Ég veled!

Megjegyzés: Ez a történet a Szomszédlány-sorozatom (A szomszéd lány; Vizsga után; Barátnők; Nyár végén; Új barátságok, új kihívások; Vízválasztó) befejező része. Úgy döntöttem, Szomszédlányt nem szerepeltetem már több történetben. Emellett a Látogatás Sorinánál című történetemnek is szerves folytatása. Előbbiek ismerete nem kötelező, de az alaphelyzet megismeréséhez fontos lehet, utóbbié viszont erősen ajánlott, bár a történet anélkül is érthető, és talán élvezhető is lehet.

************************************************************

A tetőn ültem. Az enyhe téli idő hívogatóan hatott, én pedig nem tudtam benn maradni a négy fal között. Csak ki kellett mozdulnom valahova, ahol senki sem zavar. Így hát csak ültem ott, a kabátomba burkolózva, és bámultam az ölemben heverő levelet.

Szöget ütött a fejembe, amit Sorina mondott. Most, ahogy végiggondoltam, mióta visszajöttem hazulról az ünnepekről, semmit nem hallottam a szomszéd lakásból. Semmi zajt. Még egy nyikkanást sem. Ez persze akkor nem zavart. Legalább csendben készülhettem a vizsgáimra. Ilyenkor úgyis minden apró nesz megzavar a tanulásban. De, visszagondolva, tényleg különös az egész. Hiszen Szomszédlány kistesói, már csak életkori sajátosságaikból fakadóan is, egész nap úgy rohangáltak fel-alá, mint akiket felhúztak. De az ünnepek óta...

Csak azt nem értettem, mikor mehettek el. Ha már egy kevés szöszmötöléstől a plafonon vagyok, hogy ne vettem volna észre azt a ricsajt, amivel egy költöztetés jár? Hacsak...

Már jó előre szánt szándékkal úgy intéztem a vizsgáimat, hogy egy héttel karácsony előtt már otthon lehessek. Valószínűleg ők meg épp akkor költöztettek ki. Így Szomszédlány nem tudott elbúcsúzni. Bár, persze, marhaság. Egy költözést nem egyik napról, a másikra határoz el és kivitelez az ember. Már jó előre tudnia kellett. Vagyis nem nem tudott, sokkal inkább nem akart búcsút mondani. Legalábbis először ezt hittem. Aztán megtaláltam a levelet.

Rossz szokásom, de nem szoktam túl sűrűn kinyitni a postaládát. A küldeményeim kilencvenkilenc százaléka úgyis kilóg a kis tákolmányból, nem kell előhalászni a kulcsot, hogy kiszedhessem belőle. Ami meg marad, azt elég havonta egyszer. És most, amikor rászántam magam és kinyitottam a levélszekrény ajtaját, rögtön ki is esett belőle egy kis méretű boríték, benne egy összehajtogatott papírral.

Csak bámultam a kézírását, mint egy idióta, aki most lát életében először ilyesmit. És, ehhez mérten, eleinte fel sem fogtam, ami rajta állt. Csak egy dolgot: Elment. Tényleg elment. Azt nem írta, pontosan hova. Valószínűleg nem akarta, hogy utána menjek. Csak annyit írt, hogy az apja munkát kapott valahol távol. Egy olyan állásajánlatot, amit nem lehetett visszautasítani. A családja pedig támogatta, szóval szedték a cókmókjukat és usgyi.

Először mérges voltam. Hogy lehetett ennyire érzéketlen, hogy elrángassa a lányát is, akarata ellenére, egy teljesen új helyre, úgy, hogy ide is csak két éve költöztek? Aztán lassan megnyugodtam, és rájöttem, a dolgok sosem ennyire egysíkúak. És ahogy újra olvastam a levelet, újra és újra, egyre inkább rájöttem, hogy Szomszédlány sem ellenezte a dolgot. Sőt.

A levél nagy része magyarázkodás volt. Vagy... sokkal inkább bocsánat kérés. Rájött, hogy beleesett a kamasz lányok tipikus hibájába. Azt hitte, ő már felnőtt. Elvégre, már betöltötte a tizennyolcat, de már előtte is... tizenhat felett az élet már nyitva áll az ember előtt. És ez az egyik legnagyobb hazugság. A felnőttség ugyanis nem az évek számától függ. Csakhogy ahhoz is kell egy érettség, hogy az ember ezt felfogja. Ebben a korban pedig az ember lánya mindenkinek hisz, csak annak nem, aki rá akarja ébreszteni valamire, amit neki nehezére esik, és tulajdonképpen nem is akar elfogadni.

A kamasz kor persze erről szól. Hibákat hibákra halmozunk, átgázolunk mindenen és mindenkin, nem törődve tetteink következményeivel. Az igazi érettséget, a valódi felnőtté válást, vagy legalábbis annak egy igen sarkallatos lépcsőjét pedig az jelenti, amikor minderre rájövünk, és, az egész próbájaként, megpróbáljuk kezelni valahogy. Van, aki a háta mögött hagyja a múltat. Elfogadja, hogy ennek így kellett lennie, hogy azzá váljon, aki lett, és tovább lép, hogy ezen túl már jobb ember lehessen. Mások megbánják, milliószor bocsánatot kérnek és igyekeznek jóvá tenni. Megint mások meg megpróbálják elfelejteni.

Szomszédlány azt az utat választotta, hogy teljesen lezárja ezt az életét és újat kezd ott, ahol senki sem ismeri. Persze ez nem cssk az ő döntésén múlt, de pont jól jött neki.

Ezek után pedig már nem tudott a szemembe nézni. Vagy legalábbis nem akart. De ezt a levelet meg kellett írnia, hogy bocsánat kérjen. Felelőtlen volt, belátta, bár én magamtól sosem mondtam volna ilyet rá, még magamban sem. Túlságosan szerettem azt a kölyköt, bármi is történt. De ő bánta, hogy annyiszor játszott az érzéseimmel, úgy, hogy talán egyikünk se vette észre.

Érzelmek terén sosem voltam különösebben otthon. Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem iránta, de amikor felvittem magamhoz, aztán végig kellett néznem, ahogy Hugi karjaiba omlik... Ezt ő is külön kiemelte, mennyire bánja. Talán így volt a jobb, hogy így történt, de a tüske attól még megmaradt. Azt hitte, már elég felnőtt, hogy neki mindent szabadjon, de nem látta át, mik a tettei következményei.

De most már látja. Látja és most már nem fogja elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát. De én ezt már nem fogom látni. Az útjaink külön válnak, hogy elfele tartsanak, messze a végtelenbe. Egyikünk se tudhatta, látjuk-e még egymást valaha is, de ha igen, akkor már egyikünk se lesz ugyanaz.

Összehúztam magamon a kabátot és tovább bámultam a sorait. Mindannyian követünk el hibákat. Én nem haragudtam rá ezért. Őszintén, egy percig sem. Sajnáltam, hogy elment, de talán ez kellett ahhoz, hogy ő megbocsásson magának. Másokat talán nagyon megbántott, amiért vezekelni akar, de az én emlékeimben mindig legfeljebb egy szerencsétlen kamasz marad, aki talán egyszer majd jobb ember lesz azáltal, hogy ezeket átélte.

Elmélkedésemből ajtónyílás hangja térített magamhoz. Összerezzentem és felkaptam a fejem, hogy Hugi alakját pillantsam meg a lépcsőháznál.

- Mit csinálsz idefent, Brigi?

- Semmit - válaszoltam, kicsit talán túl hirtelen is, és gyorsan a zsebembe gyűrtem a levelet, miközben felálltam.

- Gyere be! - lépett oda hozzám és megérintette a karomat. - Még a végén megfázol.

- Nincs is annyira hideg - tiltakoztam.

- Nem baj. Attól még, hogy nem érzed, nem biztos, hogy nem is árt.

- Oké, oké! - emeltem fel megadóan a kezem. - Úgy lesz, mami.

Összevonta a szemöldökét. Nagyon nem szerette, ha így szólítom. Én viszont csak békítőleg rá mosolyogtam, gyengéden megpusziltam az arcát és besiettem a lépcsőházba. Ahogy a zsebembe dugtam a kezem, megéreztem az összegyűrt levelet, és arcomra keserű mosoly ült ki.

- Nekem is hiányozni fog - szólalt meg mögöttem Hugi.

- Mi? Hogy? - néztem rá megrökönyödve.

- Szomszédlány. Ugye nem hiszed, hogy nem tudom, az ő levelét olvastad?

- De... Hogyan...?

- Honnan tudom? - mosolyodott el. - Nem mindenkinek tart ennyi ideig észrevenni a hirtelen beállt csöndet - paskolta meg gyengéden az arcomat és halkan felnevetett. - És láttam a levelet is a postaládában, ami mára eltűnt.

- De... ha láttad...

- Nem szóltam, mert jobb volt, hogy te találtad meg, nem?

- De - ismertem be végül és lehajtottam a fejem.

Hugi elmosolyodott és finoman magához ölelt.

- Minden rendben lesz, Nővérkém. Az élet megy tovább.

Igen, gondolta, miközben megmarkoltam a gyűrött papírt a zsebemben. Az élet megy tovább. Az emberek útjai néha találkoznak, néha elválnak egymástól. Ez az élet rendje, és a mi dolgunk az, hogy tovább haladjunk, egyre csak előre.

Most pedig, ha már élőben nem köszönhettem el tőle, csak a távolba suttoghattam, némán: Remélem, boldog leszel, Szomszédlány. Vagy, így, hogy már többé nem vagy a szomszédom, miért ne szólítsalak a valódi neveden? Isten áldjon, Anna! Ég veled!

