Carpe diem 1. rész

Írta: Dina

*******************************************************************************

- Hogy az a k.rva! B.ssza meg! Most hol vagy? Odamegyek! !!
- Éppen a „Charlie P´s”-ben ülök. Előre szólok, taxival gyere! Mocskosul be fogunk ma rúgni. Gondolni sem akarok erre az egészre.
- Tíz perc és ott vagyok… - tette le ezzel a telefont.
Ültem néztem a söröm és elvesztettem az időérzékem. Még csak egy sör volt, de annyira ki voltam készülte, hogy már ezt is éreztem. A csalódottság, a düh és az önsajnálat váltakozva lett rajtam úrrá. Kívülről nézve úgy nézhettem ki, mint valami depressziós, aki érvágás előtt áll.
Nem tudom mennyi idő telt el, amikor megéreztem Anna kezét a vállamon.
- Nah, mit iszunk?!- mosolygott kínosan. Majd együtt érzően nézett rám.
- Ez olyan „sorban este” lesz. – néztem rá könnyes szemmel és magamra erőltettem egy mosolyt.
- Hát ajánlom, hogy hosszú legyen az az itallap és legalább akkor buli legyen, mint legutóbb.
Erre mind ketten felnevettünk. Eszembe jutott a legutolsó alakalom, amikor „sorban este” volt. Régi hagyomány volt már kettőnknél. Nagy csalódások és szakítások után mi nem sírtunk egymás vállán, mint az átlagos barátnők. Nem, mi kerestünk egy lepukkant kocsmát és elkezdtük végig inni az itallapot. Persze soha nem jutottunk a végére. Bele is haltunk volna… Minden ilyen alakalommal alaposan lerészegedtünk. Aztán az este további programja változó volt. Voltak nagy bulizások, ex házának WC-papír dobálása és még sorolhatnám, a lényeg, hogy minden alkalommal másnap csúnya fejfájással ébredtünk. Nálunk ez volt a „rituálé”, szakítások után. A mai naptól ez lesz a rituálé megcsalások után is.
- Szóval? Mesélj! – nézett rám fürkésző szemekkel. Nem tudtam ki venni mit kutat az arcomon.
- Nem nagyon van mit mesélni. Hétfőtől péntekig tárgyaltunk a borkereskedő céggel. Bemutattuk a prezentációt, aztán pénteken délre sikerült megkötni a szerződést is. Felajánlották, hogy tartsunk velük a most megrendezett fesztiválra meg pincelátogatásra. A többiek beleegyeztek, én kimentettem magam, hogy egy nappal hamarabb hazaérjek és meglepjem Hannát. Mikor hazafelé tartottam még beszéltem vele telefonon is, hogy nem tudok szabadulni és csak holnap este érek haza. Útközben vettem rózsát meg vettem kaját, hogy csapjunk egy laza vacsorát és vele lehessek. Az utóbbi időben sok volt a munka és nem volt túl sok időm rá. Aztán felmentem és kit találtam a hálóban?! Hannát! És kivel? Veronikával. – Itt már elcsuklott a hangom. Próbáltam eldarálni hidegen a történteket, de az emléke még friss volt.
Alig 1 órája kaptam a barátnőm rajta az egyik közös barátunkkal. Nem tudtam mit mondhatnék vagy tehetnék. Eljöttem hazulról és kocsikáztam a városban. Aztán idejöttem. Rendeltem egy sört és felhívtam Annát.
- B.zd meg!- szakította félbe a gondolataimat. – Akkor először berúgunk, aztán én megkeresem a két k.rvát és csinálok egy kis fazonigazítást - nevetett.
- Jajj ne! – nevettem én is kényszeredetten – Igyunk, és a közelükbe se akarok menni! Pár napig meghúznám magam nálad, aztán meg keresek egy helyet, ahová becuccolok!
- Áh, részletek! Az, hogy nálam leszel egy ideig, eddig sem volt kérdés. Nah, de van itt pincér vagy menni kell a pulthoz? Már nagyon szomjas vagyok –nevetett újra.
