Ég veled!

Megjegyzés: Ez a történet a Szomszédlány-sorozatom (A szomszéd lány; Vizsga után; Barátnők; Nyár végén; Új barátságok, új kihívások; Vízválasztó) befejező része. Úgy döntöttem, Szomszédlányt nem szerepeltetem már több történetben. Emellett a Látogatás Sorinánál című történetemnek is szerves folytatása. Előbbiek ismerete nem kötelező, de az alaphelyzet megismeréséhez fontos lehet, utóbbié viszont erősen ajánlott, bár a történet anélkül is érthető, és talán élvezhető is lehet.

************************************************************

A tetőn ültem. Az enyhe téli idő hívogatóan hatott, én pedig nem tudtam benn maradni a négy fal között. Csak ki kellett mozdulnom valahova, ahol senki sem zavar. Így hát csak ültem ott, a kabátomba burkolózva, és bámultam az ölemben heverő levelet.

Szöget ütött a fejembe, amit Sorina mondott. Most, ahogy végiggondoltam, mióta visszajöttem hazulról az ünnepekről, semmit nem hallottam a szomszéd lakásból. Semmi zajt. Még egy nyikkanást sem. Ez persze akkor nem zavart. Legalább csendben készülhettem a vizsgáimra. Ilyenkor úgyis minden apró nesz megzavar a tanulásban. De, visszagondolva, tényleg különös az egész. Hiszen Szomszédlány kistesói, már csak életkori sajátosságaikból fakadóan is, egész nap úgy rohangáltak fel-alá, mint akiket felhúztak. De az ünnepek óta...

Csak azt nem értettem, mikor mehettek el. Ha már egy kevés szöszmötöléstől a plafonon vagyok, hogy ne vettem volna észre azt a ricsajt, amivel egy költöztetés jár? Hacsak...

Már jó előre szánt szándékkal úgy intéztem a vizsgáimat, hogy egy héttel karácsony előtt már otthon lehessek. Valószínűleg ők meg épp akkor költöztettek ki. Így Szomszédlány nem tudott elbúcsúzni. Bár, persze, marhaság. Egy költözést nem egyik napról, a másikra határoz el és kivitelez az ember. Már jó előre tudnia kellett. Vagyis nem nem tudott, sokkal inkább nem akart búcsút mondani. Legalábbis először ezt hittem. Aztán megtaláltam a levelet.

Rossz szokásom, de nem szoktam túl sűrűn kinyitni a postaládát. A küldeményeim kilencvenkilenc százaléka úgyis kilóg a kis tákolmányból, nem kell előhalászni a kulcsot, hogy kiszedhessem belőle. Ami meg marad, azt elég havonta egyszer. És most, amikor rászántam magam és kinyitottam a levélszekrény ajtaját, rögtön ki is esett belőle egy kis méretű boríték, benne egy összehajtogatott papírral.

Csak bámultam a kézírását, mint egy idióta, aki most lát életében először ilyesmit. És, ehhez mérten, eleinte fel sem fogtam, ami rajta állt. Csak egy dolgot: Elment. Tényleg elment. Azt nem írta, pontosan hova. Valószínűleg nem akarta, hogy utána menjek. Csak annyit írt, hogy az apja munkát kapott valahol távol. Egy olyan állásajánlatot, amit nem lehetett visszautasítani. A családja pedig támogatta, szóval szedték a cókmókjukat és usgyi.

Először mérges voltam. Hogy lehetett ennyire érzéketlen, hogy elrángassa a lányát is, akarata ellenére, egy teljesen új helyre, úgy, hogy ide is csak két éve költöztek? Aztán lassan megnyugodtam, és rájöttem, a dolgok sosem ennyire egysíkúak. És ahogy újra olvastam a levelet, újra és újra, egyre inkább rájöttem, hogy Szomszédlány sem ellenezte a dolgot. Sőt.

A levél nagy része magyarázkodás volt. Vagy... sokkal inkább bocsánat kérés. Rájött, hogy beleesett a kamasz lányok tipikus hibájába. Azt hitte, ő már felnőtt. Elvégre, már betöltötte a tizennyolcat, de már előtte is... tizenhat felett az élet már nyitva áll az ember előtt. És ez az egyik legnagyobb hazugság. A felnőttség ugyanis nem az évek számától függ. Csakhogy ahhoz is kell egy érettség, hogy az ember ezt felfogja. Ebben a korban pedig az ember lánya mindenkinek hisz, csak annak nem, aki rá akarja ébreszteni valamire, amit neki nehezére esik, és tulajdonképpen nem is akar elfogadni.

