B-vel a föld körül 4. évad

Észak és dél

Copacabana Beach, Rio de Janeiro, Brazília - Fieszta

Karintia, Ausztria - Víztükör

Szvanétia, Grúzia - Hegyek erődje

Meteórák, Görögország - Az égben lebegők

Pamukkale, Törökország - Varázs a ködben

Jáva, Indonézia - Kék láng

Tenerife, Kanári-szigetek, Spanyolország - Piramis

Jamal-félsziget, Oroszország - Jégverem

Szír-jordán-árok, Jordánia - Világok határán

Bajkonur, Kazahsztán - Vadkelet

Vieques, Puerto Rico, USA - Biolumineszcencia

Taposiris Magna, Egyiptom - Kleopátra

Mackenzie-delta, Kanada - Pingó

Pingó

B-vel a föld körül

B és a fagyott észak dombjai.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Hosszúnyelv (első felbukkanás: Gleccservíz, a névről: Elődök útján) is.

*************************************************************************

Van, amikor az ember azt érzi, átöleli a végtelen. Az az érzet keríti hatalmába, hogy körbeveszi a határtalan messzeség és bármerre néz csak a végtelenben egybeolvadni látszó föld és ég tárul elé. A messzeség, a gigantikus, végeérhetetlennek tűnő térhez pedig valahogy mindig a hidegség érzete is társul. Mintha a rendelkezésre álló hőmennyiség állandó lenne és, tessék-lássék, azt kellene elosztani az adott térben, bármekkora legyen is ez utóbbi.

Éppen ez az érzés kerített hatalmába engem is, ahogy még feljebb húztam kabátom amúgy is már csak alig egy-két centinyi szabadossággal rendelkező cipzárját, védekezve a végtelen síkság felett ólálkodó, fagyóan maró szél ellen. Mintha a teremtő tényleg fukarkodott volna a melegséggel és már csak egy maroknyi hője maradt volna szétszórásra ezen a mindentől távoli helyen.

Persze nem mintha egyedül abból lett volna hiány. Hiába volt már bőven tavasz, ebben a nagy ürességben, első látásra, bármilyen évszak lehetett volna. Míg máshol ilyenkor már bőven nyílnak a virágok, csicseregnek a madarak... nyulak üzekednek a bokorban és ezer ágra süt a nap, ide már ebből se jutott. Csak a komorság, az éppen csak tengődő fűvel borított mocsaras végtelen és a hol kínzó, hol megnyugtató némaság.

Akár tél is lehetett volna, ha nem tudom, hogy erre a vidékre télen nem nagyon akarnék elvetődni. A magam fajta, mérsékelt égövi embernek viszont ez a föld a tél és a még hidegebb tél váltakozásának hazája.

Persze ezt a véleményemet nem osztja mindenki - suhant át az agyamon, ahogy halvány mosollyal az arcomon letekintettem talán az egyetlen a miniatűröknél nagyobb teremtményre közel s távol.

Míg én felkapaszkodtam a síkság legmagasabbnak becsült pontjára, Hosszúnyelv a legkevésbé sem zavartatta magát a metsző hidegtől és az egyszerre szorító és végtelen ürességével marcangolóan szétfeszítő néma ürességtől, elmerülten bóklászott a latyakos fűtengerben.

Neki ez a vidék volt az otthon. Bár a szűkebb értelemben vett otthonától több száz kilométerre jártunk, mégis ez a vidék neki továbbra is az anyaföld volt. Még azon se csodálkoztam volna ha az innen már csak alig egy kőhajításnyira lévő, éppen csak egy kicsivel nedvesebb tengerbe is úgy gázol bele visítozva, fürdőruhára vetkőzve, mint a kislányok a kaliforniai tengerparton. Annak ellenére, hogy utóbbiakból itt az első mártózás után jégkocka lenne.

Némán kuncogtam a gondolatra és el is tekintettem észak felé, azon morfondírozva, vajon a Föld görbületén kívül állja-e bármi is a tekintetem útját az Északi-sarkig.

A tengerpartig biztosan nem. Tekintetem a közelben hömpölygő vízáradatra tévedt, mely jótékony munkájával szinte laposra gyalulta a tájat, eltüntetve minden zavaró kitüremkedést. Bár, jobban belegondolva, valószínűleg épp az ellenkezőjét csinálta. Ez a vidék pár ezer, tízezer, legfeljebb százezer éve valószínűleg még a sarki víztömegek alatt feküdt, már amikor épp nem az azt kiszorító jégkorszaki fagyott formája alatt. De aztán jött ez a hatalmas folyam, belé pakolva a hordalékát. A tenger mozgása pedig nem volt elég erős, hogy ez utóbbit eltakarítsa, így a vidék egyetlen hatalmas, laza üledékből álló síksággá vált, mely egyre mélyebben nyújtózik bele a tengerbe, a saját maga által rakott hordalékdombokat kerülgető, közöttük ezernyi ágra szakadó folyó éltető vizétől áthatva.

Legalábbis ez lenne a helyzet, ha egy valamivel délebbre elhelyezkedő, hasonlóan háromszögszerű módon a tengerbe hatoló úgynevezett deltatorkolattal rendelkező folyónál járnánk. Az Egyiptomban hömpölygő Nílus, a kínai Jangce, vagy akárcsak az itáliai Pó deltájában is Hosszúnyelv valószínűleg madarak, halak és egyéb más színes, szagos, élő és mozgó lény áradata között éltető melegben gázolna a lapályba. Neki azonban ez se jelentett akadályt. Ő még itt, a kontinentális Kanada északnyugati csücskében is megtalálta, amit keresett. Bár pontosan nem tudtam, mi után kutakodik, néha izgatottan matatva a mocsaras delta talaján, majd késével és egyéb eszközeivel halk, pattogó zajt csapva, de különösebben nem is foglalkoztatott. Örültem, hogy jól érzi magát, miközben én ismét végighordoztam tekintetem ezen a semmi máshoz nem hasonlítható folyamóriáson.

Na jó, az Ob, a Jenyiszej vagy a Léna talán ehhez mérhető látványt nyújthat Szibériában. Némelyiknek még hasonló deltatorkolata is van. Amikor azonban az ember a világ legnagyobb folyóira és azok országnyi méretű torkolatvidékére gondol, inkább a Nílus, az Amazonas, a Gangesz, esetleg a Duna pezsgő élete jut eszébe. Nem pedig a világon egyébként a tizenharmadik leghosszabb Mackenzie-folyórendszer, mely még a kontinensen is a Mississippi utáni második helyével is, sokak számára a feledés homályába vész. És mintha nem is csak az emberek felejtették volna el, gondoltam a vidék fakó ürességét szemlélve. A Mackenzie deltája az élet más vonatkozásaiban is nyugodtabbnak, csendesebbnek... üresebbnek hatott.