- Pulthoz – mormoltam, de nem néztem már rá.
Anna felállt és a pulthoz sietett. Én közben elmerültem az emlékekben. Legutoljára az ő szakítása miatt ittunk. Jaj, de még mennyit ittunk! Tudtam, hogy nem tudom elkerülni, hogy beszéljek neki arról, ahogy érzem magam, de előtte innom kellett és felejteni.
Fél órával később már lerészegedve beszélgettünk.
- Két rohadt hosszú év. És miért?! Hát mégis mi a f.szért?! Hogy megcsaljon? –nyögtem, már zavaros hangnemben. Kezdtek összefolyni a dolgok.
Anna mosolyogva nézett.
- Tudod mit?! Azon gondolkodom, hogy én vagyok szerencsétlenebb a pasikkal vagy te a csajokkal?
- Számít ez? Áh, a francba is. Menjünk haza. Aludni akarok. Nincs kedvem semmihez.
A bár előtti parkolóban azon veszekedtünk, hogy egyikünk sem vezethet, mivel egyikünk részegebb, mint a másik. Anna telefonált egyik ismerősének és nagy nehézségek árán és mondatfoszlányok tömkelegével megértette vele, hogy taxival jöjjön elénk és ő fog haza vezetni, mivel valakinek haza kell vinnie a kocsim. Jan érkezése és a hazajutás már csak foltokban maradt meg, de nem is igazán sajnálom. Nem lehettünk valami felemelő látvány és társaság.

***

Másnap iszonytatós fejfájással ébredtem. Anna még aludt. Honnan tudtam? Mivel, ha ébren lenne az első dolga az lett volna, hogy felkeltsen. Egy hangos „BECSAPÓDÁS” kiáltás kíséretében rám vetné magát. Elmosolyodtam a gondolaton. Az egyetem alatt szobatársak voltunk és ez az incidens elégszer előfordult pár éves pályafutásunk alatt.
 Kivánszorogtam a konyhába és vontatott mozdulatokkal előkotortam a hűtőből egy doboz gyümölcslevet és sűrű imák közepette - hogy bent is maradjon- leküldtem egy pohárral. Az óra 06:13-at mutatott. Valahogy soha nem voltam túl jó alvó.
Előszedtem a telefonom. Lenémítottam miután Anna megérkezett. 23 nem fogadott hívás és 5 SMS és a hangpostám tele is tele van. Mindegyik Hannától. Nem volt erőm elolvasni az SMS-eket és lehallgatni a postafiókom. Gyorsan bepötyögtem egy „MENJ A P.CSÁBA!” üzenetet és már küldtem is.  Aztán visszavánszorogtam a vendégszobába és lefeküdtem aludni.  Mielőtt elnyomott volna az álom, át futott az agyamon, hogy milyen lenne, ha később felébrednék és ez csak egy rossz álom lenne. Hát igen, jelenleg erre vágytam a legjobban!

***

- „BECSAPÓDÁS!”- hallottam balról.
Még fel sem érkeztem fogni, hogy mi is történik, amikor már éreztem a fájdalmat az oldalamban és rám nehezedő testet. Hát és persze, az a sátáni kacaj. Ilyenkor az én kedves legjobb barátomat meg tudtam volna ölni.
- Anna! Mássz le rólam! – nyöszörögtem a paplanom alól.
- Jajj, már! Ébredezz! Éhes vagyok és unatkozom! – nevetett.
- Nem vagyok én az anyád, hogy megetesselek, és tisztába tegyelek! – nevettem én is.
- Kikérem magamnak! Már évek óta egyedül WC-zem, viszont a megetetéssel nincs semmi bajom – nevetett.
Semmi kedvem nem volt kibújni a paplanom alól. Meleg volt, sötét és nyugalom. Erre a gondolatra beugrott egy a héten látott vicces kép. Csak egy nagy „bunki” volt a képen. A kísérő szöveg pedig : „ Elegem a világból! Ha valaki keresne, a bunkimban vagyok!” . Kb. így éreztem magam én is.
