A legjobb barátom esküvője

A szerző megjegyzése: Ez a történet egy kisregény részlete, azonban ez a részlet önálló egységet alkot, és megáll a saját lábán is. Remélem, tetszeni fog nektek.

Fülszöveg helyett: Itt van, végre megérkezett Jeanne D'eau új története. A Bostoni házasság után az írónő most jelen világunkba kalauzol el bennünket, ahol viszont ugyanakkora szerepet kapnak az érzelmek, mint a századelőn játszódó történetben.

Cheryl azt hitte, hogy szerelmük Debbie-vel örökké fog tartani. Ő volt az első és mindeddig egyetlen nő az életében és az együtt töltött hosszú évek során annyira az élete részévé vált, hogy el sem tudja képzelni a napjait nélküle. Amikor viszont Debbie bejelenti, hogy elhagyja őt és férjhez megy, Cherylben egy világ omlik össze. Amikor pedig kénytelen végignézni, ahogy élete nagy szerelme hozzámegy egy férfihoz, nem tehet mást, mint hogy továbblép.

Írta: Jeanne D'eau

Fordította: Sinara
Az első változat elkészültének ideje: 2006.
Az átdolgozás ideje: 2012.
Az eredeti megjelenésének ideje: 2012. július 19.

*************************************************************************

1. fejezet

– Szóval… a menyasszonyhoz, vagy a vőlegényhez tartozik?

– A menyasszonyhoz – sóhajtottam, miközben átpillantottam a helyiségen, egyenesen Debbie-re. Sugárzóan boldog volt, és sokkal gyönyörűbb, mint valaha is, ahogy ott állt az esküvői ruhájában… közvetlenül a férfi mellett, akit jobban utáltam, mint ahogy gondoltam volna, hogy tudok utálni egy férfit.

Jobban, mint ahogy bárkit is tudnék utálni ezen a világon.

            Szerettetek már valakit annyira, hogy el sem tudtátok képzelni, hogy ne legyen veletek?

            És el tudjátok képzelni, hogy együtt nőtök fel ezzel a személlyel, és sosem kell túl távol lennetek tőle?

            Nos, ez volt a helyzet Debbie-vel és velem… Onnantól kezdve, hogy öt évesek voltunk, két nagyon fiatal – és nagyon rémült – kislány Mrs. Packard óvodájában. Még mindig emlékszem, hogy bömböltem, amikor Bobby Flink elvette a zsírkrétáimat az első nap… És Debbie-re, ahogy felém fordult, és odaadta az övéit. Egy szót se szólt, csak az a bugyuta, nyúlfogú mosoly uralkodott el az arcán.

– Hé, kislány! – Éreztem, hogy az asztal túloldalán ülő nő megérinti a karomat. Felé pillantottam. Szélesen mosolygott rám ezerfogas, kissé pimasz mosolyával. Egy pillanatig csak néztem őt. Helyes volt… Akárcsak Nichelle Nicholls egy fiatalabb kiadása. Ugyanaz a vadító alak, ugyanaz a kedves mosoly, ugyanaz a mélybarna bőr… Ugyanazok a hullámos fekete fürtök, amiket megpróbált a feje tetejére tűzni, de mégis lehullottak az arca két oldalán a vállaira.

Egy pillanatra elgondolkodtam, milyen lenne megcsókolni azokat a telt ajkakat.

– Hé, kislány! Jól vagy?

Megráztam a fejem.

– Bocsánat! – motyogtam. – Elkalandoztam.

– Azt észrevettem – nyújtotta felém a kezét. – Kanisha.

Megfogtam a kezét és megszorítottam.

– Cheryl… Debbie barátja vagy? – Hülye kérdés volt. Debbie és én már olyan régóta voltunk együtt, hogy nem is lehetett senki olyan a környezetében, akit ne ismertem volna én is.

Kanisha megrázta a fejét.

– A vőlegényé – nézett a férfira, akinek Debbie épp most fogadott örök szerelmet, tiszteletet és hűséget… hülye liba, gondoltam, miközben őt bámultam… Úgy éreztem, valahol mélyen belül meghaltam azon a napon.

***

– Próbáld megérteni, Cheryl!

– Megérteni mit? Hogy elhagysz? Egy… egy pasiért, akit épp csak megismertél?

Debbie odalépett hozzám, és megpróbált átkarolni. Elléptem tőle, és karba font kézzel a hátamat mutattam neki. A könnycseppek azonnal megjelentek a szememben, de semmi nem vehetett rá ezen a világon, hogy ezt engedjem neki látni.

            Megborzongtam, ahogy megérintette a vállamat.

– Azt hittem, örökké barátok maradunk.

Ez már túl sok volt. A könnyem patakokban folyt le az arcomon.

– Azt hittem, szeretsz? – ripakodtam rá.

Ismét megpróbált megölelni.

– Cheryl! Én szeretlek…

– Akkor miért mégy hozzá?!

Debbie nem válaszolt. Mintha az elmúlt három év, mióta együtt éltünk, és az a sok-sok év, amíg együtt játszottunk, dolgoztunk, nevettünk és sírtunk, együtt utazgattunk, broadway-i show-kat néztünk meg filmeket, együtt vacsoráztunk, fürödtünk és zuhanyoztunk, megosztottuk egymással az ágyunkat, az ajkainkat, a nyelvünket, a testünket… Debbie számára mindez hirtelen mintha meg sem történt volna.