Látogatás Sorinánál

Megjegyzés: Ez a történet a Sorina-sorozatom (Vízválasztó, Sorina, Látogatás az Infernóban, Megnyitó, Egyetem) újabb eleme, azonban, remélhetőleg, javarészt ezek ismerete nélkül is értelmezhető és élvezhető.

*********************************************************************

A hangos zihálás betöltötte a helyiséget, miközben mindent elárasztott az izzadtságszag. Nem vagyok egy nagy fetisiszta. Sőt, mi sem áll távolabb tőlem, minthogy a testszag szexuális vonzerejét istenítők táborát erősítsem. Most azonban ez az atmoszféra mégis elindított bennem valamit. Vagy lehet, sokkal inkább a látvány volt az. De persze kit ne hozna izgalomba, ha ilyesmi tárul a szeme elé.

Csak álltam ott, a kis lakás ajtajában, teljesen földbe gyökeredzett lábbal. Még ahhoz is alig volt lélekjelenlétem, hogy az ajtófélfának támaszkodjak. Az se segített túl sokat, hogy a még mindig csak puritán praktikussággal berendezett lakásban semmi nem volt, ami terelte volna a tekintetemet. Így minden figyelem csakis arra a kicsi de hihetetlen erőt sugárzó alakra koncentrálódott, aki a szoba egyik végében, feszülő sortra és sportmelltartóra vetkőzve, hangos nyögések kíséretében csépelte a plafonra fellógatott bokszzsákot.

Volt abban valami légies dinamika, ahogy súlyát egyik lábáról a másikra helyezte és egész teste mozdult minden egyes ütésnél, ugyanakkor az egész testén megfeszülő izmok mégis határtalan erőt sugároztak. Paradoxon, mi? De talán épp ez volt az, ami magával ragadott. A határtalan szépség után persze, hiszen hazudnék, ha azt mondanám, figyelmem hatalmas részét nem az izzadtságtól csillogó bőr, a kislányosan bájos arc és a minden mozdulatnál meglóduló lófarokba fogott világos vörös haj kötötte le.

És még talán órákon keresztül suhanhattak volna végig a szuperlatívuszok a fejemben, ha egyszer csak nem térít magamhoz egy nevetve csilingelő hang.

- Hé! Most akkor bejössz vagy sem?

Egy sűrű pislogásokkal teli másodpercbe telt, mire rájöttem, a világító kék szemek rám szegeződnek.

Először csak megráztam a fejem, majd elmosolyodtam.

- Még élvezem egy kicsit a látványt.

- Szépen vagyunk - kacagott fel Sorina, miközben a törölközőjéért nyúlt. - Ide jár mozizni a kisasszony? Még a végén megbánom, hogy adtam neked kulcsot a lakásomhoz.

- Ó! Azt majd akkor fogod, ha fizetővendégeket is hozok - somolyogtam.

- Fogd be! - kacagott fel és az arcomba vágta összeizzadt törölközőét. A fent említett fetisisztáknak valószínűleg maga lett volna a mennyország az az... "illat", ami az orromba tolult, nekem viszont az a tudat, hogy ez az ő testéből származik, épp hogy csak elviselhetővé tette.

Sokat gondolkozni ezen viszont nem maradt már időm, mert mire lehámoztam arcomról a törölközőt, már ott is állt előttem, hogy átöleljen és hosszan megpuszilja az arcom üdvözlésként.

- Régen láttalak - mosolygott töretlenül.

- No igen. Elég elfoglalt voltam - húztam a szám. - A vizsgaidőszak már csak ilyen.

- Ó! Értem - suhant át egy másodpercre az aggodalom az arcán, de aztán ismét magára öltötte szokásos mosolyát. - De azért jól sikerültek a vizsgák, ugye?

Nem válaszoltam semmit, csak vállat vontam és viszonoztam mosolyát.

- Mindenesetre kiérdemeltem a kegyet, hogy összeizzadj - viccelődtem, mire ő elkerekedett szemekkel tett egy lépést hátra, hogy végignézzen ruhám elején, ahol a nedvesség szépen kirajzolta teste karcsú körvonalát.

- Jaj! Ne haragudj! Gyorsan lezuhanyzok, aztán mesélhetsz - puszilta meg ismét az arcom és már sietett is be a fürdőszobába.

- És miért aztán? - léptem huncut mosollyal az arcomon a, talán pont hogy szándékosan nyitva hagyott fürdőszobaajtóba. - Elvégre nem a szádat mosod ki, nemde?

- Hé, hé, hé! Csak nem kukkolni akarsz? - szorította melleihez a már levetett sportmelltartót, szemei azonban közben is csintalanul szikráztak, ahogy kivillant fogsora is nevetés közben.

- Ki tudja - vigyorogtam én is, mire ismét felnevetett és most az eddig kebleit takaró ruhadarabot vágta az arcomba.

- Akkor élvezze a műsort, B kisasszony!

Nekem pedig nem is kellett kétszer mondani. Mire megszabadultam az arcomra tapadó, összeizzadt szövetdarabtól, Sorina már teljesen meztelenül lépett be a zuhany alá.

Ha a korábbi látvány magával ragadó volt, ez egyszerűen mesés. Bár, ahogy egyre távolabb kerülök a kamaszkortól, egyre inkább osztom azt a véleményt, hogy az igazán izgató nem a teljes meztelenség, nem a legintimebb testtájak leplezetlen látványa, hanem az olyan pillanatok, amikor tudod, csak hajszálon múlik, hogy láss valamit, de tulajdonképpen nem is látsz semmit. Ezért jobbak a mindent megmutató pornográf képeknél azok az aktok, ahol a modell ugyan anyaszült meztelen, de a szemérmét eltakarja egy comb, a melleit meg egy kar. Így pedig pár négyzetcentiméternyi vállon, oldalon és derékon kívül nem is látunk többet, mintha a delikvens bikiniben lenne, de a különbség... na az igen.

De persze annak kétségtelenül fából van az a bizonyos, létező vagy nem létező, szerve, aki nem élvezi, ha egy gyönyörű lány meztelenül zuhanyzik, épp az orra előtt. Pláne ha az a lány ilyen álomszép. Nem is tudtam levenni a tekintetem a karcsú test feszes izmaira tapadó hófehér bőrről, arról a csodás hátról és a formás fenékről. Gyönyöröm tárgya pedig még élvezte is tekintetem simogatását, sőt, rá is játszott egy kicsit, ahogy ringatta csípőjét.

- Tetszik, amit látsz? - nézett hátra mosolyogva a válla felett. Egy pillanatig nem is tudtam mit reagálni, majd rávillantottam talán a lehető legbárgyúbb mosolyt, ami csak létezik, ismét vidám nevetést csalva elő belőle.

Gyorsan végzett a zuhanyzással és megszárította a haját, hogy aztán, csak egy köntöst magára húzva, ismét hozzám lépjen, megpuszilja az arcom, majd gyengéden összeborzolja a hajam.

- Hé! - nevettem fel, miközben összezilált fürtjeim igazgattam. - Ezt most miért kaptam?

- Mert huncut vagy.

- Ezt nem tagadom - kacagtam vele együtt.

- Na, gyere inkább! - mosolygott rám és megfogta a kezem. - Csinálok egy kis kaját az én okos egyetemistámnak is.

- He? - néztem körbe. - Rejtegetsz itt még valakit?

Erre már nem válaszolt, csak ismét felnevetett, megpuszilta a szám és gyengéden összeborzolta a hajam, mielőtt, kiment volna a kis amerikai konyhába.

Miután láttam edzés és zuhanyzás közben, az, ahogy halkan dudorászva, a derekát riszálva serénykedett a konyhában, már szinte jutalom műsor volt. Akár már általános testhelyzetemnek is nevezhettük volna, ahogy féloldalasan a falnak dőlve figyeltem munkálkodását. Közben kikérdezett a vizsgákról, megállapítottuk, milyen hülye is pár tanár, miközben lassan elkészült az étellel. Ő már aközben tömte a szájába a palacsintákat, miközben az enyémeket kirakta az asztalra.

- Jutalom a jó eredményekért - kacsintott rám, miközben kihúzta nekem a széket.

Mitagadás, tényleg megéheztem már. Egy adag finoman elkészített palacsintát pedig sosem utasítanék vissza, így azonnal leültem, megragadtam az egyik jól megtömött tésztarudat, hogy belemélyesszem a fogaimat. De ekkor ért csak az igazi meglepetés.

A szemeim könnybe lábadtak és szinte azonnal visszaejtettem a tányérba a palacsinta maradékát, miközben hevesen köhögni kezdtem.

- Mi van ebben? - néztem a számat maró étek roncsaira.

Sorina először felvonta a szemöldökét, majd sokat sejtő mosoly ült ki az arcára.

- Paradicsom, sárgarépa és csili. Miért?

- Paradicsomos, sárgarépás, csilis palacsinta? - néztem rá megrökönyödve.

- Igen - kacagott fel. - Eredeti Sorina-féle recept. Talán nem ízlik?

- Hát... A palacsintát szeretem. A paradicsomot és a répát is... De a három valahogy nem illik nekem össze... Plusz a csili... - köhögtem még mindig és mohón nyeldekeltem a pohár vizet, amit töltött nekem.

- Na szépen vagyunk - kacagott. - Először meglesel, ahogy edzek, aztán kukkolsz, miközben zuhanyzok, most meg a főztöm fumigálod? Szépen vagyunk.

