Életképek 39.

Itt a tavasz, itt van újra.

Na de milyen tavasz?! Konkrétan már a harmadik azóta, hogy utoljára ilyen bejegyzést írtam.

Mit ne mondjak, elég mozgalmas időszakot élek. Bár nem ez volt az oka annak, hogy immáron több mint két és fél éve nem írtam életképet, de időközben befejeztem tanulmányaimat és belevágtam a nagybetűs Életbe. Az előtt nem gondoltam volna, hogy lesz olyan pontja létezésemnek, amikor majd visszasírom az egyetemet... Persze egyelőre még nem is volt. Kinek hiányoznak a vizsgák, az áttanult esték és koraéjszakák, a főleg szülői pénzen élés stb? Na nekem nem. És valószínűleg nem is fog soha. Plusz még a diploma megszerzése után is kísért „a rendszer” pár olyan dologgal, ami miatt előbb ennék meszet, mint hogy visszaüljek az iskolapadba.

Emellett viszont vannak olyan dolgok is, amiket az egyetem végéig alapnak vettem, most már viszont egyre jobban hiányzik. Ilyen pl. a szó „gyermeki” értelmében vett szabadidő. Olyan élethelyzetben még nem vagyok, hogy a napjaim minden perce legalább részben „munkával” be legyen táblázva (bár legkésőbb a gyerekvállalással majd ez is biztos eljön majd), dolgozó emberként viszont nem tudom megengedni magamnak, hogy az év jelentős részében ne töltse ki legalább egy kis részben minden ébren töltött percemet a meló. Talán majd a nyár lesz kicsit lazább, de az még odébb van.

Ennek pedig pont az látja kárát, amit ti a legjobban érzékeltek. Konkrétan a kreativitásom. Szerencsére ott nem tartunk, hogy túlstreaszelt embernek mondjam magam, viszont az a fokú chill, ami nekem akár még egy életkép megírásához is kell, az elmúlt kb. 6-7 hónapban szinte teljesen hiányzott az életemből. Emiatt van, hogy már egy ideje kb. csak fordításokat olvashattatok tőlem, amik messze nem igényelnek annyi kipihentséget és kreativitást, bár a közelmúltban már az ehhez szükséges mennyiségből is kifogyóban vagyok, és 90%-ban még október előtt megírt saját történeteket. Igyekszem ebből a helyzetből a lehető legjobbat kihozni és megoldást találni arra, hogy ebben az élethelyzetben is hasonlóképp alkotni, mint régen. Ugyanolyan már biztos nem lesz, hiszen én se vagyok már teljesen ugyanaz, de ez nem is baj. Ugyanolyan jó viszont még lehet. Ugyanolyan jó, csak (kicsit) más.

Ennek része az is, hogy amíg a történetek írására nem találok megoldást (amire június második fele előtt egyelőre még nem látok módot, bár addig még bőven vannak betárazott feltöltenivalók), legalább életképeket írjak nektek. Alapanyag erre sincs kevesebb, mint egy történetre (mindegyikre annyi, mint a tenger), kreativitásból viszont kevesebb kell, idő pedig még kevesebb. Ez pedig fontos szempont. Mindjárt el is magyarázom, miért.

Az a helyzet ugyanis, hogy az élet sohasem változatlan. Olyan, mint egy folyó, ami ugyan mindig ugyanúgy folyik és mindig a tenger felé tart, azonban a medre folyamatosan változik. Ugyanígy az én életemben is fellépnek időről időre kisebb-nagyobb változások. Viszont ami kicsi, nem biztos, hogy nem is ad okot nagy fejtörésre. Ilyen pl. az is, hogy időről időre változnak az írási szokásaim. Nem kell nagy dologra gondolni. Ilyen pl. az is, hogy kb. egy évig egy helyen ülve, egy pozícióban tökéletesen megy az írás, aztán szinte egyik napról a másikra már egyáltalán nem tudok ráhangolódni úgy az alkotásra. Rövid idő alatt erre szokott aggódni megoldás egy új „írópóz” képében, az élet pedig mehet tovább. Most viszont annyival bonyolultabb a helyzet, hogy konkrétan a saját szobámban nem jön az ihlet. Otthon pedig máshol esélyem sincs leülni alkotni. Az aktuálisan stresszes meló pedig egyelőre esélyt sem ad rá, hogy ezen dolgozzak. Ezt az életképet is épp utazás és ügyintézés közben írom. BKV-n ülve, vagy amikor épp adódik lehetőségem öt-tíz percre kézbe venni a telefonom. (Isten áldja az okosmobilt!) Kicsit olyan lehetek, mint Rejtő Jenő, aki a legenda szerint egyes műveit (vagy legalábbis azok egy részét) soronként firkantotta le, a kiadója ugyanis szavanként fizetett, Rejtő pedig, ha épp nem volt nála készpénz, úgy jutott fizetőeszközhöz, hogy a gyorsan lefirkantott sorokat elküldte a kiadónak. Vagy úgy, mint egy függő, aki egyfolytában a telefont nyomkodja. Ez egy életképhez még épp működőképes megoldás, történetet viszont így nem tudnék írni. Pláne erotikusat, mert frusztrálna a többi ember közelsége, miközben én épp válogatottan perverz ötleteket futtatok a fejemben. Plusz ahhoz több órás utazások kellenének, amik nem állnak rendelkezésre. Annyira nem, hogy többnyire tíz percnél többet munkába utazok, amikor reggel még majd elalszom a buszon, vagy hazafelé, amikor meg idegileg túlságosan kivagyok ahhoz, hogy kreatívkodjak.

