Kalmárok markában

M kalandjai

Kelet-Afrika, 17. század

Vitorlásunk lomhán siklott a part mentén. A forró levegő belekapott a háromszög-alakban megfeszített vászonba és az evezősök munkáját megkönnyítve lökte előre a hajót. Jó volt a széljárás, a hőség viszont borzasztó.

Még a fedélzet árnyékos részén ácsorogva is éreztem, ahogy patakokban folyik le az izzadtság a hátamon. Ezen pedig egy cseppet sem segített hosszú kaftánom és a fejem köré csavart gyolcsok sem. Irigyeltem a matrózokat, akik egy szál ágyékkötőben és lenge ingben rohangáltak a fedélzeten, vagy épp ejtőztek az árnyékban felállított függőágyaikba. Még a kapitány is többnyire félmeztelenül, egy szál bőgatyában és persze az azt összefogó övre függesztett szablyájával ácsorgott, felügyelve a munkát. Én viszont addig jártam jól amíg mindenemet eltakarom, amim csak lehet. Társaimnak csak annyit mondtam, olyan vidékről származom, ahol a jó erkölcs nem csak az asszonyoknak, de senkinek nem engedi meg, hogy bárki ember fiának mutogassa azt, amit Allah adott neki. Ezért láthatták csak kezeimet és a gyolcsok közül elővillanó szemeimet. Így is értetlenül néztek rám, de legalább csak csodabogárnak tartottak. Leellenőrizni úgysem tudták állításaimat, mivel kérdéseikre kínosan ügyeltem, hogy csak olyan választ adjak, amit nem tudhatnak konkrét helyhez kötni. Gyanakodtak rám, persze. Melyik minden hájjal megkent arab kereskedő ne gyanakodna egy olyan emberre, akinek se apját, se szülőhelyét, de még csak az arcát sem ismeri? De még így is érzékenyebbek voltak velem, mint amilyenek egy európaival lennének. Pláne egy európai nővel.

Így hát csak álltam ott a fedélzeten, karba font kézzel, és tűrtem, hogy lassan megfőjek hosszú kaftánomban.

A part menti táj lassan araszolt tova. Az egyre sűrűsödő fás szavanna, a vadászó törzsek és a néhol feltűnő, a mieinkhez hasonló arab kereskedők állapította kikötők. Már úgy örültem, mint majom a farkának, amikor végül feltűnt előttünk az a kikötő, amit jó kapitányunk, akit testi adottságai miatt magamban csak Kockáshas efendiként emlegettem, kikerülve megjegyezhetetlenül hosszú nevét, úti célunkul jelölt meg.

Szegényes kis kereskedelmi lerakat volt, a semmi peremén, de barátaimnak, akiket persze ép ésszel sosem neveztem volna annak, nem is volt másra szüksége. Gyolcsaim alatt leplezetlenül fintorogtam, ahogy figyeltem az izmos matrózokat, miközben kipakolták szállítmányunkat. Fűszerekkel megrakott ládák, míves arab fegyverek és keleti selymek, na meg ékszerek tömkelege. Csupa olyasmi, amivel kiszúrhatták a helyi törzsfők szemét, vagy éppen ahhoz járultak hozzá, hogy azok kiszúrják szomszédaikét, persze ők már a szó szoros értelmében. Ez undorított inkább, nem a megfeszülő izmokon gyöngyöző izzadtság.

Viszont, ahogy mondani szokás, ahol lószar van, ott veréb is van. Az arab kereskedők megjelenésére ugyanis szinte azonnal feltűnt pár semmivel sem inkább megnyerő alak. Mintha csak a földből pattantak volna elő.