- Hé! Tehetek én róla, hogy ilyen finnyás a szervezetem? - kacagtam fel. - Azért meg nem hibáztathatsz, hogy szeretem a szépet - markoltam bele gyengéden a fenekébe.

- Ó! Akkor talán ez jobban ízlene? - nevetett tovább, miközben tenyerébe fogta az arcom és gyengéden megcsókolt.

- Mmm! - nyaltam végig az ajkaimat. - Autentikus spanyol ízek.

- Örülök, hogy tudok olyat is, ami ízlik - kuncogott, miközben megpuszilta a szám.

- Ó! Tudsz te. Nagyon is - markolásztam tovább a fenekét a köntösén keresztül. - És tudsz mást is, amit megkóstolnék, bontottam ki az övét, hogy szétnyissam a ruhadarab szárnyait és combjai közé toljam a kezem, kitapintva kezdődő nedvességét.

- Az ízlene? - kacagott.

- Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg - válaszoltam, huncut mosollyal az arcomon, és, ki se várva reakcióját, lábai közé fúrtam az arcom.

A helyiséget ismét nyögések töltötték be, ezúttal azonban már egész más jellegűek, miközben hajamba túrt és előre tolta ágyékát, élvezve, ahogy nyelvemmel szeméremajkait izgatom, majd lassan végignyalok közöttük.

- Mmm! Ez az igazán nekem való étek - nyaltam körbe ajkaimat, letisztogatva rájuk ragadt nedveit, és csillogó szemekkel felmosolyogtam rá.

- Akkor menjünk át a másik "asztalhoz"! Ott könnyebben elfogyaszthatod - válaszolta cinkosan, miközben az arcom simogatta.

Nem kellett megmagyaráznia, azonnal tudtam, hogy érti. Nem is teketóriáztam, gyorsan a karjaimba emeltem és az ágyhoz vittem őt.

A következő perceket arccal a combjai között töltöttem, miközben ő a lepedőt markolva zihált. Aztán, amikor egy hangos sikoly kíséretében arcomba terítette gyönyörének nedveit, megszabadítottam köntösétől és végigcsókoltam puha bőrét, hogy aztán mellé heveredjek és ajkait kényeztessem. Ő azonban nem vesztegette sokáig az időt. Amint egy pillanatnyi lélegzethez jutott, ezúttal ő nyomta arcát lüktető ágyékomhoz.

Az egész lényéből feltörő spanyol temperamentum szinte lángoló tűzként árasztott el, hogy hamarosan az én testem is megfeszüljön a kéjtől.

Még óráknak tűnő percekig hemperegtünk az ágyban. Vagy perceknek tűnő órákig? Ki tudja? Végül viszont teljesen kimerülve terültünk el a lepedőn.

- Üdítő tudni, hogy továbbra sem veszett ki belőled a spanyol vér - viccelődtem, levegő után kapkodva.

- De te sem panaszkodhatsz - simított végig az oldalamon és megpuszilta a vállamat. - Elveszed minden erőmet, pedig a tányérojat is el kellene mosogatni.

- Majd a kis segítőd megcsinálja - öleltem magamhoz. - Biztos örülni fog, ha segíthet.

- Kire gondolsz? - nézett rám komolyan.

- Hát Szonszédlányra. Mégis kire? - vontam össze a szemöldököm értetlenül.

- Ó! Hát nem tudod? - lepődött meg.

- De mit?

- Ő már nincs itt. Pár hete a családja úgy döntött, elköltöznek.

- Elköltöznek? De hova?

Megvonta a vállát.

- Elegük lett a fővárosból. Valahova vidékre. Még az is lehet, hogy külföldre. Nem közölte velem.

- Velem se... - válaszoltam elgondolkodva.

- Lehet, nem akart nagyon búcsúzkodni - mondta színtelen hangon.

- Lehet... - révedtem a semmibe.

- Mindenesetre - folytatta, kicsit vidámabb hangon -, hiába fürödtem le, most annyira tocsogok mindenben, hogy mehetek megint - tápászkodott fel az ágyból. - Meg neked is kellene majd.

- Hé, - tértem magamhoz egy pillanat kihagyással és elmosolyodtam. - Ne pazaroljuk annyira a vizet! Fürödjünk inkább együtt!

Sorina felnevetett és szó nélkül kézen fogott, hogy a fürdőszobába vezessen. A zuhany alatt ismét egymás karjaiba simultunk és ajkaink összefonódtak, miközben élveztük egymás testének melegét.

Gondolataim azonban időről időre visszatértek Szomszédlányhoz. Elment. Tényleg elment. És valószínűleg örökre.

*******************************************************************

A történet folytatása nem sokára olvasható majd Ég veled! címmel.

Kölyök

Megjegyzés: Íme az "A fotós" című történettel megkezdett két részes alkotás második fele. Ez jelentősen rövidebb, és lényegét csak a másikkal együtt olvasva nyeri el (anélkül igazából értelmetlen is), de remélem, így is tetszeni fog.

*************************************************************************

            Amikor hazaértem, Szomszédlány az ajtóm előtt ücsörgött. Hátát a falnak döntötte, kezében egy félig üres sörösüveg lógott és némán bámult maga elé.

– Hello! – próbáltam rámosolyogni, de én is éreztem, eléggé erőltetett a kifejezés.

Felemelte a fejét és egy pillanatig úgy bámult rám, mintha nem ismerne fel, majd ismét ugyanafelé a pont felé fordult, amit eddig kifejezéstelenül bámult.

– Hello! – köszönt vissza, és a szájához emelte az üveget.

Egy ideig csak némán álltam felette. Nem tudtam, mit tehetnék. Vagy mit mondhatnék. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve leheveredtem mellé én is a padlóra, kezeimet a térdemre támasztottam és figyelmesen néztem arcát, igyekezve ugyanakkor nem tolakodónak lenni.

– Minden rendben?

– Persze – mosolyodott el. Még egy kis nevetést is kierőltetett magából, de már én éreztem kínosan magam ennek a mű volta láttán. – Mi baj lenne? – Igyekezett könnyeden beszélni, de kerülte a tekintetem.

– Nem jöhet össze mindig minden – próbáltam nyugtatni. – Van ez így. Én sajnos nagyon is jól tudom.

– De miért? – emelte rám a tekintetét, levetve most már minden álcát. Hangjából immár csak a színtiszta keserűség sütött. – Nem kellettem neki? Nem voltam neki elég jó?

– Ugyan már, Kölyök! – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Hiszen te is láttad, hogy zabált téged. Szerintem rád is veti magát egyből ha…

Nem fejeztem be, de látszott, megértette.

– Kölyök, mi? – Nem éreztem semmiféle megvetést vagy haragot a hangjában. Teljes lelki nyugalommal mondta ki és ismét beleivott a sörébe. – Úgy nézek én ki, mint egy tejfölösszájú kis taknyos? – Tekintetét rám szegezte, de sejtettem, nem vár erre konkrét választ.

– Csak megilletődött – próbáltam mentegetni Sorinát. – Látszott rajta, hogy rád indult. De eredetileg mégiscsak azért voltál ott, hogy a portfoliójába készítsen rólad pár képet. Ha aktot, hát aktot. De amikor tudatosodott benne, hogy te… Szóval a helyzet összezavarta.

– Hogy én…? Mondd csak ki! Hogy én csak egy gyerek vagyok, és szégyellte magát, hogy így játszadozott velem. – Hangjából most már sütött a keserűség.

– Ne beszélj így! Te is tudod, hogy teljesen elvarázsoltad. Nagyon rád gerjedt, csak hát…

– De nem annyira, mint rád.

– Hogyan? – Egy pillanat alatt összezavarodtam. Nem tudtam hová tenni a szavait. Azt vártam volna, hogy szemrehányó lesz. Hogy dühös lesz rám, amiért én kellettem Sorinának és nem ő. De semmi ilyesmit nem hallottam ki belőle. Csak a tényeket közölte. Legfeljebb talán valami vágyakozás volt a hangjában, de semmi több.

– Ugyan már! – jelent meg egy apró, de most már talán őszinte mosoly az szája sarkában. – Az első pillanattól kezdve látszott, hogy tőled nedves a bugyija. Le se tudta venni a szemét rólad.

– Kivéve, amikor téged bámult tátva maradt szájjal – bokszoltam gyengéden a vállába egy bíztató mosoly kíséretében.

– Hah! – horkantott fel. – Felkeltettem az érdeklődését, lehet – ismerte be. – De nézd meg, mit csináltam érte! Úgy vonaglottam előtte, mint egy repedtsarkú ribanc, mutogattam a melleimet, és még így sem kellettem neki. Te meg csak beléptél az ajtón és ennyi – csettintett.

– Én, nem is tudom, hogy mit mondjak – fordítottam el a tekintetem zavartan.

– Legalább jó volt?

Ismét megzavarodtam. Agyam nagyon úgy akarta beállítani a helyzetet, hogy Szomszédlány most haragszik rám és legszívesebben kikaparná a szemem, de nem ez volt a helyzet. Hangjából sokkal inkább érdeklődés hallatszott ki, mint féltékenység. Válaszolni viszont így se tudtam.

– Szerencsém volt – mondtam inkább, bizonytalanul.

– Ez nem szerencse – rázta a fejét. – Te egy kedves, aranyos lány vagy, aki megérdemli, hogy szeressék, és ez már a puszta megjelenésedből egyértelmű.

– Azt mondod? – pirultam el, mire ő csak bólintott. – De te is…

– Én mi? – vágott közbe. – Mi vagyok én? – kérdezte keserűen. – Ne szépítsd, B! Az vagyok, aminek te is neveztél. Egy kölyök. Egy szemtelen, szexéhes kölyök, aki elszereti más csajait.

