Tambora

Az év, amikor nem volt nyár

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

Kezem egy villámsebes mozdulatával gondosan horizontális állapotba lapogattam egy igencsak elszemtelenedő szúnyogot a tarkómon. Karlendítésemet azonban azonnal frusztrált nyögés is követte, ahogy a természet modern hidraként zúdította rám a parányi vérszívókat, az örök testnedvszopogató-mezőkre űzött társuk helyére rögtön három másikat is küldve.

Ilyenkor tudtam megérteni azokat, akik utálják a dzsungelt. Persze, én se rajongok az ilyesmiért. Elvégre igazi mazochistának kell lennie ahhoz az embernek, hogy felhőtlenül jól érezze magát egy olyan helyen, ahol a hőmérséklet sose csökken huszonöt fok alá, de többnyire inkább ennél jóval magasabb, a levegő páratartalma olyan magas, hogy szinte már facsarni lehet, bőrünk felszínén pedig már a legkisebb megerőltetésre is vastag izzadtságréteg jelenik meg… Mindemellett pedig arról ne is beszéljünk, hogy errefelé egy négyzetkilométerre nagyobb szúnyognépesség jut, mint amennyi ember él a Földön. Na és az is csak egy elmebetegnek jelenthet vonzó döntési helyzetet, hogy az ilyen éghajlatra utazva rövidnadrágot húzzon (ami elsőre a logikus döntés lenne), megkockáztatva, hogy a sűrű őserdő bozótja miszlikre aprítja lábszárait, amikbe még a röpködő vérszívók, vagy esetleg itt honos pókfajok is belemélyeszthetik a szájszervüket, vagy hosszú alsóruhát húz, ami mindezektől megvéd, ugyanakkor csak ritkán olyan vékony, hogy hasznos is legyen és ne dobjon rá még egy lapáttal a hőgutára.

Én ugyanakkor egy pillanatig sem panaszkodtam. Na nem mintha nem lett volna rá okom a fentebbiekből kifolyólag, ugyanakkor engem bőven kárpótolt az a sok minden izgalmas dolog, amit errefelé láthattunk.

Ráadásul pedig azt is tudtam, merre tartunk éppen.

Ugyanakkor el tudtam képzelni, hogy ha a mellettem caplató lányok fejébe tudnék látni, nem látnék sokkal többet, mint forrón izzó dühöt, amiért itt kell botorkálniuk, hosszúnadrágban, hasonló okokból hosszú ujjú pólóban, málhás szamarakként megpakolva, mélyen az indonéz dzsungelben. De legalább egyvalaki úgy tűnt, jól szórakozik.

Schmidt professzornak kész felüdülésnek tűnt ez a túra. Legalábbis ahogy én láttam rajta. A sok pozitívum mellett egyáltalán nem lehet könnyű neki megszervezni egy ilyen, a világ másik végére vezető terepgyakorlatot, még akkor is, ha az anyagiakban dúskáló egyetemének a pénz nem is jelent akadályt. Ráadásként a munka bizonyos szempontból csak akkor kezdődik el egyáltalán, amikor útnak indul a csapatával. Eközben ugyanakkor egyfajta szabadnapnak tűnhet fel a számára, ha valamikor csak úgy, ingyen és bérmentve rá tudja testálni a vezetés feladatát egy olyan, a csapatához verődött valakihez, mint amilyen jelenleg én is lennék.

Alapvetően azért használtam ki a lehetőséget, hogy csatlakozhatok az egyetemista sereglethez, mert így sokkal könnyebben utazhatok erre-arra a világban, sokkal olcsóbban, és ráadásul még több információt is nyújthat a szakemberek közelsége. És még az se volt mellékes extra, hogy a csapat minden tagja, az egyszem Schmidtet leszámítva, aki viszont, fiatalos külső ide vagy oda, túl öreg volt már az ízlésemnek, csinos és örökké mosolygós német bombázókból állt. No persze egy igen nagy részük csak állampolgárságát tekintve volt német, de ez inkább csak javította a felhozatalt. Ráadásképpen még a vezetőnk is egy a tini korból alig csak kinőtt helyi leányzó volt.

