Világok határán

B-vel a föld körül

B a történelem sűrűjében, ott, ahol minden elkezdődött.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A Nap perzselő hevülettel borította lángtengerbe a tájat. Bár testemet alig takarta több két-három réteg leheletvékony köntösnél, melyek lenge anyagán úgy söpört át a levegő, mintha legalábbis öklömnyi lukak lennének rajta, mégis valahogy úgy éreztem magam, ahogy a csirke pirulhat a sütőben, celofánba csomagolva. Arról hallani sem akartam, hogy fátylat húzzak, de azok után, ahogy a fejem köré csavart asztalterítő takarásában hajam hatalmas csomókba tapadt az izzadtságtól, elgondolkoztam rajta, ha az egy kicsit jobban véd a tüzes kárhozattól, inkább jobb lett volna félredobni a fránya büszkeségemet.

Igaz, azzal vigasztalhattam magam, hogy a csadort viselő nők nem baktatnak több kilométert a semmi közepén, szóval a ruháikat nem is erre tervezték. Én pedig pont erre készültem. Viszont, annak ellenére, hogy a helyi, liberális kormányzat nem ragaszkodik olyan mereven a női test szigorú eltakarásához, pláne ami a külföldieket illeti, ha ide ki akartam jönni, muszáj volt valamit magamra öltenem, ha nem akarok úgy járni, mint körülöttem a vidék. Okos ember ugyanis más kárán is tanul, nem csak a sajátján. Nekem pedig nem volt nehéz tanulnom abból, ahogy körbehordoztam tekintetem a környék aszott félhulláján.

Ha a hollywoodi filmeseknek épp posztapokaliptikus filmet támadna kedvük forgatni, ennél a vidéknél talán keresve se találnának jobbat. A szikkadt talaj okkersárgán porzott a hőgutában épp csak mozgó levegőtől, sóvárogva egy kis enyhet adó zápor után. De mindhiába. Ha ugyanis néhanapján hull is errefelé némi nedvesség, azt rögtön beissza a meszes felszín. A tájnak jellegzetességet adó núbiai homokkő és a rárakódott fiatalabb mészkő így vált annak átkává is. A víz viszont megbosszulta magát és évszázadok-évezredek kitartó munkájával belevágta láthatatlan karmait a kőzetanyagba.

Nehéz volt elhinni, hogy itt valaha is éltek emberek. Nem is beszélve arról, hogy még most is tengődnek valahol. A hozzáértők szerint ez volt az egyik első vidék, amit az ember meghódított, miután elhagyta Afrikát. Na ha én vezettem volna azt az eszement bagázst, amikor meglátom ezt a vidéket, első szavam lett volna, hogy "Homo sapiensek, hátra arc! Vonszoljátok vissza azt a szőrös prehisztorikus hátsótokat oda ahonnan jöttetek!"

Persze akkoriban még nem volt ilyen száraz a vidék, ha hinni lehet az ezzel foglalkozóknak. Akkoriban még nem kellett beérnie az élet után elkeseredetten kutakodó szemnek néhány csoffadt kis kóró-bokorral. Viszont sokkal rózsásabb úgy sem lehetett a helyzet. Talán épp az is űzte azokat a bunkójuknál alig okosabb fajankókat még tovább, el a fekete kontinens bölcsőjétől. Tovább és tovább, meg még annál is tovább. Kivéve azokat a szerencséseket, akik viszont még itt, az úttalannak is csak nagy jóindulattal nevezhető utakon, éppenséggel jó irányba vették a kanyart.

Én is csak abban reménykedhettem, hogy ez sikerül, annak ellenére is, hogy nekem a kezemben volt a térkép és a GPS modern találmányainak csodája.

Utóbbiak pedig nem is hagytak cserben. Már amikor kezdtem unni az egyhangú, napszíttaságtól kopár vidéket, mintha csak belőlük nyúlt volna ki egy orbitálisan nagy kés, hogy egy ügyes és gyors vágással kettéhasítsa a földet.