– Ne beszélj így! – tiltakoztam. – Egyáltalán nem erről van szó.

– Akkor miről? – vonta fel a szemöldökét. – Sorina téged akart. Már az első pillanattól kezdve. Ezt csak a vak nem látta, meg te, aki túl önbizalom-hiányos vagy, hogy higgy a szemednek. Én mégis ráhajtottam. Vagy ott van Napocska…

– Napocska? – kacagtam fel, megragadva az alkalmat, hogy eltereljem a szót Sorináról. – A húgomat nem kell elszeretni tőlem. Nem az a fajta vagyok, aki a testvérével… Nem mondom, ha nem lennénk rokonok, lehet rámozdulnék, de tartósan nem bírnám ki mellette. Túl jelentéktelennek érezném magam. Szóval úgy is lehetne a tied.

– Te is tudod, hogy nem erről beszélek – nézett komolyan nyilvánvalóan megjátszottan vidám arcomba. – Te akartál engem, én meg lepattintottalak, hogy vele lehessek.

– Ezt már megbeszéltük – mondtam nyugtatólag. – Nem esett jól, elismerem, de nem vagy a tulajdonom. És aztán…

– És aztán? – ismételte meg a szavaimat. – Megint eljátszottam a kurvát. Elcsábítottam őt, letepertem, aztán hogy tisztára mossam magam, rögtön utána téged is leápoltalak.

Zavartan krákogtam és elfordítottam a tekintetem. Nem tudtam, mit mondhatnék.

– Meg is értem, hogy Sorinának nem kellettem – emelte a szájához ismét a sörös üveget.

– Ne mondj ilyet! – reccsentem fel.

– Ugyan miért? – nézett rám. – Kinek kell egy ilyen törtető kis fruska?

Újból felemelte az üveget, de amikor abból már nem jött sör a szájába, undorodva eldobta és átkarolta a térdeit.

– Hol rontottam el, B? – nézett rám, és mintha könnyeket láttam volna a szemében remegni.

– Nem rontottad el sehol – tiltakoztam. – Nincs veled semmi baj.

A válla felé nyúltam, de ő elhúzódott tőlem.

– Ne érj hozzám!

Kezem megállt a levegőben egy pillanatra, majd összecsuktam az ujjaimat és visszahúztam.

– Ne haragudj! – motyogta, de nem nézett rám. – Most olyan szívesen hozzád bújnék, de a végén megint csak az ágyban kötnénk ki. És akkor megint én lennék a ribanc.

– Dehogy vagy te ribanc! – tiltakoztam. Ismét át szerettem volna karolni a vállát, de inkább nem tettem.

– Változtatni akarok ezen – jelentette ki rövid hallgatás után.

– De min? – rökönyödtem meg. – Nincs veled semmi baj.

– Te ezt mondod – nézett rám keserűen. – De én érzem. És Sorina is. Lehet, felkeresem, és megkérem, segítsen rajtam – tápászkodott fel.

– Nem mégy te sehova! – ragadtam meg a karját.

– Ugyan miért ne? – szavai szikrázó szemeket ígértek, de végül, amikor rám emelte őket, csak csalódottságot láttam bennük.

– Most hagyd őt inkább! – kértem gyengéden. – Inkább gyere be! – intettem az ajtó felé.

– Nem akarok az ágyadban kikötni – rázta a fejét. – Most nem.

– Ki beszélt itt ágyról? – mosolyogtam rá szelíden. – Ez fenn marad – rángattam meg az övemet. És ígérem, nem nyúlok hozzád, ha nem akarod.

Kedvesen rám mosolygott. Most nem is lettem volna képes rá, hogy az ágyamba vigyem. Még megcsókolni se lett volna erőm. Elöntött iránta a szeretet, de sokkal inkább a baráti fajta. Vagy, sokkal inkább a testvéri. Szerettem Napocskát, de Szomszédlány is valahol mintha a húgom lett volna. Jó, ez eléggé perverz azt tekintve, miket szoktunk csinálni egymással, de most mégis ez jött elő belőlem. Most csak át szerettem volna ölelni őt, megpuszilni a homlokát és engedni, hogy kisírja magát a vállamon.

– Gyere, Kölyök! – nyitottam ki az ajtót. – Van a hűtőben sör elég. Beszélgetünk egy kicsit, aztán haza kísérlek, és majd holnap, vagy ha eljön az ideje, együtt megyünk el Sorinához.

Nem tudtam ugyan, mit segíthet újdonsült barátnőnk, és hogy egyáltalán szükség van-e a segítségére, de ha Szomszédlány ettől érzi jobban magát, hát legyen!

            Barátnőm hálásan rám mosolygott, majd bólintott, és szó nélkül ellépett mellettem, be a lakásba.

 **********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon. 

A fotós

Megjegyzés: Íme az Ajánlóban beígért történet. A Szomszédlány-sorozat (A szomszéd lány, Vizsga után, Barátnők, Nyár végén, Új barátságok, új kihívások) újabb darabjaként olvashatjátok ezt a kétrészes történetet. A két rész viszont eltérő címet visel, bizonyos szempontból különálló is (mint volt ez már a Barátnők-Nyár végén és a Meló című történeteknél is) és egy Vízválasztó címen kerül majd be a történetek listájába.

***************************************************************************

            Régen nem láttam már Szomszédlányt ilyen boldognak. Ha láttam már egyáltalán. Alapvetően vidám és élettel teli személyiség, ehhez kétség sem fér, most viszont egy tizenhét éves lány minden vidámsága és üdesége benne volt, ahogy tánclépésben, néha maga körül megpördülve sietett végig az utcán, miközben vidáman kacagott. Ahogy utána sétáltam lassú, kimért lépteimmel, kezeimet a kabátom zsebébe dugva és még a nyakamat is behúzva a fagyos februári időben, úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki a vásott kölykét sétáltatja.

            Ugyanakkor jó érzés is volt ránézni. Bár nem emlékszem rá, hogy valaha is annyira letört lett volna, hogy ráférne, de örültem, hogy boldognak látom. De, végeredményben, melyik lány ne sugározna az örömtől, ha lehetőséget kap, hogy egy profi fotóssal csináltasson magáról néhány sorozatot teljesen ingyen. Ja, igen, tudom. Én. Nem is értettem, mit keresek én ott tulajdonképpen. Eszem ágában sem volt visszautasítani, amikor megkért, kísérjem el, de ugyanakkor a hideg is kirázott már a puszta gondolatától is annak, hogy én kamerák közelébe kerüljek.

            Nem vagyok fotogén alkat, na! Sohasem voltam. Egy kezemen meg tudom számolni, életem eddigi majd huszonnégy évében hány valamire való kép készült rólam, amin nem nézek ki élőhalottnak, ágról szakadtnak, vagy komplett idiótának. Igaz, azokat mind profi fotósok készítették, de akkor is van bennem egyfajta ódzkodás. Ha már a fényképezőgép felém fordul, én inkább menekülök. De hát most se nekem kellett fotózkodnom. Nincs más dolgom, csak hogy elkísérjem őt és meghúzódjak a sarokban, úgy figyelve az eseményeket, mintha ott se lennék. Igen. Ez volt a terv.

– Siess már, B! Úgy mozogsz, mint egy öregasszony – kacagott fel Szomszédlány is légies mozdulatokkal megkerült, hogy aztán megragadja a karomat és maga után húzzon.

– Jól van, jól van! Megyek már – morogtam, befordulva vele az utolsó utcasarkon a megadott cím előtt.

Egyszerű társasház előtt találtam magam. De igazából nem is vártam mást, hiszen abból, amit barátnőm elmondott, tudtam, nem valami nagymenő sztárfotóshoz igyekszünk, aki pár kattintás után majd az egész világot beteríti Szomszédlány képeivel. Egy pályakezdő lányról volt szó, aki nyilván örül annak, ha beindíthatja a forgalmát, még akkor is, ha ezért ő egy petákot sem kap. Igaz, fizetni se tud, de hát, nekünk nem is ez a lényeg. Nekem pláne nem.

            A földszinti üzlethelyiség kívülről nem árult el túl sokat. Elsötétített ablakok, piszkos üvegajtó, rajta a sebtében odamázolt felirattal „Sorina Ramirez stúdiója”.

– Megjöttünk – csivitelte kacagva Szomszédlány, leolvasva a szöveget.

– Ide? Nem is mondtad, hogy valami külföldi fotóst fogtál ki magadnak.

Nem válaszolt semmit, csak megrándította a vállát és benyitott.

            A koszos belvárosi forgatag és az ehhez illő kopottas külsejű épülettömb után kellemes meglepetés volt a hangulatos kis stúdió. Bár igazából alig volt benne valami, az egyenletesen fehérre mázolt fal, az itt-ott elhelyezett lámpák és egyéb díszletelemek és a néhol lógó művészi képek kellemes benyomást keltettek. A vártnál jóval magasabbra tekert fűtés pedig még inkább kölcsönzött valami otthonos hangulatot a helynek.

            Nem értek különösebben a fotózáshoz. Szeretek fényképezni, de még amatőrök között is bőven akad, aki nálam jobban csinálja. De nem is ez érdekel. Sosem vonzottak különösebben a művészetek. Jó, ez most hülyén hangzik valakitől, aki szegről-végről írónak mondhatja magát, de ott is engem inkább az érdekel, hogy kiírjam ami bennem van, nem hogy valami fú de klasszat alkossak. Emiatt sosem tudtam értékelni, amikor valaki pár gondosan elhelyezett narancsot fest le, vagy épp fényképez. Sosem értettem a különböző beállítások lényegét, és őszintén, nem is igazán érdekelt. Persze ha egy csinos lány magyarázza el nekem mindezt, az egészen más, de… na! Én sem vagyok fából.