Nem először vettem részt ilyen kiránduláson ezzel az illusztris kompániával, úgyhogy nem tűnt utolsó szempontnak, hogy ha elfogadom a professzor úr ajánlatát, és egy olyan helyről, amit én is legalább annyira behatóan ismerek, mint ő, átvállalom az előadás lebonyolítását, nem is csak a lopott pillantások céltáblájává válok, de könnyedén bekerülhetek az érdeklődő tekintetek kereszttüzébe.

Ezt a lehetőséget azonban talán ott baltáztam el, amikor úgy döntöttem, a meglepetésre alapozom az egész kirándulást és nem árulok el semmi konkrétumot előre a csapatnak. Kivéve persze Dr. Schmidtet, akinek nem is kellett, lévén ő legalább annyira tisztában volt a részletekkel, mint én.

A végeredmény viszont így az lett, hogy egy csapat elégedetlen fiatalat kellett kísérnem felfelé egy nem épp lankás hegyoldalon, az izzasztó őserdő kellős közepén, úgy, hogy még a cél sem lebeghetett a szemük előtt, hiszen arról semmit se tudtak.

Ennek eredményeképp nem is lehetett meglepő, hogy a fürkész, flörtölve mosolygó tekintetek ezúttal egyáltalán nem találtak meg engem. Néha lopva Inge felé pillantottam, aki azonban ezúttal, tőle szokatlan módon, mintha tudomást sem vett volna rólam. Emlékeimben még tisztán ott derengett a kép, ahogy szorosan hozzám bújt, amikor egy nem túl vastag falú, recsegő konténerházban kucorogtunk az ágynak csúfolt alkalmatosságban, Észak-Szibériában. Most azonban mintha jelenlétem teljesen hidegen hagyta őt. Tekintete többnyire csak a bakancsa orrára szegeződött, igyekezve időben észrevenni a mocsaras talajban megbúvó túrazsáknyi sziklákat, melyekben nem egy társnője megbotlott már. Amikor azonban mégis felpillantott a tágabb külvilágra, tekintete végül valahogy mindig a vezetőnket találta meg helyettem. Bár egyiken se tudtam igazán csodálkozni.

A szituációról elsőre rögtön a kulturális antropológia egyik atyjának, Bronislaw Malinowskinak a néha rasszizmustól sem mentes megnyilvánulásai jutottak eszembe. A jó öreg lengyel férfiú (aki persze akkor még egyáltalán nem volt öreg) az első világháború éveiben Új-Guinea szigetein lógatta a lábát és tanulmányozta a helyi népek szokásait. Közben persze nem egy helyi lánykát a szeretőjévé is tett. Naplója, mely a szakma képviselőinek máig érdekes olvasmány, hemzseg az olyan elfogódott megnyilvánulásoktól, amikor egy-egy csinos lányt „szemrevaló állatkának” és ehhez hasonlóknak nevez.

Ugyanez a kép villant eszembe, ahogy, nem épp etikus módon, előtörtek belőlem a sztereotípiák, és mindezeket kivetítettem a magas, karcsú, atletikus, a germán ideáltól csak szőke helyett fekete hajában és kék helyett barna szemében eltérő Ingére és figyelme tárgyára, az alig több mint százötven centis, stramm testfelépítésű, hosszú fekete hajú, egyedi árnyalatúan barnás bőrű, tejfelesszájú helyi lánykára.

