Vágyakozás

Úgy éreztem magam, mint a szardínia a konzerv-dobozban. A konzerv-dobozban, amiben még ráadásul, hogy véletlenül se legyen kényelmes a dolog, bulit is tartanak. A levegő csak úgy vibrált a tornacsarnokban. Az oxigén már rég elhasználódott a zárt belső térben, helyét pedig az a megfoghatatlan, izzadtságszagú energia vette át, amit a huhogó, kiabáló, trappoló, zászlókat és transzparenseket lengető tömeg kipárolgott magából.

Még ha a cipőmet és a zoknimat lehúzom, akkor sem állt volna rendelkezésemre kellő mennyiségű ujj, hogy megszámoljam, hányszor tettem fel magamnak a kérdést, mit is keresek itt. Nem voltam az a meccsre járós fajta. Amikor olimpia, vagy foci eb, vb van, le szoktam ülni egy doboz sörrel a kanapéra, hogy végignézzek pár izgalmas közvetítést, de ennyi. Az viszont sose jutott még eszembe, hogy súlyos összegeket költsek arra, hogy ugyanezt egy rakat, torka szakadtából üvöltő és mellé emberesen izzadó fanatikus között nyomorogva tegyem meg. Ha engem is elkap a buli lendülete, talán még élveztem is volna, de az megint csak nem én lennék.

Ráadásképp a röplabdához még különösebben nem is értek. Azon túl hogy egy hálóval két részre osztott pálya két oldalán egy-egy hat főből, jelen esetben hat testhez simuló sortba és lenge mezbe öltözött fiatal leányzó ütöget egy labdát egymásnak. Izgalmas, persze, főleg, ha az ember lányának van kinek drukkolnia. De alapjáraton még a szokásosnál is kevesebb esélye lett volna, hogy ide esz a fene. Különösen elnézve a szurkoló-társaimat, akiknek nem kis hányada nyilvánvalóan a nyálcsorgatás miatt jött csak el. Elvégre, mi az a kis összeg ahhoz, hogy utána egy egész meccsen át stírölhesse a pályán ugráló, izzadó és nyögő lánykákat. Abból az elánból ítélve, amivel ujjongtak, amikor egy bravúros pontszerzés után az érintett csapattagok az aktuális érintést kollektív seggre pacsival továbbították egymásnak, nagyon is megérte nekik. Én meg csak behúztam fülem-farkam és próbáltam elkerülni, hogy néhány ilyen nyálcsorgató egy kicsit oldalra fordítva a fejét arra találjon gondolni, minek izguljon a tőle több méterre ugrabugráló lányokra, akik ennél közelebb nem is fognak jönni, ha karnyújtásnyira mellette is ott van egy markolni való comb. No igen, csakhogy annak a bizonyos combnak a tulajdonosának van egy ökle, sőt, kapásból kettő is, ami említett helyzetben a nyúlkáló pofázmányával találtatik közelebbi ismeretségbe kerülni.

Azonban, amíg rajtam múlt, inkább igyekeztem elejét venni a tettlegességnek, és inkább úgy összehúztam magam, mintha ott se lennék. Pláne, hogy túl sok jogom se lett volna elítélni ezeket a mamlaszokat a meccsre érkezésük motivációja miatt, elvégre én se voltam különb náluk.

Na persze én nem azért perkáltam le a belépti díjat és nem azért vállaltam, hogy itt nyomorgom végig a meccset, hogy néhány pár izmos combot mustrálhassak. Nem. Nekem pontosan elég volt egyetlen pár izmos comb is. Meg minden egyéb, ami azzal együtt járt.

Az utolsó lepattanó labda keltette örömmámorban szem elől tévesztettem, de amikor pár pillanat múlva ismét megláttam alakját előtűnni egyik csapattársa takarásából, egy pillanatra meg is feledkeztem a körülöttem lebegő, az azt termelő testek körül összecsomósodó izzadtságfelhőről. Az az arc, az a mosoly mindenért kárpótolt. Csak egy pillantás arra a csodás, kerekded arcra, aminek izzadtságtól csillogó bőréhez komiszul tapadt hozzá egy fekete tincs, ami valahogy mindig kiszabadult gondosan lófarokba rendezett hajából, egy másodperc alatt visszaadott mindent, amit a körülmények miatt el kellett szenvednem. Sőt, még nagyságrendekkel többet is. Már azért az egy futó pillantásért a kedves arcon megjelenő, a sikertől boldog mosolyra és csillogó zöld szemeire elég lett volna arra is, hogy ezt a tortúrát, amivel számomra a meccs járt, akár zsinórban több alkalommal is végigcsináljam.