- Hahó! Figyelsz te rám?! – szakította félbe gondolatmenetem az én drága barátnőm.
- Bocsi elkalandoztam! – dugtam ki a fejem a paplan alól. – Ha már felelevenítetted a „kolis hagyományt”, mi lenne ha folytatnánk egy „kolis” vasárnapi reggelivel”?
- Én benne vagyok! Jó igaz, még csak szerda van, de kit érdekel! – nevetett újra.
Mindig elcsodálkozom, honnan van ennyi életenergiája és hogyan lehet mindig ennyire vidám.
- Felhívom Trevort és szólok, hogy mától betegszabadságot veszek ki.
- Te? Szabadságot? – kérdezte gúnyosan Anna. – Történelmi pillanat! – nevetett és jelentőségteljesen felállt és meghajolt.
- Miért te hajolsz meg? És egyáltalán mi a bajod?! Menj már gyrost rendelni! Én addig telefonálok!- nevettem.
- Mert megéltem ezt a napot is!
Aztán leugrott az ágyról és kiment a szobából. Elment leadni a „kolis” vasárnapi reggeli rendelésünket. Amíg szobatársak voltunk egyetem alatt, volt egy jó pár hagyományunk. Nos, ez is egyiket volt a soknak. Havonta egyszer vagy kéthavonta egyszer. Egész vasárnap délelőtt aludtunk, délután gyrost rendeltük és az ágyban filmnézés közben megettük. Ezek olyan megnyugtató semmittevős napok voltak. A gondolatra elmosolyodtam. Aztán a telefonomért nyúltam, kikerestem Trevor számát és már hívtam is.
- Hello Rebecca! – szólt kedélyesen a telefonba.
- Hali Trevor! – az én hangom már kevésbé volt vidám. – Milyen volt a pincelátogatás?
- Sajnálhatod, hogy kihagytad! Bár, azért egy romantikus estét a Nagy Ővel nem tud felül múlni! – nevetett újra. Pontosan elmondtam neki, hogy Hanna miatt nem maradok és hogy mi a tervem estére. Megértette teljesen. Mosolyogva mondta, hogy sajnálja, hogy Hanna nem akart jönni velünk, akkor nem kellene lelépnem. Ő elhoztam a barátját Luckot, így ők a team többi tagjával együtt élvezhették a borokat.
- Nos, igen! – fújtam ki a levegőt, amit eddig visszatartottam, a „romantikus este a Nagy Ővel mondat óta”.- A helyzet az, hogy ki venném az eddig még soha fel nem használt betegszabadságom. Szükségem lenne Trevor két hétre. Nem fizetett szabadságról lenne szó, de tényleg kell két hét!- vált egyre kétségbeesettebbé a hangom.
- Betegszabadság? Neked két hét kihagyás!? Csak és kizárólag egy feltétellel! – nem tudtam eldönteni, hogy mérges vagy aggódik.
- És mégis mi az a feltétel?- kérdeztem.
- Az, hogy szépen elmondod, hogy mégis mi a fene van! Becca, tegnap még semmi bajod sem volt! És nem úgy hangzott ez a szabadságra megyek bejelentés mintha tényleg betegség miatt lenne.
- Jó oké megfogtál. – mondtam feladóan.
Trevor az egyetem óta jó barátom és már ide-s tova 3 éve a főnököm is. Ő volt Anna „nagy szerelme”, kb. 6 évig voltak együtt. Egyetlen probléma volt az sztoryban, hogy Trevor „nagy szerelme” Luck volt. Érdekes helyzet volt, az már egyszer biztos.
- Szóval elmondod végre, hogy mi a gond?
- Hanna egyszerűen megcsalt! Tegnap meg akartam lepni, de végül neki és Veronikának jobban sikerült meglepnie engem.
- Hogy micsoda? Ezt nem hiszem el! Hogy az a …- elakadt a szava.
- Figyelj, nem akarok erről beszélni, egyelőre! Nem akarom, hogy ide gyertek Luckkal. Egyelőre, csak egy kis nyugalmat akarok. Kizárt dolog, hogy dolgozni tudjak, és nyerő reklámszövegeket írjak így. Szóval, kérlek! Sok mindent el kell rendeznem.