De persze a figyelem puszta tényét a legkevésbé sem tudtam értetlenkedve fogadni. Elvégre az én tekintetem is elsőre megakadt a kemény munkához és kemény terephez szokott testfelépítésű, de így is kifogástalan alakú, lágyan ívelt arcú, örökké értelmesen figyelő tekintetű kamaszlányon, aki mindig csak mosolyogva figyelte az erdei túrára gondosan beöltöző és magukat felpakoló európaiakat, míg ő rövid nadrágban és atlétatrikóban indult neki a dzsungelnek. De hát ő egész eddigi életét itt élte le. Hozzá volt szokva a viszonyokhoz.

Mindezeket figyelembe véve pedig sokszor én se tudtam megállni, hogy tekintetem ne a nehéz terepen mozogva néha kifejezetten csábosan ringó csípőjére, formás fenekére és izmos hátára tévedjen. Mitagadás, én sem utasítottam volna vissza, ha valamelyik éjszaka bemászik hozzám a sátramba. Az egyedüli üröm az örömben csak az volt, hogy azok a fürkész tekintetek, amelyeket eddig többnyire igyekeztem figyelmen kívül hagyni, az egyetemista lánykák részéről, most mind vezetőnkre szegeződtek. Azt a figyelmet tekintetbe véve, amit eddig felém fordítottak, még azt is el tudtam képzelni, hogy az elmúlt napokban, mióta itt vagyunk, az indonéz lánykát adják kézről-kézre, múlatva a melegben alvás nélkül töltött éjszakákat és a zuhogó eső miatt tétlenségre kárhoztatott nappali órákat.

- Messze vagyunk még? – rántott ki merengésemből egy elégedetlenül nyafogó hang.

Oldalra fordítottam tekintetem, hogy a mellettem baktató Kristinre nézzek. A kínai származású lány, akinek szájából még most, nem éppen rövidnek mondható ismeretségünk után is furcsán hangzottak a német szavak, égimeszelő germán társnőihez képest rövidebb lábaival csak nehezen fújtatva tartotta a lépést.

- Nem… - pillantottam egy pillanatra bizonytalanul vezetőnk felé, aki bátorítóan rám mosolygott. Legalább az ő szemében felfedeztem az érdeklődő, flörtölő csillogást. Szerettem úgy gondolni rá, hogy az ilyesmi csak úgy megtörténik velem, de sokszor inkább ellenemre, mint örömömre. Az ilyen pillanatokban viszont azt éreztem, amikor épp nélkülöznöm kell őket, nagyon hiányoznak.

Az indonéz lány alig észrevehető fejmozdulatán felbuzdulva most már magabiztosabban fordultam ismét Kristinhez.

- Már csak pár perc. Ott, azon a magas fasoron túl már oda is érünk.

- Biztos ez? – zengett keresztül a vidéken egy hang. Felemeltem tekintetem és Giselle-re pillantottam, aki hosszú lábain már előre sietett és most az említett fák egyikének törzsén felkapaszkodva, pár méter magasról fürkészte a vidéket.

Nem válaszoltam semmit, csak mosolyogva törtem én is előre, társam kíséretében. A meglepetés egyelőre működött.

- Mit gondolsz, mit látunk? – tettem fel a kérdést, amikor már mindannyian kiértünk a sűrű növényzetből, a lányok pedig, Schmidt professzor és az én vidáman mosolygó tekintetünktől kísérve körbetekintettek a tájon.

- Egy nagy völgyet – jegyezte meg végül bizonytalanul Kristin, letekintve az előttünk meredeken a mélybe szakadó hegyoldalon, mely csak több tucat méter mélyeségben kezdett el lankásodni.

- Mi ebben a különleges – horkantott Giselle, nagyrészt talán a túra megerőltetésétől, de kihallottam belőle a méltatlankodást is. – Egy hatalmas mélyedés a földben. Jó nagy, elismerem, de találni ilyet sok helyen másutt is. Miért kellett ezért Indonéziáig eljönni?

Most már szélesen elmosolyodtam. Tovatűnt minden ellenérzésem a nehéz gyaloglás és a lányok figyelmének hiánya miatt és előbújt a mélyen bennem szunnyadó tanár.