És ez csak a felszín. A látszat. Ez a folyam, bizonyos tekintetben olyan, mint délebbi társai paravánja. Alatta viszont, a szó szoros értelmében is, egészen más lapul. Míg a többi nagy folyam körül mélyen hízódik az átnedvesedett talaj, deltája környékét pedig az iszamós föld uralja, a Mackenzinél a mélybe ásva nem találunk mást, csak kőkemény fagyot. Bár a jégkorszak már réges régen véget ért, a felszín pedig felengedve a nyári "melegben" lápos rengeteggé válik, alatta alig csak pár méterrel a talaj nagy része egy pillanatra se enged fel. Ha délebbre megyünk, egyre gyakrabban fordulnak elő fagymentes szigetek a föld mélyén, itt azonban, a Jeges-tenger tőszomszédságában, ez a ritkaság. A felszín latyakos talaja keményre fagyott földrétegek tömegét takarja.

Mindez azonban, a merőben eltérő képet takaró álarcok többségéhez hasonlóan, végül a felszínen is kiütközik, gondoltam, miközben lehajtott fejjel végigmértem a szó szerint a lábaim előtt, vagy inkább alatt heverő bizonyítékot.

A különös, vakondtúrás szerű dombocska nem állt egyedül. Bár a belátható távolságban ez volt a legmagasabb, a környéken tucatjával emelkedtek még hasonló társai, saját létükkel téve egyedivé a Mackenzie deltáját.

Bár ezek a pingónak nevezett, nem ritkán több tucat méter magas buckák nem voltak ritkák más, hasonló éghajlatú területen sem, ezen a vidéken szokatlan sűrűséggel csoportosultak. De persze ők se okoztak meglepetést, hiszen ha az ember megkapargatja a felszínt, ezek belsejében se talál mást, mint jeget. A különbség pusztán annyi, hogy míg a síkság alatti permafroszt állandóan fagyott földet jelent, a pingók belsejében tömör vízjég bújik meg, vékony földréteggel benőve.

Persze, ahogy az már csak lenni szokott, a valóság ennek épp az ellenkezője. Ugyanis a föld volt itt előbb, még mielőtt a pingó jege, a permafroszt kistestvéreként megérkezett volna. Utóbbi ugyanis, nevével ellentétben, nem teljesen állandó és nem is egyszerre jött létre. Az időjárás és az éghajlat változásai következtében ugyanis van, amikor a talaj jobban felenged, hogy aztán, esetenként, de errefelé inkább gyakrabban, mint ritkábban, az idő múlásával visszafagyjon.

Azonban ez sem egyenletesen történik. A vidéket beborító milliárdnyi kisebb-nagyobb víztócsa és a körülöttük felengedett talaj, nyilvánvaló módon, először a fagyott rétegekkel való találkozási felületénél kezd megfagyni. A hideg pedig aztán tovább gyűrűzik a többi, fagymentes rétegbe, egészen addig, míg néha teljesen körülölel egy kisebb víztömeget. Azonban a jégnek van egy olyan

tulajdonsága, hogy térfogata nagyobb a folyékony halmazállapotú víznél. Emiatt, amikor a kis tavacskák nagy része megfagy, a belsejükben folyékonyan maradt víz kisebb helyre kényszerül összepréselődni, mint amennyit normális körülmények között kitölt. A jég nyomása pedig, ahogy a tavacska körül a föld, majd maga az álló víz is megfagy, egyre csak nő. Ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebbre zuhan az a hőmérséklet, amin már maga a nyomás alá helyezett víz is jéggé válik. Azonban előfordul, hogy mindezt a víz már nem várja ki és, szabadulni próbálva az egyre extrémebb nyomás elől, utat tör magának a jégen keresztül a felszínre. Ekkor azonban, ahogy megszűnik az extrém-hideggé vált folyadékon a hatalmas nyomás, az még a felszínre érés előtt megfagy, felboltozva a legfelső, fagymentes rétegeket. És így születnek ezek a dombocskák, mélyükön a jégszívvel.

Persze ahogy az éghajlat melegszik, a jég egyre jobban megolvad bennük, amiktől a pingók egy idő után összeomlanak, ahogy azonban körbehordoztam a tekintetem a vidéken, elégedetten láttam, egyelőre még nem kell tartanunk az eltűnésüktől.

A változatos méretű dombocskák, mint valamiféle abszurd élőlények, elszórva hevertek mindenfelé a deltában, mintha csak inni érkeztek volna a folyóhoz a környező hegyekből, vagy az enyhe napsütésben sütkéreznének.

Az elképzelés mosolyt csalt az arcomra. Gondolatban még azzal is eljátszottam, milyen lenne, ha a gyér növényzetű földdel takart jégszörnyetegek egyszer csak felemelnék busa fejüket, hogy tompán körbenézzenek a világon.

Gondolataimból viszont hirtelen egy vékony hang térített magamhoz.

- B! Hé, B!

Tekintetem ismét kísérőm felé fordítottam, aki most, abbahagyva eddigi tevékenységét, széles mosollyal az arcán közeledett felém.

Nem volt sokkal fiatalabb nálam. Normális körülmények között ennyi korkülönbség az ég egy adta világon semmit nem számítana, mosolya, virgonc tekintete és a léptei közé beiktatott vidám kis szökellések viszont néha már-már egy éretlen kislány megmosolyogni való képzetét keltették.

- Találtál valami érdekeset? - viszonoztam mosolyát, mire ő hevesen bólogatni kezdett.

- Nézd csak! Ajándék. - Azzal a kezembe nyomta azt, amivel valószínűleg az elmúlt órákban lefoglalta magát. Egyszerű zsinegre aggatott, amatőr munkával de mégis gondosan átfúrt kavicsok voltak, melyeket bizonyára a folyóból halászott ki. Az alig ujjpercnyi, hosszúkás kődarabokat a Mackenzie koptatta simára és gömbölyűre, némelyiket talán több mint ezer kilométeren keresztül is magával vonszolva, hogy aztán itt lerakja, indián barátnőm pedig ráakadva különös kis jeleket véssen bele.

- Tedd fel! Kérlek - unszolt, még szélesebb mosolyt csalva arcomra, én pedig szó nélkül eleget téve neki ügyetlenül megcsomóztam a madzag két végét a tarkómnál.

- Nagyon jól áll - dicsérte meg Hosszúnyelv csillogó szemekkel tőle kapott nyakláncomat, majd közelebb hajolt, hogy hosszan megpuszilja a számat.

Egy pillanatra se tudott elmúlni a mosolyom, miközben őt néztem. Lassan felemeltem a kezem és gyengéden megsimogattam arcát.

- Köszönöm - válaszoltam és én is egy gyengéd csókot leheltem szélesre húzódó ajkaira.

Egy pillanatig csak mosolyogva bámultunk egymás szemébe, mielőtt a delta felett éhes farkasként somfordáló fagyos szellő ismét felélénkülve beletépett volna kabátomba.

- Hé! - szólaltam meg végül, kissé megborzongva. - Mit szólnál ha felállítanánk a sátrat? Úgyis közeledik az este. Jó lenne egy nagyot pihenni.

Hosszúnyelv hevesen bólogatott, huncutul csillogó szemeiben azonban pontosan láttam, ő egy percnyi pihenést se forgat a fejében. Nem szólt egy szót se, de abból, ahogy nyelve hegyével megnedvesítette ajkait, pontosan tudtam, sokkal inkább gyakorlatozna azzal a testrészével, amiről becenevét is kapta tőlem.

Magamban felnevettem és megcsóváltam a fejem, miközben a közelben lepakolt holmink felé indultam.

Hosszú és igencsak kimerítő éjszaka elé néztünk.