- Természetesen! De azt ne gondold, hogy két hétig békén hagyunk! Kaptok Annával 2 napot, hogy le tudjátok a szokásos rituáléitokat és aztán átnézzünk Luckkal. – nevetett.
- Rendben! Köszönöm, Trevor!
- Vigyázz magadra! Hello!
- Szia!
Még szinte nem is bontottam a vonalat, amikor bejövő hívásom érkezett. Hanna volt. Néztem a kijelzőn megjelenős közös képet. Kb. 1 éve készült a Balatonon. Mind a ketten nevetünk. Én hátulról a derekánál ölelem át, ő pedig a kezeit a kezeimen nyugtatja. Előbb utóbb beszélnem kell vele. Hezitáltam, majd felvettem.
- Igen ?! –szóltam bele a tőlem telhető legnagyobb közönnyel.
- Végre! Kérlek, ne tedd le! – zaklatott volt a hangja.
- Hanna mit akarsz? – még mindig közönyt erőltettem a hangomba. Bár már inkább a lassan közelgő síró görcs hallatszott ki belőle.
- Hol vagy? Ugye, jól vagy? Kérlek! Beszélnünk kell! Én, annyira sajnálom! Gyere haza! Vagy elmegyek érted! Csak kérlek, beszéljük meg! – hangja hisztérikus lett. A tőmondatokat egymásutánisággal gyorsan darálta.
- Hanna! Kérdeznék valamit! De ha még lehetséges, legyél őszinte!
- Kérdezz! Bármi legyen! Ígérem, őszinte leszek!
- Tudod gondolkodtam tegnap egy keveset és kezdtek összeállni a dolgok! Három hónapja Prága. Onnan is Veronika miatt mentetted ki magad. Aztán egy hónapja azért nem jöttél velünk a csapatépítő tréningre sem. És végül a Tokaji bemutatót is ezért hagytad ki. Minden alakalommal visszautasítottad Trevor meghívását valamilyen ürüggyel. Igazam van?
Hosszú csend következett. Sikerült meglepnem a kérdésemmel. Szerintem valami „szeretsz e még” és ehhez hasonló maszlagra számított. Igazándiból nem volt szükségem a válaszára, hogy tudjam nem ez volt az első alkalom, amikor megcsalt. De valamiért tőle akartam hallani. Vagyis azt akartam, hogy kimondja. Legalább egy kicsit fájjon neki is.
- Hanna! Kérdeztem valamit! – váltottam idegesebb hangnemre.
- Igazad van – mondta lemondóan. – Sajnálom! Kérlek, csak egy esélyt adj, hogy leüljünk megbeszélni! Két év után annyit érdemlek, hogy legalább meghallgass!
- Nos, hogy két év után ki és mit érdemel, abba ne menjünk bele szerintem. Te sem tartottál annyira, hogy elmond, már nem akarod tovább a közös életünket, helyette Veronikával kefélted át az én munkahétvégéimet és közben vígan telefonálgattál azzal, hogy mennyire hiányzom – erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne kiabáljak.
- De én akarom a közös életünket! Hibáztam! A fenébe is, de legalább hallgass meg!
- A héten valamikor elmegyek a cuccaimért! Ne legyél otthon! Nem akarok drámát!
- Arra mérget vehetsz, hogy itthon leszek! Ennyire könnyen nem adom fel!
- Hogy mi?! Hát te hülye vagy! Az első alkalommal, amikor bevonszoltad a közös ágyunkba azt a ribanc.t, már feladtad. Most pedig menj a fenébe!
Letettem, majd kikapcsoltam a telefonom. A beszélgetés végére már annyira kikészültem, hogy nem tudtam visszatartani a sírást. Átöleltem a térdeim és lehajtottam a fejem, majd sírni kezdem. Tudtam, hogy valamikor ki fog jönni, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar és hogy még Anna napját is elcseszem vele.