- Akkor talán indítsuk egy kicsit távolabbról! – mondtam, megvárva, amíg végül minden tekintet feladja az értetlenkedő fürkészést és rám szegeződik. – Szerintetek hányszor volt nyár az elmúlt kétszázötven évben.

Az érdeklődő pillantások hamar megrökönyödésbe fordultak.

- Hogy hányszor volt nyár? – ismételte meg lassan a kérdést Inge, mintha azt kóstolgatná, nem-e értett félre valamit. Azonban valószínűleg nem figyelt fel arra, milyen jól mulat Schmidt professzor a háttérben, mielőtt rávágta volna az egyértelműnek tetsző választ. – Hát kétszázötvenszer. Kétszázötven év alatt kétszázötvenszer.

Mosolyom még szélesebb lett, ahogy szétáradt bennem az elégedettség. Bevált a trükköm.

- És mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy igazából csak kétszáznegyvenkilencszer?

A rám fókuszáló tekintetek felett most már megjelentek az összevont szemöldökök is.

- Kétszáznegyvenkilencszer…? Az elmúlt kétszázötven évben…? – fontolgatta Giselle és láttam, ahogy többen az ujjaikat is igénybe véve számolni kezdenek.

- Fölösleges az erőlködés – somolyogtam. – A probléma nem matematikai. Kétszázötven naptári évől beszélek. Logikusan pontosan ugyanannyi nyárnak is kellett volna lennie, persze. Évente egynek – kezdtem a magyarázatot. – Azonban a képletbe egy kis hiba csúszott. Ugyanis volt egy év, amikor érdeklődés hiányában elmaradt a nyár.

- Érdeklődés hiányában? – csodálkoztak a lányok.

- Jó, ez persze csak vicc – emeltem fel megadóan a kezeimet. – Viszont a lényeg tényleg megtörtént. 1816-ban, amikor Európa épp csak kilábalt a napóleoni háborúkból, és az emberek már azt várták, mikor ér véget a kemény tél, hogy végre elkezdhessenek aratni, csalódniuk kellett. 1815-16 tele után ugyanis az idő különösebben nem fordult melegebbre. Március-áprilisban még mindig alacsony volt a hőmérséklet, májustól egészen augusztusig hatalmas esőzésekkel kísérve. Az Egyesült Államok egyes vidékein júliusban még havazott is és volt olyan hely, ahol elfagyott a nyári termés. Közép-Európában komplett régiókban tett mindent járhatatlanná a folyamatosan szakadó eső következtében mindent elborító sár. És ez így folytatódott egészen addig, amíg be nem köszöntött a következő tél, az 1816-17-es. Nyár pedig nyista, egészen 1817-ig.

Elégedetten figyeltem az elkerekedő szemeket, ahogy a diákok hol rám néztek, hol egymásra, probálva kideríteni, viccelek-e.

- Hé! Erről én már mintha hallottam volna – szólalt meg hirtelen az egyik szemüveges, szobatudós küllemű elsőéves lány. – Akkor írta Mary Shelley a Frankeinsteint, nem?

- Valóban – bólintottam. – A csapnivaló időjárás miatt egy csapat angol arisztokrata, köztük Lord Byron és a Shelley házaspár elvonultak egy vidéki kastélyba, és borongós hangulatukban azon kezdtek el versengeni, ki tudja a legnyomasztóbb és legrémisztőbb történetet kitalálni. Ennek eredményeként vetette papírra a romantikus költő, Percey Shelley felesége, Mary, első művét, a Dr. Frankeinsteint.

Hallgatóságom kezdte lassan felfogni, hogy teljesen komolyan beszélek és kényelmetlenül toporogni kezdtek a sűrű növényzet között.

- Na de mi okozta ezt? – tette fel a kérdést végül Giselle. – Miért maradt el akkor a nyár…? És ennek mi köze ehhez a helyhez?