*******************************************************************************

Ha tetszett, látogass el B-vel egy sokkal melegebb ingoványba is!

Ingovány

Kleopátra

B-vel a föld körül

B és az elveszett sír misztikuma... Na meg az alkohol.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A föld mintha eggyé vált volna a fölötte mozdulatlanul vibráló levegővel. Bár az ég ennél tisztább nem is lehetett volna, mégis talán pont ez okozhatta a bajt. Na meg az a tetemes adag alkohol a gyomromban, amit az előző este hűvösében benyakaltam. Nem hiába tiltják a szokások ezen a vidéken az ivást. Egy két korty sör persze még nem árthat meg, de inkább akkor már ne igyon semmit az ember fia-lánya! Úgy a biztos. Bár én nem vagyok mohamedán, de azt a saját káromon kellett megtapasztalnom, hogy bizony nem csak Allah verheti meg az ezen szabály ellen vétőket, hanem a perzselően tűző nap is.

Hiába bújtam meg egy félig leomlott falcsonk árnyékában, a fennvaló, izzó tűzgolyóbis így is utolért. A föld szinte eggyé vált a felette a hőségtől mozdulatlanul vibráló levegővel, igen. Ugyanolyan száraznak és porral teltnek éreztem, ahogy átjárta tüdőmet, mintha csak a homokok szipuznám fel a talpam alól. A legdurvább másnaposság szerencsére elkerült, de a Ráktérítőhöz közeli szélességi kör hevületében mégis úgy lüktetett a fejem, mintha az amúgy mozdulatlannak tűnő levegő valójában két hatalmas kézként szorongatná.

- Nézzétek csak! - rántott ki kábulatomból egy ismerős, vidám hang. Mert bizony, amíg én ott süttetés helyett hűtöttem a hasam a nap helyett az árnyékkal, vagy, ahogy egyik régi jó tanárom mondaná, szintetizáltam, körülöttem javában folyt a munka. Elvégre mit csinálna egy rakat tudós, ha a semmi közepén találna egy rakat elhagyatott romot? Elkezdene ásni, hogy aztán előkerítsen egy rakat lomot, ami talán jobb, ha a föld alatt is marad.

Na jó, kicsit igazságtalan vagyok... Kicsit nagyon. Hiszen ismertem már egy ideje a Lady-t és tudtam, ha ő valahova ennyire el akar jutni, mint ide, arra nyomós oka van. És pontosan értettem én is mindent, egészen addig, amíg le nem gurítottam azt az átkozott piát tegnap este. Azóta, hogy az iddogálás után aludni tértem, már semmi nem érdekelt, csak hogy kijussak innen.

Nem mintha amúgy nem lett volna elsőosztályú a terület fekvése. A tenger is itt hullámzott alig egy kőhajításnyira a hátunk mögött. Azonban ebben se volt túl sok köszönet. Nem hiába nevezik ezt a porlepte országot a Nílus ajándékának és nem a Földközi-tengerének. Egyiptom területének ugyanis több, mint kilencvenöt százaléka sivatag. A homokdűnéket pedig még a tengerpart se tartja messze, csak a vidéket átszelő hatalmas folyam mindenfelé kiteregetett hordaléka.

Ez a terület mégis tartogatott némi üdvöt az itt tengődőknek. Egyrészt a Nílus hatalmas kiterjedésű deltája se volt különösebben messze, másrészt, ha az azáltal és a tenger által határolt háromszög harmadik oldalát nézzük, ott meg ott hullámzott az enyhet adó Mareotisz-tó.

Csak az a kár, hogy ez utóbbiról egy kissé lekéstünk. A valaha hajózható víztömeg, melyet egy mészkő gát választott el a tengertől, az ókorban igencsak forgalmas helynek számított. Az Egyiptom életadójának legközelebbi ágával is összekötött tó hosszan elnyúlva húzódott az ország északnyugati részén a líbiai vidékek irányába. A nyugatról érkező törzsi kereskedőknek így csak a tó legnyugatabbi pontjáig kellett eljutniuk, ott máris eladhatták portékájukat az egyiptomi hajósoknak, akik aztán a

Mareotiszon és a Níluson át eljuttathatták birodalmuk bármelyik említést érdemlő zugába, vagy akár kivihették a Földközi-tengerre és azon át a Mediterráneum más népeihez is. Az idő azonban nem csak a népek, de a tó felett is eljárt. A valaha hatalmas víztömeg a huszadik század elejére kétszáz, a huszonegyedik hajnalára pedig mindössze ötven négyzetkilométeresre zsugorodott, elveszítve az ókori Egyiptom kései történetének fővárosa, Alexandria déli vízi összekötőjének szerepét. Persze a mára metropolisszá nőtt város ezt egy cseppet se bánta. Lakótelepek nőttek ki a valaha volt tómederből, hogy otthont adjanak a népszaporulatnak.

Errefelé, valamivel nyugatabbra azonban, a Mareotisz kiszáradása minta csak az élet fokozatos eltűnésének újabb lépcsője lett volna. Hihetetlen volt belegondolni, hogy valaha, Alexandria megalapítása után, az első fénykorában, ez a már romkupaccá vált hely kiemelt fontosságú volt egész Egyiptomban.

Az akkoriban a görög nyelvű világhoz tartozó egyiptomi elit Taposiris Magnának hívták, a mai egyiptomi arabok pedig Abu Sirnak nevezik azt a koszfészket, aminek közelében ez az épületegyüttes fennmaradt. És valóban, a fennmaradt a legjobban illő szó arra, ami itt körülvett minket. Ha az ember elmegy Aquicumba, a Stonehenge-hez, vagy akár a gízai piramisokhoz, hogy ne tekintsünk túl messzire, kőhalmokat lát, melyeknek több száz, akár több ezer éves múltja megérintheti az arra fogékonyakat, de mégis, képzelőerő kell, hogy az ember belehelyezkedjen a képzetbe, hogy ezek az építmények már mióta ott állnak. Itt, a sivatag tenger felőli peremén viszont tényleg olyan volt, mintha a valaha volt ókor egy igencsak frekventált helyén lennénk, amiből azonban a századok folyamán fokozatosan kiveszett minden szín és élet. Vagy lehet, csak az alkohol tette?

Akár így, akár úgy, a helyet először elhagyták az emberek, még a középkor hajnalán, aztán az épületek is belerongálódtak a sivatag szürkésbarnaságába, végül pedig az északon hullámzó tenger mellől a délen hullámzó tó is eltűnt. Ha az épületegyüttes északi részén, a parthoz legközelebb álló emelvényre, a valaha Alexandriában állt világítótorony kicsinyített mására néztem, az is olyan volt, mint egy valaha tényleg erős, jól funkcionáló épület, amiből azonban a századok minden erőt kiszívtak.

De persze nem néztem rá, mert akkor szembe kellett volna néznem a nap perzselő erejével, ami szinte egy csapásra felforralta az agyvizemet. Inkább a másik romhalmaz belseje felé bámultam, a templom maradványaiba, melynek közepén most izgatott társaim guggoltak.

Halkan nyöszörögtem és feltápászkodtam, hogy én is oda vánszorogjak és megnézzem az érdeklődés tárgyát.

