Biolumineszcencia

B-vel a föld körül

Egy romantikus látogatás a fények öblében.

Megjegyzés: Ez a történet a romantikus történeteimhez is kapcsolódik. De mint a többi ilyen, és a B-vel a föld körül-sorozat többi eleme is, önmagában is teljes mértékben érthető és élvezhető. A többi maximum a kontextust adja meg.

*******************************************************************

- Hová megyünk, B?

Bár az árnyas, épp csak halványan derengő sötétségben még azt is alig láttam, ami a cipőm orra előtt volt, mégis szélesen elmosolyodtam az izgatott hang hallatán. Lelki szemeim előtt olyan tisztán jelent meg az a gyönyörű, angyali mosolyú arc az érdeklődéstől csillogó, vibráló zöld szemekkel, mintha épp csak hátra fordulva láttam volna, ahogy mögöttem botorkál a föld alól előtüremkedő gyökerek között.

Már persze ha láttam volna belőle valamit. A gyökereket meg csak említeni kellett, a következő pillanatban majdnem orra is buktam egyben, amit mintha cseles botlókötélként állított volna elém csapdaként a természet, pont bokamagasságban.

- Hogy az a...! - tántorodtam meg és karom egy pillanatig görcsösen kaparta a levegőt, míg végül meg tudtam kapaszkodni a tettes fa törzsében.

- Jól vagy? - Az izgatott hang egy csapásra aggodalmassá vált, az én arcomról viszont egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, ahogy magam elé képzeltem azt a drága, szerető arcot.

- Persze, persze - motyogtam. - Csak ez a nyavalyás gyökér. - Szavaim nyomatékosításaképpen jól bele is rúgtam az említett farészbe, majd megkerestem elejtett zseblámpámat, hogy visszakapcsoljam és a rezgő fénypászmában kutassak tovább a megfelelő út után.

- Azért vigyázz magadra, Drága! - mondta még mindig aggodalmasan és inkább éreztem, mint láttam, ahogy a sötétségből kinyúl vékony keze, hogy megérintse enyémet.

- Ne félj! Nem lesz semmi bajom - küldtem egy mosolyt arra, amerre az arcát sejtettem a sötétségben, majd inkább témát váltottam. - Az pedig legyen meglepetés, hova megyünk. Abban biztos vagyok, hogy tetszeni fog.

- Ha te azt mondod, akkor biztosan. - Hangja ismét felhőtlenül érdeklődővé vált. Mint egy kisgyereké, aki alig várja, hogy kibonthassa karácsonyi ajándékait. Keze viszont továbbra se távolodott el az enyémtől, sőt, ujjai enyémek közé siklottak és gyengéden szorította őket, egészen addig, amíg nem volt szükség ismét mindkét karomra, hogy átegyensúlyozzak a gyökérrengetegen.

Mintha nem is ebben a világban jártunk volna. Akárha megnyílt volna valami dimenziókapu, vagy a Bermuda-háromszög felett átrepülve egy időörvénybe kerültünk volna, ami aztán a prehisztorikus időkben dob ki minket, a dinoszauruszok, vagy még a náluk is ősibb lények közé. Bár ha így történt, pocsék munkát végzett, tekintve a felhőkarcolókat a reptér körül, ahol végül a gépünk landolt. Tudtommal a gigászi őshüllők nem ilyesmikben laktak.

Hihetetlen volt belegondolni, hogy azóta egy nemzetközi határt se léptünk át. Na jó, ha szigorúan vesszük, akkor mégis. Többet is. De ez még mindig ugyanaz az ország. Ugyanaz az Egyesült Államok, ami otthont ad Alaszka gleccserbe mélyedt jégbarlangjainak, Kalifornia száraz hegyeiben a több ezer éves fáknak, a Vadnyugat végtelen prérijének, New York felhőkarcolóinak és még ki tudja, minek. És ez is az Egyesült Államok volt. Ez a fullasztóan párás, sötét, alig áthatolható erdőség. Bár... nézőpont kérdése.