- Nagyon jó kérdés – szólt közbe, először a túra során, Dr. Schmidt. – Szerintetek mi okozhat ilyesmit? Mi gátolhatja meg a nyári felmelegedést?

- Esetleg… - gondolkodott el a szemüveges elsőéves lány – ha valami megakadályozza, hogy a napsugarak elérjék a felszínt.

- Kitűnő – bólintottam. – És ezt mi válthatja ki?

Hosszú csend következett, ahogy a lányok bőszen kutattak emlékeik között.

- Esetleg… - kezdte bizonytalanul Kristin – valami üvegházhatás-keltő anyag, ami feldűsul a légkörben. Tavaly is, amikor a családomnál voltam látogatóban Pekingben, akkora volt a szmog, hogy egész nap mintha legfeljebb hajnal lett volna.

- Nagyon jó megállapítás – mutattam rá. – Azonban Kínában a szmogot a gyorsan növekvő ipari termelés okozza. A tizenkilencedik század elején viszont, bár a kortársakban felmerült ilyesmi, messze nem volt akkora ipari termelés Európában, és nem volt annyi gyár, hogy ilyen füstöt eregessen ki. Ahhoz az nem elég, hogy elhomályosítsa a Napot… De akkor honnan származhatott még ilyesmi anyag?

- Esetleg… - szólalt meg ismét, újabb hosszabb hallgatás után Inge – porból?

- Hülye vagy? – horkantott fel Giselle. – Hogy kerülhetett volna annyi por a légkörbe, hogy…?

Hirtelen elhallgatott és a többiekkel együtt az ő szemei is elkerekedtek, miközben tagjai megfeszültek és sebtében kutakodva körbepillantott. Hosszú ideig csak nézték az előttünk elterülő tájat. A hatalmas mélyedést, melynek fenekén egy tó csillogott, a távolban pedig a közvetlen előttünk lévőhöz hasonlóan meredek, legömbölyített hegyoldalakat, amik félkörben töltötték be a horizontot.

- Ez… akadt el Giselle szava. – Ez egy kráter… Egy vulkán krátere.

- Pontosan – válaszoltam elégedetten, hogy végre megértették, miről is van szó.

- De hát ez hatalmas – csodálkozott Inge, rámutatva, miért is nem esett le nekik eddig, mit is látnak. – Ebből rengeteg por és hamu kirobbanhatott, ami…

- Ami képes akár több évre is elhomályosítani a Napot, ha szétterül a légkörben – erősítettem meg. – És pontosan ez történt akkor is, amikor ez a tűzhányó 1815-ben kitört. A következő év elejére pedig a belőle kilökődő anyag szétáradt az egész északi félgömb felett és csak 1817-re kezdett el annyira leülepedni, hogy ne okozzon őszies-télies időjárást még Európában és Észak-Amerikában is.

- De hát ehhez egy hatalmas kitörés kellett – hüledezett Kristin.

- Úgy van. Azt tudja valaki, hogy mérjük a vulkánkitörések erősségét? – pillantottam körbe.

- A vulkánkitörési index-szel – válaszolta Giselle. – Vagy röviden VEI-indexszel.

- Pontosan – bólintottam. – Ez egy nyolc fokozatú skála, amibe aszerint sorolják be a vulkánkitöréseket, hogy azok mennyi kőzetanyagot löknek a légkörbe. Nullás és egyes erősségű kitörések átlagosan naponta történnek a világban. Ilyenkor a tűzhányóból egy kilométernél nem magasabb kitörési oszlop emelkedik a levegőbe és legfeljebb bő tízezer köbméter anyag lökődik ki. Ez elsőre soknak tűnik, de a hatásai elenyészően. A hawaii-i Mauna Kea és pár olasz vulkán elég gyakran produkál ilyet és a politikusok kisebb fejfájásain túl nem okoznak sokkal nagyobb gondot.

- Na de ez… - pillantott az előttünk tátongó gigantikus kráterre Giselle.