Taphosiris Magna valaha kiemelt kultuszhely volt. II. Ptolemaiosz, az Egyiptomot meghódító Nagy Sándor helytartójaként, majd kvázi utódaként itt regnáló és dinasztiát alapító Ptolemaiosz fia alapította az egyiptomi Ízisz és Ozirisz templomaként, utóbbinak nevét Osiris formában bele is foglalva a település nevébe. A görög és egyiptomi építészeti elemeket ötvöző architektúra a régi vallások korának leáldozása után kopt templom lett, mielőtt az enyészetnek hagyták volna, előtte azonban volt történetének egy sokkal fontosabb vonatkozása is. Az ókori Egyiptom utolsó önálló uralkodója, VII. Kleopátra, egyes feltételezések szerint ide temettette magát. Annyi bizonyos, hogy már életében is igen sok párhuzamot vont saját személye és Ízisz istennő között, az elmélet hívei szerint pedig utolsó nagy partnerét, Marcus Antoniust a transzcendens nőalak férjével, Ozirisszel azonosította. Így hát mi sem lehetett kézenfekvőbb, minthogy a földi Íziszt és Oziriszt mennyei megfelelőik Alexandriához amúgy is közeli és nagy becsben álló templomában temessék el?

Persze minderre a mai napig semmi bizonyíték nincs, szóval az az óriási szenzáció elég vonzó lehet minden régésznek, hogy végül ő találja meg a nagy fáraónő végső nyughelyét.

Bennem is felpislákolt az érdeklődés szikrája, ahogy az összegyülekezett kis csapat vállai felett a Lady-t kerestem tekintetemmel, aki az alapos műgonddal a földbe mélyített gödör mellett guggolt, kezében a frissen felszínre hozott koponyával.

- Egész kicsi gyerek lehetett - állapította meg. - Nézzétek!

Eszközeivel óvatosan lekapargatta a koszréteget egy különösen szabályos formájú dudorról az orr alatti részen. Ekkor figyeltem csak fel rá, hogy a lelet nem teljesen ép. A járomcsont alatt az egyik oldalon végig az állcsúcsig egy vékony réteg hiányzott a maradvány anyagából. Ahogy gyomrom összerándult az immár fejemre tűző nap keltette émelyítő érzéstől, inkább igyekeztem nem belegondolni ennek okába. Talán a századok folyamán elmozdították valamikor a testet és akkor sérülhetett meg. Vagy még a temetés során. Ki tudja?

De nem is nagyon érdekelt. Csak bámultam, ahogy a Lady lekapargatja a piszkot a különös kitüremkedésről. Egy fog volt. És nem egyedül. Különös látvány volt belülről megszemlélni egy gyermek koponyáját, aminek mélyén, az állkapocs csontjába ágyazódva és az orrüreg alatt is, a csont mélyén, a tejfogak alatt ott várakoztak a végül soha ki nem nőtt felnőtt fogak. Különös, izgalmas, de közben valahogy, furcsa módon, émelyítő látvány is volt. De lehet, megint csak az előző esti felelőtlenségem tette.

A lényegen azonban mit sem változtat, ez az amúgy is eléggé kis méretű koponya ezek után már egyértelműen nem lehetett a harmincas éveiben elhunyt uralkodónőé. Bár a gödör köré gyűlt régészeket talán még annál sem izgatta kevésbé, mintha magának Nagy Sándornak az elveszett maradványaira bukkantak volna véletlenül, az én figyelmem ismét háborgó gyomromra és lüktető fejemre terelődött.

- Jól vagy, B? - nézett fel rám a Lady. - Nem nézel ki túl jól.

Lassan megráztam a fejem, de aztán meg is bántam, ahogy belé költözött a szédülés.

- Csak a tegnap este következménye.

Társam sokat mondóan elmosolyodott. Ő már akkor is hangoztatta, hogy nem jó ötlet, amit művelek, de most, inkább perzsa őseitől örökölt keleties külleme, barna bőre és sejtelmes szemei mellé társult annyi az angol jólneveltségből, hogy ezt ne tegye szóvá. Inkább visszafordult a kezében tartott lelethez.

- Ehhez finomabb eszközök kellenek - állapította meg. - Isabelle! Ide hoznád a kocsiból a hatos ládát?

Mellette térdelő társa, sofőrje és mindenese egyben, felemelte a fejét és rá nézett, majd szó nélkül felém fordította szikrázó zöld szemeit. Bár ritkán szólt hozzám és akkor se volt egyetlen rossz szava sem, tökéletesen éreztem felém áramló ellenszenvét és azt a megfoghatatlan kínzó vibrálást, ami hármunk között remegett vele és a Lady-vel. Pontosan tudtam, mi húzódik a háttérben és eszem ágában se volt belerondítani a jénai tálba, de ezt valahogy sosem sikerült még megfelelően kommunikálnom felé. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az a kristálytiszta érzés, hogy a zöldszemű szőkeség mennyire nem akar kettesben hagyni munkaadójával. Még akkor is, ha tulajdonképpen nem is maradnánk kettesben, tekintve a csapat többi tagját.

Én azonban mégis inkább engedtem.

- Hagyjad! Megyek én - morogtam. Egy újabb gesztus, amellett meg úgyis, talán a mozgás segít rajtam kicsit.

- Rendben - bólintott a Lady. - A terepjáró csomagtartójában kell hogy legyen. Az oldalára van festve a szám.

- Megtalálom - motyogtam félhangosan és megtoldottam egy bólintással is, miközben visszafelé indultam a falmaradvány irányába, melynek árnyékában korábban megbújtam és amelynek túloldalán, pár percnyi ügetés távolában, ott parkolt kis csapatunk kocsikonvoja.

A nap nem tűzött már olyan erősen. Egyrészről az évnek direkt olyan szakát választottuk, amikor kevésbé perzsel a hőség, másrészt meg már úgyis közeledett az este. Nekem mégis mintha bográcsban sütögették volna az agyamat.

Ahogy felkapaszkodtam a faltöredék egyik erősebben erodált részének alacsony kiemelkedésére, tagjaim már az enyhe megerőltetéstől is remegni kezdtek.

Fene essen ebbe az egészbe! - gondoltam. - Fene a Lady-be, a rohadt ládájába, fene Isabelle féltékenységébe, fene az egész ásatásba és fene magába Kleopátrába is! Hogy miért nem tudott inkább Malibuban temetkezni? Vagy most még annak is örültem volna, ha Szibériát választja.

Némán a fejemben visszhangzó szavaim hirtelen elhallgattak, ahogy furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha egy kéz érintette volna meg a tarkómat. De nem is egy valódi kéz tapintásának illúziója volt, hanem már a képzet is csak az áttételes érintés által küldött ingerület.

Fejem elnehezedett, akárha valamiféle köd telepedett volna rám.

Éreztem valakinek a jelenlétét. Persze, ez önmagában nem lett volna különös egy ásatáson, ahol sok ember megfordul, de ez most már volt. Más és megfoghatatlan.