- Na ne! Kizárt! Nem fogsz amiatt a rib.nc miatt sírni. Megértetted? Nem érdemelt meg! Vágod? Ezt most fejezd be! – ült le mennél az ágyra és átkarolt.
- Most beszéltem vele! Tudod akár mennyire akarom utálni, nem megy! És azt is be kell látnom, hogy az utóbbi időben csak dolgoztam. Én csak azt hittem, hogy tényleg működni fog…
- Nem! Állj! Nem fogod magad okolni. A fenébe is! Sokat dolgoztál. És?! Ez még feljogosítsa, hogy megcsaljon? NEM!!! Szóval ne kezd magad okolni! Gyerünk! Nem fogsz itt kikészülni! Pihensz egy-két napot. Elmegyünk a cuccaidért és aztán pedig lassan elrendezünk mindent, amit kell.
- Hogy te milyen gondoskodó lettél! – löktem meg a vállammal a vállát.
-Ezt nem emlegetjük! Ritka eset. Meg sem történt – nevetett és visszabökte az oldalam.
- Kérnék valamit! – néztem rá boci szemekkel.
- Mit? Kérlek, ugye nem kell visszamennünk abba a borzalmas bárba, ahol tegnap voltunk! – nézett rám nevetve.
- Nem- nevettem én is. – Viszont, - nyúltam az ágy melletti székre a kabátomért és a zsebéből előhúztam egy ékszertartót – ezt szeretném, ha eltüntetnéd. Nem akarom látni és nem akarom tudni, mit csinálsz vele!
- Ez…- akadt el a szava.
- Igen. De kérlek! Csak tüntesd el!
- Rendben.

***

Három nappal később éppen a Hannával közös házunk előtt álltam. Vagyis inkább a sajátom előtt. Kb. fél éve költöztünk össze az én házamba, mivel az ő lakása sokkal kisebb volt és teljesen a város szélén helyezkedett el. Így az volt a logikus döntés, ha az én házamba költözik ő is. Majdnem Bécs szívében volt, így nagyon jól megközelíthető volt minden.
Már egy jó fél órája ültem a kocsiban a ház előtt, de nem tudtam összeszedni magam és bemenni. Anna is úton van már, hogy segítsen pakolni. Nagyot sóhajtottam – végül is egyszer túl kell esni rajta-, kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé. Közben észrevettem, hogy Hanna kocsija a garázsban van. Három napja beszéltünk utoljára, azóta inkább nem foglalkoztam vele. Reméltem, hogy ha munka idejében jövök, nem lesz itthon. De tévedni emberi dolog.
Egy nagy sóhaj kíséretében kinyitottam a zárat és beléptem a nappalit és a konyhát elválasztó kis folyosóra. Egy percre megálltam és körbe néztem. Minden olyan, mint mindig, de valahogy mégis más. Kicsit közhelyes ezt, így mondani. Olyan, mintha minden hideg és undorító lenne. Mintha minden itt töltött perc egy k.rva nagy hazugság lenne. Elindultam a nappali felé. Beléptem és egyből a laptopom felé vettem az irányt. Elkezdtem összepakolni. Lassan a gépet, a töltőm, az egyéb kiegészítőket. Már csak a hordozható winchesterem maradt az asztalon, amikor lépteket hallottam az emeletről. Remek, Hanna.
- Becca, te vagy?- kérdezte kétségbeesett hangon.
- Hanna, hagyj! Pár cuccomért jöttem át! – válaszoltam ridegen.
- Kérlek! Meg kell hallgatnod! Meg kell értened, én nem akartam, hogy ez legyen! Nem hagyhatsz el, azért mert magányos voltam! A te hibád is, hogy ez lett belőle!
Az utolsó kijelentésre felnéztem. Háromlépésnyire állt tőlem. Mélyen a szemembe nézett. Vettem egy mély levegőt, nem akartam bele menni ebbe. Nem akartam arról vitatkozni, hogy mi sodorta az egészet ide, sem arról, hogy ki követett el nagyobb hibát. Akárhányszor rá néztem, csak az a kép ugrott be, ahogy Veronika lábai között van a feje és úgy nyalja, mintha az élete függne tőle. Egyszerre gyűlöltem ezért az egészért mindkettejük és ugyanennyire irigykedtem is. Arra a szenvedélyre, ami köztünk már jó ideje nem volt meg. Pontosan tudtam, hogy én hibám is. De én mégsem kerestem más lábai között vigaszt. Megígértem Annának, hogy kitartok, és nem hagyom, hogy rám kenjen mindent.