Az USÁ-val kapcsolatban általában csak az ötven államot szokták emlegetni. Még az is ritka, ha valakinek eszébe jut az ebből a keretből kilógó District of Columbia, a főváros, Washington, és környéke. Ez a kontinensméretű ország azonban még számtalan további, ilyen-olyan jogállású területet is a magáénak tudhat. Többek között két társult államot is. A Csendes-óceán délnyugati részén található Északi-Mariana-szigeteket és a Karib-tengeren, a Nagy-Antillák legkeletebbi tagjának számító Puerto Ricót, mely utóbbinak is az egyik legkeletibb része ez a fullasztó mangroveerdő, amit Vieques szigetének neveznek.

Halkan fújtattam, miközben kezem fejével letöröltem a verítéket homlokomról és igyekeztem megtalálni a helyes utat célunk felé. Hihetetlen, hogy egy nagyjából csak kétharmad-Budapestnyi területű szigeten is hogy el tud tévedni az ember, ha egy ilyen zabolátlan erdőn kell átverekednie magát. Már azt is nehezemre esett elhinni, hogy egyáltalán szigeten vagyunk és nem az amazóniai dzsungelben tévelygünk valahol.

- Erre! - jelentettem ki végül és nekiindultam a helyesnek vélt irányba, közben pedig csak reménykedtem, hogy végül csak kibukkanunk a tengerparton.

Vieques messze nem a nagy népsűrűségéről híres. Miután az Egyesült Államok a tizenkilencedik század végén egy apróbb kubai incidens ürügyén kirobbant háborúban Puerto Rico részeként megszerezte a spanyoloktól, ez a kis sziget hosszú évtizedekig a haditengerészet támaszpontja volt. Bár a környezetre rendkívül káros robbantási kísérletek miatt fellángoló tiltakozások következtében kénytelenek voltak feladni, sok földrajzi név a mai napig az ő emléküket őrzi, mint Blue Beach, Red Beach és a többi. Úgy tűnik, a hadsereg szereti a színeket. Ha pedig már a hosszúkás sziget amúgy is megőrződött a középső részének északi és déli partján elhelyezkedő egy-egy kisebb városon kívül gyakorlatilag lakatlanul, a többit sebtében védett területté is nyilvánították.

Volt is miért - gondoltam, miközben végre, nagy sokára az erdő tényleg ritkulni kezdett, és hirtelen ott is álltunk célunknál, az éjszaka sötétjében feketeségként tátongó öböl partján.

- Ide jöttünk? - állt meg barátnőm mellettem. Hangjából nem tudtam megállapítani, hogy csalódott, értetlen, vagy csak tovább feszíti a kíváncsiság a sok várakozás után, hogy mit tartogatok neki.

- Aha - válaszoltam és rámosolyogtam a felénk boruló sötét eget pettyező csillagok és az élénken ragyogó hold fényében. - De még nem láttál semmit.

- Pedig én azt hittem - húzódott végig az az imádni való huncut mosoly hosszú, sötétbarna haja által keretezett gyönyörű arcán keresztbe. - Egy gyönyörű csillagos éjszaka, távol a világ zajától egy szép tengerparton az én drága barátnőmmel. Mi kellene még?

- Azt mindjárt meglátod - somolyogtam, majd adtam egy gyors puszit szájára, mielőtt leguggoltam volna, hogy értetlen tekintetétől kísérve keresgélni kezdjek a földön.

- Ezek jók lesznek - egyenesedtem fel végül, néhány öklömnyi követ egyensúlyozva kezeim között.

- Miben mesterkedsz, Édesem? - vigyorogtak rám a csillogó zöld szemek, én azonban továbbra is csak sejtelmesen somolyogtam.

- Meglátod. Ide nézz! - Azzal nyugvópontra helyeztem egy kivételével az összes követ az egyik kezemben, hogy az utolsót meglendítsem a másikban és magas ívben útjára eresszem az előttünk sötétlő öböl vize felé.

Egy szívdobbanásnyi várakozás után hangos csobbanás hallatszott, majd... barátnőm szája egy pillanat alatt elkerekedett, szemeivel együtt, ahogy figyelte a sötétből előderengő világoskék fényességet, ami a becsapódás következtében felragyogott.