Egyszerre volt embert próbálóan nehéz és légiesen könnyű felemelni a fejemet. Tekintetem úti célom felé fordult, azonban a nem túl nagy távolság ellenére sem láttam magam előtt a kocsikat. Csak a homályos derengés reszketett előttem és... és az alak, ami most hirtelen, mint a semmiből lépett ki belőle légies kecsességével. Alacsony, karcsú jelenés volt. Bár testét bő, tunikaszerű fátyol takarta, leheletvékony anyagán keresztül előderengett az általa rejtett karcsú alak. Tekintetemet elhomályosította ugyan a kábulat, mégis, hosszú, alabástromszín nyaka felett látni véltem a rövid, jellegzetes ívű fekete frizura keretezte gyönyörű arcot.

Bár nem maradt fenn hiteles ábrázolás az ókor nagy csábítójáról, azzal a kortárs írók jelentős része egyetértett, nem a klasszikus értelemben vett szépsége volt az, ami megigézte rajongóit, sokkal inkább eleganciája és kisugárzása. Én viszont mégis egy leírhatatlanul csodálatos alakot és arcot láttam magam előtt. Bár agyi ingerületeim egy lajhár sebességével vánszorogtak, agyam kevésbé fogott, mint a kiürült töltőtoll, mégis szinte átjárta lényemet a szépsége.

A jelenés nem szólt egy szót se, csak elmosolyodott. Nem csak ajkaival, de egész lényével, és körülötte az egész vibráló homály mosolygott. Aztán lassan, szó nélkül megfordult és visszalépett a ködösségbe.

Várj! - akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Szám se mozdult, csak bámultam egyre jobban elhomályosodó alakját.

- B... B... B... B... - visszhangzott a fülemben, először a leheletnél is halkabb suttogásként, majd mindig egy árnyalattal hangosabban és hangosabban, párhuzamosan azzal, ahogy agyam lassan kitisztult. Végül pedig megéreztem a hátamhoz érő kezet. Most már nem képzeletet, hanem igazit. - B, jól vagy?

Ólom-nehéz mozdulattal fordítottam tekintetem a rám tekintő zöld szempár felé. Azokban az íriszekben azonban most nem volt döfő vád vagy gyanakvás, csak őszinte, bár így is kimért és távolságtartó érdeklődés.

- Persze, persze - bólintottam és megnedvesítettem ajkaimat nyelvemmel. - Máris hozom a lá...

- Hagyd csak! - szakított félbe Isabelle. - Majd én hozom. Inkább pihenj le!

Voltam amúgy elég makacs, hogy így is elvánszorogjak a terepjáróig, de most mintha minden energia és akaraterő kiszállt volna belőlem. Agyamban még mindig ott vibrált a ködösség és az a gyönyörű, igéző mosoly a múltból.

Lassan bólintottam és leereszkedtem a falról. Erre Isabelle is csak bólintott, majd amikor már kényelmesen visszahuppantam a fal tövébe, korábbi helyemre, mászni kezdett korábbi utamon.

Fejem lassan elnehezült a megerőltetéstől és egy pillanatra lehunytam a szemem, kizárva a világ zajait.

- Nézzétek csak! - rántott vissza szinte azonnal a valóságba egy hang.

A Lady ott guggolt a gödör szélén, kezében egy gyerekméretű koponyát tartva, ahogy a többiek odagyűltek köré. Isabelle is mellette térdelt. Egy pillanatra se nézett rám, tekintete mereven a leletre szegeződött.

Talán csak álom volt az egész? Az sok mindent megmagyarázna.

Lassan megráztam a fejem, mintha azzal tovaűzhetném a kábaságot. Megfogadtam, hogy egy ideig egy kortyot se iszom többet, de addig legalábbis biztosan nem, amíg el nem hagyom ezt az istenverte forró tájat. Most viszont inkább csak még inkább elernyedtem és kényelembe fészkelődtem magam a fal tövében, hogy valahogy kibekkeljem a nap végét, amikor visszatérhetek az ágyamba. Holnap is lesz nap. Akkor talán már jobban leszek, Kleopátra pedig várhat addig, hogy rátaláljunk. Elvégre bő kétezer év után mit számít még további egy nap?

******************************************************************************

Ha tetszett, olvass B más illúziójáról is "képzeletbeli" szép nőkről itt: Szellemhegy

Biolumineszcencia

B-vel a föld körül

Egy romantikus látogatás a fények öblében.

Megjegyzés: Ez a történet a romantikus történeteimhez is kapcsolódik. De mint a többi ilyen, és a B-vel a föld körül-sorozat többi eleme is, önmagában is teljes mértékben érthető és élvezhető. A többi maximum a kontextust adja meg.

*******************************************************************

- Hová megyünk, B?

Bár az árnyas, épp csak halványan derengő sötétségben még azt is alig láttam, ami a cipőm orra előtt volt, mégis szélesen elmosolyodtam az izgatott hang hallatán. Lelki szemeim előtt olyan tisztán jelent meg az a gyönyörű, angyali mosolyú arc az érdeklődéstől csillogó, vibráló zöld szemekkel, mintha épp csak hátra fordulva láttam volna, ahogy mögöttem botorkál a föld alól előtüremkedő gyökerek között.

Már persze ha láttam volna belőle valamit. A gyökereket meg csak említeni kellett, a következő pillanatban majdnem orra is buktam egyben, amit mintha cseles botlókötélként állított volna elém csapdaként a természet, pont bokamagasságban.

- Hogy az a...! - tántorodtam meg és karom egy pillanatig görcsösen kaparta a levegőt, míg végül meg tudtam kapaszkodni a tettes fa törzsében.

- Jól vagy? - Az izgatott hang egy csapásra aggodalmassá vált, az én arcomról viszont egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, ahogy magam elé képzeltem azt a drága, szerető arcot.

- Persze, persze - motyogtam. - Csak ez a nyavalyás gyökér. - Szavaim nyomatékosításaképpen jól bele is rúgtam az említett farészbe, majd megkerestem elejtett zseblámpámat, hogy visszakapcsoljam és a rezgő fénypászmában kutassak tovább a megfelelő út után.

- Azért vigyázz magadra, Drága! - mondta még mindig aggodalmasan és inkább éreztem, mint láttam, ahogy a sötétségből kinyúl vékony keze, hogy megérintse enyémet.

- Ne félj! Nem lesz semmi bajom - küldtem egy mosolyt arra, amerre az arcát sejtettem a sötétségben, majd inkább témát váltottam. - Az pedig legyen meglepetés, hova megyünk. Abban biztos vagyok, hogy tetszeni fog.

- Ha te azt mondod, akkor biztosan. - Hangja ismét felhőtlenül érdeklődővé vált. Mint egy kisgyereké, aki alig várja, hogy kibonthassa karácsonyi ajándékait. Keze viszont továbbra se távolodott el az enyémtől, sőt, ujjai enyémek közé siklottak és gyengéden szorította őket, egészen addig, amíg nem volt szükség ismét mindkét karomra, hogy átegyensúlyozzak a gyökérrengetegen.

Mintha nem is ebben a világban jártunk volna. Akárha megnyílt volna valami dimenziókapu, vagy a Bermuda-háromszög felett átrepülve egy időörvénybe kerültünk volna, ami aztán a prehisztorikus időkben dob ki minket, a dinoszauruszok, vagy még a náluk is ősibb lények közé. Bár ha így történt, pocsék munkát végzett, tekintve a felhőkarcolókat a reptér körül, ahol végül a gépünk landolt. Tudtommal a gigászi őshüllők nem ilyesmikben laktak.

