Vadkelet

B-vel a föld körül

B és minden, ami orosz.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************

Az első pillanatokban fogalmam se volt, mi ébresztett fel. Az éjszaka sötétjébe vesző tágas helyiségben úgy telepedett rám a fülledt, száraz levegő, mint egy szürkület utáni démon, mely csak arra vágyik, hogy kiszívjon minden nedvességet a nyugovóra térő áldozatból.

A torkom úgy porzott, mintha legalább egy hete nem ittam volna. Igaz, ezen a vidéken az sem állt volna távol az igazságtól. Persze csak ha elfeledkezünk az este nyakló nélkül vedelt kerítésszaggató vodkáról. Mit kerítésszaggató? Az a kritikán aluli lőre kb. olyan erejű volt egy kerítésre nézve, mint egy atombomba. Már előre féltem, milyen másnaposság vesz majd rajtam hatalmat másnap. Most azonban még mindig munkált bennem az alkohol. Sőt, mintha az egész a testem alsóbb tájai felé vándorolt volna.

Ekkor ébredtem csak rá, mi motiválta a szervezetemet, hogy megkongassa a vészharangot és újraindítsa a rendszert. Ha nem teszi, valószínűleg a reggeli fejfájás a bevedelt alkohol átalakított formájából álló tócsa közepén ébredve ért volna.

Nyögtem egyet halkan és megmozgattam izmaimat a durva anyagú pokróc alatt. Bár ebben a hőségben még meztelenül is majd meggyulladtam alatta, mégis azért magamra terítettem a biztonság kedvéért a rögtönzött takarót. Errefelé nem ritka a hatalmas hőmérséklet-különbség a nappal és az éjszaka között és a másnaposságnál már csak a megfázással párosuló másnaposság lenne a rosszabb.

Magamra terítettem. Vagy inkább magunkra, helyesbítettem, amikor az agyam már elérte a kellő fordulatszámot és tudatára ébredtem a mellettem pihenő alakra, akire pár pillanat alatt átragadt a mozgolódásom. De Katyerina nem ébredt fel. Csak álmában feljebb húzta az érdes pokrócot mellein és hátat fordított nekem. Azonban ha, még ha tudatlanul is, takargatni akarta volna magát, csapnivaló munkát végzett, mivel a mozgás hatására összegyűrődő daróc csak szőke fürtjei által némiképp elfedett lapockáit, derekát, formás fenekét és combjait teljes mértékben szabadon hagyta a kutató tekinteteknek.

Elmosolyodtam, ahogy figyeltem az odabent alig derengő félhomályban. Legszívesebben a hátához simultam volna és a combjai közé csúsztatom a kezem, hogy őt a gyönyör hullámai ébresszék fel. De nem tehettem. Altestem kínos, feszítő érzéssel jelezte, hogy az irány sokkal inkább az ellenkező kellene hogy legyen, amerre a kijáratot tudtam.

Mordultam egyet és lassan feltápászkodtam, hogy az inkább sötétségbe mint félhomályba hajló fényviszonyok között kitapogassam az esti pásztoróra során szétszórt ruháimat. Tagjaim könnyűek voltak, fejem viszont nehéz, miközben magamra húztam bugyimat, farmeromat és melltartó nélkül rögtön egy bő pólót. Először mezítláb indultam el az ajtó felé, majd amikor már ilyen illuminált állapotban is fájdalmas érzésként jutott el agyamig az idebent is nagy mennyiségben szétszóródott kavicsok talpszúró érzése, inkább zsörtölődve visszafordultam a bakancsomért, amit zokni nélkül, csak sebtében húztam fel. Még megkötni is csak pár lépés után kötöttem meg, amikor tántorgás közben már harmadszor akartam orra bukni.

Kazah sztyeppe

Amint kiléptem a leginkább csak egy rozoga pallóra emlékeztető ajtón, mélyen magamba szívtam a csendes éjszaka üdítő levegőjét. Reméltem, hogy tisztasága rám is átragad. Bár... jobban belegondolva, ha az a másnaposságot nem előzi meg, inkább nem akartam tiszta fejet még egy jó ideig. Inkább csak megráztam a fejem és lassan botorkálva elindultam, igyekezve nem orra bukni valamiben, miközben megkönnyebbülésre alkalmas helyet keresek.