            Így hát most is csak tanácstalanul ingattam a fejem, az egyik képet bámulva, amíg Szomszédlány fel alá sertepertélt mögöttem, arra várakozva, hogy a beléptünkkor az ajtó által meglökött csengő szavára megérkezzen az üzlethelyiség tulajdonosa.

– Hello! – csendült fel végül egy üde hang a hátam mögött. – Segíthetek valamiben?

Épp mondani akartam valamit, de ahogy a hang irányába fordultam, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

Őszintén, nem számítottam semmire, de ha mégis vártam volna valamit, hát nem azt, ami most a szemem elé tárult. Egy középmagas, karcsú, sportos lány mosolygott vissza rám. Nálam nem lehetett igazán idősebb, bár ezt nehezen tudtam volna megállapítani. Csintalan mosolya és valószínűtlenül kék szemeinek csillogása erősen egy rakoncátlan kislányra hajazott, tökéletes alakja viszont, ami egyszerre ötvözte a kellemesen ívelt nőiességet és a gondosan kidolgozott, de mégsem túlmunkált izmokkal a zabolátlan vagányságot, inkább az én korosztályomnál egy lehelettel feljebb srófolta őt. Halványan szeplős, kerek arcát a világító szemek és kellemesen telt ajkai uralták, kibontva hordott, váll alattig érő vörösesbarna hajával keretezve. Alakját szinte tökéletesen kiemelte a testhez simuló farmer, a vékony sportcipő és a különösebben sokat nem mutató, de az évszakhoz képest mégis rengeteget sejtető szűk, ujjatlan atlétája.

            Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon ő öltözött, illetve inkább vetkőzött a praktikus okokból feltekert fűtéshez, vagy pont a hőmérséklet azért ilyen magas, hogy ilyen lengén öltözködhessen. Akárhogy is, én csak örültem neki, hogy végigmérhetem hosszú lábait, melynek izmai kisejlettek a farmer alól, karcsú derekát és a ruha alól enyhén kidomborodó melleit.

– Ö… igen – ráztam meg végül a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, mielőtt még illetlenül sokáig bámulnám. – Sorina Ramirezt keressük – pillantottam a szemem sarkából Szomszédlányra, aki pár lépésnyire állt tőlünk, széles mosollyal a képén. Nem tudtam eldönteni, vajon ő is ennek a tüneménynek a szépségét csodálja, vagy az én fejembe lát bele. Mindenesetre utóbbival kapcsolatban igencsak árulkodó volt számára nyilvánvalóan szembetűnő zavarom.

– Jelen – válaszolta vidáman a lány és széles mozdulattal végigmutatott magán. – Teljes életnagyságban.

– Te lennél? – kerekedtek el a szemeim.

– Miért? Talán másra számítottál? – kacagott fel vidáman Sorina, mire én, érezve, hogy hamarosan elvörösödök, inkább elfordítottam a fejem és úgy tettem, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset találtam volna az egyik falon lógó képen.

– Csak… megtévesztett a művészneved – erőltettem nyugalmat magamra, miközben visszafordultam.

– Az engem is megtévesztene, ha lenne – mulatott ez az üde szépség, én pedig most már nem tudtam megakadályozni, hogy elpiruljak zavaromban. – De semmi probléma – mosolygott rám. – Nem az apám spanyolos külsejét örököltem, de a névhez ragaszkodott. Így lettem Sorina… Nagyon örvendek – nyújtotta felém a kezét.

– Én is – fogtam meg tétován a jobbját és bugyután belemosolyogtam az engem fürkésző arcba.

– Vigyázz, B, mert még a végén meggyulladsz! – csapott a vállamra kacagva Szomszédlány az arcomat már-már égető pírra utalva.

– Szóval B – vált még szélesebbé Sorina mosolya, miközben továbbra is a kezemet szorította.

– A barátaim így szólítanak – ült ki egy csálé mosoly az arcomra és zavaromban már-már erővel kerültem a tekintetét.

– Te pedig biztos az az üde szépség vagy, akivel telefonon beszéltem – fordult végre Szomszédlány felé, bár valahol kissé csalódott voltam, hogy azon a gyönyörű kék szemek már nem engem bámulnak.

– Igen. Nagyon örülök – ragadta meg most barátnőm a felé nyújtott jobbot, széles mosollyal az arcán. Bár ismét látványosan az egyik fényképet tanulmányoztam, szemem sarkából így is tökéletesen láttam a barna szemekben pattogó szikrákat, ahogy Szomszédlány is végigmérte újdonsült ismerősünket.

– Akkor, akár hozzá is láthatunk, ha neked is megfelel – javasolta Sorina, mire vendége csak bólintott, és engedte, hogy a vállára telepedő kéz gyengéden hátrafelé vezesse az egyik fehérre meszelt fal mögött megbúvó öltözőfülkéhez.

Hiába hallottam távolodó lépteiket, tekintetem továbbra is mereven a fényképen tartottam. Bár, ha megkérdeznék, mit ábrázolt, nem tudnék válaszolni, mégis kényszeresen úgy tettem, mintha lekötné a figyelmemet. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy, bár semmit se fogtam fel belőle, fel se tűnt, Sorina mikor tért vissza, csak amikor ismét a közvetlen közelemből hallottam vidáman csilingelő hangját.

– Tetszik?

Egy pillanatra megfeledkezve magamról, a hang irányába kaptam a fejem, majd, ismét megriadva a csillogó kék szempártól, zavartan elfordultam.

– Igen… ügyes munka – dicsértem a nekem semmit sem jelentő képet. – Gratulálok hozzá.

– Köszönöm. De sajnos nem az én alkotásom. Egy ismerősömtől kaptam ajándékba.

– Jó fotós az ismerősöd – vetettem tekintetem ismét a fotóra, mintha tudnám egyáltalán, miről beszélek.

– Te pedig gyönyörű.

– Tessék? – Szemeim tágra nyíltak, ahogy most már nyíltan az övébe néztem. Az arcát továbbra is uraló mosoly azonban nem árult el semmi változást. Talán csak rosszul hallottam a szavait. Vagy hallucináltam. Esetleg ezt akartam hallani.

Zavartan a hajamba túrtam és odébb lépve igyekeztem másra terelni a figyelmem… és a szót.

– Kellemes kis hely – néztem körbe a műteremben.

– Köszönöm – hallottam továbbra is a mosolyt Sorina hangján. – Sajnos nem volt többre pénzem, amíg nem indul be az üzlet, de egyelőre ez is megteszi.

– Hát, ha ilyen kis csitriket fotózol teljesen ingyen, nem is nagyon fog – böktem fejemmel a fülke felé és Sorinára mosolyogtam.

– Miért? Helyes lány. Kellemesek a vonásai. Szerintem ő is élvezi a fotózást, én meg betehetem a portfoliómba a képeit, hátha valakinek felkelti a figyelmét.

– Hát az biztos, hogy… megnyerő jelenség – hebegtem. Már egyre jobban feszéjezett átható pillantása.

– De szerintem te is jól mutatnál pár fényképen.

– Ugyan! – kacagtam fel kényszeredetten. – Nem vagyok fotogén alkat.

– Mesebeszéd – válaszolta vidáman, miközben közelebb lépett.

Bár csak szétnyitott kabátom szárnyait fogta meg, hogy kicsit igazítson rajta, mégis úgy éreztem, mintha egész teste hozzám simulna, forró kezei pedig a bőrömet érintenék.

            Minden erőmet összpontosítanom kellett, hogy ne piruljak el. Igyekeztem nem gondolni közelségére, de biztos voltam benne, ha nem tesz legalább egy lépést hátra, de nagyon gyorsan, nem tudom megállni, hogy megragadjam, magamhoz vonjak, és…

            A feszült pillanatot magas sarkú kopogása törte meg. Sorina a hang irányába fordította a tekintetét, és a következő pillanatban mintha már teljesen meg is feledkezett volna a jelenlétemről. Nem tudom megmondani, bántam-e, vagy örültem az arcára kiülő csodálkozásnak és elkerekedett szemeinek, de az biztos, hogy meg tudtam érteni.

            Szomszédlány a már említett cipőn kívül csak egy fekete bugyit és egy eszméletlenül vadító, szűk, hollófekete fűzőt viselve lépett ki a fal takarásából. Lábizmai megfeszültek a magas sarkúban járástól, csípője pedig enyhén ringott, ahogy lassú léptekkel közeledett felénk.

– Ejha! – Sorina csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt odasietett volna modelljéhez. – Tökéletes a szerelésed, Gyönyörűm – mondta, megérintve a lány vállát. – Akkor… akár… munkához is láthatunk.

Látszott rajta, hogy igyekszik leküzdeni a benne felgyülemlett hevületet, miközben a felállított díszletbe, azon belül is a stúdió kevéske bútordarabjának egyikéhez, egy bőr kanapéhoz vezette barátnőmet.

            Szomszédlány olyan természetességgel mozgott az objektív előtt, mintha csak világéletében ezt csinálta volna. Sorinának semmi más dolga nem volt, csak hogy ide-oda, jobbról balra, előröl hátra, majd ellenkező irányba mozogjon és kattogtasson, miközben modellje különböző pózokba vágyta magát. A kanapé karfájára ült, kinyújtva lábait, a haját lebegtette, kacéran kacsintott a fényképezőgépbe, vagy épp elnyúlt a bőr bútordarabon, hogy teste még karcsúbbnak látsszon.

