömeg közepén. Nem érdekeltem hogy ki lát, az sem, hogy ki mit szól. Itt lehettem ezzel a csodálatos lánnyal, miközben éreztem a körülöttünk vibráló levegő csodáját. Abban a pillanatban semmi más nem számított.

- Menjünk? - törte meg végül ő a pillanatot, tekintete azonban még mindig csillogva az enyémbe fúródott. - Még a végén lekéssük a filmet.

- Rendben - válaszoltam, majd ismét megpusziltam a száját. Nem tudtam betelni finom ajkai érintésével.

Óvatosan az egyik oldalamra tornásztam a nagy csomag popcornt és az egyik pohár üdítőt, hogy fél karral magamhoz tudjam szorítani, a másik poharat meg átadtam barátnőmnek, hogy aztán szabad kezem ujjait az ő másik kezéi közé fonjam és egymásra mosolyogva elinduljunk a vetítőterem felé.

Régen voltam már moziban. Egyrészt, mert Előtte, nem volt senkim, egyedül pedig nem az igazi, amikor az ember már kinőtt a gyerekkorból. Másrészt pedig sosem voltam az a típus, aki szívesen nyomorgatta magát a tömegben, csak azért, hogy drága pénzért egyszer megnézhessen sok más emberrel együtt egy olyan filmet, amit kicsit később, akár sokkal olcsóbban is megnézhetett otthon. Annak a kedves kéznek a szorítása azonban mindent megváltoztatott és úgy fújta tova a különös, szokatlan érzést, amikor beléptünk a sötét falaival és berendezésével még kivilágítva is félhomályosnak ható terembe, mint az üdén simogató tavaszi szellő.

Vagy egy arasznyival jártam a föld felett, ahogy megkerestük a jegyeinken szereplő üléssort és számokat, majd kényelmesen elhelyezkedtünk. Az a fajta vagyok, akinek szinte mindig kell kezdenie valamit a kezével. Az, hogy csak tétlenül az ölembe engedjem, még a kényelmetlenség szempontján túl sem igazán opció. Ezért sem kedveltem soha a mozik székeit a vékony "egyszemélyes" karfáikkal, amikért mindig meg kell küzdeni, hogy hozzáférjek. Ha egyáltalán. Most azonban ez a probléma a legkevésbé sem foglalkoztatott. Amint elhelyeztem az italomat a tartójában és a pattogatott kukoricát az ölemben, kezem szinte automatikusan röppent át a karfa felett és telepedett rá barátnőm farmerba bújtatott térdére. A gyönyörű zöld szemek ismét rám csillantak, a szívem pedig egy pillanatra akkorát dobbant, hogy azt hittem, mindjárt szétrobban, miközben beleolvadok abba az álomszép mosolyba, ami közben rám ragyogott.

Mintha csak az Ő ragyogása homályosított volna el mindent, amikor a vetítőteremben lassan kihunytak a fények, mi pedig egy röpke csók után szinte elemi erővel kényszerítettük magunkat, hogy elszakítsuk a tekintetünket egymástól. Kezem még mindig a térdén pihent, ahogy vártuk, hogy a reklámok és előzetesek után végre betöltse a vásznat a hatalmas Marvel-embléma.

Nem épp egy hétköznapi randi elhozni az ember lányának a szerelmét egy ilyen filmre. Pláne, hogy az utca humanoidja a legkevésbé se tekintené a kívül viselt színes alsógatyában rohangáló szuperhősök bunyózásait csajos néznivalónak. De mégis kis törődik az előítéletekkel? Bár máskor nagyon is zavart volna a körülöttem már csak lélegzésével és fészkelődésével is jelenlévő tömeg, most mintha megszűntek volna létezni. Nekem ott, a sötétségben, amikor felragyogtak a legújabb kéregényadaptációs blockbuster, első képkockái, csak egy lélegzet töltötte be a fülemet és csak a kezem alatt pihenő térdet éreztem. A szívemet pedig megtöltötte a vágy, hogy ez mindig így legyen.

Tenyerem hirtelen izzadni kezdett és végigfutott rajta a viszketés bizsergető érzése. Egy pillanat műve volt, de akkor a semmiből csak arra kezdtem vágyni, hogy szorosan magamhoz öleljem Őt és egy pillanatra se engedjem el. Az töltötte be a tudatomat, hogy mennyire szeretném, ha az a másodperc örökké tartana. Amíg ölelem ezt a csodálatos lényt, vagy akárcsak amíg a kezem a combján pihen.

Mintha csak megérezte volna a bensőmben örvénylő érzéseket, megéreztem nyakamon leheletét, ahogy hozzám hajolt és a fülembe suttogta: - Minden rendben?

Először csak bólintottam, mielőtt belegondoltam volna, hogy a sötétben nem biztos, hogy ebből bármit is lát, úgyhogy hozzásuttogtam még egy halk igent is. Aztán, akkor és ott úgy éreztem magam, mint egy bizonytalan kamasz, aki először viszi el azt a lányt moziba, aki már régóta tetszik neki. Testem megfeszült és lágyan remegett, a szívem pedig hevesen vert. Én azonban nem foglalkoztam vele, csak lassan felemeltem a karom és még mindig felém hajoló Szerelmem válla köré fontam.

Nem láttam, inkább csak éreztem, ahogy elmosolyodik és közben az ő szíve is hevesen vert, ahogy egy pillanatnyi gondolkozás nélkül közelebb hajolt. Teljes összhangban mozogtunk, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk, ő pedig a vállamra hajtsa a fejét, miközben én gömbölyű vállát simogatom, másik kezem pedig átveszi az előbbi helyét a combján.

Maga volt a mennyország, ahogy ott ültünk, egymáshoz simulva és néztük a vásznon villódzó fényeket. Egy pillanatra elképzeltem, mi villan majd át az emberek agyán, amikor ismét felgyúlnak a lámpák és meglátják a két egymás karjaiba simuló lányt a terem közepén, de aztán a kérdés egy szívdobbanás alatt tovaszállt. Nem érdekelt. Gondoljanak, amit csak akarnak! Engem nem érdekelt más, csak az, hogy a világ számomra legtökéletesebb nője a karjaimba simul és boldogok vagyunk együtt, ahogy közösen élvezzük az előttünk pergő filmet.

***************************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy másik randi történetét is a blogon!

Biolumineszcencia

B-vel a föld körül

Egy romantikus látogatás a fények öblében.

Megjegyzés: Ez a történet a romantikus történeteimhez is kapcsolódik. De mint a többi ilyen, és a B-vel a föld körül-sorozat többi eleme is, önmagában is teljes mértékben érthető és élvezhető. A többi maximum a kontextust adja meg.

*******************************************************************

- Hová megyünk, B?

Bár az árnyas, épp csak halványan derengő sötétségben még azt is alig láttam, ami a cipőm orra előtt volt, mégis szélesen elmosolyodtam az izgatott hang hallatán. Lelki szemeim előtt olyan tisztán jelent meg az a gyönyörű, angyali mosolyú arc az érdeklődéstől csillogó, vibráló zöld szemekkel, mintha épp csak hátra fordulva láttam volna, ahogy mögöttem botorkál a föld alól előtüremkedő gyökerek között.

Már persze ha láttam volna belőle valamit. A gyökereket meg csak említeni kellett, a következő pillanatban majdnem orra is buktam egyben, amit mintha cseles botlókötélként állított volna elém csapdaként a természet, pont bokamagasságban.

- Hogy az a...! - tántorodtam meg és karom egy pillanatig görcsösen kaparta a levegőt, míg végül meg tudtam kapaszkodni a tettes fa törzsében.