Hihetetlen volt belegondolni, hogy azóta egy nemzetközi határt se léptünk át. Na jó, ha szigorúan vesszük, akkor mégis. Többet is. De ez még mindig ugyanaz az ország. Ugyanaz az Egyesült Államok, ami otthont ad Alaszka gleccserbe mélyedt jégbarlangjainak, Kalifornia száraz hegyeiben a több ezer éves fáknak, a Vadnyugat végtelen prérijének, New York felhőkarcolóinak és még ki tudja, minek. És ez is az Egyesült Államok volt. Ez a fullasztóan párás, sötét, alig áthatolható erdőség. Bár... nézőpont kérdése.

Az USÁ-val kapcsolatban általában csak az ötven államot szokták emlegetni. Még az is ritka, ha valakinek eszébe jut az ebből a keretből kilógó District of Columbia, a főváros, Washington, és környéke. Ez a kontinensméretű ország azonban még számtalan további, ilyen-olyan jogállású területet is a magáénak tudhat. Többek között két társult államot is. A Csendes-óceán délnyugati részén található Északi-Mariana-szigeteket és a Karib-tengeren, a Nagy-Antillák legkeletebbi tagjának számító Puerto Ricót, mely utóbbinak is az egyik legkeletibb része ez a fullasztó mangroveerdő, amit Vieques szigetének neveznek.

Halkan fújtattam, miközben kezem fejével letöröltem a verítéket homlokomról és igyekeztem megtalálni a helyes utat célunk felé. Hihetetlen, hogy egy nagyjából csak kétharmad-Budapestnyi területű szigeten is hogy el tud tévedni az ember, ha egy ilyen zabolátlan erdőn kell átverekednie magát. Már azt is nehezemre esett elhinni, hogy egyáltalán szigeten vagyunk és nem az amazóniai dzsungelben tévelygünk valahol.

- Erre! - jelentettem ki végül és nekiindultam a helyesnek vélt irányba, közben pedig csak reménykedtem, hogy végül csak kibukkanunk a tengerparton.

Vieques messze nem a nagy népsűrűségéről híres. Miután az Egyesült Államok a tizenkilencedik század végén egy apróbb kubai incidens ürügyén kirobbant háborúban Puerto Rico részeként megszerezte a spanyoloktól, ez a kis sziget hosszú évtizedekig a haditengerészet támaszpontja volt. Bár a környezetre rendkívül káros robbantási kísérletek miatt fellángoló tiltakozások következtében kénytelenek voltak feladni, sok földrajzi név a mai napig az ő emléküket őrzi, mint Blue Beach, Red Beach és a többi. Úgy tűnik, a hadsereg szereti a színeket. Ha pedig már a hosszúkás sziget amúgy is megőrződött a középső részének északi és déli partján elhelyezkedő egy-egy kisebb városon kívül gyakorlatilag lakatlanul, a többit sebtében védett területté is nyilvánították.

Volt is miért - gondoltam, miközben végre, nagy sokára az erdő tényleg ritkulni kezdett, és hirtelen ott is álltunk célunknál, az éjszaka sötétjében feketeségként tátongó öböl partján.

- Ide jöttünk? - állt meg barátnőm mellettem. Hangjából nem tudtam megállapítani, hogy csalódott, értetlen, vagy csak tovább feszíti a kíváncsiság a sok várakozás után, hogy mit tartogatok neki.

- Aha - válaszoltam és rámosolyogtam a felénk boruló sötét eget pettyező csillagok és az élénken ragyogó hold fényében. - De még nem láttál semmit.

- Pedig én azt hittem - húzódott végig az az imádni való huncut mosoly hosszú, sötétbarna haja által keretezett gyönyörű arcán keresztbe. - Egy gyönyörű csillagos éjszaka, távol a világ zajától egy szép tengerparton az én drága barátnőmmel. Mi kellene még?

- Azt mindjárt meglátod - somolyogtam, majd adtam egy gyors puszit szájára, mielőtt leguggoltam volna, hogy értetlen tekintetétől kísérve keresgélni kezdjek a földön.

- Ezek jók lesznek - egyenesedtem fel végül, néhány öklömnyi követ egyensúlyozva kezeim között.

- Miben mesterkedsz, Édesem? - vigyorogtak rám a csillogó zöld szemek, én azonban továbbra is csak sejtelmesen somolyogtam.

- Meglátod. Ide nézz! - Azzal nyugvópontra helyeztem egy kivételével az összes követ az egyik kezemben, hogy az utolsót meglendítsem a másikban és magas ívben útjára eresszem az előttünk sötétlő öböl vize felé.

Egy szívdobbanásnyi várakozás után hangos csobbanás hallatszott, majd... barátnőm szája egy pillanat alatt elkerekedett, szemeivel együtt, ahogy figyelte a sötétből előderengő világoskék fényességet, ami a becsapódás következtében felragyogott.

- Ez... ez... gyönyörű - hebegte.

- Nekem te vagy az - mosolyogtam huncutul és gyengéden megpusziltam arcát.

- Nekem meg te - viszonozta mosolyom és megpuszilta szám, majd ismét a vízen derengő fényesség felé fordult. - De ez is nagyon szép.

- Tudom - követtem a tekintetét én is. - Egy rakat apró kis élőlény csinálja, akik ebben az öbölben élnek.

- Világító állatok? - nézett rám érdeklődve.

- Aha - bólintottam. - Ez a lumineszcencia, vagyis biológiai úton történő fénykeltés. Sokféle állat képes rá. Nálunk is ott vannak otthon például a szentjánosbogarak, amik a potrohukból kibocsátott fénnyel keresnek maguknak párt. De van olyan növény is, ami fényjelzésekkel csalogatja magához a beporzást végző ízeltlábúakat. Egyes, jellemzően vízi élőlények viszont vadászatra, a préda felkutatására használják az önmaguk által keltett fényt. De ezek itt inkább védekezés céljából világítanak.

- Védekezésből? Hogy védekezel úgy, hogy az éjszaka közepén elkezdesz világítani?

- Többféleképpen is lehet. Lehet a meglepetés ereje is, ami letaglózza a támadót épp elég ideig, amíg állatkánk elmenekül. De van olyan élőlény is, ami nem maga világít, hanem elterelésként bocsát ki magából világító testeket. Megint mások meg, jellemzően a kisebb élőlények, akik nehezen tudnának bárhogy is elmenekülni, pont hogy ellentámadásba mennek át ezzel. Kivilágítják támadójukat, akit így annak ragadozói is könnyebben észrevesznek. Valószínűleg ezek a kis fickók is ezt csinálják itt.

Egy másik hasonló öböl, a Jervis Bay Ausztráliában.

- Cseles - mosolygott barátnőm.

- Aha. Figyeld! Ha megmozdul körülöttük a víz - hajítottam el még egy követ, aminek a becsapódása nyomán máshol is felfénylett az öböl -, azt hiszik, valami ragadozó les rájuk, ezért elkezdenek világítani.

- Gyönyörű - sóhajtotta, figyelve, ahogy egymás után dobálom be a köveket, fényárba borítva az öböl egy jelentős részét.

- Az. De ezt nem mindenki gondolta ám így.