A kamasz kor persze erről szól. Hibákat hibákra halmozunk, átgázolunk mindenen és mindenkin, nem törődve tetteink következményeivel. Az igazi érettséget, a valódi felnőtté válást, vagy legalábbis annak egy igen sarkallatos lépcsőjét pedig az jelenti, amikor minderre rájövünk, és, az egész próbájaként, megpróbáljuk kezelni valahogy. Van, aki a háta mögött hagyja a múltat. Elfogadja, hogy ennek így kellett lennie, hogy azzá váljon, aki lett, és tovább lép, hogy ezen túl már jobb ember lehessen. Mások megbánják, milliószor bocsánatot kérnek és igyekeznek jóvá tenni. Megint mások meg megpróbálják elfelejteni.

Szomszédlány azt az utat választotta, hogy teljesen lezárja ezt az életét és újat kezd ott, ahol senki sem ismeri. Persze ez nem cssk az ő döntésén múlt, de pont jól jött neki.

Ezek után pedig már nem tudott a szemembe nézni. Vagy legalábbis nem akart. De ezt a levelet meg kellett írnia, hogy bocsánat kérjen. Felelőtlen volt, belátta, bár én magamtól sosem mondtam volna ilyet rá, még magamban sem. Túlságosan szerettem azt a kölyköt, bármi is történt. De ő bánta, hogy annyiszor játszott az érzéseimmel, úgy, hogy talán egyikünk se vette észre.

Érzelmek terén sosem voltam különösebben otthon. Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem iránta, de amikor felvittem magamhoz, aztán végig kellett néznem, ahogy Hugi karjaiba omlik... Ezt ő is külön kiemelte, mennyire bánja. Talán így volt a jobb, hogy így történt, de a tüske attól még megmaradt. Azt hitte, már elég felnőtt, hogy neki mindent szabadjon, de nem látta át, mik a tettei következményei.

De most már látja. Látja és most már nem fogja elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát. De én ezt már nem fogom látni. Az útjaink külön válnak, hogy elfele tartsanak, messze a végtelenbe. Egyikünk se tudhatta, látjuk-e még egymást valaha is, de ha igen, akkor már egyikünk se lesz ugyanaz.

Összehúztam magamon a kabátot és tovább bámultam a sorait. Mindannyian követünk el hibákat. Én nem haragudtam rá ezért. Őszintén, egy percig sem. Sajnáltam, hogy elment, de talán ez kellett ahhoz, hogy ő megbocsásson magának. Másokat talán nagyon megbántott, amiért vezekelni akar, de az én emlékeimben mindig legfeljebb egy szerencsétlen kamasz marad, aki talán egyszer majd jobb ember lesz azáltal, hogy ezeket átélte.

Elmélkedésemből ajtónyílás hangja térített magamhoz. Összerezzentem és felkaptam a fejem, hogy Hugi alakját pillantsam meg a lépcsőháznál.

- Mit csinálsz idefent, Brigi?

- Semmit - válaszoltam, kicsit talán túl hirtelen is, és gyorsan a zsebembe gyűrtem a levelet, miközben felálltam.

- Gyere be! - lépett oda hozzám és megérintette a karomat. - Még a végén megfázol.

- Nincs is annyira hideg - tiltakoztam.

- Nem baj. Attól még, hogy nem érzed, nem biztos, hogy nem is árt.

- Oké, oké! - emeltem fel megadóan a kezem. - Úgy lesz, mami.

Összevonta a szemöldökét. Nagyon nem szerette, ha így szólítom. Én viszont csak békítőleg rá mosolyogtam, gyengéden megpusziltam az arcát és besiettem a lépcsőházba. Ahogy a zsebembe dugtam a kezem, megéreztem az összegyűrt levelet, és arcomra keserű mosoly ült ki.

- Nekem is hiányozni fog - szólalt meg mögöttem Hugi.

- Mi? Hogy? - néztem rá megrökönyödve.

- Szomszédlány. Ugye nem hiszed, hogy nem tudom, az ő levelét olvastad?

- De... Hogyan...?

- Honnan tudom? - mosolyodott el. - Nem mindenkinek tart ennyi ideig észrevenni a hirtelen beállt csöndet - paskolta meg gyengéden az arcomat és halkan felnevetett. - És láttam a levelet is a postaládában, ami mára eltűnt.

- De... ha láttad...

- Nem szóltam, mert jobb volt, hogy te találtad meg, nem?

- De - ismertem be végül és lehajtottam a fejem.

Hugi elmosolyodott és finoman magához ölelt.

- Minden rendben lesz, Nővérkém. Az élet megy tovább.

Igen, gondolta, miközben megmarkoltam a gyűrött papírt a zsebemben. Az élet megy tovább. Az emberek útjai néha találkoznak, néha elválnak egymástól. Ez az élet rendje, és a mi dolgunk az, hogy tovább haladjunk, egyre csak előre.

Most pedig, ha már élőben nem köszönhettem el tőle, csak a távolba suttoghattam, némán: Remélem, boldog leszel, Szomszédlány. Vagy, így, hogy már többé nem vagy a szomszédom, miért ne szólítsalak a valódi neveden? Isten áldjon, Anna! Ég veled!