- Jól vagy? - Az izgatott hang egy csapásra aggodalmassá vált, az én arcomról viszont egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, ahogy magam elé képzeltem azt a drága, szerető arcot.

- Persze, persze - motyogtam. - Csak ez a nyavalyás gyökér. - Szavaim nyomatékosításaképpen jól bele is rúgtam az említett farészbe, majd megkerestem elejtett zseblámpámat, hogy visszakapcsoljam és a rezgő fénypászmában kutassak tovább a megfelelő út után.

- Azért vigyázz magadra, Drága! - mondta még mindig aggodalmasan és inkább éreztem, mint láttam, ahogy a sötétségből kinyúl vékony keze, hogy megérintse enyémet.

- Ne félj! Nem lesz semmi bajom - küldtem egy mosolyt arra, amerre az arcát sejtettem a sötétségben, majd inkább témát váltottam. - Az pedig legyen meglepetés, hova megyünk. Abban biztos vagyok, hogy tetszeni fog.

- Ha te azt mondod, akkor biztosan. - Hangja ismét felhőtlenül érdeklődővé vált. Mint egy kisgyereké, aki alig várja, hogy kibonthassa karácsonyi ajándékait. Keze viszont továbbra se távolodott el az enyémtől, sőt, ujjai enyémek közé siklottak és gyengéden szorította őket, egészen addig, amíg nem volt szükség ismét mindkét karomra, hogy átegyensúlyozzak a gyökérrengetegen.

Mintha nem is ebben a világban jártunk volna. Akárha megnyílt volna valami dimenziókapu, vagy a Bermuda-háromszög felett átrepülve egy időörvénybe kerültünk volna, ami aztán a prehisztorikus időkben dob ki minket, a dinoszauruszok, vagy még a náluk is ősibb lények közé. Bár ha így történt, pocsék munkát végzett, tekintve a felhőkarcolókat a reptér körül, ahol végül a gépünk landolt. Tudtommal a gigászi őshüllők nem ilyesmikben laktak.

Hihetetlen volt belegondolni, hogy azóta egy nemzetközi határt se léptünk át. Na jó, ha szigorúan vesszük, akkor mégis. Többet is. De ez még mindig ugyanaz az ország. Ugyanaz az Egyesült Államok, ami otthont ad Alaszka gleccserbe mélyedt jégbarlangjainak, Kalifornia száraz hegyeiben a több ezer éves fáknak, a Vadnyugat végtelen prérijének, New York felhőkarcolóinak és még ki tudja, minek. És ez is az Egyesült Államok volt. Ez a fullasztóan párás, sötét, alig áthatolható erdőség. Bár... nézőpont kérdése.

Az USÁ-val kapcsolatban általában csak az ötven államot szokták emlegetni. Még az is ritka, ha valakinek eszébe jut az ebből a keretből kilógó District of Columbia, a főváros, Washington, és környéke. Ez a kontinensméretű ország azonban még számtalan további, ilyen-olyan jogállású területet is a magáénak tudhat. Többek között két társult államot is. A Csendes-óceán délnyugati részén található Északi-Mariana-szigeteket és a Karib-tengeren, a Nagy-Antillák legkeletebbi tagjának számító Puerto Ricót, mely utóbbinak is az egyik legkeletibb része ez a fullasztó mangroveerdő, amit Vieques szigetének neveznek.

Halkan fújtattam, miközben kezem fejével letöröltem a verítéket homlokomról és igyekeztem megtalálni a helyes utat célunk felé. Hihetetlen, hogy egy nagyjából csak kétharmad-Budapestnyi területű szigeten is hogy el tud tévedni az ember, ha egy ilyen zabolátlan erdőn kell átverekednie magát. Már azt is nehezemre esett elhinni, hogy egyáltalán szigeten vagyunk és nem az amazóniai dzsungelben tévelygünk valahol.

- Erre! - jelentettem ki végül és nekiindultam a helyesnek vélt irányba, közben pedig csak reménykedtem, hogy végül csak kibukkanunk a tengerparton.

Vieques messze nem a nagy népsűrűségéről híres. Miután az Egyesült Államok a tizenkilencedik század végén egy apróbb kubai incidens ürügyén kirobbant háborúban Puerto Rico részeként megszerezte a spanyoloktól, ez a kis sziget hosszú évtizedekig a haditengerészet támaszpontja volt. Bár a környezetre rendkívül káros robbantási kísérletek miatt fellángoló tiltakozások következtében kénytelenek voltak feladni, sok földrajzi név a mai napig az ő emléküket őrzi, mint Blue Beach, Red Beach és a többi. Úgy tűnik, a hadsereg szereti a színeket. Ha pedig már a hosszúkás sziget amúgy is megőrződött a középső részének északi és déli partján elhelyezkedő egy-egy kisebb városon kívül gyakorlatilag lakatlanul, a többit sebtében védett területté is nyilvánították.

Volt is miért - gondoltam, miközben végre, nagy sokára az erdő tényleg ritkulni kezdett, és hirtelen ott is álltunk célunknál, az éjszaka sötétjében feketeségként tátongó öböl partján.

- Ide jöttünk? - állt meg barátnőm mellettem. Hangjából nem tudtam megállapítani, hogy csalódott, értetlen, vagy csak tovább feszíti a kíváncsiság a sok várakozás után, hogy mit tartogatok neki.

- Aha - válaszoltam és rámosolyogtam a felénk boruló sötét eget pettyező csillagok és az élénken ragyogó hold fényében. - De még nem láttál semmit.

- Pedig én azt hittem - húzódott végig az az imádni való huncut mosoly hosszú, sötétbarna haja által keretezett gyönyörű arcán keresztbe. - Egy gyönyörű csillagos éjszaka, távol a világ zajától egy szép tengerparton az én drága barátnőmmel. Mi kellene még?

- Azt mindjárt meglátod - somolyogtam, majd adtam egy gyors puszit szájára, mielőtt leguggoltam volna, hogy értetlen tekintetétől kísérve keresgélni kezdjek a földön.

- Ezek jók lesznek - egyenesedtem fel végül, néhány öklömnyi követ egyensúlyozva kezeim között.

- Miben mesterkedsz, Édesem? - vigyorogtak rám a csillogó zöld szemek, én azonban továbbra is csak sejtelmesen somolyogtam.

- Meglátod. Ide nézz! - Azzal nyugvópontra helyeztem egy kivételével az összes követ az egyik kezemben, hogy az utolsót meglendítsem a másikban és magas ívben útjára eresszem az előttünk sötétlő öböl vize felé.

Egy szívdobbanásnyi várakozás után hangos csobbanás hallatszott, majd... barátnőm szája egy pillanat alatt elkerekedett, szemeivel együtt, ahogy figyelte a sötétből előderengő világoskék fényességet, ami a becsapódás következtében felragyogott.

- Ez... ez... gyönyörű - hebegte.

- Nekem te vagy az - mosolyogtam huncutul és gyengéden megpusziltam arcát.

- Nekem meg te - viszonozta mosolyom és megpuszilta szám, majd ismét a vízen derengő fényesség felé fordult. - De ez is nagyon szép.

- Tudom - követtem a tekintetét én is. - Egy rakat apró kis élőlény csinálja, akik ebben az öbölben élnek.

- Világító állatok? - nézett rám érdeklődve.

- Aha - bólintottam. - Ez a lumineszcencia, vagyis biológiai úton történő fénykeltés. Sokféle állat képes rá. Nálunk is ott vannak otthon például a szentjánosbogarak, amik a potrohukból kibocsátott fénnyel keresnek maguknak párt. De van olyan növény is, ami fényjelzésekkel csalogatja magához a beporzást végző ízeltlábúakat. Egyes, jellemzően vízi élőlények viszont vadászatra, a préda felkutatására használják az önmaguk által keltett fényt. De ezek itt inkább védekezés céljából világítanak.