- Ó?

- Amikor a spanyolok először felfedezték ezt az öblöt, nem értették a jelenség okát és azt hitték, az ördög műve. El is nevezték róla az öblöt. Illetve óvintézkedéseket is tettek, hogy az átok ne terjedjen el. Ezt az öblöt csak egy kis csatorna köti össze a Karib-tengerrel, amibe a konkvisztádorok gátakat is építettek, hogy benntartsák ezt a pokoli átkot.

Barátnőm vidáman felnevetett.

- Ők még másképp gondolkoztak.

- Aha - mosolyogtam én is. - De mi már értjük az okát. Emiatt ma már leginkább Bioluminescent Bay-nek, azaz Biolumineszcens-öbölnek, vagy röviden csak Bio Baynek hívják ezt a helyet. De nevezik még Moszkitó-öbölnek, vagy az angol gyarmatosítók nyomán Rák-öbölnek is.

- Akárhogy is, gyönyörű - jegyezte meg. - Köszönöm, hogy elhoztál ide. - Közelebb húzódott hozzám és ujjait ismét az enyémek közé fonta.

- Én köszönöm, hogy elhozhattalak - szorítottam rá gyengéden ujjaira.

Felém fordította arcát és ajkaival együtt csillogó zöld szemei is mosolyogtak rám.

- Nagyon szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek téged - válaszoltam és előre hajoltam, hogy finoman megcsókoljam itt, az öböl vízéből áradó fényes kék ragyogásban.

************************************************************************

Ha tetszett, olvass más romantikus történetet is a blogról! Mondjuk ezt: Vágyakozás

Vadkelet

B-vel a föld körül

B és minden, ami orosz.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************

Az első pillanatokban fogalmam se volt, mi ébresztett fel. Az éjszaka sötétjébe vesző tágas helyiségben úgy telepedett rám a fülledt, száraz levegő, mint egy szürkület utáni démon, mely csak arra vágyik, hogy kiszívjon minden nedvességet a nyugovóra térő áldozatból.

A torkom úgy porzott, mintha legalább egy hete nem ittam volna. Igaz, ezen a vidéken az sem állt volna távol az igazságtól. Persze csak ha elfeledkezünk az este nyakló nélkül vedelt kerítésszaggató vodkáról. Mit kerítésszaggató? Az a kritikán aluli lőre kb. olyan erejű volt egy kerítésre nézve, mint egy atombomba. Már előre féltem, milyen másnaposság vesz majd rajtam hatalmat másnap. Most azonban még mindig munkált bennem az alkohol. Sőt, mintha az egész a testem alsóbb tájai felé vándorolt volna.

Ekkor ébredtem csak rá, mi motiválta a szervezetemet, hogy megkongassa a vészharangot és újraindítsa a rendszert. Ha nem teszi, valószínűleg a reggeli fejfájás a bevedelt alkohol átalakított formájából álló tócsa közepén ébredve ért volna.

Nyögtem egyet halkan és megmozgattam izmaimat a durva anyagú pokróc alatt. Bár ebben a hőségben még meztelenül is majd meggyulladtam alatta, mégis azért magamra terítettem a biztonság kedvéért a rögtönzött takarót. Errefelé nem ritka a hatalmas hőmérséklet-különbség a nappal és az éjszaka között és a másnaposságnál már csak a megfázással párosuló másnaposság lenne a rosszabb.

Magamra terítettem. Vagy inkább magunkra, helyesbítettem, amikor az agyam már elérte a kellő fordulatszámot és tudatára ébredtem a mellettem pihenő alakra, akire pár pillanat alatt átragadt a mozgolódásom. De Katyerina nem ébredt fel. Csak álmában feljebb húzta az érdes pokrócot mellein és hátat fordított nekem. Azonban ha, még ha tudatlanul is, takargatni akarta volna magát, csapnivaló munkát végzett, mivel a mozgás hatására összegyűrődő daróc csak szőke fürtjei által némiképp elfedett lapockáit, derekát, formás fenekét és combjait teljes mértékben szabadon hagyta a kutató tekinteteknek.

Elmosolyodtam, ahogy figyeltem az odabent alig derengő félhomályban. Legszívesebben a hátához simultam volna és a combjai közé csúsztatom a kezem, hogy őt a gyönyör hullámai ébresszék fel. De nem tehettem. Altestem kínos, feszítő érzéssel jelezte, hogy az irány sokkal inkább az ellenkező kellene hogy legyen, amerre a kijáratot tudtam.

Mordultam egyet és lassan feltápászkodtam, hogy az inkább sötétségbe mint félhomályba hajló fényviszonyok között kitapogassam az esti pásztoróra során szétszórt ruháimat. Tagjaim könnyűek voltak, fejem viszont nehéz, miközben magamra húztam bugyimat, farmeromat és melltartó nélkül rögtön egy bő pólót. Először mezítláb indultam el az ajtó felé, majd amikor már ilyen illuminált állapotban is fájdalmas érzésként jutott el agyamig az idebent is nagy mennyiségben szétszóródott kavicsok talpszúró érzése, inkább zsörtölődve visszafordultam a bakancsomért, amit zokni nélkül, csak sebtében húztam fel. Még megkötni is csak pár lépés után kötöttem meg, amikor tántorgás közben már harmadszor akartam orra bukni.

Kazah sztyeppe

Amint kiléptem a leginkább csak egy rozoga pallóra emlékeztető ajtón, mélyen magamba szívtam a csendes éjszaka üdítő levegőjét. Reméltem, hogy tisztasága rám is átragad. Bár... jobban belegondolva, ha az a másnaposságot nem előzi meg, inkább nem akartam tiszta fejet még egy jó ideig. Inkább csak megráztam a fejem és lassan botorkálva elindultam, igyekezve nem orra bukni valamiben, miközben megkönnyebbülésre alkalmas helyet keresek.

Bár az is igaz, ezen a helyen nem sok mindenben lett volna lehetőségem elhasalni. Maximum ha az épületek falának megyek neki, de más nemigen akadt. A kristálytiszta égről mindenfajta akadályoztatás nélkül leragyogó hold fényében még valamennyire ki is tudtam venni a jelen körülmények között megnyugtatóan üres tájat. Ameddig a szem ellát, semmi, ami pár centisnél magasabbra emelkedne. Se fák, se nagyobb sziklák, még csak dombocskák vagy apróbb buckák sem. Mindenfelé csak a végtelen, kavicsos, poros síkság. Kivéve persze a semmi közepén elhelyezkedő tavacskát és partján a házikókat.

Már persze ha háznak lehet nevezni ezeket a különös tákolmányokat. Olyan volt az egész, mintha valaki nulla hozzáértéssel tákolta volna össze őket abból, amit a környéken talált, és még azt is sietve. Igaz, nem is álltam messze az igazságtól. De ennek ellenére is volt valami különös ezekben az épületekben. Leginkább pedig az anyagukban. Illetve lett volna, ha nem tudom pontosan, hogy miből készültek.

A közeli Bajkonur szemetéből.