Bár az is igaz, ezen a helyen nem sok mindenben lett volna lehetőségem elhasalni. Maximum ha az épületek falának megyek neki, de más nemigen akadt. A kristálytiszta égről mindenfajta akadályoztatás nélkül leragyogó hold fényében még valamennyire ki is tudtam venni a jelen körülmények között megnyugtatóan üres tájat. Ameddig a szem ellát, semmi, ami pár centisnél magasabbra emelkedne. Se fák, se nagyobb sziklák, még csak dombocskák vagy apróbb buckák sem. Mindenfelé csak a végtelen, kavicsos, poros síkság. Kivéve persze a semmi közepén elhelyezkedő tavacskát és partján a házikókat.

Már persze ha háznak lehet nevezni ezeket a különös tákolmányokat. Olyan volt az egész, mintha valaki nulla hozzáértéssel tákolta volna össze őket abból, amit a környéken talált, és még azt is sietve. Igaz, nem is álltam messze az igazságtól. De ennek ellenére is volt valami különös ezekben az épületekben. Leginkább pedig az anyagukban. Illetve lett volna, ha nem tudom pontosan, hogy miből készültek.

A közeli Bajkonur szemetéből.

Bajkonur városa

Bevallom, nekem mindig is különös csengése volt a szovjet-orosz kilövőállomás nevének. Talán azért, mert életemben először egy már-már a horror határát súroló posztapokaliptikus sci-fiben találkoztam vele, ahol a történet hősei a csendes-óceáni partvidékről vágták át magukat hol gyalog, hol ilyen-olyan járműveken, az emberevő szörnyek által benépesített ázsiai vadonon egészen idáig, a kazahsztáni sztyeppe közepén, az Aral-tóba, illetve annak már csak a maradványaiba nem sokkal nyugatabbra torkolló Szir-darja folyó közelébe, hogy aztán már rakétával folytassák útjukat az emberiség utolsó menedékekét föld körüli pályán keringő űrállomásra.

Persze az oroszok lehet, megnyalnák mind a tíz ujjukat, sőt, pár oroszt ismerve, a cipőjüktől megszabadulva még húszat is, ha olyan technológiájuk lenne, mint amit a filmben ábrázoltak. De ennek ellenére se panaszkodhattak. Miután a Szovjetunió összeomlott és az amúgy valószínűleg a mindentől, főleg a nemzetközi határoktól való nagy távolsága miatt épp ide telepített űrközpont külföldre, Kazahsztán területére került, Moszkva nem volt rest és 2050-ig bérbe vette Bajkonurt, egy azt körülölelő Pest megyényi területtel együtt. Persze ez a magyar fülnek orbitálisan gigászinak tűnő földdarab szinte elvész a területét tekintve inkább egész Európával összemérhető, és emellett még igencsak ritkán is lakott Kazahsztánban. A ruszkik pedig folytatták tovább a kilövéseket, a világtól teljesen elzárva, a belépést irdatlan bürokráciával megnehezítve. Fogalmam sem volt, Katyerina hogy tudta egyáltalán elintézni, hogy ide jöhessünk, de inkább nem is firtattam. Az ilyen keleties, az oroszokhoz is onnan beszivárgott fűalatti megoldások rendszere jobb, ha titokban marad.

De persze az otthonuktól több száz kilométerre, itt, a leginkább az amerikai nyugatra emlékeztetően üres sztyeppén elzárt személyzetnek is kellett azért a szórakozás. Viszont, ellentétben a vadnyugattal, a vadkeleten nemigen akadtak poros kisvárosok kocsmákkal, éneklő, kánkánozó könnyűvérű nőcskékkel, az indiánokkal meg még annyira se lehetett kergetőzni. De az orosz ember feltalálta magát, és abból a lomból, ami az űrközpontban maradt, a földre visszahulló kilőtt, de immáron feleslegessé vált anyagból a központtól nem messze, de még az orosz ellenőrzés alatt lévő területen összeeszkábáltak egy kis szolgálati nyaralót.

Ahogy szemem lassan hozzászokott a fényviszonyokhoz, fel is derengett előttem a közös konyha épülete, ami egy óriási rakéta testéből kiszelt kör alakú cikkelyből állt. Az egész tényleg olyan volt, mintha az armageddon után így próbálnák újjáépíteni a civilizációt. Ha épp rakétadarabok vannak kéznél, hát abból építünk házat.