            Ez fájt a legjobban.

***

– Ne már, kislány! – mondta Kanisha, miután elmondtam neki, miben állt a kapcsolatunk Debbie-vel.

– Ez így igaz! – ripakodtam rá ellentmondást nem tűrően. – Talán valami bajod van vele?

– Dehogyis! Csak ez olyan vicces.

Összeszorult a szívem.

– Vicces?

Kanisha ismét magára öltötte lehengerlő mosolyát.

– A menyasszony exe vagy… Én meg a vőlegényé.

– Na ne! – Most rajtam volt a csodálkozás sora.

– Valami bajod van vele?

Nevetnem kellett. Megráztam a fejem.

– Nem. Nem igazán… Szóval, hogyhogy nem te állsz most ott?

Először, mióta leültem az asztalához, Kanisha sértődöttnek és dühösnek tűnt.

– Mégis mit gondolsz, miért, kislány? – Csak megvontam a vállam válaszként. Kanisha kedves és… helyes nőnek tűnt. Miért nem ment hozzá ahhoz az istentelen fattyúhoz, aki most elvette tőlem Debbie-t? – Nézz körbe, kislány! Mit látsz?

Körbe néztem, de csak embereket láttam… A vőlegény barátait és családját, az én és Debbie barátait, a családját (akik először viselkedtek velem normálisan három éve… vajon miért?), aztán visszafordultam Kanishához.

– Embereket.

– FEHÉR embereket – helyesbített Kanisha. – Ezek a beképzelt újgazdag fehérek… mit gondolsz, mit szólnának, ha az ő drágalátos kisfiúk elvenne egy fekete lotyót délről?

Ez engem sosem izgatott. Habár technikailag én is azok közé a „beképzelt újgazdag fehérek” közé tartoztam, egyáltalán nem éreztem magam kirekesztve, amikor bevallottam, hogy leszbikus vagyok, és rámozdultam Debbie-re.

            Visszagondolva, ez nem lehetett könnyű Debbie-nek sem. Különösen mivel együtt nőttünk fel, és a családjaink generációk óta ismerték egymást. Visszatekintve elgondolkodtam azon, mennyire volt ez szerelem, és mennyire csak lázadás. Persze még akár tovább is elmentem volna. Rövidre vágtam volna a hajam, mint a kedvenc nénikém, anyám nővére, Edie (akiről már évek óta nem hallottam), elkezdtem volna férfiruhákat viselni… De egyáltalán nem szerettem a férfiakat. Akkor meg miért akartam volna közéjük tartozni? Talán ha férfiasabb lettem volna, Debbie is velem marad.

            Mindig is szerettem nő lenni. Csak éppen a többi nőt szerettem… vagy legalábbis egyet közülük. Szerettem? Nem… Szerelmes voltam belé.

            Be kell vallanom, Kanisha is nagyon vonzó volt… de nem. Ő egyértelműen hetero. De legalább nem ítél el minket, „kívülállókat”. Talán össze kellene fognunk.

            Ebben a pillanatban ismét Debbie-re néztem, aki ott állt Mike mellett, fogadva a gratulálókat, puszilkodva a vendégekkel. Elkaptam a tekintetét. Ő csak integetett és mosolygott, most is sugározva magából a menyasszonyi boldogságot.

            Aznap már tizedszer fakadtam sírva.

            Játékos ütést éreztem a karomon. Felnéztem, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.

– Felejtsd el ezt az egész szarságot, kislány! – horkantott Kanisha. – Figyelj! Van egy ötletem… – Közelebb hajolt, és suttogóra fogta a hangját. Felnevettem… Milyen gyalázatos! Milyen… ördögi!

            Bólintottam, mire Kanishával egyszerre felálltunk, és odasétáltunk, hogy beálljunk a sorba.

– Cheryl! Annyira örülök, hogy eljöttél! – nyújtotta felém a kezét Debbie, amikor elé léptem. A szemem sarkából Kanishát és Mike-ot figyeltem. A férfi mosolygott, de szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

Kanisha egy pillanatra felém kapta a tekintetét és bólintott. Ez volt a jel.

            Ugyanabban a pillanatban Kanisha és én is átkaroltuk korábbi kedveseinket, és ajkainkat mély csókban forrasztottuk össze az övéikkel. Debbie egy pillanatra ledermedt, de alig néhány pillanat múlva éreztem, hogy ajkai az enyémekbe olvasnak, nyelve pedig táncot jár az enyémmel. Úgy csókolóztunk, mint már annyiszor a középiskola óta.

„Debbie! Annyira szeretlek!” – küldtem felé némán. – „Kérlek! Ne engedd, hogy vége legyen!... Maradj!...”

Hirtelen Debbie elhúzódott tőlem. Mike, a férje, állt előttem, letörölve Kanisha rúzsát a szájáról, és dühösen bámult rám.