            Terveimnek megfelelően inkább meghúzódtam a háttérben, de így is éreztem, hogy testemet elönti a forróság, és nem csak azért, mert még mindig magamon hagytam a kabátot a befűtött helyiségben. Sorinának pedig… bár lehet, csak az én szemem káprázott, mintha még a keze is remegett volna.

            Szomszédlány pedig a legkevésbé sem segített a helyzetünkön. Egyre vadítóbb pózokba vágta magát, simogatta a testét, kacéran mosolygott fotósára. Ha nem ismerném jobban… De hát hülye vagyok. Egyértelmű, hogy flörtölt vele. Ezt csak a vak nem látja, én meg, aki már nem egyszer jártam meg az ágyat ezzel a lánnyal, sosem téveszteném el ezt a pillantást.

            Innentől kedve pedig már nem is volt meglepetés, amikor barátnőm, már nem is tudom megmondani, pontosan mikor és hogyan, megszabadult a fűzőjétől, és egy szál bugyiban végignyúlva a kanapén, meztelen melleit kezdte markolászni.

            Az én szívem is nagyot dobbant a látványtól. Azt pedig már csak találgatni tudom, mi játszódhatott le Sorinában, aki egyre hevesebben kattogtatva, szemmel láthatóan közeledett a kanapé felé. Végül már ott guggolt, alig egy karnyújtásnyira Szomszédlánytól, aki a bútordarab szélére kiülve mosolygott a kamerába. Elég lett volna csak egy mozdulat, hogy megragadja Sorinát, magához ölelje, megmarkolva a tarkóját, és…

            Ekkor azonban valami megváltozott. Sorina teste megmerevedett, lassan leengedte a fényképezőgépet és tágra nyílt szemekkel nézett Szomszédlányra, mintha csak most látná őt először.

            A pillanat varázsa elszállt, és barátnőm is egyből érezte, hogy valami nincs rendben, már azelőtt is, hogy Sorina felegyenesedett volna, hogy tegyen egy lépést hátra.

– Te… ugye még nem múltál el tizennyolc – szólalt meg végül a fotós szárazon nyeldekelve.

Szomszédlány magabiztossága tovaszállt és hirtelen mintha ugyanúgy feszengett volna, mint én… kb. mióta beléptünk ide.

– Sajnálom – nézett a fényképezőgépére Sorina, majd rövid tétovázás után kivette belőle a memóriakártyát, hogy ökölbe szorított kezébe zárja. – De ha nincs írásos szülői beleegyezésed…

A hangja elakadt. De nem is nagyon kellett folytatnia. Bár nem ismertem közelebbről Szomszédlány szüleit, arra akár a nyakamat is rátenném, hogy ők ilyesmibe soha nem egyeznének bele. Barátnőm pedig nem is nagyon rejtette véka alá igazamat. Rá nem jellemző módon, elvesztette magabiztosságát, és a kanapéról felpattanva, kényszeredett mosollyal az arcán Sorina felé indult.

– Ugyan már! Nem lehetne…

A fotós tett egy határozott lépést hátra, amitől Szomszédlány azonnal megtorpant. Ostoba próbálkozás volt, ő is tudta. Nem mondom, valószínűleg azok után, hogy már egy karnyújtásnyira volt, én sem hagytam volna annyiban, de ez már akkor is csak egy utolsó, elkeseredett, értelmetlen próbálkozás.

            Egy pillanatig csak hápogott, elkerekedett szemekkel bámulva Sorinára, majd arca vörösre változott és dühösen a fűző után nyúlt.

– Akkor menj a fenébe!

Pillanatok alatt beviharzott a próbafülkébe, majd, meglepő gyorsasággal magára kapva ruháit, egyenesen az ajtó felé vette az irányt, és, rólam teljesen megfeledkezve, becsapta maga mögött.

            Teljesen lefagytam. Percekig meg sem tudtam mozdulni. Agyam azt mondta, menjek utána, és, még ha nem is tudok tenni semmit, legalább legyek mellette, nehogy valami hülyeséget csináljon. Testem azonban nem engedelmeskedett.

            Nem tudom, mennyi időbe telt volna, amíg magamhoz térek, de végül Sorina hangja rántott vissza a valóságba.

– Heves természetű a barátnőd – jegyezte meg. Bár a mosoly eltűnt az arcáról, hangjában nem volt semmi megvetés. Inkább csak… csodálkozás.

– Igen – bólintottam. – Ő… Azt hiszem, hozzászokott, hogy mindig megkapja, amit akar. Kevesen tudnak ellenállni neki – mosolyogtam újdonsült barátnőmre, aki azonnal viszonozta a gesztust.

– Vettem észre… Te azonban más vagy.

Ismét visszatért a fura érzés, és arcom megint lángban égett.

– Én… azt hiszem… Jobb, ha utána megyek – mondtam, és már indultam is volna az ajtó felé, de hangja ismét megállított.

– Nem maradnál még egy kicsit?

Azonnal megtorpantam és felé fordultam, kedvesen mosolygó arcába nézve.

– Én… nem is tudom…

– Ne aggódj! – markolta meg a fényképezőgépét. – Nagyon jól mutatnál pár képen.

– Mi az? – kacagtam fel kényszeredetten, próbálva viccelődéssel megtörni a feszült helyzetet. – Nem jöttek össze a képek a portfoliódba, most más modellel próbálkozol?

Megdermedt és arcán neki is enyhe pír jelent meg, ahogy lesütötte a tekintetét.

– Ne… ne haragudj! – szabadkoztam. – Ez gonosz volt tőlem.

– Nem. Semmi gond – rázta a fejét és ismét elmosolyodott.

– Csak, tudod – dörzsöltem a tarkómat –, tényleg nem vagyok egy fotogén alkat.

– Butaság. Meseszép vagy – tiltakozott. Akkor még se hallottam rosszul.

– De… azt se tudom, mit kellene tennem.

– Ne aggódj! Majd én segítek.

Mire észbe kaptam, már a felkaromon éreztem kezét, ahogy a kanapé felé vezetett. Mintha valaki más irányította volna a testemet, miközben tétován kinyújtottam a karomat és a bútordarab háttámlájának támaszkodtam.

– Valahogy így? – néztem rá bátortalanul.

– Tökéletes – mosolygott Sorina, és már kattant is a fényképezőgép.

Hülyén éreztem magam. Igyekeztem természetes lenni, ugyanakkor megfelelni minden sztereotípiának is, ami a fejemben élt arról, mit várnak a fotósok a modelljeiktől. A ruhámat persze eszem ágában se volt levenni, de ezt Sorina valószínűleg Szomszédlánytól sem várta el. Az csak barátnőnk magánakciója volt.

            A kanapé karfájára ültem és kinyújtottam a lábaimat, tudat alatt talán épp Szomszédlány iménti manővereit utánozva. Bár én nyilván messze nem mutattam olyan jól és olyan szexin, pláne kislányos zavaromban, összehasonlítva az ő magabiztosságával, Sorina viszont csak mosolyogva bólogatott és dicsérte minden mozdulatomat. Néha adott néhány instrukciót, üljek kicsit arrébb, tegyem kicsit széjjelebb, vagy épp összébb a lábaimat, emeljem meg kissé a fejemet, de többnyire, úgy vettem észre, inkább ő próbál alkalmazkodni hozzám. Talán ezzel is a magabiztosságomat akarta növelni. Elvégre, nem muszáj nekem elfordulnom. Ő is arrébb léphet.

            Jól éreztem magam. Meglepően jól. A feszültség oldódott bennem, és már Sorina széles mosolya és csillogó szemei sem zavartak. Sőt, imponált a figyelme.

            Végül, már nem tudom, ő kérte-e, vagy az én ötletem volt, de azon kaptam magam, hogy végigfekszem a kanapén. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de még mindig volt bennem egy kis feszültség. Talán Sorina is ezt érezte bennem és, a lehető legtapintatosabban igyekezett instruálni, mit tegyek.

– Így? – igazítottam el egy tincset a homlokomon.

– Nem, egy kicsit balra! – gesztikulált.

Próbáltam követni szavait, de valahogy sosem jött össze. Végül már kezdtem frusztrálva érezni magam. Valószínűbb, hogy ezt érezte meg, mint hogy neki lett volna elege, bár lehet, csak ügyesen palástolta, amikor a következő pillanatban odalépett hozzám, hogy ő igazítsa meg a hajamat.

            Érintése gyengéd volt és meleg. Ujjai lassan siklottak a homlokomon, amitől egész testemet kellemes nyugalom öntötte el. Már nem feszengtem. Minden tagom ellazult, és csak bámultam azokba az álomszép kék szemekbe.

            Mintha megállt volna az idő. Nem húzta vissza a kezét, sőt, a következő pillanatban még kissé lejjebb is csúszott és megérintette az arcomat. Tekintetünk egymásba fonódott. Elvesztem abban a kék szempárban, és észre sem vettem, ahogy arcunk közeledik egymáshoz, míg végül ajkaink össze nem értek.

            Mire észbe kaptam, kamerája már a földön hevert, ő pedig egész testében rajtam feküdt, a karjaim között, hevesen csókolva a számat. Már nem törődött azzal, hogy tökéletesen álljon a hajam, sőt, ő túrt bele ujjaival és borzolta, miközben vadul vonaglott rajtam.