Persze csak viccelek, de pontosan így nézett ki, amikor az asztallap-simaságú tér hirtelen, és minden figyelmeztetés nélkül, eltűnt, hogy átadja helyét egy tátongó szakadéknak és alant... igen, alant annak a vidéknek, amit a szerencsés kőbunkók végül megtaláltak. Bár ott se volt épp leányálom a helyzet, de a messzeségbe nyújtózóan elterülő hasadék fenekén kígyózó folyó, a rajta néhol felfűződött tavak és a kavicsos, de legalább némiképp termékeny talaj a hátam mögött hagyott pusztaság után valóban magának a Paradicsomnak tűnt. Nem hiába illették a pár tízezer évvel később érkezők is a hangzatos Ígéret Földje megnevezéssel. Itt tárult ugyanis szemem elé egy új és merőben más világ. Az, ahol a Teremtő kertjéből kiűzetett ember végre először helyet talált arra, hogy gombamód elszaporodjon. Hátam mögött terült el annak a vidéknek a kopár pusztasága, amit a geográfusok csak Arab-táblának neveznek és ami befedi a Közel-Kelet nagy részét Omán és Jemen partvidékétől fel egészen Irak szívéig, előttem pedig az a táj, amit az emberiség múltjával foglalkozók csak úgy neveznek, a Termékeny Félhold. Bár ezen egy Ukrajna életet adó fekete földjét túró paraszt, vagy egy az amerikai Középnyugaton gazdálkodó farmer félholtra röhögné magát, ahogy az arab sivatagot magam mögött tudhattam, valóban, ez a térképen a Nílus alföldjétől a Földközi-tenger keleti partvidékén át húzódó majd Mezopotámiába bekanyarodva félkörívet rajzoló terület valóban magának tűnt a termékeny Édennek. És most ez az egész itt tárult ki előttem.

Vagy legalábbis annak egy nagy szelete. Talán az, ami ilyetén módon a legkönnyebben belátható. Annak a hatalmas árokrendszernek egy picinyke szelete, amely még messze délen, Afrika legtávolabbi csücskében kezdődik, hogy aztán a forró kontinens keleti szegélyét végighasítva belemarjon Ázsia délnyugati csücskébe is. Utóbbit pedig tette pontosan itt, ahol az ember megtalálta az első, kibontakozásához elég életet adó vidéket az errefelé Szír-jordán ároknak nevezett hasadék fenekén kanyargó Jordán, na meg persze a térképen félholdnak tűnő vidék két végpontján a Nílus, illetve a Tigris és az Eufrátesz mentén.

Én pedig itt álltam ezen a meredélyen, ahol az Arab-tábla beleszakad az új világ kezdetét jelentő árokba. Azon a meredélyen, amit költőien Szíria szemöldökének is neveznek. Bár az újonnan véres polgárháború sújtotta, azonos nevű ország azóta északabbra mászott, átadva helyét Jordániának, a régi időkben az egész, hátam mögött nyújtózó pusztaságot nevezték Szíriának, vagy, akkori névváltozatában Syriának, szemben a tengerparthoz közeli termékeny, vagy legalábbis termékenyebb Palesztinával.

A két természetföldrajzi táj pedig az emberi lét merőben különböző válfajának is táptalajt adott. Mögöttem a perzselő kopárság nomád, állattartó törzsinek világa, míg a tekintetem már azon a vidéken veszett el, ahol megjelent a földművelés.

- Lenyűgöző, nemde? - térített némiképp magamhoz az ismerős hang. Bár nem néztem oda, testem pontosan érezte, ahogy hozzám hasonlóképp öltözött társam mellém lép. A Lady is megállapodott ott, a szemöldöknek titulált sziklaszirt peremén, és rangjához illő arisztokratikus tartással hordozta végig tekintetét az alattunk nyújtózó világon.

- Igen. - Hangom inkább volt csak egy lehelet, mint konkrétan megformált szó. Ő viszont ebből is pontosan értett.

- Szinte érezni itt, ahogy a történelem súlya a vállunkra nehezedik - mondta lenyűgözve.