– Elment az eszed? – szűrte a fogai között. A beszélgetés hangjai elcsendesedtek a szobában. Mindenki botrányt szimatolt. Debbie pedig… Ő csak állt Mike mögött, és összezavarodva nézett maga elé. Kanisha felé fordultam, aki szintén önelégülten vigyorgott. Megfordultunk, pacsira emeltük a kezünket, majd visszasétáltunk az asztalhoz, figyelmen kívül hagyva a minket követő tekinteteket.

            Ahogy leültünk, a dolgok lassan ismét normalizálódtak. Pár pillanat múlva mintha semmi sem történt volna.

– Ez muris volt – mosolyogtam Kanishára.

2. fejezet

– Nézd, kislány!... Itt a névjegykártyám – állt meg Kanisha, miközben végigsétáltunk az előcsarnokon úgy egy órával később, és turkálni kezdett a retiküljében. Debbie és az a férfi eltűntek, nyilván felkészülve jól megkomponált távozásukra a kidekorált BMW 740-esükkel odakint, ami majd a reptérre viszi őket, míg a boldog násznép madarakat röptet utánuk… Milyen költői!

            Nem bírtam ott maradni és végignézni mindezt.

            Kanisha végül megtalálta a névjegykártyáját a telefonszámával és a mail-címével.

– Ha esetleg szeretnél egyszer együtt lógni.

Elmosolyodtam, és megfogtam a kezét.

– Nagyon szeretnék. – A nyomorult helyzet ellenére, amiben mindketten voltunk, Kanisha polgárpukkasztó humora mindkettőnkből előcsalta a nevetést. Előkerestem egy tollat és egy papír fecnit, és lefirkantottam a saját adataimat is, hogy átadjam neki. – Ha túl elfoglalt lennék!

Kanisha elmosolyodott, és gyorsan átölelt.

– Majd látlak – fordult meg, hogy elsétáljon az ellenkező irányba. Egy pillanatig csak figyeltem őt, majd a saját kocsim felé indultam. Jó ötletnek tűnt végre egyszer csak úgy kirúgni a hámból. Még ha ez a lány hetero is. Helyes volt… és gyanítottam, hogy fel fog tűnni néhány pajzán fantáziámban, amíg túl nem teszem magam Debbie-n (ha ez valaha is megtörténik)… de nem álltam köszen, és nem is voltam abban a hangulatban, hogy belevágjak egy újabb komoly kapcsolatba. Nem tudtam elképzelni magam mással, csak Debbie-bel.

            Ha már a kapcsolatokról beszélünk, a kocsim is az életem egy igencsak megterhelt részét képezte. Érettségi ajándék volt. Azoknak a brit útfalóknak az egyike, amikben olyan szexin nézel ki vezetés közben. Amikbe alkalom adtán csak úgy bepattansz és már mégy is.

            De ez nem egy olyan alkalom volt.

          Egy apró jótanács… Sose vegyél brit kocsit, ha nem állsz készen arra, hogy hozzámenj, összeköltözz, vagy örökbe fogadj egy autószerelőt!

            Előkaptam a mobiltelefonom, hogy hívjak egy vontatót, amikor a semmiből előgördült egy vadiúj Sedan, és letekerte az ablakát.

– Gond van, kislány? – Kanisha dugta ki a fejét az ablakon. – Segítsek?

– Ó, semmi olyan, amivel ne birkóznék meg! – válaszoltam félénken. Kanisha leparkolt, kinyitotta az ajtót, és olyan hévvel szállt ki, hogy fellebbenő szoknyája alól előtűntek táncoshoz méltó lábai. A szívem egy hatalmasat dobbant, de a tekintetemen igyekeztem uralkodni.

Tennith Atterbury alias Kanisha

– Tudsz bármit is a kocsikról? – kérdeztem.

Kanisha egyik kezét a csípőjére tette, és megrökönyödve rám nézett.

– Úgy nézek ki, mint egy rohadt autószerelő, kislány?

Kivárta velem, amíg az autós klub kiküld egy vontatót. Ezzel viszont elszalasztottam a lehetőséget, hogy elszökjek Debbie és Mike távozásáról, amit jókívánságok áradata és rizseső kísért. Ezután már elfogadtam Kanisha javaslatát, hogy haza vigyen.

– Volna kedved… feljönni hozzám egy kicsit? – kérdeztem, amikor megálltunk a ház előtt.

Kanisha rám nézett és csálén elmosolyodott.

– Nos… miért is ne? – állította le a motort.

3. fejezet

            Még mindig csak késő délután volt, úgyhogy nem volt rá szükség, hogy felkapcsoljam a lámpákat, amikor beléptünk az ajtón a lakásba, ahol most már egyedül éltem. Kanisha körbepillantott a berendezésen és bólintott.

– Szép hely, drágám.

Bólintottam, és a konyha felé indultam.

– Érezd magad otthon! – vetettem hátra a vállam felett, miközben átsétáltam a boltív alatt, ami elválasztotta a konyhát a nappalitól.

– Ez mind a tied? – intett a másik szóba felé Kanisha.

– Mi? – kérdeztem, miközben az italt kevertem.

– Ezek a képek.

Visszatértem a nappaliba, ahol Kanisha a falon függő fényképeket vizsgálgatta. Portrék, tájképek, városképek és hasonlók. Felkacagtam.