            Végigsimítottam azt a feszes, karcsú testet, lapockáitól egészen combjaiig, hosszan elidőzve gömbölyű fenekén. Halkan felnyögött, és érintésem jutalmaként nyelvét átdugta a számba.

            Nem bírtam tovább. Ellöktem magam, hogy a kanapéra teperjem őt, és feneke helyett most melleit kezdjem markolászni, miközben tovább csókolom. Gyorsan gyűrtem fel atlétáját, hogy most már közvetlenül érinthessem meg alatta fedetlen halmait. Nehezen szakadtam el a szájától, de amikor aztán a számba vettem egyik duzzadt mellbimbóját, az minden áldozatot megért.

            Hangosan felnyögött és fejét hátravetette, kék szemeit lehunyva és élvezte munkámat. Kezem most már combjai közét simogatta és még a csőfarmeren keresztül is éreztem az ágyékát elborító nedvességet.

            Óvatosan kigomboltam nadrágját, hogy kezemet bentebb tolhassam, míg végül meg nem éreztem odabent a meleg nedvességet.

            Teste vonaglott, ahogy óvatosan beléhatoltam, közben tovább szopogatva mellbimbóját. Fészkelődött, ficánkolt alattam, torkát pedig most már halk sikolyok hagyták el, mígnem végül teste megfeszült és eddig vállamat markoló ujjait most a húsomba mélyesztette.

            Nem teketóriázott sokáig. Gyorsan kilihegte magát, váratlanul a hátamra lökött és olyan hevesen kezdett csókolni, mintha fel akarna falni.

– Ejha! – kapkodtam levegőért. – Tényleg van benned spanyol vér.

– Naná! – kuncogott. – Nem csak a nevemet örököltem az apámtól.

– Meghiszem azt, tüzes kis, chickitita!

Halkan felnevetett, majd ismét megcsókolt, miközben most ő kezdte markolászni a melleimet. Kezem még mindig a bugyijában matatott, most azonban ügyes csuklómozdulatokkal lejjebb tornáztam a nadrágját, és kiszabadulva a két test közül, a fenekét érintettem.

            Teste megfeszült, ahogy mutatóujjam az ánuszához ért. Arcára viszont éreztem, ahogy kiül a mosoly miközben még hevesebben csókolt. Így már egy szemernyi tétovázás sem volt bennem, miután előkészítettem az utat, belelöktem az ujjam. Szinte azonnal felsikoltott az örömtől.

– Ez nem ér! – tiltakozott zihálva.

– 2:0 – mosolyogtam rá huncutul, rájátszva sértődöttségére.

– Na megállj csak! – vigyorgott, én pedig már nem tudtam válaszolni, mielőtt boszorkányos ügyességgel lerántotta volna rólam a nadrágomat, hogy arcát a combjaim közé fúrja.

Bár a kinézete teljesen mást sugallt, tényleg benne szunnyadt a latin vér, ami most pezsegve tört fel, és olyan hévvel mozgatta bennem a nyelvét, amivel apja honfitársai a flamencót táncolják. Szinte játszott a testemmel. Minden porcikám úgy vonaglott, ahogy ő akarta, és szélsebesen öntött el a forróság.

            Talán el is veszítettem az eszméletem egy pillanatra, mert már csak arra emlékszem, hogy hevesen zihálva bámulom a plafont, miközben ő mellém kúszik és megpuszilja az arcomat.

– Na, kezdek már felzárkózni?

– Jól van, jól van, feladom! – ziháltam. – Kiütéssel győztél.

– Pedig még el se kezdtem – kacagott.

– Nem szoktam az ilyen temperamentumos chickititákhoz – mosolyogtam rá.

Erre már nem válaszolt, csak gyengéden megcsókolt. Spanyol vére mintha elillant volna, most meglepő gyengédséggel simogatta tagjaimat. Szinte elolvadtam ölelésében.

– A barátnőddel mi lesz? – szólalt meg végül nagy sokára.

– Hogy? – nyitottam ki a szemem. Talán el is szundítottam közben. De olyan jó érzés volt a karjaiban.

– A barátnőd. A tüzes kis tini.

– Ó, igen! – bólintottam, amikor rájöttem, Szomszédlányról beszél.

– Nagyon megsértődött, hogy én nem…

– Ne aggódj! – simogattam meg a hátát. – Ráfért, hogy egyszer valaki visszautasítsa.

– Megbántott talán valamivel?

– Nem… Nem! – tiltakoztam, amikor rájöttem, miről beszél. – Nem akarok neki rosszat. Kedvelem őt. De szinte mindent megkap az életben. Néha azért rá is ráfér, hogy koppanjon.

– Igazad lehet – simult hozzám Sorina. – De azért beszélned kellene vele.

– Hm?

– A barátja vagy, nem? Ide is veled jött. Valakinek most mellette kellene lennie, és talán te vagy rá a legmegfelelőbb.

– Meglehet – öleltem magamhoz és a fejére tettem a kezem. – Rendben. Beszélni fogok vele.

– Köszönöm.

– Mit köszönsz, chickitita? – mosolyogtam.

– Én nem akartam megbántani őt. Csak… tényleg nem tehettem. Még kiskorú és… én üthetem meg a bokámat, és…

– Nyugi! – tettem a szájára a mutatóujjam. – Én megértem. És beszélni fogok vele.

Nem válaszolt semmit, csak rám emelte hálás kék szemeit.

– De hadd maradjak még egy kicsit itt veled! – öleltem ismét magamhoz.

– Jól érzed itt magad? – kuncogott.

– Na, igen. Azt hiszem, ebből a spanyol vérből kérek még – vigyorogtam.

– Nem kell félned. Kaphatsz még – csókolt meg. – Én nem megyek sehova.

 **********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon. 

Új barátságok, új kihívások 3. rész

Megjegyzés: Íme a történet befejező eleme. Egyesek "méltatlankodására" való tekintettel ebbe már került némi szex, viszont, mivel az egész történet nem épp a fülledtebb fajta erotika körül forgott, erre nem fektettem nagy hangsúlyt. Ezt fontosnak tartottam megemlíteni, nehogy a végén azon panaszkodjatok, hogy "miért így...". Ez a történet nem erről szólt. De ha nagyon ragaszkodtok hozzá, majd írok megint olyat is.

Addig is, remélem, ez is tetszik.

Előzmény: Új barátságok, új kihívások 1. rész

Közvetlen előzmény: Új barátságok, új kihívások 2. rész 

*************************************************************************

            Olyan halkan fordítottam el a kulcsot a zárban, ahogy csak tudtam, és macska léptekkel beosontam a lakásba, hogy körbepillantsak. Magam sem tudtam, miért lopózok úgy, mint egy betörő, elvégre itthon vagyok. Nekem van a legtöbb jogom itt tartózkodni. És amúgy is, tekintve a szituációt…

            De mindez lényegtelen is. A lakás ugyanis üres volt. Legalábbis amennyit beláttam belőle. Néma csend és hullaszag. Bár… ahogy hegyezni kezdtem a fülemet, a környék általános jelleggel fel feltörő zajai, dudálás, babasírás és társaik felhőjéből egyre tisztábban nyikorgást és halk nyögéseket hallottam kiszűrődni. Nem volt sok idő megállapítani a hang forrását a csukott szobaajtón túl.

            Persze, ilyen az én formám, morogtam magamban, miközben lerúgtam a cipőmet és letornáztam magamról a kabátomat. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Egy részem legszívesebben feltépte volna az ajtót, hogy leüvöltse mindkettőjük fejét válogatott káromkodások közepette. De ez nem én lettem volna. Különben is, mit érnék el vele? A húgom mindig mindent megkap, még csak a kisujját se kell érte megmozdítania. Ha felemelem a hangom, akkor meg én leszek a gonosz.

            Inkább a konyha felé vettem az irányt. Magamban morogva nyitottam ki a hűtőt és végigtekintettem annak tartalmán, míg végül pillantásom egy szimpatikus zöld üvegen állapodott meg, szemezve az azon díszelgő piros csillaggal.

            Csábító volt a gondolat, de aztán inkább csak horkantottam egyet és becsuktam a hűtőt. Ittam ma már eleget. Egy újabb sör nem segítene a hangulatomon, de aztán jönne még egy, meg még egy, és aztán tényleg eláshatnám magam, ha végül itt találnak meg részegen fetrengve a konyhakövön. Tanácsosabb lenne inkább kijózanodni, minthogy még tovább süllyedjek a tompa mámorba.

            Főztem magamnak egy kávét, miközben csak némán hallgattam a fal túloldaláról töretlenül átszűrődő zajokat. Aztán gépies léptekkel átmentem a nappaliba és leroskadtam a kanapéra, hogy a forró folyadékkal teli bögrét markolászva csak úgy belerévedjek a semmibe.

            Nem is tudtam igazán, mire várok. A nyögések egyszer el fognak hallgatni a mellettem nyíló ajtó mögött, de nem igazán tudtam, hogy itt akarok-e lenni akkor. Mit mondhatnék? Mit tehetnék? Talán Pultoskának igaza van, és tényleg féltékeny vagyok. De nem azért, mert Szomszédlány most valaki mással hentereg odabent, aki ráadásként még nem is más, mint a saját húgom… Na jó, felesleges hazudnom magamnak, nem csak azért. De sokkal inkább azért, mert Huginak elég volt csak betennie ide a lábát, Szomszédlány megpillantotta őt és rögtön BANG! Én meg mintha nem is léteznék.

            Belekortyoltam a kávéba és próbáltam nem arra a mardosó magány-érzetre koncentrálni, ami belülről emésztett.