- Védekezésből? Hogy védekezel úgy, hogy az éjszaka közepén elkezdesz világítani?

- Többféleképpen is lehet. Lehet a meglepetés ereje is, ami letaglózza a támadót épp elég ideig, amíg állatkánk elmenekül. De van olyan élőlény is, ami nem maga világít, hanem elterelésként bocsát ki magából világító testeket. Megint mások meg, jellemzően a kisebb élőlények, akik nehezen tudnának bárhogy is elmenekülni, pont hogy ellentámadásba mennek át ezzel. Kivilágítják támadójukat, akit így annak ragadozói is könnyebben észrevesznek. Valószínűleg ezek a kis fickók is ezt csinálják itt.

Egy másik hasonló öböl, a Jervis Bay Ausztráliában.

- Cseles - mosolygott barátnőm.

- Aha. Figyeld! Ha megmozdul körülöttük a víz - hajítottam el még egy követ, aminek a becsapódása nyomán máshol is felfénylett az öböl -, azt hiszik, valami ragadozó les rájuk, ezért elkezdenek világítani.

- Gyönyörű - sóhajtotta, figyelve, ahogy egymás után dobálom be a köveket, fényárba borítva az öböl egy jelentős részét.

- Az. De ezt nem mindenki gondolta ám így.

- Ó?

- Amikor a spanyolok először felfedezték ezt az öblöt, nem értették a jelenség okát és azt hitték, az ördög műve. El is nevezték róla az öblöt. Illetve óvintézkedéseket is tettek, hogy az átok ne terjedjen el. Ezt az öblöt csak egy kis csatorna köti össze a Karib-tengerrel, amibe a konkvisztádorok gátakat is építettek, hogy benntartsák ezt a pokoli átkot.

Barátnőm vidáman felnevetett.

- Ők még másképp gondolkoztak.

- Aha - mosolyogtam én is. - De mi már értjük az okát. Emiatt ma már leginkább Bioluminescent Bay-nek, azaz Biolumineszcens-öbölnek, vagy röviden csak Bio Baynek hívják ezt a helyet. De nevezik még Moszkitó-öbölnek, vagy az angol gyarmatosítók nyomán Rák-öbölnek is.

- Akárhogy is, gyönyörű - jegyezte meg. - Köszönöm, hogy elhoztál ide. - Közelebb húzódott hozzám és ujjait ismét az enyémek közé fonta.

- Én köszönöm, hogy elhozhattalak - szorítottam rá gyengéden ujjaira.

Felém fordította arcát és ajkaival együtt csillogó zöld szemei is mosolyogtak rám.

- Nagyon szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek téged - válaszoltam és előre hajoltam, hogy finoman megcsókoljam itt, az öböl vízéből áradó fényes kék ragyogásban.

************************************************************************

Ha tetszett, olvass más romantikus történetet is a blogról! Mondjuk ezt: Vágyakozás

Vágyakozás

Úgy éreztem magam, mint a szardínia a konzerv-dobozban. A konzerv-dobozban, amiben még ráadásul, hogy véletlenül se legyen kényelmes a dolog, bulit is tartanak. A levegő csak úgy vibrált a tornacsarnokban. Az oxigén már rég elhasználódott a zárt belső térben, helyét pedig az a megfoghatatlan, izzadtságszagú energia vette át, amit a huhogó, kiabáló, trappoló, zászlókat és transzparenseket lengető tömeg kipárolgott magából.

Még ha a cipőmet és a zoknimat lehúzom, akkor sem állt volna rendelkezésemre kellő mennyiségű ujj, hogy megszámoljam, hányszor tettem fel magamnak a kérdést, mit is keresek itt. Nem voltam az a meccsre járós fajta. Amikor olimpia, vagy foci eb, vb van, le szoktam ülni egy doboz sörrel a kanapéra, hogy végignézzek pár izgalmas közvetítést, de ennyi. Az viszont sose jutott még eszembe, hogy súlyos összegeket költsek arra, hogy ugyanezt egy rakat, torka szakadtából üvöltő és mellé emberesen izzadó fanatikus között nyomorogva tegyem meg. Ha engem is elkap a buli lendülete, talán még élveztem is volna, de az megint csak nem én lennék.

Ráadásképp a röplabdához még különösebben nem is értek. Azon túl hogy egy hálóval két részre osztott pálya két oldalán egy-egy hat főből, jelen esetben hat testhez simuló sortba és lenge mezbe öltözött fiatal leányzó ütöget egy labdát egymásnak. Izgalmas, persze, főleg, ha az ember lányának van kinek drukkolnia. De alapjáraton még a szokásosnál is kevesebb esélye lett volna, hogy ide esz a fene. Különösen elnézve a szurkoló-társaimat, akiknek nem kis hányada nyilvánvalóan a nyálcsorgatás miatt jött csak el. Elvégre, mi az a kis összeg ahhoz, hogy utána egy egész meccsen át stírölhesse a pályán ugráló, izzadó és nyögő lánykákat. Abból az elánból ítélve, amivel ujjongtak, amikor egy bravúros pontszerzés után az érintett csapattagok az aktuális érintést kollektív seggre pacsival továbbították egymásnak, nagyon is megérte nekik. Én meg csak behúztam fülem-farkam és próbáltam elkerülni, hogy néhány ilyen nyálcsorgató egy kicsit oldalra fordítva a fejét arra találjon gondolni, minek izguljon a tőle több méterre ugrabugráló lányokra, akik ennél közelebb nem is fognak jönni, ha karnyújtásnyira mellette is ott van egy markolni való comb. No igen, csakhogy annak a bizonyos combnak a tulajdonosának van egy ökle, sőt, kapásból kettő is, ami említett helyzetben a nyúlkáló pofázmányával találtatik közelebbi ismeretségbe kerülni.

Azonban, amíg rajtam múlt, inkább igyekeztem elejét venni a tettlegességnek, és inkább úgy összehúztam magam, mintha ott se lennék. Pláne, hogy túl sok jogom se lett volna elítélni ezeket a mamlaszokat a meccsre érkezésük motivációja miatt, elvégre én se voltam különb náluk.

Na persze én nem azért perkáltam le a belépti díjat és nem azért vállaltam, hogy itt nyomorgom végig a meccset, hogy néhány pár izmos combot mustrálhassak. Nem. Nekem pontosan elég volt egyetlen pár izmos comb is. Meg minden egyéb, ami azzal együtt járt.

Az utolsó lepattanó labda keltette örömmámorban szem elől tévesztettem, de amikor pár pillanat múlva ismét megláttam alakját előtűnni egyik csapattársa takarásából, egy pillanatra meg is feledkeztem a körülöttem lebegő, az azt termelő testek körül összecsomósodó izzadtságfelhőről. Az az arc, az a mosoly mindenért kárpótolt. Csak egy pillantás arra a csodás, kerekded arcra, aminek izzadtságtól csillogó bőréhez komiszul tapadt hozzá egy fekete tincs, ami valahogy mindig kiszabadult gondosan lófarokba rendezett hajából, egy másodperc alatt visszaadott mindent, amit a körülmények miatt el kellett szenvednem. Sőt, még nagyságrendekkel többet is. Már azért az egy futó pillantásért a kedves arcon megjelenő, a sikertől boldog mosolyra és csillogó zöld szemeire elég lett volna arra is, hogy ezt a tortúrát, amivel számomra a meccs járt, akár zsinórban több alkalommal is végigcsináljam.