Csendben botorkáltam tovább, míg végül találtam egy félreeső helyet az egyik épület mellett. Ilyen körülmények között, pláne az esti buli vehemenciája után, inkább nem akartam megtudni, milyenek a bajkonuri posztapokaliptikus wc-k, úgyhogy inkább az egyik fal mellé guggoltam le elvégezni a dolgomat.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy enyhült a feszültség altestemben és lehunyt szemmel élveztem egy pillanatig a testemben keletkező jóleső ürességérzetet. Vagy talán még egy kicsit tovább is, mert a következő pillanatban közeledő léptekre és hangos kacagásra riadtam fel. Egy ideig talán még el is szundíthattam guggolva vagy valami, mert már olyan közel jártak az érkezők, hogy épp csak feltápászkodni volt időm és a bugyimat meg a nadrágomat felhúzni, mielőtt megjelent volna az épület mögül néhány fickó.

- Á! Gyévuska B! - kacagott fel az egyik srác, akivel az este együtt ittunk. Négy-öt méterre állhatott meg tőlem, de még így is szinte arculcsapásként ért a szájából felém áradó vodkagőz. - Jól telik az éjszaka?

Jellegzetes, erős orosz akcentusából és kiéreztem rögtön az utalást. A többi ismerős is felnevetett, majd a megszólaló egyik barátja hozzátette:

- Nem muszáj ám külön a női szállás. Ha egy kis társaságra vágytok... - Azzal kissé széjjelebb tette lábait és félreérthetetlen mozdulattal előrébb lökte ágyékát.

Mindannyian nevettek. Olyan részegek voltak már, hogy a leheletüktől még a szonda is elhalálozna alkoholmérgezésben. Talán nem is kellene vesződnie az Orosz Medvének mindenféle csúcsmodern fegyverekkel. Elég lenne ezeknek az embereknek a leheletét koncentrálni és máris meglenne a nagytávolságú tömegpusztító fegyver.

- Köszi, de megvan a társaságom - mosolyodtam el sokatmondóan. Nem tudom, mennyire ismerték Katyerinát, meg hogy egyáltalán honnan, de úgy tűnt, túl ittasak most ahhoz, hogy belegondoljanak, mit is értek ezalatt.

- Mázlista - böffentett az első megszólaló, bár igazán nem tudtam rájönni, rám érti-e, szőke barátnőmre, vagy azt feltételezi, hogy titokban beengedtünk egy hímnemű egyedet a női szállásnak kinevezett bungalóba.

De szerencsére nem firtatták tovább. Úgy tűnt, a vodka alaposan kihatott már a rövidtávú memóriájukra, és, ami azt illeti, a hallásukra is, így könnyedén el tudtam surranni, és még annak sem adták jelét, hogy meghallották volna, amikor hangosan jó éjszakát kívántam nekik. Bár ha ők még csak most fejezték be az ivást, nem hiszem, hogy az alvás nekik éjszakai tevékenység lesz. Pláne ha még nem is fejezték be.

Óvatosan visszahúztam magam mögött az ajtót, amikor beléptem a bungalónkba és nesztelenül levetkőztem, hogy aztán visszamásszak Katyerinához a pokróc alá. A részeges oroszok képe már szinte teljesen a homályba veszett emlékeimben, de, összevegyülve az ébredéskor fejemben forgó gondolatokkal, támadt egy gyors ötletem.

Fészkelődtem egy ideig, míg oda nem értem közvetlenül Katyerina mögé, hogy dereka köré fonjam karjaimat és a hátához simuljak.

- Mmm - morgott halkan, félálomban. - Hol jártál?

- Tényleg erről akarsz most beszélni? - suttogtam és gyengéden megpusziltam a vállát.

- Nem - lehelte, miközben megfordult. Inkább csak számhoz nyomta ajkait, minthogy megcsókolt volna, majd szorosan hozzám bújt és a fenekemre csúsztatta kezeit.

Arcomon mosoly terült szét. Éreztem, benne is jócskán munkál még az alkohol, pláne hogy ő nagyságrendekkel többet is ivott nálam. Azonban bármennyire is támadt kedve huncutkodni, kezével a fenekemen pillanatokon belül ismét álomba merült. Velem együtt.

***********************************************************************

Ha tetszett, utazz B-vel egy másik posztapokaliptikusnak mondott tájra is! Történetesen Dániába.