            Aztán a hangok hirtelen elhallgattak. Nem is tudom pontosan, mikor. Hiába ezért telepedtem ide… elvégre miért másért ücsörögnék itt az ajtó előtt, amin túl ők hancúroznak? Szóval hiába ezért telepedtem ide, gondolataimba merülve fel se figyeltem arra, amikor a város zajaiból álló hangfelhőnek ez az eleme kialudt. Csak akkor, amikor már nyílt is az ajtó, és a kilépő húgom egy pillanattal később dermedten állt meg a küszöb előtt. Szomszédlány majdnem nekiütközött a hátának, hogy aztán mögüle kikukkantva ő is megdermedjen láttomra. Nyilván nem számítottak rám. Nem számítottak rá, hogy itt ücsörgök és… csinálom, amit csinálok. Úgy éreztem magam, mint a megcsalt barátnő, aki viszont nem ront rá félrelépő partnerére, hanem kivárja odakint, amíg az végez, hogy kifele jövet ott találja. Ugyanakkor, ahogy végigpillantottam a húgom összeborzolt haján, csálén az orrára dobott szemüvegén és csak úgy nyeglén magára dobott ingén, az az érzés is elöntött, mintha én lennék a szigorú szülő, aki rajtakapja rosszalkodó csemetéjét. Fura érzés volt ez. Hiszen bizonyos tekintetben… sok tekintetben a húgom magasan túlszárnyalt engem. Ő okos volt, egyszerűen ragadt rá a tudás, ahogy tapadtak rá a nők is. Ő volt a család szeme fénye, apuci és anyuci kedvence. Én meg… Én meg vigyázhattam rá, hogy bajba ne kerüljön. Bár most magam sem tudtam, lenne-e okom dühösnek lenni, és hogy tett-e bármi rosszat, de mégis…

– Bonjour, mon amie! – igyekeztem elterelni gondolataimat a hangos beszéddel.

– Guten Tag, Liebchen! – válaszolta a húgom elhaló hangon.

Szomszédlány kioldalazott mellette a szobából, majd értetlenül pillantott egyikünkről a másikunkra.

– Én… – hebegte tovább a húgom zavartan. – Én, azt hiszem, készítek egy teát.

Aztán, amilyen gyorsan csak tudott, anélkül, hogy az menekülésnek tűnt volna, kisomfordált a szobából.

– Ez mi volt? – nézett rám Szomszédlány.

– Ó, bocsi! – szabadkoztam. – Mindig elfelejtem, hogy nem ismered ezeket a szokásainkat. Mondtam, hogy egy nyelvzseni – intettem a bögrémmel a húgom után. – Szívatásnak indult, de aztán rászoktunk, hogy mindig különböző nyelveken köszönjünk egymásnak. Amolyan… testvéri szokás – ittam bele a kávémba.

– Érdekes – mosolygott, majd megrázta a fejét, és próbált komolyabb arccal rám nézni. – De tudod, hogy nem erre gondoltam.

– Tudom? – pillantottam fel rá.

Egy pillanatig csak némán néztünk egymás szemébe, majd vonásai megenyhültek, és letelepedett mellém.

– Haragszol rá?... A húgodra.

Nem válaszoltam azonnal. Csak végigpillantottam ezen a lányon, aki itt ült mellettem. Ruhája úgy lógott rajta, mintha most rángatták volna ki egy tömegverekedésből. Áradt belőle az izzadtságszag, haja pedig csatakosan lógott arca körül. Pár órája még reméltem, hogy így fogom látni, de sajnos a dolgok nem épp úgy alakultak, ahogy vártam. De hogy haragszom-e a húgomra ezért?

– Nem – ráztam meg a fejem, és tekintetem a bögrében hullámzó kávéra szegeztem. – Napocskára nem lehet haragudni. Nem az ő hibája. Ő csak… vonzza a csajokat. Mindig is így volt. Nem ő tehet róla.

– Ezzel azt akarod mondani…

Ismét Szomszédlányra pillantottam. Beletelt néhány pillanatba, amíg megértettem szavai értelmét.

– Nem! – tört ki belőlem hirtelen a tiltakozás. – Ne érts félre! Rád sem haragszom, csak… – Ismét visszafordultam a kávém felé. – Nem értem, mit eszik rajta mindenki.

– Hát – mosolyodott el Szomszédlány. – Olyan… nem is tudom. Különleges… Nem mindennapi. Nem lehet senkihez és semmihez sem hasonlítani. Olyasvalaki, aki kellemesen hétköznapi, de mégis valahogy más. Titokzatos és… Jaj, ne haragudj! – rándult meg. – Nem fair tőlem itt a húgodról áradozni.

– Rá se ránts! – ráztam meg a fejemet. – Már megszoktam.

– B! – simogatta a hátamat. – Mi a baj?

– Én – pillantottam rá, de aztán ismét visszakaptam a tekintetem a bögrémre. – Egy barátom azt mondaná, féltékeny vagyok, de…

– Féltékeny? – Nem tudtam eldönteni, mi az a vibrálás, amit a hangjában hallok. Nem volt igazán düh, vagy harag, de kétségbeesés, vagy bűntudat sem. – B, én…

– Ne! – emeltem fel a kezem. – Nem kell mentegetőznöd. Tudom, nem vagy a tulajdonom. És nem, nem vagyok féltékeny. Vagy… nem akarok féltékeny lenni. Nincs rá okom.

– B! – ölelt át és fejét a vállamra hajtotta. Testemen kellemes bizsergés futott végig. Legszívesebben a karjaimba kaptam és megcsókoltam volna őt, de valami visszatartott. – Sajnálom, ha megbántottalak. Én…nem akartam rosszat. Jó bulinak jött feljönni hozzád és hancúrozni egy kicsit, de aztán itt volt a húgod és…

– Az első pillanatban elcsavarta a fejed – fejeztem be helyezze színtelen hangon. Nem vádoltam érte. Nem is haragudtam. Csak… nem is tudom.

– Ebben a nővérére ütött – kuncogott Szomszédlány, mire én meglepetten felé kaptam a tekintetem. – Ugyanez volt, amikor veled találkoztam – nézett mosolygó szemekkel az enyéimbe.

Lelki szemeim előtt felderengett az a jelenet, amikor szembetalálkoztam vele, miközben éppen kiléptem volna az utcára. Ismét láttam magam előtt farmernadrágjában és –kabátjában, kezében a dobozzal, ahogy rám néz. Aztán amikor pár nappal később bulira indult volna, de végül az én konyhámban kötött ki, combja a kezemben, nyelve pedig a számban.

            Vidám nevetése rántott vissza a jelenbe. A következő pillanatban pedig arcomon éreztem meleg kezét, és számon az ajkait. Homlokát az enyémnek támasztotta, és mélyen a szemembe nézett.

– Barátok vagyunk, B, nem igaz?

– Igen – válaszoltam fátyolos hangon.

– Ebben nem változott semmi. Semmivel nem vagy kevesebb nekem. Semmiben nem lesz más a holnap, mint a tegnap volt.

– De már itt van a húgom – biccentettem fejemmel a konyha felé, ahonnan a forrásban lévő víz halk sistergése hallatszott be a szobába.

– Igen… – hezitált egy kicsit, de aztán keze ismét a tarkómra csúszott, magához húzott és gyengéden megcsókolt. – De ez nem számít semmit.

– Már hogy ne számítana? – Talán először dühösnek szántam a felkiáltást, de végül inkább kétségbeesett nyögés lett belőle. – Hiszen ti éppen most…

– Ahogy veled is az elmúlt majd’ egy évben számtalanszor is.

– De ő…

– Nincs de ő – szakított félbe immáron másodszor. – Jó volt vele, ha erre vagy kíváncsi. Élveztem, és szívesen megismételném, amint lehet, de ettől még nem fogok úgy viselkedni, mint egy szerelmes fruska, és elfelejteni mindenki mást aki fontos nekem.

– Szóval én fontos vagyok neked? – mosolyogtam csálén.

– Hé! – lökte meg gyengéden a vállamat. – Itt lennék, ha nem lennél az?

Keze lejjebb csúszott a tarkómról. Végigsimított kulcscsontomon, majd ujjai hegyét végighúzta a melleimen.

– Te… most… – nyögtem, miközben éreztem, hogy ereimben lüktetni kezd a vér. – De… a húgom kinn van a konyhában, és…

– Mi meg itt vagyunk – mondta, miközben átült az ölembe, és a nyakamat kezdte csókolgatni, keze pedig ráfonódott egyik mellemre. – Ő már megkapta az adagját – viccelődött. – Most te jössz.

Azzal egy csókot lehelt a számra.

– De én… ő…

– Ne foglalkozz már vele! – mosolygott rám. – Ha ettől tartasz, ő egy nagyon helyes, kedves és érzéki lány, de nem vagyok szerelmes belé. És, mielőtt megkérdeznéd, ezt ő is tudja… Azt hiszem, a szerelmet nem nekem találták ki.

– Valóban? – vontam fel a szemöldököm, mire ő halkan kuncogni kezdett.

– Úgy tűnik. Nem vagyok egy hűséges típus. De akiket szeretek, azokat sosem hanyagolnám el. – Gyengéden végigsimított az arcomon, én pedig nem tiltakoztam tovább. Engedtem, hogy végigfektessen a kanapén, és hevesen megcsókoljon, miközben kezei a felsőm alá csúsztak és csak melltartóm által takart domborulataimra markoltak.

Agyamat sűrű köd lepte el. Már senki és semmi nem érdekelt, csak puha ajkai és a keze, ami ügyesen kioldotta az övemet és becsusszant a bugyimba.

**********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.