– Ráhibáztál.

– Nagyon jók.

– Nem éppen.

Kanisha felém fordult.

– Komolyan gondolom. Nagyon jók.

Leültem a kanapéra, és a dohányzóasztalra tettem a fröccseinket.

– Régen nagyon szerettem volna fotóriporter lenni.

Kanisha odalépett hozzám, és ő is leült, keresztbe téve gyönyörű lábait, miközben hátra dőlt és rám nézett. Átnyújtottam neki a poharát.

– Köszi – mosolygott rám. – Mire igyunk?

Gondolkoztam egy pillanatig, majd a poharához koccintottam az enyémet.

– A száműzetésünkre!

Felkacagott, majd bólintott és beleivott az italába, hogy aztán megnyalja az ajkait is, olyan érzékien, hogy már-már az suhant át az agyamon, szégyen, hogy egy ilyen nő a férfiakra bukik.

– Na és, hírlapoknak vagy magazinoknak dolgozol?

Az igazat megvallva nem dolgoztam semmit. Bár az apám kitagadott, anyám sosem engedte, hogy a bankszámlámon az összeg egy bizonyos szint alá csökkenjen.

            Nem mintha nem akartam volna dolgozni. Mindig is arról álmodtam, hogy írok egy Pulitzer-díjas cikket valami önelégült politikusról, ahogy épp letolja a gatyáját.

            Sajnos az igazi újságok és magazinok ma már nem foglalkoztatnak igazi oknyomozó riportereket.

– Nem igazán – válaszoltam halkan. Valami a hangomban elárulta Kanishának, hogy ez valami olyasmi, amiről nem szívesen beszélek. – És mi van veled?

– Szociális munka.

– Tényleg? Nehéznek hangzik.

Kanisha bólintott.

– Táncos akartam lenni, de… tudod…

– Ja. De talán te változtathatnál ezen.

– Én is ezt kívánom, kislány – válaszolta keserédesen. – Az a kibaszott kormány, már bocsánat a kifejezésért, megvon tőlünk minden pénzt, hogy a vállalati stricijeinek adja, aztán meg arra hivatkozzon, hogy nem dolgozunk.

Bólintottam, őszintén osztozva a keserűségében. Annak ellenére, hogy a családom nagyon is jó kapcsolatban állt néhány ilyen „vállalati stricivel”.

            Hirtelen minden szétcsúszni látszott. Nem csak azt a személyt veszítettem el, akivel le akartam volna élni egész hátralevő életemet, még egy igazi barátom se volt. A családom szörnyszülöttnek tartott, és ha még mindez nem elég, teljesen hasznavehetetlen is voltam. Se munkám, se terveim. Az anyám adományaiból élek, élősködve a társadalmon egy újságírói diplomával, ami legfeljebb arra elég, hogy hamburgereket süssek a McDonald’s-ban.

– Hé, kislány! – karolt át Kanisha, magához ölelve, fejemet (különösen vonzó) kevlei közé temetve, és elsírta magát.

A rajtam eluralkodó érzelmek ellenére az irónia nem veszett ki belőlem. A szegény kis gazdag Marchmont Beach-i fehér lány egy nyomornegyedi feketénél keres menedéket, akinek még az életéért is meg kellett küzdenie.

            A könnyeimen keresztül halkan felkuncogtam.

– Mi az?

Kitöröltem a könnyeimet, és elmondtam neki. Kanisha csak nevetett, és megrázta a fejét. Játékosan rácsapott meztelen combomra.

– Kislány! Le kéne szoknod róla, hogy ennyit gondolkozz. Nézd csak… – nyúlt a retiküljébe.

– Mit csinálsz?

– Amikor úgy érzem, hogy a szívem darabjaira törik, nincs is jobb, mint… – Felém fordult, kezében egy arany cigaretta-tartóval, és kinyitotta nekem. Odabent számtalan házilak sodort cigaretta lapult, és valahogy sejtettem, hogy mi van bennük. Az pedig se nem volt dohány, se nem volt legális. – Az én öreg barátom, MJ – vigyorodott el pajkosan.

***

            Húsz perccel és egy jointtal később már mindketten hisztérikusan röhögtünk bármiféle különösebb ok nélkül. Majd, csak úgy a semmiből, hirtelen felvetette: – Tudod, tutira nem nézel ki másképp, mint bármelyik normális bige.

Ha nem lettem volna annyira beállva, talán még inzultálásnak is vettem volna. Ehelyett viszont csak kuncogtam.

– Hogy…? Csak mert egy nyavalyás puncifaló vagyok?

Erre mindketten felnevettünk, majd Kanisha olyan komoly kifejezést öltött magára, ami csak lehetséges volt a kanabisz hatása alatt.

– Hogyhogy nem bírod a pasikat?

– Bírom őket, oké?... Amíg távol tartják magukat tőlem – törtem ki röhögésben.

– Komolyan kérdezem. Úgy értem… Nem úgy nézel ki, mint azok a dyke-ok,[1] akikkel eddig találkoztam.

– Ó?