Nem is érdekelt már semmi. Se a tornacsarnok áporodott levegője, se a körülöttem tomboló több tucat ember, se a fojtogató izzadtságszag, se a perverz pillantások, amelyek néha megtaláltak a tömegen keresztül. Az egész annyit se számított, mint egy parányi porszem a cipőtalpamon. Én csak őt figyeltem.

Talán ő volt a legalacsonyabb a csapatban, de ez a legkevésbé sem hátráltatta, hogy viharos gyorsasággal keresztülnyargalja kijelölt területét, majd egy magabiztos vetődés kíséretében pont úgy találja el a labdát, hogy az a terveinek megfelelően röpüljön tovább. Gördült egyet a padlón, hogy aztán ruganyos könnyedséggel talpra álljon, visszaigazítsa kiszabadult tincsét a hajgumi alá és... ismét az a mosoly. Az a drága mosoly. Valahányszor láttam, én se tudtam megállni, hogy fülig szaladjon a szám.

Csak figyeltem, ahogy az a tökéletesnek tetsző kis teremtmény ráérősen, de mégis pontosan kiszámított ütemben visszaüget helyére. Tekintetem lassan végigvándorolt a combjából alig valamit takaró sort pereme és a rövid zokni között szabadon dagadó izmain, melyeken már jócskán csillogott a veríték a hosszúra nyúlt meccs megerőltetésétől. Ő azonban ezt egy cseppet se bánta. Sőt, még élvezte is a kiadós mozgást. Az az örökmozgó-fajta volt, aki, ha tehetné, sokszor csak azért állna meg, hogy magába tömje a napi ennivaló-adagját, majd a nap végén bezuhanjon az ágyba. Na meg pár más dologért is... De a mozgás, a mozgás mindig örömet csalt az arcára, én pedig boldogan figyeltem, ahogy mosolyog és csillogó szemekkel helyezkedik, hogy aztán ismét lendítse a karját a labda után.

Végül megszólalt a duda és a közönség nagy része örömmámorban tört ki. A hazai csapat nyert. A levegő most már úgy vibrált, mintha már épp csak egy lehelet hiányzott volna, hogy az egész berobbanjon. De az emberek berobbantak és, a kevés idegenből érkezett szurkoló kivételével, mindenki vidáman ugrált és ünnepelt. Én azonban, amennyire csak lehetett, igyekeztem tekintetemet Rajta tartani. Azon a boldogságtól viruló arcon, ahogy összeölelkeznek csapattársaival, valaki a nyakába ugrik örömében, ő pedig vidáman kacag a győzelem édes mámorában. Nekem pedig... ez a nevetés még talán annál is többet ért, mintha én is ott lettem volna a győztes csapat tagjaként.

Azonban nem élvezhettem sokáig a látványt. A rövid ünneplést követően az egész csarnok szinte egyszerre mozdult meg. A játékosok hamarosan felkapták törölközőiket, hogy izzadtságukat dörgölve eltűnjenek az öltözőben, a nézőtömegből pedig mindenki mintha egyszerre akart volna eljutni a kijáratokhoz.

Meg tudtam érteni őket. Alaphelyzetben, hasonló szituációban, én talán már az ünneplés kezdetekor az ajtó közelébe pozicionálom magam, hogy a tülekedés megindulása előtti utolsó másodpercben kislisszoljak. Ez a helyzet azonban más volt. Hagytam, hogy a tömeg lassan hömpölygő folyama magával sodorjon, de nem igyekeztem kijutni a szabadba. Inkább előzékenyen magam elé engedtem mindenkit, akit csak lehetett, majd megragadtam az első kínálkozó alkalmat, hogy kievickéljek a tumultusból és hagyjam a többieket is elsodródni mellettem.

A színhely lassan kiürült. Már a játékosok is alaposan szállingóztak kifele az ajtón úgy, hogy a számolásukba is belebonyolódtam.

Én viszont csak erre vártam, hogy aztán, amikor elérkezettnek éreztem az időt, lassú, megfontolt, de kívülről kellőképpen lazának tűnő léptekkel meginduljak az öltözők felé.

Igyekeztem nem feltűnést kelteni. Az alap feltételek megvoltak. Már gyakorlatilag senki nem volt az épületben, de aki mégis, annak mi indoka lett volna, hogy megállítson egy magamfajta lányt, amint ráérősen a női öltöző felé bandukol.

A szívem azonban a torkomban dobogott. Már elég hamar elvesztettem a fonalat a távozók számolása közben, de valahogy ott belül mégis azt éreztem, nem tévedhetek. Azért mégis óvatosan nyitottam ki az ajtót, mintha ez bármit is segített volna, elvégre bármilyen lassan nyitok be, csak feltűnik a benn tartózkodóknak, ha megjelenik egy hosszú fekete hajkoronával ékesített fej a bejáratnál.

Az öltöző azonban üres volt. Épp, ahogy reméltem. Csak a zuhanyzó felől érezett némi csobogó hang, a padokon pedig csupán egyetlen zsák árválkodott a belőle kikandikáló ruhadarabokkal.