Nem is érdekelt már semmi. Se a tornacsarnok áporodott levegője, se a körülöttem tomboló több tucat ember, se a fojtogató izzadtságszag, se a perverz pillantások, amelyek néha megtaláltak a tömegen keresztül. Az egész annyit se számított, mint egy parányi porszem a cipőtalpamon. Én csak őt figyeltem.

Talán ő volt a legalacsonyabb a csapatban, de ez a legkevésbé sem hátráltatta, hogy viharos gyorsasággal keresztülnyargalja kijelölt területét, majd egy magabiztos vetődés kíséretében pont úgy találja el a labdát, hogy az a terveinek megfelelően röpüljön tovább. Gördült egyet a padlón, hogy aztán ruganyos könnyedséggel talpra álljon, visszaigazítsa kiszabadult tincsét a hajgumi alá és... ismét az a mosoly. Az a drága mosoly. Valahányszor láttam, én se tudtam megállni, hogy fülig szaladjon a szám.

Csak figyeltem, ahogy az a tökéletesnek tetsző kis teremtmény ráérősen, de mégis pontosan kiszámított ütemben visszaüget helyére. Tekintetem lassan végigvándorolt a combjából alig valamit takaró sort pereme és a rövid zokni között szabadon dagadó izmain, melyeken már jócskán csillogott a veríték a hosszúra nyúlt meccs megerőltetésétől. Ő azonban ezt egy cseppet se bánta. Sőt, még élvezte is a kiadós mozgást. Az az örökmozgó-fajta volt, aki, ha tehetné, sokszor csak azért állna meg, hogy magába tömje a napi ennivaló-adagját, majd a nap végén bezuhanjon az ágyba. Na meg pár más dologért is... De a mozgás, a mozgás mindig örömet csalt az arcára, én pedig boldogan figyeltem, ahogy mosolyog és csillogó szemekkel helyezkedik, hogy aztán ismét lendítse a karját a labda után.

Végül megszólalt a duda és a közönség nagy része örömmámorban tört ki. A hazai csapat nyert. A levegő most már úgy vibrált, mintha már épp csak egy lehelet hiányzott volna, hogy az egész berobbanjon. De az emberek berobbantak és, a kevés idegenből érkezett szurkoló kivételével, mindenki vidáman ugrált és ünnepelt. Én azonban, amennyire csak lehetett, igyekeztem tekintetemet Rajta tartani. Azon a boldogságtól viruló arcon, ahogy összeölelkeznek csapattársaival, valaki a nyakába ugrik örömében, ő pedig vidáman kacag a győzelem édes mámorában. Nekem pedig... ez a nevetés még talán annál is többet ért, mintha én is ott lettem volna a győztes csapat tagjaként.

Azonban nem élvezhettem sokáig a látványt. A rövid ünneplést követően az egész csarnok szinte egyszerre mozdult meg. A játékosok hamarosan felkapták törölközőiket, hogy izzadtságukat dörgölve eltűnjenek az öltözőben, a nézőtömegből pedig mindenki mintha egyszerre akart volna eljutni a kijáratokhoz.

Meg tudtam érteni őket. Alaphelyzetben, hasonló szituációban, én talán már az ünneplés kezdetekor az ajtó közelébe pozicionálom magam, hogy a tülekedés megindulása előtti utolsó másodpercben kislisszoljak. Ez a helyzet azonban más volt. Hagytam, hogy a tömeg lassan hömpölygő folyama magával sodorjon, de nem igyekeztem kijutni a szabadba. Inkább előzékenyen magam elé engedtem mindenkit, akit csak lehetett, majd megragadtam az első kínálkozó alkalmat, hogy kievickéljek a tumultusból és hagyjam a többieket is elsodródni mellettem.

A színhely lassan kiürült. Már a játékosok is alaposan szállingóztak kifele az ajtón úgy, hogy a számolásukba is belebonyolódtam.

Én viszont csak erre vártam, hogy aztán, amikor elérkezettnek éreztem az időt, lassú, megfontolt, de kívülről kellőképpen lazának tűnő léptekkel meginduljak az öltözők felé.

Igyekeztem nem feltűnést kelteni. Az alap feltételek megvoltak. Már gyakorlatilag senki nem volt az épületben, de aki mégis, annak mi indoka lett volna, hogy megállítson egy magamfajta lányt, amint ráérősen a női öltöző felé bandukol.

A szívem azonban a torkomban dobogott. Már elég hamar elvesztettem a fonalat a távozók számolása közben, de valahogy ott belül mégis azt éreztem, nem tévedhetek. Azért mégis óvatosan nyitottam ki az ajtót, mintha ez bármit is segített volna, elvégre bármilyen lassan nyitok be, csak feltűnik a benn tartózkodóknak, ha megjelenik egy hosszú fekete hajkoronával ékesített fej a bejáratnál.

Az öltöző azonban üres volt. Épp, ahogy reméltem. Csak a zuhanyzó felől érezett némi csobogó hang, a padokon pedig csupán egyetlen zsák árválkodott a belőle kikandikáló ruhadarabokkal.

Tökéletes - gondoltam és vidáman elmosolyodtam.

Ugyanolyan óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót, ahogy kinyitottam és lábujjhegyen, igyekezve a lehető legkisebb zajt csapni, a zuhanyzó bejáratához osontam.

Ő pedig ott volt. A szerencsémre amúgy teljesen üres mosdó-részben, pont az előttem csak néhány lépésre elhelyezkedő kabinban, ott állt. Nekem háttal, de nekem így is hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy végigmértem azt a tökéletes kis alakot. Hátának selymes bőrét, formás, izmos combjait, gömbölyű fenekét...

A bugyim egy pillanat alatt kényelmetlenül szűk érzetet keltett, miközben megnövekedett benne a páratartalom. Ő viszont szerencsére nem figyelt fel rám. Csak állt az alácsobogó víz alatt, tisztára dörgölve tagjait és hátra vetve válla felett kibontva hosszan aláhulló fekete fürtjeit.

Csak egy pillanatig haboztam, miközben ugyanolyan némán, mint eddig, elkezdtem én is megszabadulni ruháimtól. Az én fülemnek idegtépő zajnak tűnt, ahogy a cipőm koppant a padlón, amikor az egyik pad alá helyeztem, vagy a ruhám suhogott, miközben áthúztam a fejem felett, Ő azonban nem hallotta meg. Vagy legalábbis nem adta jelét. Én pedig végül ott álltam, teljesen meztelenül, és lassú léptekkel megindultam a zuhanyfülkéje felé.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor odaléptem mögé és... már csak egy apró mozdulat kellett... és testem a hátához simult. Ujjaim hegyével végigsimítottam combján, hogy aztán lassan áttérjek alhasára, miközben halkan a fülébe suttogtam: - Helló, Gyönyörűm!

És azzal kezem utat is magának combjai közé.

- Ó! - nyögött fel érintésemre és én már a nyögésétől is majdnem elaléltam. - Helló, idegen - szűrte ki végül torkán, huncut éllel a hangjában.

- Helló neked is még egyszer - motyogtam és megcsókoltam a nyakát, mire enyhén megborzongott.

Aztán egy gyors mozdulattal megfordult, hogy karjait nyakam köré fonja és magához húzzon a zuhany alá, miközben ajkai az enyémekhez tapadtak.

Azok az érzéki ajkak... El tudtam volna veszni mennyei csókjában. Karjaim dereka köré fonódtak, tenyeremmel gyengéden végigsimítottam fenekén és mohón viszonoztam szája édes kényeztetését.

- Huncut vagy, ugye tudod? - suttogta végül, amikor nagy sokára elszakítottuk ajkainkat egymástól és csillogó szemekkel enyémekbe nézett.