– Helyes bige vagy. Teljesen… normálisnak nézel ki…

– Na álljunk meg itt, Kanisha! – emeltem fel a kezem. – Már hallottam ezt a szarságot korábban is. – Felálltam, kissé már bepöccenve. – Sajnálom, ha nem felelek meg a butch-ideálodnak.[2]

– Nyugi, kislány!... Oké, bocsánatot kérek…

– És téged hogyhogy nem Jemimának[3] hívnak és öltözködsz úgy, mint egy „tesó” a telepről, he?

– Tou-chay, csajszi!

Ismét elnevettem magam, visszahuppanva mellé a kanapéra. Egymásnak dőltünk, félig átölelve egymást, továbbra is csak küszködve a nevetéssel.

            Amikor végre lenyugodtunk, Kanisha jelentőségteljesen rám nézett.

– Mi az?

– Milyen?

Megvoltam a vállam.

– Mire gondolsz?

– Más bigékkel csinálni.

– Úgy érted… lefeküdni egy másik…? – Kanisha bólintott.

Már korábban is megkaptam ezt a kérdést, de sosem ilyen nyíltan. Az a gond, hogy eddig Debbie volt az egyetlen azonos nemű partnerem, szóval nemigen van összehasonlítási alapom.

            Előadtam ezt a körülményt Kanishának, mire ő bólintott.

– Szóval… nem is tudom, egyáltalán… romantikus volt?

– Mire gondolsz?

– Vacsoráztatok együtt? Vettél neki virágot? Küldtél szerelmes levelet?

Á… ez még sosem került elő korábban. Gondolatban végigpörgettem az éveket, amit Debbie-vel együtt töltöttünk, beleértve az utolsó hármat is itt, ebben a lakásban.

***

            Debbie és én minden egyes szobában szeretkeztünk már, egyszer vagy többször. A hálószobában (nyilvánvalóan), a zuhany alatt, a nappali padlóján a kandalló előtt, még a konyhaasztalon is.

            Azokban az időkben olyan volt, mintha sosem kaphatnánk eleget egymásból, egészen addig az estéig, amikor elutazott arra a hat hetes európai útra a családjával.

            Meztelenül feküdtünk együtt itt a kanapén, összekulcsolt lábakkal, karjainkkal egymás körül, még mindig izzadt testünk pedig egymásnak feszült a kétórás vad, szenvedélyes szex után.

            Imádtam Debbie ajkait. Mintha órákon át csak csókolóztunk volna, és még így is képesek voltunk gyengéden tapogatózva egymáshoz préselni az ajkainkat, simogatva és gyengéden szopogatva egymás nyelvét két elsuttogott mondat között.

– Annyira szeretlek, Deb… Nem tudom, hogy bírom majd ki annyi ideig nélküled.

Mintha meg akart volna nyugtatni, Debbie az ajkaimhoz nyomta az övéit, átölelve nyelvemet az övével.

– Csak hat hét – suttogta. – És itt leszel, amikor visszatérek… nemde?

Újabb öt percig csak csókolóztunk.

– Én mindig itt leszek neked, Debbie… Szeretlek.

– Én is szeretlek, Cheryl – suttogta Debbie, alig egy ujjnyira eltávolodva az ajkaimtól, hogy aztán gyönyörű nyelve ismét a számba csusszanjon, kezei pedig a melleimre tapadjanak, egy újabb mindent elsöprő szeretkezés kezdetén.

***

– Hé, csajszi!

Felnéztem. Ismét elsírtam magam, pedig az, hogy ilyen gyakran eltörjön a mécses, sose illett rám.

– Rengeteget csókolóztunk – mondtam.

– Ó! – mosolyodott el Kanisha. – Ez édes.

– Hosszú… lassú… mély… szenvedélyes…

– Oké, oké, állj le! Teljesen felizgatsz.

– Ó? – vontam fel az egyik szemöldökömet.

Kanisha felsóhajtott.

– Ja… Mike sosem volt ilyen hatással rám.

– Sajnálom.

– Én is.

Egy újabb sóhaj, majd Kanisha felém fordult.

– Nem bánnád, ha…?

– Mit?

– Ó, semmi. Felejtsd csak el!

A karjára tettem a kezemet.

– Semmi gond, Kanisha!

Ismét rám nézett.

– Én… csak arra gondoltam…

– Mire gondoltál?

Álmodozó tekintet jelent meg a szemében, ami idegességgel töltött el. Igazából az a tekintet volt, aminek az én szememben kellett volna csillognia, őt téve idegessé.

– Sosem ismertem olyat, aki mestere lett volna a csókolózásnak.

Ahogy hallottam, kevés férfi űzi magas szinten ezt a művészetet.

– Hogy szoktatok csókolózni Debbie-vel?

Nem igazán volt ez lényegretörő kérdés, de valójában költői sem. Kanisha inkább bemutatóra vágyott.

– Biztos vagy benne?

– Mármint miben?

– Azt akarod, hogy… megmutassam?

– A fenébe is, kislány! Csak egy csók. Ettől még nem dől össze a világ.

Azzal átkaroltam Kanisha nyakát, és úgy bámultam rá, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon. A szemei elkerekedtek. Talán a félelem tette? Vagy a várakozás? Nem tudnám megmondani. Az én szemeim félig lecsukódtak, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Arcom az övéhez ért, ajkaimmal simogattam a bőrét. Hirtelen hallottam, ahogy felnyög, de nem húzódott el. Az ajkaim lassan találkoztak az övéivel.