- Nem mondasz semmit? – törte meg végül a csendet.
- Mondtam már, átjöttem azért, ami kell. Egy tíz percre hagyj egyedül és utána megyek is. – próbáltam hideg és kimért maradni.
- Hogy te mekkora egy hideg ribanc vagy! Két év után ennyi? Fogod, összepakolsz és ennyi! Persze, ami nem megy, azt kicseréljük! – egyre hangosabban dobálta a szavakat.
Ezen a ponton betelt a pohár. Nem tudtam tovább hallgatni.
- A pics.ba! Te mégis mi a f.szt képzelsz magadról? Én vagyok a hideg ribanc?! Én vagyok a hibás, hogy nem érdekelnek a kifogásaid?! B.zd meg! Igen, rohadtul két év volt és te rohadtul megcsaltál. És nem csak egyszer! Fogd fel, nem bírok rád se nézni! – üvöltöttem.
Ebben a pillanatban Hanna meglepődve nézett rám. Egy fél perccel később elindult felém és egy lépésnyire tőlem állt meg.
- Nem úgy nézel ki, mint aki nem bír rám nézni. Azt hiszed, nem ismerlek? Két év. Látom rajtad, hogy büszkeséged miatt vagy hideg. A nagy elv, hogy ha megcsalsz, akkor vége. Nem hat meg a hidegséged! – a mondandója fokozatosan lett hangos.
Elkaptam a tarkóm és magához húzott. Olyan erővel és vadul csókolt meg, ahogy még anno a kapcsolatunk elején csókolt egy-egy jól sikerült együttlét közben. Először el akartam tolni magamtól, de ahogy szétfeszítette a nyelvével az ajkaim, rám törtek az emlékek és a vágy. Magamhoz húztam és visszacsókoltam. Tudtam, hogy nagy hülyeséget csinálok, de érezni akartam.
A kezem fokozatosan bejárta mindenét és a vágy, hogy érezzem őt, csak erősebb lett. Nem érdekelt, hogy mit csinálok, csak rá tudtam koncentrálni. Nekitoltam a szemben lévő falnak és nekifeszítettem a saját testem. Közben a dzsekimnél fogva még jobban magához húzott, és olyan erővel csókolt, mint még soha. Már nem Hanna volt, akinek a testét bejárta a kezem, nem az a lány volt, akit szerettem, inkább csak valaki, aki mérhetetlenül felizgatott, s akit most rögtön meg akartam kapni.
Eltolt magától, mélyen a szembe nézett, aztán megfogta a kezem és az emelet felé vezetett. Már nem gondolkodtam, lüktetett az egész testem. A hálószoba ajtó előtt nekilökött a falnak és újra megcsókolt. Felhúztam a lábait a derekamra és elindultam vele a háló felé. Beérve ledobtam az ágyra és rávetettem magam. Alig egy fél perc múlva, már mindketten farmerben és melltartóban voltunk. A nadrágom rángatta le éppen rólam, amikor felnéztem és észhez tértem. Beugrottak a képek arról az estéről, amikor hazaérve mással találtam ebben az ágyban. Lassan a vágy helyét düh vette át. Eltoltam magamtól és hátrálni kezdtem. Ő felállt és követett. Próbált újra megölelni, majd megcsókolni, de akkor már nagyobb erővel toltam el és ráüvöltöttem.
- Ne érj hozzám!
Zavarodottan nézett rám. Felkaptam a ruháim és lerohantam a lépcsőn. A nappaliban felöltöztem, felkaptam a laptop táskám és kirohantam a házból. Ki kellett mennem onnan. Levegő kellett.