- Mindent az én Gyönyörűségemért - mosolyogtam rá gyengéden, miközben ujjaim hátával végigsimítottam arcán.

- Mondom én, hogy huncut vagy - vigyorgott és gyengéden belecsípett a fenekembe.

- Hé! - nyögtem fel, de hangom hamarosan belefulladt a nevetésbe. - Hát ezt kapom, amiért eljöttelek megnézni?

- Olyan nagy áldozat volt? - kuncogott.

- Nem - ismertem be egyből. - Istenien festesz a mezedben. Bár én jobban örültem volna neki otthon az ágyban.

- Lefektetnéd a csapat első számú beállóját? - nevetett, hatástalanul színlelve megrökönyödést.

- Le én - tapadtam ismét mohón ajkaira egy mézédes csókért. - De aztán el is jönnék megint és megint, hogy lássam, ahogy az én drága Szerelmem megnyeri a meccset.

- Azért? Vagy azért, hogy utána beosonj hozzá a zuhany alá?

- Mindkettőért - vigyorodtam el és ismét a combjai közé csúsztattam kezem.

- Huncut! - nyögött fel vidáman.

- Az vagyok - válaszoltam én és ujjaim kutakodva rátaláltak csiklójára, miközben gyengéden nyakát kezdtem csókolgatni.

- Ó! - sóhajtott fel. - Nem bírod ki hazáig, Édes?

- Nem - vágtam rá egyből. - Az ágyunkban bármikor csinálhatjuk. De erre most van itt az alkalom.

Ő nem felelt, csak beharapta alsó ajkait, hogy visszatartsa halk sikolyát, miközben a falhoz nyomtam, tovább csókolgattam a nyakát, hüvelykujjam óvatosan csiklójához simult és a zuhany nyakunkba zúduló vízpermete alatt, rövid izgatást követően, belé toltam mutatóujjam.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvass egy másik sportoló és néző románcáról egy általam fordított, bár az író által befejezetlen, történetben!

Előre a cél felé

Reggel

Az ébredés és az együttlét csodája.

********************************************************************

A valóság szilánkjai megvadult pillangókként keringtek körülöttem. Az a pillanat volt, amikor az ember már kiszakad az álomból, de még nincs teljesen ébren sem. Az a meghatározhatatlan lebegés, amikor azt se tudni, hol a fent és hol a lent, ahogy azt se, hol végződik az alvás közben agyunk szülte kép és hol kezdődik a valóság.

Minden összefolyt. Pár pillanatig várnom kellett még, amíg agyam szinapszisaiban az ingerületek megtalálják a megfelelő utat és helyre kerülnek a szerteszóródott mozaikdarabok. Amíg kikristályosodik, hogy hol is vagyok egyáltalán, a tudat, hogy épp reggel van és felébredek és a helyére kerül, hogy mi volt álom abból, ami az elmúlt percekben, talán órákban, éveknek, talán egy életnek tűnő időben foglalkoztatta az elmémet.

Szemeim lassan résnyire nyíltak. Még mindig valahol az alvás és az ébrenlét végpontjai által kijelölt skála valamely középtájéki pontján lebegtem, de már éreztem magam alatt az ágyat, ahogy hasonn fekve elterülök rajta. Éreztem, ahogy hajam a vállaimhoz tapad, a takaró pedig meztelen hátamra telepszik. Halványan, de érzékeltem a körülöttem nyújtózó szoba hajnali derengését, de fejemben a majmocskák cintányérozás helyett még mindig azon szorgoskodtak, hogy helyére rakják a normális elmeműködéshez szükséges információhalmaz álmodás majd ébredésközben összezilálódott darabkáit.

Olyan voltam, mint az újszülött. Vagy inkább az Alzheimer-kóros. Emlékeztem, hogy volt tegnap, meg azelőtt és azelőtt is, de arra még mindig várnom kellett, hogy életem eddigi bő negyed évszázadának emlékei végre ismét kompatibilissé váljanak széttúrt szénaboglyaként összezilálódott elmémmel.

Nem is tudtam igazán, mire ébredtem fel. A szoba csendes volt körülöttem és inkább sötét, mint homályos. Még a hajnal is fiatal volt, nem csak a reggel, bár azt nem tudtam volna megmondani, hány óra volt. Az pedig, hogy kinyúljak az éjjeliszekrényen pihenő órámért, jelen állapotomban gigászibb kihívásnak tűnt, mint egy ágyékkötős, kőbunkós neander-völgyinek egyedül megnyerni a második világháborút.

Csak hevertem kábán és pislogtam... vagy legalábbis azt képzeltem, hogy pislogtam, mivel szemem pár milliméternyinél sosem nyílt szélesebbre. Tagjaim tompa tehetetlenséggel élvezték a semmittevést, miközben lassan kitisztult elmémben a világ.

Ekkor éreztem meg, hogy nem vagyok egyedül. Agyam még mindig tompa volt és kába, túl gyenge ahhoz, hogy akárcsak egy ujjamat is megmozdítsa, de ahhoz már elég éber, hogy felfogja a világot és azt, ami körülöttem történik.

Továbbra se csináltam semmit, csak figyeltem, ahogy az alacsony árny mozgolódik a szobában.

A szívemet melegség öntötte el és arcomra széles mosoly ült volna ki, ha az agyam, Őméltósága, nem lett volna túl lusta még mindig az arcizmaim mozgatásához. Bár szemeim előtt csak egy sötét folt volt, boldogan figyeltem, ahogy az a drága lény némán,, minden apró mozdulatára odafigyelve szorgoskodik, vigyázva, nehogy zajt csapjon.

Lassanként rám telepedett az elmúlt pár év minden öröme és boldogsága. Figyeltem, ahogy az a lány, aki még ezt a sötét, kora-hajnali szobát is mennyei fénnyel ragyogta be számomra, halkan készülődik mellettem.

Helyére került minden kép kettőnkről. Bár továbbra is csak elmosódott sziluettjét láttam, épp eléggé félálomban voltam még, hogy szinte valóságosnak ható képként jelenjen meg előttem drága arca, ahogy a tenyerembe simul és csillogó zöld szemei felmosolyognak rám ajkai lágy íve társaságában. Feléledni készülő tenyeremben az első érzés puha bőrének tapintása volt.

Figyeltem, ahogy a drága kis alak hangtalanul rendezkedik, magára húzza nadrágját, blúzát, lófarokba köti hosszú haját és némán igyekszik mindent elrendezni, mielőtt útra kelne.

Mindig is koránkelő típus volt. Bár lehet, csak azért szokott rá, mert a munkája azt követelte. Nehéz volt reggelente nélküle, egyedül ébredni az ágyban, de annál nagyobb boldogság volt, amikor hétvégente ő is tovább pihenhetett, amikor pedig kinyitottam szemem, ott volt mellettem és meztelen bőre az enyémhez simult. Mindig meztelenül aludtunk. Inkább kihasználtuk a jó hőszigetelés előnyeit, gondosan betakaróztunk és begyújtottunk a régi kályhába, de semmi pénzért nem adtam volna oda, hogy elalvás közben érezzem, ahogy selymes bőre az enyémhez simul. Ha pedig reggel ugyanezzel az érzéssel ébredtem... az maga volt a mennyország. Különösen, amikor ébredéskor tudatomig eljutott, hogy hétköznap van, de csak aztán ébredtem rá, hogy munkaszünet, vagy szabadnapja van és ott várta már ébredésem mellettem az ágyban.

De amikor minden a szürke hétköznapok rendjében folyt, a tőle telhető legnagyobb óvatossággal mászott ki mellőlem a takaró alól, hogy nesztelenül magára húzza ruháit és elrendezzen mindent, mielőtt kioson a lakásból.