            Figyelmeztetés nélkül szétnyitotta az ajkait. Most rajtam volt a sor, hogy felnyögjek. Éreztem a nyelve hegyét az ajkaimon.

            Gyengéden megérintettem nyelvét az enyémmel, és még mielőtt bármelyikünk is ráeszmélt volna, mi történik, mindkettőnk keze bejárta a másik testét, miközben szenvedélyesen csókolóztunk, úgy felhevülve, mint két szexéhes tinédzser.

            Hirtelen az egész testem lángolni kezdett. Tudtam, mit akarok, hogy végződjön ez az egész, de a kanabisztól elhomályosult agyam egy része figyelmeztetett, hogy ne tegyem.

            Kanisha viszont ekkor felcsúsztatta az egyik kezét a szoknyám alá, nekem pedig egy szemernyi erőm sem maradt, hogy leállítsam, miközben nyelveink vad táncot jártak. Én is Kanisha combjai közé dugtam a kezem.

            Az egyik oldalra billentette a fejét, levegő után kapkodva. Én közben végignyaltam az álkapcsát, a nyakát, a fülét…

            Elképzelésem sem volt, mi történik. Talán Kanishának sem. Csak szopogattam csokoládé-szín bőrét a nyakán és a torkán, amikor a kezei közé fogta az arcom, és a sajátjához húzta. Egy pillanatra a szemembe nézett. Mondani akartam valamit, de ő magához vont, a számhoz tapasztva az övét. Lassan a talpára vonta őt, miközben tovább csókolóztunk, mint két szerelemre éhes középiskolás.

            Négy hónapja történt, hogy Debbie kiköltözött innen és beköltözött Mike-hoz, nekem pedig csak a hűséges jobb kezem társasága maradt.

            Talán így volt ezzel Kanisha is.

            Ha nem szívjuk szét az agyunkat, vajon ugyanígy itt állnánk, egymás nyelvét szopogatva?

„Állj le!” – gondoltam. – „Ez nem fair.”

Ehelyett viszont egyedi táncot lejtve bearaszoltunk a hálószobába, még mindig összekulcsolódott ajkakkal és birkózó nyelvekkel.

            Nehéz volt elhinnem, hogy Kanisha sosem volt még nővel. Pontosan tudta, hova nyúljon, és nem is habozott megtenni. Alig tíz perccel az után, hogy a matracra zuhantunk, egy szabályos bombává váltam, úgy, hogy még mindig félig fel voltunk öltözve. A gyönyörűség és a telhetetlenség fura keverékének hatása alatt szabadultunk meg maradék ruhánktól. Még mindig késő délután volt, a nap még bevilágított a függönyön át.

            Imádtam, amikor Debbie-vel addig szeretkeztünk, amíg a testünk már úszott az izzadtságban. Kanishával a testünk úgy egymásba olvadt, mint egy kapálódzó kezekkel és lábakkal rendelkező massza. Az ő gyönyörű sötét bőre és az én halványom közötti kontraszt csak olaj volt a tűzre. Sikoltozni kezdett… vagy én voltam az?... vagy mind a ketten?... miközben végighemperegtünk az ágyon, végigcsókolva, nyalva, szívogatva egymás testének minden négyzetcentiméterét, de valahogy mindig visszatértünk a telhetetlen csókokhoz.

            Hat órával később már éjjel tizenegyet ütött az óra, amikor Kanisha és én zihálva és izzadtságban fürödve elváltunk. Egymásra néztünk, gyengéden simogatva egymást, míg végül mindketten álomba nem merültünk.

4. fejezet

            Hat körül keltem másnap reggel, gyakorlatilag halálosan éhesen. Kanishára pillantottam. Az oldalán feküdt, tőlem elfordulva. A szoba kissé már lehűlt az este óta. A torkom elszorult, szám pedig mintha gumiból lett volna.

            Halkan keltem fel, hogy aztán belépjek a zuhany alá. Olyan jó érzés volt belefeledkezni a forró víz simogatásába, hogy fel sem figyeltem a fürdőszoba-ajtó nyílására.

– Ó! – kiáltottam fel, amikor Kanisha elhúzta a függönyt és belépett mellém.

– Hello, csajszi! – mosolygott rám csábosan, és kivette a szappant a kezemből, hogy elkezdje bedörzsölni a melleit… lassan és kéjesen… aztán pedig melleit az enyémekhez dörzsölte.

            Lassan ismét csókolózni kezdtünk, kezeink pedig végigsimították egymás nedves testét, miközben minden porcikánk táncolni kezdett.

            Talán ez volt a leghosszabb zuhany, amiben részem volt. Mire kijutottunk és felöltöztünk, azt hittem, kilukad a gyomrom az éhségtől. Megfogtam Kanisha kezét, és az ajtóhoz vezettem.

            Ő megállt és felém fordult.

– Nos… még látjuk egymást, csajszi! – nyitotta ki az ajtót.

– Várj egy pillanatot!... Nem gondolod, hogy nekünk… szóval kellene…?