Miután ezt így összefoglaltam, szeretném leszögezni, hogy nem a panaszkodás a célom, még ha néha annak is tűnik. Két dolog a célom ezzel. Az egyik, hogy kicsit bepillantást engedjek nektek a történetek születésének hátterébe. Ha épp születnek történetek, extraként, ha épp nem, akkor „pótlékként”, amíg nincs lehetőségem leülni történetet írni. A másik pedig az, hogy alkalmat biztosítsak magamnak, hogy legalább a röpke történetötleteimet megosszam veletek. Lehet, hogy ezeket aztán majd egy történet sorai között látjátok viszont, de az is lehet, hogy sehol soha. (Viszont ha egy írókollégának ihletet ad valami, amit itt leírok, ne fogja vissza magát! Szabad a vásár. Csak annyit kérnék, hogy ha ír belőle valamit, és azt publikálja is, szóljon nekem is, hogy olvashatom el.)

Plusz annyit is szeretnék ezzel kapcsolatban közölni, hogy életképek sem tudom, milyen sűrűn lesznek. Lehet olyan időszak, amikor naponta, vagy hetente, de a fenti okok miatt az is megeshet, hogy olykor örülni fogok neki, ha havonta egyet van lehetőségem és energiám leírni. Igyekezni fogok, de nem ígérek semmit.

Ami pedig amúgy ennek a bejegyzésnek az apropóját adta, az épp a fent említett ügyintézés. Ahogy mondtam is, egészen pontosan nyáron lesz két éve, hogy már nem koptatom az egyetem padjait. Ennek pedig sajnos az a következménye, hogy azóta velem nagyjából egykorú lánnyal/nővel nemigen találkozok. Leszámítva persze a rokonokat, barátokat, de az más. A napi rutinom ugyanis olyan módon alakult, hogy 99%-ban olyanokkal vagyok kapcsolatban, akiket még a legjobb esetben is csak egy kevés választ el attól, hogy az anyám lehessen, vagy minimum bő tíz évvel fiatalabb nálam, ami sosem túl előnyös, de huszonévesen még pláne sok. Plusz az esetek többségében még ha képes is lennék az illetőre nőnemű egyedként és nem kislányként, vagy „nemtől független kategóriába” sorolva gyerekként tekinteni, akkor is vinnének a dutyiba, ha próbálkoznék valamivel.

Emellett pedig azok, akik korban még a legközelebb állnak hozzám, még akkor is taszítanának, ha ők lennének az egyedüli élő entitások a földön.

Kövezzetek meg, de én azon az állásponton vagyok, hogy a nő is elsősorban ember és minimum másodsorban, de inkább a lista harmadik-negyedik-ötödik helyén nő. Ebből fakadóan leginkább csak undorral tudok tekinteni arra, akinek az az első, hogy tökéletes sminkje, mesterien megaalkotott tíz centis műkarma legyen és olyan ruhája, ami a „szépségén” kívül a fazonja okán semmi funkciót nem tölt be. Bár az idézőjel se véletlen, mert én még azt is némileg beteg hajlamúnak tartom, aki az ilyen cicababáskodást szépnek találja. Ha ezért gonosz vagyok, vállalom, de szerintem az ilyen „nők” tényleg csak inkább használati tárgyként vagy a pasijaik státuszszimbólumaiként léteznek, mint valódi emberi lényként.

Persze akinek nem inge, ne vegye magára! Ha te úgy érzed, hogy fontos neked a szép külső, de emellett értelmes gondolatokra is képes vagy, sok minden érdekel az életben és így tovább, akkor vedd úgy, hogy nem rólad beszélek! De sajnos nekem a környezetemben van épp elég olyan, aki pontosan ilyen.

És a bejegyzés konkrét apropója pont az ellenpólus. A mai ügyintézésem közben ugyanis történetesen pont a régi utakon közlekedtem. Többek között a Gyönyörök Járatával is. És nem hajnali hatkor, amikor csak a munkába járók és a kétes éjszakai alakok utolsó képviselői ülnek rajta. És hiába van épp tavaszi szünet az egyetemen, ott volt pontosan az a réteg, akik miatt a járat a nevét kapta. Azok a szépségek, akik persze épp úgy adnak a külsőre, mint a fent említett, még csak nőcskének, vagy cicababának is alig nevezhető... valamik, viszont az utóbbiakkal szemben pont azt a nőiességet képviselik, amit én egészséges nőiességnek tartok. A visszafogott smink, a lazán lófarokba fogott szőke frizura, vagy a váll alattig leengedett, a természetes hatást maximum kiemelő szerektől és nem a mindenféle festéktől és kenceficétől csillogó fekete hajzat, a minden ízében nőies, de közben sportosan lezser farmer, bőrkabát, tornacipő, díszsál, visszafogott körömlakk és így tovább. Az ilyen emberekkel süt, hogy ugyan a lényük velejéig hatolóan nők, de legalább ugyanannyira emberek, gondolkodó lények, tanulók, vagy a szakmájuk képviselői, valakinek a lányai, testvérei, barátnői, lelki társai, értelmes társaságok és nem csak üresfejű csacsogásra képes libák. Én ezt tartom az igazi nőiességnek.

Közben amúgy haza értem és már érzem is, hogy kezd leszállni a fent említett köd az elmémre, ami miatt itthon kb. képtelen vagyok alkotni, úgyhogy itt le is zárom. Még egyszer hangsúlyozom, akinek nem inge, ne vegye magára! Ha úgy érzed, hogy te több vagy ennél, valószínűleg így is van. Plusz soha nem is kötelező velem egyetérteni. Még ha egyes konkrét emberekről nekem ez is a véleményem, még az is lehet, hogy tévedek. Neked pedig biztos, hogy lehet más véleményed.

Legközelebb majd meglátjuk, mivel jelenetkezem, amit a helyzet épp ad. A mikor pedig örök rejtély. Majd még elválik. De igyekszem minél hamarabb.