A jég városa

B-vel a föld körül

Ahogy kiléptem a tranzitból az előcsarnokba, elém tárult a Tajpingi Nemzetközi Repülőtér teljes monumentálisa. Nem hiába, Kína nem csak egy Madárfészek stadionra képes, hanem egy ilyen csillogó-villogó légikikötőre is, amit még a Csendes-óceán túloldalán is megirigyelhetnének. És mindez még csak nem is Pekingben, vagy Sanghajban. Akkor ott vajon mi lehet?

Úgy tátottam a szám, akár egy japán turista a számukra kiadott turistatérképen fel se tüntetett budapesti parlament előtt, míg végül meg nem akadt a tekintetem egy méteres szőrme bundába bugyolált karcsú alakon. Azonban, a Középső Birodalom földjétől elvártaktól eltérően, a vastag sál mögül szikrázóan kék szemek pillantottak vissza rám, a kucsma alól pedig tejfelszőke fürtök omlottak a rókaprémbe bújtatott vállakra.

- Konichiwa, Katyerina-san! - vigyorogtam rá, miközben átöleltem és egy cuppanós puszit nyomtam pirospozsgás arcára.

- Mi az, B? Talán eltévesztetted a járatot Japán felé? - kacagott fel.

- Jól van, na! - vágtam tettetett durcás arcot. - Kínaiul még ennyit se tudok.

- Nem is baj - kacagott, amitől erős akcentusa már-már érthetetlené vált, pedig azért a magyarral még jobban kellene boldogulnom az angolnál is.

Katyerinával akkor ismerkedtem meg, amikor Budapesten volt cserediákként, és ha már épp oda igyekeztem, ahol ő is lakott, miért ne kérhettem volna meg, hogy vezessen körbe?

- De mi ez a maskara? - mértem végig lábszára közepéig lenyúló bundáját és méretes kucsmáját, ami alatt még egy tekegolyó is elfért volna. - A nagymamámnak volt ilyen.

- Haha! - bokszolt gyengéden a vállamba, miközben ismét felnevetett. - Ha te valami fiatalosabbra vágysz, csak tessék, de én inkább arra hajtok, hogy ne fagyjak meg.

És igaza is volt. Ugyanis amikor kiléptünk a reptér kapuján, az épület monumentalitása után más is arcul csapott. Mégpedig a dermesztő hideg. A hirtelen rám nehezedő -15 fokos fagyban még a nyál is jéggé dermedt a számban. Persze kellett nekem az errefelé amúgy is 4-5 hónaposra nyúló tél kellős közepén Kína hideg pólusára jönni, ide, még Ázsia és az egész világ legfagyosabb pontját jelentő Ojmjakontól sem túl messze. És még így is jól jártam, hogy elkerültem a nem ritkán kétszer ilyen hideg időszakot.

- Na mi az? - nevetett Katyerina. - A szádba fagyott a nyelved?

Nem vágtam vissza. Hozzá szoktam már csipkelődő stílusához, úgyhogy inkább elengedtem fülem mellett a szavait, és kivártam, amíg beülünk kocsijába és a fűtéstől kissé felengedhetek, miközben útnak indultunk.

- Mellesleg - szólaltam meg végül -, meglepett, hogy ilyenkor is itt vagy - néztem a régi, de még mindig jól szuperáló kocsi kormánya mögött ülő orosz lányra. - Azt hittem, a szünetre haza mész.

- Hova haza? - nevetett. - Én itt lakom, rémlik?

- Jó, jó, azt tudtam, hogy itt tanulsz, de...

- Ne lepjenek meg a zászlók! - intett az út mellett nem ritkán feltűnő, négy sárga csillaggal díszített vörös lobogókra. - Harbint az oroszok alapították és ma is legalább annyira orosz, mint kínai, vagy akár mandzsu.

Igaza volt. Az ember persze hajlamos sémákban gondolkodni, és ha Kína földjére lép, csak kicsi sárga emberkékre számít. Pedig jól ismertem a történetet. Ezen a vidéken a 19. század előtt jóformán semmi nem volt. Amikor a cári birodalom koncessziót szerzett Kína északkeleti csücskére, és elkezdte a vasút kiépítését Szentpétervár és Moszkva illetve a csendes-óceáni partvidék között, akkor emelkedett ki a pályák egyik csomópontjában Harbin, ami mára Kína tizedik legnagyobb városává, jó három Budapestnyi lakosságú metropolisszá nőtte ki magát, ami mellett manapság a világ leggyorsabban fejlődő régiójának a fővárosa is volt. Mindezt pedig Mandzsúria északi részén, vagyis inkább volt a valaha nomád lovas mandzsuk hazája, és még az oroszokhoz is közelebb esett, mint a kínaiakhoz.

- Csak rá kell nézni - intett Katyerina a láthatáron feltűnő városra, ami valóban, hagymakupolás tornyaival és más épületeivel mindennek tűnt, csak épp kínai nagyvárosnak nem. De hát ez a Föld legnépesebb országának leginkább multikulturális városa, és a legnagyobb orosz közösségnek otthont adó település az anyaország határain kívül. Ez volt már a 20. század elején is, és talán ezért vonzotta magához az antiszemita pogromok elől menekülő orosz zsidók tömegeit, és a bolsevik hatalomátvétel után emigrálni kényszerülő lojalista oroszokat is. Szerencsétlenek nem számítottak arra, hogy a létrejövő Szovjetunió példáját alig harminc éven belül Kína is követi. Mao nem is nézte jó szemmel a jelenlétüket, de az orosz kultúra ellen folytatott hadjárata és a közeli Amur folyó mentén a 60-as években lezajlott szovjet-kínai határháború sem tudta eltörölni őket a föld színéről. Harbin és az orosz közösség ma is virágzik, igaz az ortodox székesegyházak közül ma már csak egyben miséznek, de az oroszok által alapított műszaki egyetem még ma is Kína egyik legnevesebb oktatási intézménye, az orosz alapítású gyárakban pedig dübörög a nehézipar.