Gyorsan megcsókolta az arcomat.

– Beugrom munka után – mosolygott rám, majd ugyanazzal a mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.

Átmentem a nappaliba, majd hosszú időre leültem a kanapéra, annak ellenére, hogy a gyomrom már tombolt. Nem tudtam hova rakni az éjszaka történteket… Azt, hogy egyáltalán hogy érzek Kanisha iránt, ha érzek egyáltalán valamit.

            Nem számítottam rá, hogy újból hallok felőle, nem hogy látnám. Ő is csak egy kíváncsi hetero nőnek tűnt, ami persze nem akadályozta meg abban, hogy a legjobb menetben részesítsen, amit életemben tapasztaltam.

            Sütöttem magamnak egy négytojásos rántottát, és úgy döntöttem, annak tudom be a történteket, ami volt. Két betépett, összetört szívű, magányos ember egymáson élte ki a szexuális frusztrációját.

            Még sosem volt ilyesmiben részem. Sosem hittem volna, hogy valaha is belemegyek egy alkalmi szexbe bárkivel is… hiszen nem is képzeltem el magam soha Debbie nélkül. Amikor végeztem a reggelim utolsó falatjával is, úgy éreztem, mindjárt sírva fakadok, és úgy is történt.

            Lassan visszamentem a hálószobába, és egy pillanatra elképzeltem Debbie-t, ahogy ott fekszik, ahogy annyiszor már. De aztán rádöbbentem, hogy Kanisha és a vele töltött éjszaka emléke belengi a levegőt.

            Összetört szívvel és felizgulva álltam ott… Veszélyes kombináció.

            Lefeküdtem, és még mindig sírtam, de ez nem akadályozott meg, hogy felhasználjam a jobbomat a megnyugtatásomra, míg végül egy órai munka után ismét álomba merültem.

***

            A délután közepe tájékán keltem fel ismét. Kitakarítottam egy kicsit, megmostam a fogam, és megnéztem egy sorozatot. Épp azon gondolkodtam, hogy talán elmegyek, megnézek egy filmet aznak este, amikor megszólalt a csengő.

            Kanisha állt ott egy kényelmes pólóban, rövidnadrágban és szandálban.

– Hello, csajszi! – mosolygott. Csak álltam ott egy pillanatig, mire ő a csípőjére tette az egyik kezét. – Csak állsz ott, vagy be is hívsz?

– Ö… persze! – léptem hátra.

Kanisha becsukta az ajtót maga mögött. Ismét a hálószobába mentünk, hogy meztelen testünk egymásnak feszüljön. Végül szoros ölelkezésben kötöttünk ki, ajkaink összeforrva, nyelvünk pedig vad táncot lejtett, miközben lábaink egymás dereka köré kulcsolódtak. Olyan hevesen üzekedtünk, hogy az ágy remegett alattunk. Az alattam lakók most biztos azon gondolkodnak, hogy tegyenek el láb alól.

***

            Az este folyamán Kanishával tettünk egy sétát a közeli park vízesésénél. Teljesen lehasznált voltam és ismét korgott a gyomrom. Kézen fogva sétáltunk, de sokáig nem szóltunk egy szót se.

– Mondj már valamit! – szólaltam meg végül

– Mit?

– Nem értem.

– Mit nem é’tesz?

– Tegnap azt mondtad, száz százalékig hetero vagy.

– Én aztán nem.

– De igen… – Elhallgattam. Igazából tényleg nem mondta. Én vontam le a következtetést.

Kanisha felsóhajtott.

– A férfiak csak egy rakás kurafi – mondta méregtől csöpögő hangon.

– Szóval úgy döntöttél, kipróbálsz valami mást?

Kanisha felnevetett.

– Kislány! Ez volt a kedvenc fantáziám maszturbálás közben. Csak vártam az alkalomra, hogy kipróbáljam élőben is. Egyszer, valamikor.

– Kanisha! Én még nem állok készen…

A számra tette a mutatóujját, hogy elhallgattasson.

– Semmi gond. Nem is kérném. – Felsóhajtott. – A mama mondta mindig, talán a legjobb módszer, hogy túltedd magad valakin, hogy szerezz másvalakit… Érted?

Nem értettem. De akkor annyira megviselt Debbie elvesztése… viszont erre egyáltalán nem gondoltam Kanisha jelenlétében. Ránéztem. Képes lennék valaha is úgy szeretni őt, mint Debbie-t?

            Őszintén, nem tudom. De most egy Debbie-méretű seb volt a szívemen. Talán egy Kanisha-alakú kötés kevéssé fájdalmassá tehetné.

            Átöleltem őt.

– Nem ígérek semmit – mondtam. – Csak nézzük meg, hova vezet!

Kannisha elmosolyodott, és átölelt.

– Nekem megfelel.

Körbenéztünk, hogy senki sem lát-e minket, aztán ajkaink egy hosszú, szenvedélyes csókban értek össze. Éreztem, hogy a mellbimbóim megkeményednek.

– Mit szólnál hozzá, ha visszamennénk, és megnéznénk, hova vezet ez? – kérdeztem egy csábos mosoly kíséretében.

Nem kellett kétszer kérdeznem.