Még mindig nem tudtam mozgatni arcizmaimat, de ha tudtam volna, szám már rég a fülemig szalad attól a felemelő érzéstől, amit pusztán már az kiváltott belőlem, ahogy figyeltem alakját. Nem kellett több. Maga a jelenléte is többet jelentett nekem, mint bármi más ezen a világon.

Aztán végzett... Nem jelezte semmi, de már annyira ismertem, annyira éreztem minden rezdülését, hogy így, tehetetlen félálomban is szinte már kitaláltam gondolatait.

Az utolsó simításokat is elvégezte, de még nem indult. Mielőtt még kilépett volna az ajtón, lassan, lábujjhegyen lépkedve az ágyhoz surrant és óvatosan megigazította rajtam a takarót.

Inkább éreztem, mint láttam, ahogy fölém hajol és gyengéden megcsókolja homlokom.

- Remélem, szépeket álmodsz, Szerelmem - suttogta. - Aludj csak jól még...!

Halkan morogtam, ahogy teljesen lehunytam a szemem és egy pillanatra átadtam magam közelsége és ajkai érintése élvezetének. Ő pedig elhallgatott.

- Felébresztettelek, Kicsim? - suttogta továbbra is, nem kockáztatva meg, hogy pont ezzel ragadjon ki az álom öleléséből.

- Mmm... Ühüm - motyogtam kábán. - De semmi baj...

Alig tudtam kipréselni magamból még értelmes szavakat, de ahogy lassan kinyitottam a szemem és felnéztem a homályból előderengő zöld íriszei csodás tavaiba, az mindent elárult.

- Csodás arra ébredni, hogy itt vagy mellettem - motyogtam még mindig, mire ő elmosolyodott.

- De pihenj csak nyugodtan! - söpört ki egy kósza tincset az arcomból. - Még van pár órád. Szívem Hölgye pedig minden pihenést és minden jót megérdemel.

Ismét csak élvezettel morogtam és tagjaim újból elernyedtek. Ő lágyan megsimogatta halántékom, majd lassan felegyenesedni kezdett.

- Várj! - nyögtem, alig hallhatóan, mire ő megdermedt.

Emberfelettinek tűnt az erőfeszítés rábírni izmaimat, hogy pár centire megemeljék felsőtestem. Ő pedig, megértve szándékom, szintén felém hajolt, hogy gyengéd puszit lehelhessek szájára.

- Legyen nagyon szép napod, Életem! - suttogtam. - Várni foglak haza.

- Én pedig sietek vissza hozzád. De most már pihenj.

Azzal gyengéden visszatolt az ágyba, nekem pedig, mire fejem ismét párnát ért, szemeim újból lecsukódtak és tagjaimból kiszállt minden élet. Nem láttam már semmit, de ugyanúgy éreztem, ahogy kiegyenesedik és kioson a szobából, mintha nyitott szemmel figyeltem volna.

Arcomon most tényleg megjelent a mosoly, de ez volt az utolsó mozdulatom, mielőtt visszasüppedtem volna az álom kellemes mocsarába.

****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy hasonló, de a reggel későbbi szakaszában játszódó történetet is: Boldogság

Boldog karácsonyt!

Testes fenyőillat töltötte be az orromat, ahogy az utolsó simításokat végeztem a fán. Sosem voltam egy nagy dekoratőr, a saját mindenkori munkám miatt érzett elégedetlenségemről és önbizalomhiányomról pedig ódákat lehetne zengeni. Most viszont, ahogy a létra tetején állva végigmértem a terebélyes, két méteres karácsonyfát, mégis nyugodt mosoly ült ki az arcomra.

Neki biztosan tetszeni fog.

Ez volt az első közös karácsonyunk. Már hetek óta vártam. Majd kibújtam a bőrömből, hogy végre itt lehessünk, összebújhassunk a fa mellett a kanapén, miközben mindent eláraszt a kellemes illat, gyanta, gyertyák, sütemény, fülünkben pedig halkan duruzsol a karácsonyi zene. Azonban mindez csak a körítés volt. Pontosan tudtam, hogy ha ő ott van, az lesz a csoda, ha mindebből bármi is eljut a tudatomig.

Erre a gondolatra arcomon széles mosollyal fordultam hátra derékból a létrán, hogy kipillantsak az ajtón. Esteledett már és lassan minden a helyére került. Az utolsó díszt is felaggattam a fára, a szoba megfelelő pontjain elhelyezett gyertyák már csak meggyújtásra vártak, a zene bekészítve. Ebből a szögből pedig pont ráláttam a nyitott konyhaajtóra, amin túl néha feltűnt az én Drágám, amint a süteményekkel tüsténkedik.

A mosolyom még szélesebb lett. Már csak egy kicsi hiányzott hozzá, hogy a szám nyílása körbeszaladjon a fejemen és annak felső fele, testemmel való kapcsolatát elvesztve, lepottyanjon. Az egész olyan volt, mint egy álom. Még mindig alig akartam elhinni, hogy megtörténik. Alig akartam elhinni, hogy ez a mennyei csoda, ez a szívmelengetően gyönyörű teremtmény az enyém és hogy én az övé lehetek.

Gondoltam egyet, még egyszer végigmértem a munkámat, hogy minden biztosa rendben legyen, majd lemásztam a létráról és leporoltam magamról a munka közben rám szóródott fenyőtüskéket. Hihetetlen, hogy ezek a kis zöld vacakok hogy be tudnak fúródni mindenhova. Átkoztam magam, hogy nem jutott eszembe a hajamat hátra kötni, így most onnan is szedegethetem ki dögivel. Bár, Neki még az is biztos szép dekoráció lenne. A váll alattig érő fekete hajam, apró zöld pöttyökkel tarkítva.

Miután az utolsó tűlevelet is kirángattam a hajamból, nesztelen léptekkel kiosontam a konyhába. Ahogy ott álltam az ajtóban, képtelen voltam másra, csak vigyorogni. Némán figyeltem, ahogy az én Kincsem a derekára rögzített köténnyel szorgoskodik. Teát főz, asztalt terít a karácsonyi vacsorához, rendezkedik, miközben a sütben már készült az isteni finom süteménye.

Olyan érzés volt, mintha kívülről nézném az életemet. Sőt, mintha nem is a saját életem lenne. Mikor történt mindez? Mikor és hogyan érdemeltem meg, hogy egy ilyen isteni csoda megossza velem az életét? Hogy pont velem. És hogy ő ettől legyen boldog. Attól, hogy életem minden percét bearanyozza.

Szerencsére nem vett észre, csak vidáman dudorászva folytatta tovább utolsó simításait, nekem pedig már a puszta létezése is megtöltötte a szívem szeretettel.

Aztán gondoltam egyet, és ahogy végül kinyitotta a sütő ajtaját, hogy kiemelje a gőzölgő finomságokkal teli tálat, mögé léptem. Gyengéden átöleltem karcsú derekát, hátához simultam, arcom a nyakához érintettem és beszívtam a körülöttem terjengő illatokat.

- Mmm! Isteni finom ez az illat - doromboltam.

- Tudom. - Éreztem hangján a mosolyt. - Szerintem is nagyon jól sikerült.

- Én rólad beszéltem - simítottam ismét nyakához arcom és beszívtam illatát. Olyan volt ez nekem, mint valami drog. Valami édes mámor, ami teljesen elveszi az eszem.

- Hééé! - motyogta, azzal a semmivel össze nem téveszthető hangszínnel, ami pontosan jelezte arcpirít zavarát.

- Ez az igazság, Drágám - pusziltam meg gyengéden a nyakát. - És, mikor leszel kész?