És valóban. Én is éreztem. Bár ez a súly nem az az édes teher, amit a hozzá hasonlók éreznek, amikor felbontanak egy eltemetett épületet, melynek padlóját már évszázadok, esetleg -ezredek óta nem tapodta emberi láb. Nem az az édes izgatottsággal terhes tömeg. Nem. Ennek a terhét ugyanis leginkább vér adta. Az a vér, mely több tucatszor tucatnyi emberöltő alatt lerakódott, mióta az ember betette ide a lábát. A termékenységre ácsingózó nomádok és az azt féltve őrző földművesek, a hatalmukat telhetetlenül minél messzebb kiterjeszteni akaró birodalmak és a függetlenségüket féltékenyen védő sivatagi törzsek, majd az értelmetlenül egymásnak feszülő vallások ragacsosan vörös terhe, mely még a mai korban sem akar egy pillanatra sem szűnni.

Egyszerre volt az egész magával ragadó és hátborzongató. Lenyűgöző és visszataszító. Annyira felkavaró, hogy attól szinte szó szerint földbe gyökeredzett a lábam

Nem is szóltam semmit, miközben azonban a Lady mégis fojtott, de izgalomtól vibráló hangon folytatta:

- Errefelé van minden. A közeli vádikban úgy gyülemlettek fel az emlékek, mint a puttonyokban.

Halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy izgatottsága visszhangzott fülemben. És valóban, a tábla peremébe a lehulló csapadék által vágott karmolásnyomok, a hosszan elnyúló hasadékvölgyek, arab szóval vádik, mintha mágnesként vonzották volna a rejteket kereső embereket. És volt is itt minden, amiit a társamhoz hasonlók csak kívánhatnak. A korai letelepedett népesség szerény kis falvacskáitól a völgyek szövevényének mélyén megbúvó Petráig, az ókori nabateus arabok fővárosáig.

Bár nem mondta ki, éreztem, ahogy szinte hangtalanul és mozdulatlanul húz arrafelé.

- Menj csak! - mondtam. - Én maradok még egy kicsit.

- Ugyan! Biztos téged is lenyűgözne - biztatott, miközben elfordult a sziklameredélytől.

- Te is tudod, hogy inkább útban lennék - mosolyogtam rá cinkosan.

- Ezt... Ezt hogy érted? - merevedett meg arca, mire a válaszom csak egy vidám kacaj volt.

- Ne mondd, hogy te nem vetted észre, ahogy Isabelle rám néz! Ha a tekintet lándzsából lenne, én már millió helyen lennék lukas.

- Igen, nem kedvel különösebben, de...

- Nem kedvel? Inkább féltékeny? - kacsintottam rá. A Lady arcán pedig, napszítta barna bőrének pólusaiban, mintha halvány pír jelent volna meg.

Erre csak ismét felnevettem.

- Tényleg menj csak! Nem akarok gyertyatartó lenni. Bár... ha jobban belegondolok, abból, ha kettesben hagylak titeket, nem lesz romnézegetés.

Erre társam már határozottan elpirult, én viszont, hogy oldjam a feszültségét, inkább ismét az alant elterülő árok felé fordítottam a tekintetem.

- De tényleg menjetek csak! Én elleszek itt még egy ideig... Aztán majd rátok nézek - kacsintottam hátra a vállam felett.

Erre a Lady megint csak nem válaszolt semmit, csak zavartan bólintott, mielőtt, nem tudva már, mit mondjon, inkább elindult a pár kilométerre parkoló autó felé, ahol már várta az engem szakadatlanul konkurenciájának tekintő kísérője, sofőrje és mindenese, kinek szúró zöld pillantását még ebből a távolságból is éreztem a hátamon.

Most azonban ez egy pillanatra sem foglalkoztatott, ahogy ismét letekintettem abba a mély árokba, ahol annak idején, amikor az Afrikából kikecmergett ősbunkók csipája kinyílt és először ragadtak kapát a kezükbe, minden elkezdődött.

******************************************************************************

Ha tetszett, olvass még B és a Lady kalandjairól egy ide nem is túl távoli helyen!

A múlt kútjai