****************************************************

A fordító utószava: Az eredeti szövegben Kanisha egy speciális (talán délies) akcentust, de az is lehet, hogy az afroamerikaiakra jellemző szlenget használ. Sajnos ezt nem tudtam visszaadni, és még az is eléggé leterhelte az agyamat néha, hogy az értelmét kihámozzam. Ha viszont valaki elegendő motivációt érez rá, szívesen veszem a segítségét, ha vállalkozik arra, hogy "szlengesítse" a szövegét.

És ha már itt írogatok, megragadom a lehetőséget, úgy újfent hangsúlyozzam, mindig örülök az észrevételeknek, megjegyzéseknek, véleményeknek, érkezzenek azok akár itt, akár e-mailban. Ha úgy tartjátok jobbnak, írjatok akár név nélkül is! Nekem csak az a fontos, hogy kapjak valami visszajelzést arról, hogy tetszenek nektek a történeteim. Ugyanis az író ebből tanul, a fordító pedig ebből tudja, mire vágyik a publikum. Természetesen ezt a blogot alapvetően a saját szórakoztatásomra hoztam létre, tehát nem fogok gyökeresen más irányba elmenni, mint eddig, de lehetőségeimhez mérten ezer örömmel alkalmazkodom a ti igényeitekhez is, és megtiszteltek azzal, ha közlitek velem, mi az a nyomvonal, amin érdemesnek tartanátok továbbhaladni.

---

[1] Dyke: Szó szerint gátat, árkot jelent. Viszont használják a férfias leszbikusok megjelölésére is. Kb. ugyanaz, mint a butch.

[2] Butch: Na az ilyen fogalmak azok, amikkel bajban vagyok. Egyrészről nincs igazán magyar megfelelőjük, másrészről baromi nehéz körülírni őket, ezért inkább megmaradok az angol kifejezésnél egy kis megjegyzéssel. Alapvetően a butch férfias nőt, férfias leszbikust jelent. Tudjátok, az a fajta leszbikus, aki rövidre vágja a haját, férfiruhákat hord, férfiként viselkedik, adott esetben még gyúr is, vagy más dolgokat tesz meg, hogy férfiasabbnak tűnjön. Magyarul talán „pasicsajnak” lehetne mondani őket. Ennek ellentéte a lipstick lesbian (szó szerinti fordításban „rúzs-leszbikus”), aki viszont tökéletesen olyan, mint egy hetero nő, csak épp a nőket szereti. A kategorizálásra törekvő közvélekedés ezeket össze szokta kapcsolni. Tehát a sztereotip leszbi pár egy butch-ból és egy lipstick leszbiből áll, ahol, jobb híján, a butch tölti be a férfi szerepét. Nem tagadom, van ilyen is, de ez, mint szinte minden más az emberi társadalomban, nem ilyen egyszerű. Vannak ugyanis szép számmal olyan lipstick leszbikusok, akik a többi lipstick leszbikusra buknak, és, megkockáztatom, vannak olyan butch-ok is, akik a többi butch-ra buknak. És egyáltalán nem törvényszerű, hogy azonos neműek kapcsolatában ugyanúgy felveszi valaki a „férfi” és a „női” szerepet, mint hetero kapcsolatokban. Ezek esetenként már jelentőségüket is vesztik, ahogy, bizonyos mértékben, manapság már a hetero kapcsolatokban is. És, hogy tovább bonyolítsuk a képet, a butch nem csak azt jelenti, amit magyarul „pasicsaj” címszó alatt értenénk. Az angol gyakran nevez butch-nak minden olyan leszbikus nőt, aki valamilyen sztereotípe férfias tulajdonsággal rendelkezik. Teszem azt, ha egy leszbikus nő tökéletesen nőies, még ha vannak fiúsabb szokásai is (pl. focimeccs-nézés közben sörözik a haverjaival), amit viszont hetero lányok is megtesznek, de mondjuk határozott személyisége van és kitartóan tör a céljai megvalósítása felé. Ez ugye sztereotipe férfi tulajdonság, míg a nőktől azt várják el, hogy tevékenysége merüljön ki a férfi ez irányú erőlködéseinek támogatásában. Ez persze ma már a hetero kapcsolatok jelentős részében sincs így, de ettől még az öntudatos, önmegvalósító, erős jellemű leszbikusokat is gyakran titulálják butch-nak, még akkor is, ha külsőre, és egyébként viselkedésre is a hetero normáknak megfelelően is maximálisan nőiesek.

[3] Nem tudom, itt pontosan mire akarhat utalni. Feltételezem, az afroamerikaiak között népszerű a Jemima név, vagy legalábbis az ilyen stílusúak. (Talán mint nálunk a Gazsi, amit gondolom nem kell tovább magyaráznom.) Amúgy bibliai eredetű héber név, galambot jelent, és például így hívták Jób egyik lányát is. Talán az afroamerikaiak sztereotip vallásossága miatt gyakori közöttük, habár az 1990-es népszámlálás adatai szerint nem épp népszerű név az USÁ-ban. Bár az is igaz, hogy azóta sok víz lefolyt már a Dunán, vagy, hogy stílszerű legyek, a Mississippin.