- Már csak pár pillanat - válaszoltam, amikor már kissé magához tért zavarából. - De ha így folytatod, még a végén elejtem a sütit és kezdhetem az egészet előről.

- Ezer bocsánat, Asszonyom! - mosolyogtam, miközben hátra húzódtam, utat engedve neki, hogy megfelelő helyet találjon a hűlő édességnek.

Amikor végül mindenről gondoskodott, levette konyhai kesztyűjét, megfordult, a nyakam köré fonta karjait és ajkai olyan mámorító csókban forrtak össze az enyémekkel, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok.

- És te hogy állsz, Szerelmem? - mosolygott rám gyönyörű zöld szemeivel, miközben egész teste az enyémhez simult.

- Minden a helyén - tűrtem egy sötétbarna tincset a füle mögé. - Már csak egyetlen dísz hiányzik a nappaliból. A legszebb - mosolyogtam rá, neki pedig ismét megjelent a pír a füle tövében, ahogy gyengéden ismét megcsókolt.

- Akkor menjünk, Drága! - fonta ujjait az enyémek közé, majd fejével a konyhapulton pihenő tál felé intett. - Ennek még úgyis hűlnie kell egy kicsit.

Nem válaszoltam semmit, csak mosolyogva bólintottam, még egyszer gyengéden megpusziltam csodálatos ajkait, majd rászorítottam ujjaira és kézen fogva bevezettem a nappaliba.

A legszebb ajándék a világon az a kifejezés volt, ami az arcára kiült, amikor beléptünk az ajtón és körbenézett a gondosan feldíszített helyiségen.

- Nagyon ügyes vagy, Édes! - bújt az oldalamhoz és egy finom puszit adott az arcomra.

- Nem is igaz... - Éreztem, most az én fülem vált vörösbe. - Én nem is... nem is lett olyan jó.

- Nekem igen - válaszolta határozottan. - Mert az én Szerelmem csinálta.

Ismét adott egy gyors puszit, ezúttal a szám sarkára, majd magával húzott a kanapéra, hogy mellém telepedhessen és fejét a vállamra hajtva hozzám bújhasson.

- Nagyon szeretlek, ugye tudod? - motyogta és arcát a vállamhoz dörgölte.

- És én is téged, Drágám - tűrtem ismét füle mögé haját és közben ujjaim hegyével végigsimítottam puha bőrén. Teljesen elgyengültem a látványtól, ahogy ő mindezt élvezve lehunyta a szemeit és boldogan elmosolyodott. - Amúgy pedig... - kotortam elő a távirányítót, közben egy pillanatra sem akarva elmozdulni mellőle, és egy gombnyomással elindítottam a zenét.

Az a csillogás szemei sötétzöld tükrében felülmúlhatatlanok voltak.

- Tudod-e, hogy milyen boldoggá teszel? - szólalt meg fátyolos hangon.

- És te, hogy te is engem? - kérdeztem vissza, majd gyengéden megcsókoltam. - Boldog karácsonyt, Életem!

- Boldog karácsonyt neked is, Szerelmem! - suttogta a számba, majd szorosan hozzám bújt.

- Amúgy... - folytatta pár pillanattal később -, van egy kis meglepetésem neked.

- És mi lenne az? - kérdeztem, talán túl gyorsan is. Arcán ettől felvillant a mindentudó mosoly. Pontosan tudta, milyen türelmetlen tudok néha lenni... Na jó, sokszor.

- Mindjárt megtudod - puszilta meg gyengéden a számat, majd kibontakozott ölelésemből, hogy a szekrényhez siessen és annak mélyéről előkotorjon egy gondosan feldíszített csomagot. - Ez a tiéd, Drága - nyújtotta át, majd hosszan megpuszilta az arcom és ismét karjaimba simult.

- Mi lehet ez? - kérdeztem, kíváncsi mosollyal az arcomon, de inkább csak magamtól. Tudtam, Ő úgysem válaszol rá. Tudjam meg úgy, hogy kibontom!

Nem volt túl nagy csomag. Pont a kezembe simult, ujjnyi vastag téglalap alakú valami, gondosan becsomagolva és masnival átkötve.

- Talán egy könyv? - találgattam.

- Majd meglátod - puszilta meg ismét az arcom és a szemem sarkából láttam, ahogy csillogó szemekkel figyeli minden mozdulatomat.

Nem húztam tovább az időt, óvatosan kibontottam a szalagot, hogy aztán a csomagolópapírt is lefejtsem az ajándékról.

Szeretem a meglepetéseket, de csak úgy, ha nem számítok rá már előre. Nagyon rá tudom hergelni magam és most is a szívem már a torkomban dobogott, ahogy remegő ujjakkal lefejtettem az utolsó csomagolóanyag-darabot is, hogy aztán felemeljem a sötétbarna kötésű noteszt.

- Ez... - ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy az ismerős kis tárgyra néztem.

- Igen, Drága - válaszolta izgatottan.

- Te... megőrizted? - néztem rá meghatottan.

- Még szép! - szaladt fülig a szája. - Az első találkozásunkat juttatja eszembe.

- De... mikor is volt már az? Évekkel ezelőtt. Azt hittem, már rég nincs meg.

- Pont ez a lényeg - nyomott egy cuppanós puszit az arcomra. - Örülsz neki?

- Nagyon - válaszoltam meghatottan, ahogy végigsimítottam a notesz fedelén.

Nem volt egy különösebben rendhagyó tárgy. Egy sima, egyszerű, bőrkötésű notesz. Tetszett, az tény, és tetszett már akkor, évekkel ezelőtt is, de alapvetően csak ennyi. Nem is kerítettek nagy feneket neki.

Egy könyvesboltban osztogatták egy szerző-olvasói találkozó alkalmából. Engem sosem izgattak különösebben az ilyen sztárolási-szokások. Figyelemmel kísértem néhány író munkásságát, mivel a nevük számomra garanciát jelentett a jó olvasmányélményre, de ennyi. Nem érdekelt, hogy honnan jött az ötlet, nem érdekelt, mennyi a történetek valóságalapja, hogy hogyan gondolkodik a szerző, hogyan él, hány macskája van. Semmi ilyesmi. Nekem csak az számított, amit a könyvei elmondtak.

Ennek ellenére erre az eseményre mégis elmentem. Talán a társaság vonzott, vagy csak ki akartam mozdulni valahová. Nem tudom már, de most, évekkel később, áldottam azt a röpke gondolatot, ami meggyőzött róla. Igaz, a találkozó nem volt különösebben nagy szám és a nagy attrakciónak szánt noteszosztás, ami egyébként elérte sikerét, mert a jelenlévők pillanatok alatt elkapkodták majd mindet, szintén nem vonzott annyira. Igaz, leginkább azért, mert nem sok mindenre tudnék használni ilyesmit. De aztán... ha már itt vagyunk, és ingyen van, gondoltam, és én is a pult felé indultam, ahol a kis könyvecskéket felhalmozták.

Persze, amilyen az én formám, mire oda értem, már csak egy notesz maradt. Ahogy pedig érte nyúltam, a semmiből megjelent egy másik kéz is és szinte egyszerre telepedett rá az enyémmel az apró tárgyra. Amikor pedig felemeltem a tekintetem, hogy "riválisomra" nézzek, életemben először pillantottam meg azt a magával ragadó kerekded arcot, hátra fogott feketés barna hajjal keretezve, és azoknak a zöld szemeknek a tavait, amikben egy pillanat alatt elsüllyedtem. Egy életre.

- Majdnem összevesztünk rajta - rántott vissza nevető hangja a jelenbe, a karácsonyi illatokkal teli nappalink kanapéjára.

