Buddha lábainál

B-vel a föld körül

A folyó méltóságteljesen hömpölygött végig a tájon. Szép, lassú, komótos tempójával mintha csak azt üzente, volna, mennyire ráér, mennyire nincs hova sietnie. Elvégre, ki parancsolhatna ennek a méretes víztömegnek, ami a tájat átszelve végül egy még tetemesebb folyamóriás képében Ázsia legnagyobb folyójába, a Jangcébe torkollik bele.

Túrahajónk szinte elveszett a ráérősen áramló vízben, miközben átszeltük az egyik legtipikusabb Kínát. A körülöttünk elterülő hatalmas medence, a kelet-ázsiai óriás ország kellős közepén, tökéletesen reprezentálta a több ezer éves Kínát. Bár Peking, Sanghaj és Hongkong mellett nemigen jut róla említés nyugaton, és Tibet meg Ujgur mellett se marad hely neki a hírekben, de ha van is még olyan hely, ami legalább annyira jól megtestesítené mindazt, amit ez a feltörekvő távol-keleti hatalom valaha is képviselt, mint Szecsuán, nem tudom, hol van az.

Akármerre néztem, a mintegy három Magyarországnyi kiterjedésével körülöttünk elterülő Szecsuáni-medence mintha kicsiben tárta volna elénk Kínát, vagy akár egész Kelet-Ázsiát is. Vörös talaj borított mindent, amely pont innen a vízbe oldódva és elszállítódva adja a Jangce jellegzetes vöröses színét. Ameddig csak a szem ellát, az a tipikus, zöldes kelet-ázsiai dimbes-dombos síkság terjeszkedett, a folyók partján pedig virágoztak a rizsültetvények. Még a hajónkon is nyüzsögtek a kis, sárga emberkék, megállás nélkül pattogtatva a nyelvüket. Mintha csak ennek a több mint nyolcvanmilliós tartománynak, mely csak azóta nem Kína legnépesebbje, hogy a fővárosát függetlenítették volna, az egész népessége ide koncentrálódott volna. Bár nyilván a szecsuániak nem fényképeznék ilyen hévvel saját hazájukat.

Na meg, elgondolkoztam azon, vajon a helyiek is így néznek-e ki. Bár, persze, európai szemmel minden alacsony, vágott szemű kis sárga egyforma. De még így is nehéz volt elképzelni, hogy ez a hely, ami ma Kína egyik legfontosabb csakrapontja, már ha elmerülünk a kelet-ázsiai létben, alapvetően semmivel nem kínaibb, mint a különállását ma is a végletekig hangsúlyozni akaró Tibet vagy Ujgur.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, de Kína eredetileg csak az óceánparti alföldi területeket jelentette. Ettől északra már a nomád mandzsuk és mongolok éltek, a belső-ázsiai területeken pedig a türk ujgurok és az etnikailag szintén idegen tibetiek. De még közéjük és Kína közé is beékelődött több más keleti népség is, köztük a Yunnant és Szecsuánt utaló bó nép is, akiket csak a tizennegyedik század végén hatalomra került Ming-dinasztia söpört el és asszimilált. Szecsuán azonban még ezután is, évszázadokig megőrizte valamelyest különállását. Saját alkirályai a központi hatalom meggyengülésekor kvázi függetlenként kormányoztak. Erre mondták a kínaiak, hogy a hegyek magasak, és a császár messze van. Szecsuánnak pedig messze is volt. Ők élték itt a maguk kis életét, gondozták a rizsföldeket és, a kínai életfilozófiáktól, a taoizmustól és a konfuciánizmustól függetlenül, ápolták buddhista hagyományaikat. Építettek sorra a szentélyeket és kolostorokat a medencét övező magas hegyek oldalába, na meg a templomokat mindenfelé, és...

Elég volt csak gondolnom rá, és hirtelen mintha az egész hajó felrobbant volna. Az eddig is nyelvüket kattogó hangon forgató kis emberkék most egy fokozattal feljebb kapcsoltak és úgy kezdtek áramlani a hajó eleje felé, mintha csak eggyé váltak volna a megállíthatatlanul hömpölygő folyóval. Mindannyian látni akarták, ahogy a hegy takarásából előtűnt a leshani óriás buddha.