Ha létezik olyan afrikai törzsfő, aki tökéletesen megfelel az európai előítéleteknek, hát ők azok voltak. Persze cseppet sem vagyok sztereotip. Na jó, talán egy kicsit, de valamennyire mind azok vagyunk. Nem a kövér néger királyok zavartak. Ezekben a társadalmakban a törzsfő fizikailag is reprezentálja népét. Így hát ha egy törzsfő nem legalább száz kiló, a népe legalábbis az éhhalál szélén áll. És nem is az ágyékkötőre vetkőzött harcosok zavartak, akik összekötözött kezű társaikat vezették maguk után. Ez egy kegyetlen világ. Egy kegyetlen kor. Tisztában voltam vele, hogy ezeknek a harcosoknak a sátra ugyanakkora eséllyel van tele emberi mint állati csontokból készült szerszámokkal és ugyanakkora eséllyel tölti meg a gyomrukat azokról az emberi csontokról lehántott hús, mint az állatiakról. C'est la vie!

Na de ahol megjelentek ezek az arab kereskedők, ott ennél még ocsmányabb dolgok is történtek. Az egész történet évszázadokkal ez előtt még úgy kezdődött, hogy a portyázó arab törzsek átcsaptak a Szaharán, felprédáltak egy pár falut és akit csak tudtak, elvittek rabszolgának. Borzalmas, persze, de az egy ilyen kor volt. Az erősebb él, a gyengébb szenved. De aztán azoknak az araboknak a leszármazottai rájöttek, hogy semmi szükség arra, hogy akár embereik életét is kockáztatva portyákra menjenek. A helyi törzsfők szeme ugyanis megakadt a csillogó gyöngyökön, az illatszereken és a fényes fegyvereken. Az arabok országaiban akadt ezekből bőven. Olyan bóvli is, amit sokkal olcsóbb volt beszerezni és a Szaharától délre hajózni vele, mint minden egyes portyára harcosokat bérelni. Ezért a szemétért cserébe pedig a helyi törzsek elvégezték a piszkos munkát. Ha megjelentek az arab kereskedők, jöttek ők is a láncra vert rabszolgákkal. A kalmárok meg nem kérdeztek semmit, csak odaadták a bóvlit az értékes élőáruért.

Na de nem eshet minden nap. Nincs mindig háború a törzsek között. Pláne ha hat törzsből három tagjait eladták vagy megették, a többi nyugalomban marad. Ekkor viszont már nincs mit adni az arabok portékájáért. Vagy mégis? Ekkor kezdődnek az ok nélküli háborúk, a mondva csinált casus bellik és az ártatlan törzsek lerohanása. Az arabok pedig nem kérdeznek semmit. Aztán, ha a portyák már túl veszélyesek, ha már nem maradt kit lerohanni és a törzs meghízott a jóléten, el lehet adni a saját embereik kevésbé szerencsésebbjeit is. Az arabok pedig nem kérdeznek semmit.

Fürkészve néztem végig az egymáshoz költözött, lehajtott fejjel szipogó rabszolgákon. Ki tudja már, hogy ők vajon ellenségei, vagy netalán szomszédai voltak-e azoknak, akik most eladni vezetik őket. Kapitányomat azonban mindez nem érdekelte. Ő csak lepakoltatta a maroknyi aranynál többet nemigen érő árut a partra és átvette cserébe a rabszolgákat, akiknek árával akár a kabinja is megtelne. Undorító.

Hirtelen hangos sikítás rántott ki gondolataim közül.

- Hallgass már, te szuka! - szűrte a fogai között az egyik matróz, miközben egy ostort lengetett a kezében, minden egyes előre csapással nagy sikolyt keltve.

A szorításában vergődő lány valami számomra ismeretlen nyelven hüppögött, amit a matróz sem értett. Vagy csak nem érdekelte, csak ismét lesújtott. Hiába vágódott azonban a szíj a lány húsába, az csak egyre hevesebben állt ellen.

- Elég! - hallottam saját kiáltásom.

Hirtelen mindenki megdermedt. Köztük én is. A torkomból ösztönszerűen előtörő hang akár el is árulhatott volna, de szerencsére a körülöttem lévőket sokkal inkább letaglózta közbeavatkozásom ténye.

Inkább igyekeztem lenyugodni. Vettem egy mély levegőt és próbáltam férfiasabb hangszínt öltve valami olyan érvelést előadni, ami őket is meggyőzheti.

- Megőrültél, vadbarom? - ripakodtam rá a matrózra. - Tönkreteszed az árut.