Mindezt pedig a külseje alapján sem tagadhatta volna le. Ahogy beértünk a városba a tőle 33 kilométerre épült reptér felől, és elhaladtunk a Harbini Műszaki Egyetem előtt, ahol Katyerina is tanult, egy tipikus monumentális orosz épület tárult elénk, ami inkább nézett ki börtönnek, vagy valami monstre hivatal ősöreg épületének, mint oktatási intézménynek.

- Á, igen. Látom már - mondtam szarkasztikusan. - Itt is éli világát a sztálinista barokk.

- Kapd be, jó? - lökött oldala gyengéden. - Amúgy, ti sem panaszkodhattok e téren odahaza.

- Ez fájt - kaptam teátrálisan a szívemhez, de fél percnél tovább egyikünk se tudta visszatartani a nevetést.

Nem volt épp egy könnyed nyáresti séta átverekedni magunkat a termetes városon, de végül feltűnt előttünk az, amiért végeredményben ebbe a jégverembe érkeztem.

- Íme - intett előre Katyerina -, a 30. éves jég és hófesztivál.

Túljátszott teatralitása azonban nem volt indokolatlan, elnézve az égbe szökő építményeket. Mintha a város tovább folytatódott volna, csak immáron nem kőből és betonból, hanem a Szungari, az Amur legnagyobb mellékfolyójának jegéből.

Leparkoltuk a kocsit és gyalog sétáltunk tovább a hatalmas úton, melyet társasháznyi méretű szobrok kereteztek. Vágtató lovak, kinyújtott karú nőalakok, mind olyan aprólékossággal kidolgozva, ahogy még kőből is nehéz.

Mindenfelé nyüzsögtek az emberek. Kisgyerekét vezető kínai anya, nagykabátos helyiek, fiatal orosz párok, de turisták tömegei is. A január 5-én megnyitott fesztivál ezrével vonzotta őket. Nem hiába rendezik meg már harmincadik alkalommal. A kínaiak pedig az elmúlt időben nagyon is értettek ahhoz, hogy csapjanak hírverést maguknak. Nem hiába lett ez az év első számú téli rendezvénye.

És persze a reklám sem maradhatott el. Egy magasba nyúló, lépcsőzetes tornyon ott díszelgett a legnagyobb kínai bank emblémája. De a reklám más formájaként mászkáltak körülöttünk a dermesztő hideg ellen vastag prémekbe és hagyományos mandzsu nomád viseletbe öltözött helyiek is, elejtett vadakkal dekorálva ki jégből felépített házaikat.

- Nesze neked sztálinista barokk! - kacagott Katyerina, és még mielőtt felé fordulhattam volna, már csattant is a tarkómon egy hógolyó.

- Na megállj csak! - pördültem meg és rávetettem magam, még mielőtt eldobhatta volna a következő összegyúrt hógalacsint.

Hangosan kacagva fetrengtünk a hóban, teljesen összekoszolva magunkat. Mi azonban csak nevettünk, míg végül sikerült a földre szorítanom Katyerina karcsú testét, arcom pedig arasznyira az övétől kötött ki.

- Annyira hiányzott már ez - suttogtam halkan.

Katyerina nem válaszolt, csak a tarkómra simította kesztyűjéből kibújtatva a hótól fagyos kezét, magához húzott és mohón megcsókolt. Azonnal felidéződtek bennem azok a vad csókcsaták, amiket a budapesti kampusz félreeső zugaiban vívtunk egymással és ereimben, az embertelen hideg ellenére is, egyből felforrt a vér.

Azonban még mielőtt bármit is tehettünk volna, egy hangos kiállítás rántott vissza minket a valóságba. Egy egyenruhás kínai férfi közeledett felénk, hevesen gesztikulálva, miközben megállás nélkül kiabált valamit az anyanyelvén. Esélyem se volt bármit is megérteni, Katyerina viszont gyorsan reagált. Feltápászkodott és szinte ugyanolyan sebességgel lökte neki vissza a választ.

Különös volt nézni ezt a magas, törékeny, hosszú szőke hajú, szikrázóan kék szemű, tejfehér bőrű lányt, ahogy gond nélkül, folyékonyan perlekedik kínaiul azzal a zömök kis sárga fickóval. Ugyanolyan hevesen gesztikulált, mint ő, elővette és végigmutatta az iratait, majd intettek párat felém is, ugyanolyan hevesen darálva az egy tagos szavakat.

Végül a kínai, úgy tűnt, feladta, és mozdulatlanul figyelte, ahogy Katyerina odajön hozzám és felsegít.

- Nem igazán tetszett neki a produkciónk - mondta magyarul és látszott, alig tudja visszatartani a nevetést.

- Akkor folytassuk máshol! - kacsintottam.

- Mondjuk a lakásomon? Ott senki nem zavar - mondta huncut hangon és, testével eltakarva minket a kínai zsandár elől, gyengéden megmarkolta ágyékomat.

- Benne vagyok - nevettem, és már siettünk is vissza a kocsihoz. Emlékezetemben azonnal felidéződtek azok a vad budapesti éjszakák, amiket együtt töltöttünk, és amilyennek most is elébe néztünk. Csak azt reméltem, van nála fűtés, mert már alig éreztem a lábam a csizmámban.