Nem vagyok klausztrofóbiás és nincs tömegiszonyom sem, de egyszerűen meg tudok őrülni, amikor az emberek úgy tolonganak körülöttem, mint egy rakás konzervbe zárt hering. Mindenki kiabál, óbégat, egymás lábára tapos, és akkor is kattintgatja a fényképezőgépét, ha esélye sincs bármit is lencsevégre kapni. Már csak fizikai adottságaimnak köszönhetően is valószínűleg könnyedén utat törhettem volna magamnak, hogy egyáltalán lássam azt, amiért ide jöttem, de az nem én lettem volna. És, úgy tűnik, az emberek itt se mások, mint Európában.

Inkább sarkon fordultam és a másik irányba vettem az utam, hogy kiverekedjem magam a tolakodó tumultusból. Elvégre, időnk, mint a tenger, a hajó úgyis idővel elhalad majd a monumentális látványosság előtt, és akkor... De persze, ismerve ezeknek az embereknek a fajtáját, akkor majd a hajó végében fognak tülekedni és egymást összetaposni, hogy még egy fotót készíthessenek a nyugalom és a türelem szobráról. Csak én érzem ebben az iróniát?

Inkább nem akartam kivárni, amíg mindez bekövetkezik, úgyhogy gyorsan körbe néztem, merre tudnék menekülni. Persze egy kis sétahajón, ami egy több Dunányi szélességű folyón sodródik, nem sok lehetősége van az embernek megszökni. Ha csak nem...

Kisiettem az utastér vékony teteje alól és annak szélét kezdtem méregetni. Persze nyilván egy sor szabály tiltja, hogy az ember oda felmásszon, már csak a saját biztonsága érdekében, de, úgyse figyelt senki. Én meg inkább kockáztattam, hogy valami zsandár lenéző fejcsóválás kíséretében renitens európainak nézzen, mint hogy tovább maradjak ebben az örültek házában. Az már csak másodlagos szempont volt, hogy onnan talán még látok is majd valamit.

Végül megtaláltam a megfelelő utat, ahogy egy ülésére ugorva fellendülhettem a tetőre. Nem is csalódtam. Nem figyelt fel rám senki, én pedig már ott is voltam, az enyhén domború tetőn, és elém, csak elém tárult a panorámás látvány, ahogy a világ legnagyobb kő buddhája trónolt a hegy oldalába mélyesztett fülkében.

Valóban grandiózus látvány volt, a monstrum, amelyet a hegy anyagából faragtak ki, teljes lelki nyugalommal ücsörgött trónján és szemlélte a messze elterülő medence táját. Vállai huszonnyolc méter szélesen terpeszkedtek, és még egy lábujjkörme is nagyobb volt, mint az előtte kialakított teraszon tolongó turisták bármelyike. Már több mint ezer éve itt állt, akarom mondani, ült, szemlélve az örökké változó tájat. Nem is csoda, hogy az UNESCO a világörökség részévé választotta. Lenyűgöző látvány volt, ahogy előtünt a hegy takarásából. Én pedig csak bámultam, bámultam, és... rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.

Nem, nem valami biztonsági ember jött utánam, hogy leordítsa a fejem és visszaráncigáljon a többi turista közé, és szerencsére nem is azzal kellett szembesülnöm, hogy még itt is turisták ülnek egymás szájában, fényképezőgépeiket kattogtatva. Viszont, úgy tűnt, nem egyedül én szerettem volna a lehető legnagyobb nyugalomban végignézni, ahogy elhaladunk a szobor előtt.

De ahogy az előttem üldögélő alakra néztem, egy pillanatra a lábam is az alumínium lapba gyökeredzett. Még az is átsuhant a fejemen, hogy végülis elnyertem méltó büntetésem, és ugrás közben valamikor belecsapódtam a vízbe, mert ez egyszerűen nem lehetett a valóság. Az az alabástromszín bőrű teremtés, aki ott ücsörgött, egy bő fehér kimonóban, lábait törökülésszerűen keresztbe fonva, és barna haj keretezte arcából világító acélszürke szemeivel rám nézett, egyszerűen nem lehetett igazi. Mintha csak egy angyal szállt volna le közénk, hogy megtelepedjen a hajó tetején.

- Jobb, ha leülsz - szólalt meg váratlanul, leginkább ausztrálnak ható angol kiejtéssel. - Az ittenieknek nem szokása épp finomkodva vezetni a hajókat sem.

Némán bólintottam és lassan én is ülő helyzetbe ereszkedtem.

- Mit csinálsz itt fenn? - nyögtem ki végül, mire ő továbbra is csak kedvesen mosolygott.

- Nem csak te nem tudtad elviselni a tolongó tömeget, ha már egyszer egy vallásos helyszínt látogatsz meg - mondta nyugodtan. - Feljöttem ide meditálni - nézett a hatalmas szoborra, majd ismét rám mosolygott. - Szeretnél csatlakozni?