- Mégis mit érdekel az téged, efendi? - sziszegte a férfi mogorván. - Ki vagy te, hogy megmondd, mit tegyek?

Már épp vissza akartam vágni, amikor egy mély hang belém fojtotta a szót.

- Igaza van. - Mindketten arra fordultunk és megpillantottuk a felénk közeledő Kockáshas efendit.

- De kapitány! - tiltakozott az arab. - Ez a drága rongyokba bugyolált semmirekellő...

- Elég! - reccsent rá a főkalmár. - Az ilyen drága rongyokba bugyolált semmirekellők, ahogy te nevezed, a vevőink. Ha tönkreteszed az árut, mégis ki fizetne érte?

Pragmatikus érvelés volt, és lényegében ugyanazt is mondta, mint én, mégis felfordult tőle a gyomrom. Ott szipogott előtte egy szerencsétlen lány, ő viszont teljes lelki nyugalommal úgy beszélt róla, mintha csak egy drága váza lenne.

- De ez a kurafi nem vevő, kapitány! - kötötte a matróz továbbra is az ebet a karóhoz. - Milyen alapon ugat bele abba...

- Megveszem - szaladt ki hirtelen a torkomon.

Mindketten felém fordultak. Már nem volt visszaút. De, végülis miért ne? Eszembe sem jutott soha rabszolgát tartani, de inkább én vegyem meg, mint egy kéjsóvár vén kurafi majd valahol Arábiában.

Nem szóltam semmit, csak az erszényemért nyúltam és kiszámoltam egy tekintélyes kis összeget.

- Tessék! - dobtam a matróz lába elé a homokba a pénzt. - Egy jó minőségű ágyas ára. Ezért a rabszolgáért sehol nem kapnál többet.

Már magamtól is a hányinger kerülgetett, de legalább az a gondolat megnyugtatott, hogy az egész csak színjáték. Nem tagadom, csinos teremtés volt és bármikor szívesen az ágyamba fogadtam volna, de... akkor is!

- Hallottad! - rántott vissza a valóságba Kockáshas efendi morgása. - Szedd össze a pénzt és vidd a lányt a vendégünk kabinjába! És csipkedd magad!

Azzal megfordult és faképnél hagyott minket.

Drága matróz barátom a leggyilkosabb tekintettel meredt rám, amit valaha életemben láttam, de nem szólt semmit, csak engedelmeskedett. Én pedig, biztos ami biztos, követtem, míg végül ki nem kötöttünk a vitorláson nekem kiutalt kabinnál.

- Tessék, efendi! - lökte be a férfi a lányt a kabinba, olyan megvetéssel ejtve az utolsó szót, hogy minden izmom megfeszült.

Nem válaszoltam neki, de állam tekintetét, miközben beléptem a kabinba és magamra csuktam az ajtót.

- Most már nem kell félned - szóltam hátra a lánynak. - Én...

Alig hogy megfordultam, a fiatal teremtés amazonként vetette rám magát, úgy visítva, mint aki megőrült.

- Hé, hé, hé! - tiltakoztam. Elkaptam a csuklóját és igyekeztem lefogni, de túl hevesen állt ellen. - Én csak segíteni akarok.

Teljesen elvesztettem kontrollomat szavaim felett és csodálkoztam, hogy nem tűnt fel neki mély, de nem épp férfias hangom.

- Ágyas?... Ágyas?... Ágyas nem... - hörögte olyan irtózatos kiejtéssel, amit alig tudtam kibogozni. Valószínűleg csak ennyit értett a vitánkból, de ez is épp elég volt.

- Ne! Nyugodj meg! - igyekeztem lefogni, de ő tovább tombolt.

- Férfi nem... ágyas én... nem ágyas férfi... - hörögte és a fejem köré tekert gyolcsok széle felé kapott.

- Ne! - sikoltottam, de már túl késő volt.

A lerántott gyolcs, engedve földanya hívó szavának, a padlóra hullott, végigsimítva rövidre vágott hajamon.

A lány azonnal megdermedt, amikor meglátta az arcomat. Ellenállása elhalt, engem pedig elöntött a szégyen. A titkom kitudódott. Persze ő csak egy rabszolga, aki nyilvánvalóan semmilyen, fogva tartói számára értelmes nyelvet nem beszél, amin beárulhatna, de akkor is.