Tökéletes - gondoltam és vidáman elmosolyodtam.

Ugyanolyan óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót, ahogy kinyitottam és lábujjhegyen, igyekezve a lehető legkisebb zajt csapni, a zuhanyzó bejáratához osontam.

Ő pedig ott volt. A szerencsémre amúgy teljesen üres mosdó-részben, pont az előttem csak néhány lépésre elhelyezkedő kabinban, ott állt. Nekem háttal, de nekem így is hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy végigmértem azt a tökéletes kis alakot. Hátának selymes bőrét, formás, izmos combjait, gömbölyű fenekét...

A bugyim egy pillanat alatt kényelmetlenül szűk érzetet keltett, miközben megnövekedett benne a páratartalom. Ő viszont szerencsére nem figyelt fel rám. Csak állt az alácsobogó víz alatt, tisztára dörgölve tagjait és hátra vetve válla felett kibontva hosszan aláhulló fekete fürtjeit.

Csak egy pillanatig haboztam, miközben ugyanolyan némán, mint eddig, elkezdtem én is megszabadulni ruháimtól. Az én fülemnek idegtépő zajnak tűnt, ahogy a cipőm koppant a padlón, amikor az egyik pad alá helyeztem, vagy a ruhám suhogott, miközben áthúztam a fejem felett, Ő azonban nem hallotta meg. Vagy legalábbis nem adta jelét. Én pedig végül ott álltam, teljesen meztelenül, és lassú léptekkel megindultam a zuhanyfülkéje felé.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor odaléptem mögé és... már csak egy apró mozdulat kellett... és testem a hátához simult. Ujjaim hegyével végigsimítottam combján, hogy aztán lassan áttérjek alhasára, miközben halkan a fülébe suttogtam: - Helló, Gyönyörűm!

És azzal kezem utat is magának combjai közé.

- Ó! - nyögött fel érintésemre és én már a nyögésétől is majdnem elaléltam. - Helló, idegen - szűrte ki végül torkán, huncut éllel a hangjában.

- Helló neked is még egyszer - motyogtam és megcsókoltam a nyakát, mire enyhén megborzongott.

Aztán egy gyors mozdulattal megfordult, hogy karjait nyakam köré fonja és magához húzzon a zuhany alá, miközben ajkai az enyémekhez tapadtak.

Azok az érzéki ajkak... El tudtam volna veszni mennyei csókjában. Karjaim dereka köré fonódtak, tenyeremmel gyengéden végigsimítottam fenekén és mohón viszonoztam szája édes kényeztetését.

- Huncut vagy, ugye tudod? - suttogta végül, amikor nagy sokára elszakítottuk ajkainkat egymástól és csillogó szemekkel enyémekbe nézett.

- Mindent az én Gyönyörűségemért - mosolyogtam rá gyengéden, miközben ujjaim hátával végigsimítottam arcán.

- Mondom én, hogy huncut vagy - vigyorgott és gyengéden belecsípett a fenekembe.

- Hé! - nyögtem fel, de hangom hamarosan belefulladt a nevetésbe. - Hát ezt kapom, amiért eljöttelek megnézni?

- Olyan nagy áldozat volt? - kuncogott.

- Nem - ismertem be egyből. - Istenien festesz a mezedben. Bár én jobban örültem volna neki otthon az ágyban.

- Lefektetnéd a csapat első számú beállóját? - nevetett, hatástalanul színlelve megrökönyödést.

- Le én - tapadtam ismét mohón ajkaira egy mézédes csókért. - De aztán el is jönnék megint és megint, hogy lássam, ahogy az én drága Szerelmem megnyeri a meccset.

- Azért? Vagy azért, hogy utána beosonj hozzá a zuhany alá?

- Mindkettőért - vigyorodtam el és ismét a combjai közé csúsztattam kezem.

- Huncut! - nyögött fel vidáman.

- Az vagyok - válaszoltam én és ujjaim kutakodva rátaláltak csiklójára, miközben gyengéden nyakát kezdtem csókolgatni.

- Ó! - sóhajtott fel. - Nem bírod ki hazáig, Édes?

- Nem - vágtam rá egyből. - Az ágyunkban bármikor csinálhatjuk. De erre most van itt az alkalom.

Ő nem felelt, csak beharapta alsó ajkait, hogy visszatartsa halk sikolyát, miközben a falhoz nyomtam, tovább csókolgattam a nyakát, hüvelykujjam óvatosan csiklójához simult és a zuhany nyakunkba zúduló vízpermete alatt, rövid izgatást követően, belé toltam mutatóujjam.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvass egy másik sportoló és néző románcáról egy általam fordított, bár az író által befejezetlen, történetben!

Előre a cél felé