- De... - akadt el egy pillanatra a szavam. - Szívesen, csak... én keresztény vagyok és...

Halkan felnevetett, de hangjában nrm volt semmiféle megvetés.

- És akkor már nem is meditálhatsz?

Erre nem tudtam válaszolni.

- Nyugi! - mosolygott továbbra is. - Nem kértem semmi olyat, ami ellenkezne bárki hitével is. Csak üljünk itt egy kicsit együtt, elzárkózva a világ rohanásától!

Beleegyezően viszonoztam mosolyát és némán letelepedtem mellé. Bizonyára nagyon jót mulatott, ahogy próbáltam felvenni én is a testtartását, de aztán, amikor végre lenyugodtam, ismét a szobor felé fordult.

- Tudod... - kezdte lassan - Gautama Sziddhárta, akit a nyugati világ csak Buddhaként ismer, több vallást is tanulmányozott, miközben a megigazulást kereste. Közben azonban egyiket sem vetette el.

Érdeklődve felé fordítottam a tekintetem, mire ő ismét rám mosolygott.

- Ő sohasem kérné tőled, hogy add fel a hited. Ő nem vallásos igazságokat keresett, hanem a boldog élethez és a megigazuláshoz vezető utat. Ez azonban mindenkinél más. A kereszténység is, közvetve vagy közvetlenül, sokat merített a buddhizmusból, ha te a saját hiteden keresztül éred el a megvilágosodást, az semmivel se ér kevesebbet, mint ha én a sajátomon keresztül érem el.

- Akkor... ez... - néztem végig magunkon, mire ő ismét felnevetett.

- Attól még, hogy meditálsz, nem leszel buddhista. A meditáció nem olyan, mint egy ima. Nem feltétlenül kell valamiféle transzcendens lénnyel kapcsolatba lépned. A meditáció nem több, minthogy kiüresíted az elméd, kizárod a külvilágot és megpróbálod megtalálni a magad útját és a világegyetem rád vonatkozó igazságait.

- Vagyis... csak elcsöndesedek, nem gondolok semmire és magamra koncentrálok?

- Ez így elég egoistán hangzik - nevetett fel ismét. - De valahogy úgy, igen.

- Akkor, megpróbáljuk?

Nem válaszolt, csak kedvesen viszonozta mosolyom, majd mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk és mozdulatlanságba merevedtünk.

Nem igazán tudtam, mit kellene most csinálnom. Csak üljek itt mozdulatlanul, tulajdonképpen semmit se csinálva, és várjam, hogy jöjjön a nagy bada bumm? Lehet, csak a túlpörgött nyugatias életem tette, de én erre nem voltam képes. Csinálnom kellett valamit.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy őt bámulom. Nézem, ahogy mozdulatlanul ül, lehunyt szemmel egyenletesen veszi a levegőt. Aztán egyszercsak kinyílt a szeme, szája ismét mosolyra húzódott és rám nézett.

- Mi az?

- Ugye jól tudom, hogy meditálni nem csak így lehet?... Nem csak úgy, ha mozdulatlanul ülsz és... befelé fordulsz.

- Nem - értett egyet. - Egyesek éneklés közben érik el a megfelelő lelki állapotot, mások valamilyen alkotó munka közben, megint mások akkor... ha valamilyen testi gyakorlatot végeznek. - Szája az utolsó szavaknál még szélesebb mosolyra húzódott, szemei pedig félreismerhetetlenül csillogtak. Vagyis nem csak nekem jutnak eszembe ilyen pajzán gondolatok.

- Na és, ha megkérlek, segítesz nekem egy kicsit aktívabban meditálni? - Jesszusom! Ennél bénább szöveget keresve sem találhattam volna ki. Ha ezért nem pofoz fel és nevez perverznek, akkor semmiért. Ő viszont továbbra is csak mosolygott.

- Hát... - szólalt meg végül. - Ez szerintem nem a legmegfelelőbb helyszín erre. A meditáció egyes formáit nem tanácsos nyilvánosan csinálni. Sokakat megbotránkoztathat. De... ha vissza értünk a szállodába, a szobámban szívesen - kacsintott rám.

Szívem szerint most én nevettem volna fel. Ekkora mázlim nem lehet. De az arcán látszott, ő is tökéletesen komolyan gondolja, sőt, alig várja. Szóval, hát, menthetetlen vagyok. Nem mintha menekülni akarnék. Ha így "kell" lennie, készülj világ, ma egész éjjel izzadtra fogom meditálni magam.