Bajkonur városa

Bevallom, nekem mindig is különös csengése volt a szovjet-orosz kilövőállomás nevének. Talán azért, mert életemben először egy már-már a horror határát súroló posztapokaliptikus sci-fiben találkoztam vele, ahol a történet hősei a csendes-óceáni partvidékről vágták át magukat hol gyalog, hol ilyen-olyan járműveken, az emberevő szörnyek által benépesített ázsiai vadonon egészen idáig, a kazahsztáni sztyeppe közepén, az Aral-tóba, illetve annak már csak a maradványaiba nem sokkal nyugatabbra torkolló Szir-darja folyó közelébe, hogy aztán már rakétával folytassák útjukat az emberiség utolsó menedékekét föld körüli pályán keringő űrállomásra.

Persze az oroszok lehet, megnyalnák mind a tíz ujjukat, sőt, pár oroszt ismerve, a cipőjüktől megszabadulva még húszat is, ha olyan technológiájuk lenne, mint amit a filmben ábrázoltak. De ennek ellenére se panaszkodhattak. Miután a Szovjetunió összeomlott és az amúgy valószínűleg a mindentől, főleg a nemzetközi határoktól való nagy távolsága miatt épp ide telepített űrközpont külföldre, Kazahsztán területére került, Moszkva nem volt rest és 2050-ig bérbe vette Bajkonurt, egy azt körülölelő Pest megyényi területtel együtt. Persze ez a magyar fülnek orbitálisan gigászinak tűnő földdarab szinte elvész a területét tekintve inkább egész Európával összemérhető, és emellett még igencsak ritkán is lakott Kazahsztánban. A ruszkik pedig folytatták tovább a kilövéseket, a világtól teljesen elzárva, a belépést irdatlan bürokráciával megnehezítve. Fogalmam sem volt, Katyerina hogy tudta egyáltalán elintézni, hogy ide jöhessünk, de inkább nem is firtattam. Az ilyen keleties, az oroszokhoz is onnan beszivárgott fűalatti megoldások rendszere jobb, ha titokban marad.

De persze az otthonuktól több száz kilométerre, itt, a leginkább az amerikai nyugatra emlékeztetően üres sztyeppén elzárt személyzetnek is kellett azért a szórakozás. Viszont, ellentétben a vadnyugattal, a vadkeleten nemigen akadtak poros kisvárosok kocsmákkal, éneklő, kánkánozó könnyűvérű nőcskékkel, az indiánokkal meg még annyira se lehetett kergetőzni. De az orosz ember feltalálta magát, és abból a lomból, ami az űrközpontban maradt, a földre visszahulló kilőtt, de immáron feleslegessé vált anyagból a központtól nem messze, de még az orosz ellenőrzés alatt lévő területen összeeszkábáltak egy kis szolgálati nyaralót.

Ahogy szemem lassan hozzászokott a fényviszonyokhoz, fel is derengett előttem a közös konyha épülete, ami egy óriási rakéta testéből kiszelt kör alakú cikkelyből állt. Az egész tényleg olyan volt, mintha az armageddon után így próbálnák újjáépíteni a civilizációt. Ha épp rakétadarabok vannak kéznél, hát abból építünk házat.

Csendben botorkáltam tovább, míg végül találtam egy félreeső helyet az egyik épület mellett. Ilyen körülmények között, pláne az esti buli vehemenciája után, inkább nem akartam megtudni, milyenek a bajkonuri posztapokaliptikus wc-k, úgyhogy inkább az egyik fal mellé guggoltam le elvégezni a dolgomat.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy enyhült a feszültség altestemben és lehunyt szemmel élveztem egy pillanatig a testemben keletkező jóleső ürességérzetet. Vagy talán még egy kicsit tovább is, mert a következő pillanatban közeledő léptekre és hangos kacagásra riadtam fel. Egy ideig talán még el is szundíthattam guggolva vagy valami, mert már olyan közel jártak az érkezők, hogy épp csak feltápászkodni volt időm és a bugyimat meg a nadrágomat felhúzni, mielőtt megjelent volna az épület mögül néhány fickó.

- Á! Gyévuska B! - kacagott fel az egyik srác, akivel az este együtt ittunk. Négy-öt méterre állhatott meg tőlem, de még így is szinte arculcsapásként ért a szájából felém áradó vodkagőz. - Jól telik az éjszaka?

Jellegzetes, erős orosz akcentusából és kiéreztem rögtön az utalást. A többi ismerős is felnevetett, majd a megszólaló egyik barátja hozzátette:

- Nem muszáj ám külön a női szállás. Ha egy kis társaságra vágytok... - Azzal kissé széjjelebb tette lábait és félreérthetetlen mozdulattal előrébb lökte ágyékát.

Mindannyian nevettek. Olyan részegek voltak már, hogy a leheletüktől még a szonda is elhalálozna alkoholmérgezésben. Talán nem is kellene vesződnie az Orosz Medvének mindenféle csúcsmodern fegyverekkel. Elég lenne ezeknek az embereknek a leheletét koncentrálni és máris meglenne a nagytávolságú tömegpusztító fegyver.

- Köszi, de megvan a társaságom - mosolyodtam el sokatmondóan. Nem tudom, mennyire ismerték Katyerinát, meg hogy egyáltalán honnan, de úgy tűnt, túl ittasak most ahhoz, hogy belegondoljanak, mit is értek ezalatt.

- Mázlista - böffentett az első megszólaló, bár igazán nem tudtam rájönni, rám érti-e, szőke barátnőmre, vagy azt feltételezi, hogy titokban beengedtünk egy hímnemű egyedet a női szállásnak kinevezett bungalóba.

De szerencsére nem firtatták tovább. Úgy tűnt, a vodka alaposan kihatott már a rövidtávú memóriájukra, és, ami azt illeti, a hallásukra is, így könnyedén el tudtam surranni, és még annak sem adták jelét, hogy meghallották volna, amikor hangosan jó éjszakát kívántam nekik. Bár ha ők még csak most fejezték be az ivást, nem hiszem, hogy az alvás nekik éjszakai tevékenység lesz. Pláne ha még nem is fejezték be.

Óvatosan visszahúztam magam mögött az ajtót, amikor beléptem a bungalónkba és nesztelenül levetkőztem, hogy aztán visszamásszak Katyerinához a pokróc alá. A részeges oroszok képe már szinte teljesen a homályba veszett emlékeimben, de, összevegyülve az ébredéskor fejemben forgó gondolatokkal, támadt egy gyors ötletem.

Fészkelődtem egy ideig, míg oda nem értem közvetlenül Katyerina mögé, hogy dereka köré fonjam karjaimat és a hátához simuljak.

- Mmm - morgott halkan, félálomban. - Hol jártál?

- Tényleg erről akarsz most beszélni? - suttogtam és gyengéden megpusziltam a vállát.

- Nem - lehelte, miközben megfordult. Inkább csak számhoz nyomta ajkait, minthogy megcsókolt volna, majd szorosan hozzám bújt és a fenekemre csúsztatta kezeit.

Arcomon mosoly terült szét. Éreztem, benne is jócskán munkál még az alkohol, pláne hogy ő nagyságrendekkel többet is ivott nálam. Azonban bármennyire is támadt kedve huncutkodni, kezével a fenekemen pillanatokon belül ismét álomba merült. Velem együtt.

***********************************************************************

Ha tetszett, utazz B-vel egy másik posztapokaliptikusnak mondott tájra is! Történetesen Dániába.