- Na az azért enyhe túlzás! - nevettem fel én is. - Nem ragaszkodtam hozzá annyira, csak már akkor is úgy elvetted az eszem, hogy nem tudtam, mit reagáljak.

- Szóval azért kerülgettük egymást percekig, hogy kié legyen a notesz, mert összezavarodtál, Drága? - mosolygott.

- Valahogy úgy - nevettem kényszeredetten és arcomat ismét a pír melegsége öntötte el. - De végül csak odaadtam.

- Aham. Egy randiért cserébe - kuncogott csintalanul.

- Hé! Pontosan tudod, milyen volt az nekem. Még sose hívtam el randizni senkit így korábban. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha nem úgy reagálsz...

- De úgy reagáltam - puszilta meg gyengéden a számat. - Már akkor is tetszettél.

- I-igen? - hebegtem, miközben még jobban elöntötte a pír az arcomat.

- Igen, Édes... Kinyitod a noteszt? - nézett rám huncut mosollyal az arcán. - Az első oldalon.

Értetlenül összevont szemöldökkel fordultam a még mindig a kezemben pihenő könyvecske felé. Már önmagában a tény, hogy megőrizte, rengeteget jelentett nekem, de arra az amúgy teljesen logikus következtetésre nem is jutottam el, hogy valószínűleg nem üresen.

Ahogy felütöttem az első oldalt, rögtön elém is tárultak a gyöngybetűivel írott szavak. Bizonytalanul Rá néztem, Ő pedig csak bólintott és figyelte, ahogy ismét a notesz felé fordulok és olvasni kezdem a szavait:

"Úgy néz ki, sokkal többet találtam ennél a notesznél. Meglátjuk, hogy alakul, de ez a lány, azt hiszem, könnyen elvarázsolhat. Várom a péntek estét."

Bizonytalanul összeráncoltam a szemöldököm és felé fordultam.

- Ezt... ezt akkor írtad?

Heves bólogatás volt a válasz.

- Rögtön utána. Miután megbeszéltük, hogy péntek este érünk rá legközelebb mindketten, és először le tudtam ülni pár pillanatra, rögtön - nézett rám csillogó szemekkel. Egy pillanat alatt elolvastam attól a rengeteg szeretettől, ami abból a tekintetből áradt.

Alig tudtam elszakítani pillantásomat az övétől, hogy felületesen, de végigpörgessem a noteszkét. Már egy üres lap se volt benne. Mindenhol sebtében lefirkantott bejegyzések, beragasztott tárgyak, apróságok kaptak helyet.

- Mindent megőriztem, amit csak tudtam a kapcsolatunkból - mosolygott, figyelve, ahogy néha felcsillan a szemem, mikor ráismerek egy-egy belépőre, bugyuta papírmadárkára, amit hajtogattam neki, hogy lenyűgözzem, közös fényképekre, majd...

Az egyik oldalnál megálltam, amit teljes egészében egy beragasztott szalvéta foglalt el.

- Ez az egyik első randinkról való - mondta. - Amikor te főztél nekem.

- Ne túlozzunk! - nevettem fel zavartan. - Főzni akartam. És egy összeégett sütő meg rendelt pizza lett belőle.

- De ugye tudod, hogy engem mindez egy cseppet sem érdekelt? - simogatta meg gyengéden az arcom.

- Igen... - suttogtam, miközben a szalvétát néztem, amire filctollal csak négy szó volt lefirkantva: "Azt hiszem, szerelmes vagyok." De, ami még jobban megragadta figyelmemet, a szöveg mellett kisebb-nagyobb foltok voltak beleszáradva az anyagba. - Ez... - vörösödtem el jobban, mint valaha. Az ő arca viszont még jobban felvirult.

- Az. Akkor ültettem fel az én drága desszertemet az asztalra és... - Kezét gyengéden a combjaim közé csúsztatta és végigsimított nadrágom ágyékrészén, amitől csak még jobban elpirultam, miközben szüntelenül a gyönyöröm által hagyott nedvességnyomokat néztem a szalvétán.

- De semmi baj, Drágám - puszilta meg gyengéden az arcom. - Csodálatos volt az az este.

- Tudom - fordítottam el a fejem és gyengéden megcsókoltam őt. - Aznap szerettem beléd én is.

Az ő szemei is csillogtak a meghatottságtól, ahogy az enyémekbe nézett.

- És köszönöm ezt a csodálatos ajándékot - simogattam meg az arcát. - Én... nem is tudom, hogy viszonozhatnám. Én... nem készültem semmi ilyesmivel.

- Semmi baj, Szerelmem - lehelt finom csókot a számra. - Nekem már te is épp elég nagy ajándék vagy.

- Hogy... én? - kérdeztem meghatottan, mire ő csak bólogatott.

Egy pillanatra elgondolkodtam a noteszt nézegetve, majd ismét felé fordultam.

- Kicsim... Nem akarod behozni a sütit...? Biztos eléggé kihűlt már.

Bugyuta próbálkozás volt, már akkor is éreztem, de ő, szerencsére, azonnal vette a lapot. Arcán mindentudó mosoly jelent meg és szó nélkül bólintott, majd hosszan megpuszilta az arcom és feltápászkodott a kanapéról.

- Mindjárt jövök is.

- Rendben - válaszoltam bizonytalanul. - De nem kell sietni.

Huncut mosollyal az arcán rám mosolygott, majd becsukta maga mögött az ajtót, miután kilépett rajta.

Gyorsan felugrottam én is. Nem tudtam, mennyi időm lehet. Mint egy őrült, olyan sebesen kezdtem kotorgászni a szekrényben, míg végül nem találtam egy elég vastag vörös szalagot. Majd előkerestem a Mikulás-sapkámat is.

Elégedetten elmosolyodtam és az ajtó felé pillantottam, megbizonyosodva arról, hogy Ő még mindig nem jött vissza és gyorsan munkához láttam.

Éppen elkészültem, amikor kopogtatott az ajtón.

- Bejöhetek? - kérdezte, ugyanolyan izgatottságtól csengő hangon, mint ami bennem is munkált.

- Gyere! - kiáltottam ki, talán túlzottan is elfúló hangon.

Amikor benyitott, nem volt semmi a kezében. Szerencsére, mivel a látványtól azonnal el is ejtette volna. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne vörösödjek fülig, ahogy figyeltem elnyíló száját és kikerekedő szemeit, miközben végigpillantott rajtam. Ott feküdtem a kanapén elnyújtózva... meztelenül. Nem volt rajtam semmi más, csak a csípőm körül masnira kötött vörös szalag és a fejemen a sapka.

- Nem süteményért mentél, Édes? - kérdeztem, huncut éllel a hangomban.

- A... a konyhaasztalon... van - hebegte, bizonytalanul hátra pillantva, mintha már abban sem lenne biztos, hogy a konyha ott van, ahol hagyta.

- Helyes - válaszoltam vigyorogva. - Akkor gyere! Van itt neked egy kis másfajta finomság - tettem szét enyhén, jelzésértékűen a lábaimat.

- Nem kell kétszer mondanod - mosolyodott el és máris elkezdte ledobálni magáról a ruháit, hogy aztán meztelenül rám vesse magát és szenvedélyesen megcsókoljon.

Boldogan magamhoz öleltem és élveztem, ahogy puha bőre az enyémhez simul. Halkan szájába doromboltam, majd elsuttogtam az utolsó három szót, amit aznap este, még a néma boldogságban elfogyasztott vacsorát beleértve is ki tudtam mondani: - Boldog karácsonyt, Szerelmem!

***************************************************************

Ha tetszett, olvasd el a történetben is emlegetett, egymásba szeretős randi sztoriját is, itt: Randi