Viszont egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki be akarna árulni. Teljesen megrökönyödött a látványtól, de egyáltalán nem volt ellenséges. Tizedannyira sem, mint eddig. Lassan rá emeltem tekintetem, miközben végigmértem csokoládébarna bőrét, lágy ívű nyakát és vállait, csupaszon lengő melleit, vonzó arcát és a meglepetéstől fénylő szemeit.

Nem szóltam semmit. Talán meg sem értette volna. Csupán könyörgőn néztem a szemeibe. Ő nem válaszolt. Teljesen megdermedt. Kezei is még mindig vállamon és mellkasomon pihentek, ahogy nézett a szemembe. Éreztem, hogy nem akar rosszat nekem. Nála biztonságban lesz a titkom.

Lassan felemeltem a kezem és gyengéden megszorítottam a kezeit.

- Nem ágyas - mondtam, annyira lassan kiejtve és artikulálva a szavakat, amennyire csak tudtam. Szemeim azonban közben azt sugározták, bárcsak az lenne. És nem azért, mert birtokolni akartam, mint egy kielégülést nyújtó tárgyat, hanem mert úgy gond nélkül az enyém lehetne. Ezt ő is megérezhette, mert most zavartan lesütötte szemeit és kissé elhátrált tőlem.

Kényelmetlen csend telepedett ránk. Ő lerogyott szegényes priccsemre és ölében nyugvó kezeit bámulta. Talán azt várta, végül mégis rávetem magam és a magamévá teszem. És éreztem, nem tiltakozott volna, nem állt volna ellen. Én viszont így se voltam képes rá. Nem éreztem, hogy ő akarná.

Bámultam egy ideig, majd, amikor nem kaptam jelzést, elfordultam, felvettem a földről gyolcsaimat és az ajtóhoz léptem. Nem kellett neki mondanom, hogy maradjon itt. Tudtam, úgysem jutna eszébe elszökni. Ez az egyetlen hely, ahol az a matróz és kéjsóvár társai nem bántják.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, visszatekertem fejemre álcámat és elbújtam a hajó egyik rejtett zugában. Jobb, ha azt hiszik, bent vagyok a lánnyal.

A nap hátralévő részében csendben kuporogtam, és csak akkor jöttem elő, mikor végre lement a nap és a hajó kikötött egy csendes kis öbölben, hogy a legénység nyugovóra térjen. Ekkor felmentem a fedélzetre. Igyekeztem olyan természetességgel mozogni, ahogy csak tudtam, hátha az éjszakai őrszemek felfigyelnek rám. De végül senki sem zavart meg, miközben a korláthoz sétáltam és kibámultam a közeli, szavannás partra.

- Jól teljesít a vadmacska, efendi?

A csípős hang hallatán ugrottam egyet és szívem hevesen zakatolt, ahogy figyeltem a sötétből kibontakozó matrózt.

- Hallottam ám, hogy törted be a kicsikét. Megnéztem volna, hogy mélyesztetted bele a rudad a porhanyós húsába.

Legszívesebben elhánytam volna magam a mézes-mázas szövegétől, de a félelmem nagyobb volt. Vagyis hallgatózott még egy ideig. Kész szerencse, hogy nem botlottam bele kifelé jövet. De legalább sikerült átverni. Azt hiszi, felcsináltam, azt a lányt. Talán így is van rendjén. Így az ő szemükben most már tényleg az enyém. Így már biztonságban van. Legalábbis egyelőre.

Válaszra sem méltattam ezt a kegyetlen matrózt, inkább ismét a part felé néztem. Fejemben lassan megfogant egy terv. Kivárom a megfelelő alkalmat, amikor minden őrszem elbóbiskol, vagy az egyik kikötőnél elbambul, és megszökök a lánnyal. Igen. Vissza fogom juttatni a törzséhez, kerül, amibe kerül, mert az nem élet, ami a rabszolgaságban vár rá. És én nem is fogom engedni, amíg élek.