- Ez... ez... gyönyörű - hebegte.

- Nekem te vagy az - mosolyogtam huncutul és gyengéden megpusziltam arcát.

- Nekem meg te - viszonozta mosolyom és megpuszilta szám, majd ismét a vízen derengő fényesség felé fordult. - De ez is nagyon szép.

- Tudom - követtem a tekintetét én is. - Egy rakat apró kis élőlény csinálja, akik ebben az öbölben élnek.

- Világító állatok? - nézett rám érdeklődve.

- Aha - bólintottam. - Ez a lumineszcencia, vagyis biológiai úton történő fénykeltés. Sokféle állat képes rá. Nálunk is ott vannak otthon például a szentjánosbogarak, amik a potrohukból kibocsátott fénnyel keresnek maguknak párt. De van olyan növény is, ami fényjelzésekkel csalogatja magához a beporzást végző ízeltlábúakat. Egyes, jellemzően vízi élőlények viszont vadászatra, a préda felkutatására használják az önmaguk által keltett fényt. De ezek itt inkább védekezés céljából világítanak.

- Védekezésből? Hogy védekezel úgy, hogy az éjszaka közepén elkezdesz világítani?

- Többféleképpen is lehet. Lehet a meglepetés ereje is, ami letaglózza a támadót épp elég ideig, amíg állatkánk elmenekül. De van olyan élőlény is, ami nem maga világít, hanem elterelésként bocsát ki magából világító testeket. Megint mások meg, jellemzően a kisebb élőlények, akik nehezen tudnának bárhogy is elmenekülni, pont hogy ellentámadásba mennek át ezzel. Kivilágítják támadójukat, akit így annak ragadozói is könnyebben észrevesznek. Valószínűleg ezek a kis fickók is ezt csinálják itt.

Egy másik hasonló öböl, a Jervis Bay Ausztráliában.

- Cseles - mosolygott barátnőm.

- Aha. Figyeld! Ha megmozdul körülöttük a víz - hajítottam el még egy követ, aminek a becsapódása nyomán máshol is felfénylett az öböl -, azt hiszik, valami ragadozó les rájuk, ezért elkezdenek világítani.

- Gyönyörű - sóhajtotta, figyelve, ahogy egymás után dobálom be a köveket, fényárba borítva az öböl egy jelentős részét.

- Az. De ezt nem mindenki gondolta ám így.

- Ó?

- Amikor a spanyolok először felfedezték ezt az öblöt, nem értették a jelenség okát és azt hitték, az ördög műve. El is nevezték róla az öblöt. Illetve óvintézkedéseket is tettek, hogy az átok ne terjedjen el. Ezt az öblöt csak egy kis csatorna köti össze a Karib-tengerrel, amibe a konkvisztádorok gátakat is építettek, hogy benntartsák ezt a pokoli átkot.

Barátnőm vidáman felnevetett.

- Ők még másképp gondolkoztak.

- Aha - mosolyogtam én is. - De mi már értjük az okát. Emiatt ma már leginkább Bioluminescent Bay-nek, azaz Biolumineszcens-öbölnek, vagy röviden csak Bio Baynek hívják ezt a helyet. De nevezik még Moszkitó-öbölnek, vagy az angol gyarmatosítók nyomán Rák-öbölnek is.

- Akárhogy is, gyönyörű - jegyezte meg. - Köszönöm, hogy elhoztál ide. - Közelebb húzódott hozzám és ujjait ismét az enyémek közé fonta.

- Én köszönöm, hogy elhozhattalak - szorítottam rá gyengéden ujjaira.

Felém fordította arcát és ajkaival együtt csillogó zöld szemei is mosolyogtak rám.

- Nagyon szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek téged - válaszoltam és előre hajoltam, hogy finoman megcsókoljam itt, az öböl vízéből áradó fényes kék ragyogásban.

************************************************************************

Ha tetszett, olvass más romantikus történetet is a blogról! Mondjuk ezt: Vágyakozás