Beültem a kocsimba és elhajtottam. Pár perccel később megálltam és írtam Annának egy sms-t, hogy ne menjen a házhoz, elhoztam, ami kellett, kicsit később találkozunk nála. Aztán elindítottam a kocsit és elindultam hozzá.

***
- Szóval azt mondod, hogy csak a laptopodra volt szükséged? – nézett rám kíváncsian.
- Igen, pontosan azt – próbáltam nyugodtan válaszolni.
- És a snoopys párnád nem is kellett? – ekkor már nem bírta tovább és elnevette magát.
- Cs.szd meg! – nevettem én is, majd hozzávágtam egy párnát.
- Szóval?
- Mi szóval?
- Ugye, tudod, hogy karmolások vannak a nyakadon és olyan zilált képet vágsz, amit csak egy jól sikerül numera után tud az ember.
- Nah, jó most már kapd is be! Nem volt semmiféle numera. Bár nem sok kellett hozzá! Akkora egy idióta vagyok, majdnem lefeküdtem vele.
- Hmmm, értem. Pedig csak egy két ruháért ugrottál át. Mi lesz, ha el akarod hozni az összes cuccod? Esetleg már teherbe is ejted?
- Idióta! Tudod, hogy ez biológiailag lehetetlen- nevettem.
- Szóval, csak ezért!- nevetett ő is.
- Áh, te mekkora egy idióta vagy!
- Te sem panaszkodhatsz a mai után – kacsintott rám.

***
Egy hónappal később már túl voltam az elköltözésen. Egy új lakás vásárlásán és régi eladásán. Miután Hanna kiköltözött az első dolgom volt, egy ingatlanos segítségével, megszabadulni a háztól. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy rengeted jelenettel járt a kiköltözés és a barátaim nem hagyták, hogy bármikor magam menjek oda. Kiindulva a korábban történtekből, nem is bántam. Hannával nem zárult le, inkább durván kettészakadt a kapcsolatunk. Tiszta lappal új életet akartam. Még kedvenc bőrdzsekim is elégettük Annával, ami akkor volt rajtam, amikor először elmentem a cuccaimért. Anna szerint az volt a hibás mindenért. Én csak nevettem rajta és hálás voltam érte, hogy a barátom vagy jobban mondva, inkább már a tesóm.
- És tessék, már megint elkalandozott! – szakította félbe Trevor hangja a gondolatmenetem.
- Tessék? – néztem rá zavartan.
- Azt kérdezte Luck, hogy mi a fogadalmad új évre? Tudod, éppen Szilveszter van – kacsintott és nevetett.
Ezen elgondolkodtam. Szilveszter volt. A törzshelyünkön a First American Bar-ban ültünk. Együtt voltunk mi négyen, Anna, Trevor, Luck és én, nah és persze még jó pár ismerősünk volt a bárban, emelkedett hangulatban. Anna, az én legjobb barátnőm és szinte már tesóm. Annyi mindent éltünk át együtt. Annyi mindenen ment ő is keresztül. Trevor, a legjobb srác barátom, a főnököm. A „száműzött” meleg srác, akit család „tapasztalat” szerzés céljából küldött ide, a világ végére. És Luck, az áldott jó lélek Luck. Ez a srác a nyugalom mintaképe.
Három éve, amikor ide érkeztünk nem tudtam elképzelni, hogy itt bármi jó is történhet velünk, velem. Egy éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy Hanna nélkül töltsek a szükségesnél több időt és most pedig egyedül vártam a jövő évet. Egy dologban biztos voltam: soha többé nem akarok kapcsolatot és tervezni közös életet bárkivel is. Nem akartam megsérülni, ezért úgy döntöttem, inkább én bántok másokat, ha kell. Összevetve, egy dolgot akartam igazán. Egy gondtalan, boldog és jó évet.
- Carpe Diem! – válaszoltam az előző kérdésre.
- Huhh, ez jó lesz! – nevetett Anna.
- Hát akkor igyunk a jövő évre és arra, hogy való váljon. Carpe Diem! – mondta Luck
- Carpe Diem- ismételte Trevor.

Folytatása következik!