- Igen, a Tambora, itt előttünk, már egy egészen más eset. Az ő 1815-ös kitörése már a hetedik fokozatba tartozik. Az a robbanás több mint huszonöt kilométer magas kitörési oszlopot produkált és több mint száz köbkilométernyi anyagot juttatott a légkörbe.

- Te jó ég! – hüledeztek a lányok.

- Mindeközben pedig a Tambora hegy ezerötszáz métert veszített a magasságából, és a helyén itt maradt ez a hat kilométer átmérőjű kráter.

- Ez hihetetlen… - hebegte Inge, ahogy tekintete a hatalmas kráterre szegeződött.

- Valóban az – bólintott Schmidt professzor. – Pláne ha más vulkánkitörésekhez mérjük. Hallottatok már a Krakatau kitöréséről, ja?

- Persze – kapta fel a fejét Giselle, a csapat ügyeletes vulkánszakértője. Hirtelen felcsillant a szeme az örömtől, hogy végre valamit tud. – A Krakatau 1883-as kitörését nagyon sokat emlegetik. Akkora robbanást okozott, ami a háromezeregyszáz kilométerre lévő ausztráliai Perth-ben is betörtek az ablakok, és még a négyezernyolcszáz kilométerre, az Indiai-óceán túloldalán, Mauritius közelében lévő szigeteken is azt hitték a hangjára, hogy lövést hallanak.

- Pontosan – bólintott a professzor. – Na most azt képzeljétek el, hogy az a kitörés „csak” hatos erősségű volt a VEI-index szerint, kb. tizedannyi kilökött kőzetanyaggal.

- Egek! – kerekedett el Giselle szeme. – És még az is elég volt, hogy Európában hosszú időre elszínezze a naplementéket.

- Úgy van – bólintottam. – Emellett a vulkánok kitörési erejét azon is lemérhetjük, hogy a robbanáskor kirepülő és rövid idő alatt visszahulló por mekkora területet terített be. Ez a Krakatau esetében a Szunda-szoros környékét jelentete, párszáz kilométeres sugárban. A Tambora kilökött anyagai viszont lehullva beterítették az indonéz szigetvilág jó ötödét-negyedét.

- Te jó ég! – nyögött fel Inge. – És… ha ez az egész hetes erősségű volt… és a skála nyolcfokozatú – kapott észbe – milyen lehet egy nyolcas erősségű kitörés?

- Na ez egy nagyon jó kérdés – válaszolta elismerően Dr. Schmidt. – Maga a VEI-skála egyébként nem csak a kitörés erejét, de azzal párhuzamosan annak gyakoriságát is leírja. Mint Brigitta mondta, nullás és egyes erősségű kitörések naponta előfordulhatnak, kettesek hetente, négyesek-ötösök viszont már csak tíz-ötven évente. A Krakatauéhoz hasonló kitörés évszázadonként legfeljebb egyszer-kétszer fordul elő. A Krakatau óta csak három volt. Az utolsó 1991-ben volt, a dél-amerikai Pinatubo hegy felrobbanásakor. Előtte pedig pont száz évvel korábban, 1783-ban volt az utolsó, amikor a Laki kitört Izlandon, hamuesővel borítva be a Brit-szigeteket, hatalmas éhínséget okozva. Az azt megelőző háromszáznegyven évben pedig csak egy ilyen kitörésről tudunk.

- És a Tamboráéhoz hasonló kitörés? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Kristin. – Az milyen gyakori?

- Az írott történelem idejéből csak két ilyen kitörésről tudunk – válaszoltam én a professzor helyett. – És ebből csak a Tambora érintette közvetlenül az emberi civilizációt. A másik a Taupo vulkán kitörése volt Új-Zélandon, az első században, amikor ott még nem éltek emberek. Azt megelőzően említésre méltó hetes erősségű kitörés négyezerötszáz éve nem volt.

- Na és a nyolcas erősségű? – erősködött Giselle.

- Na az már igazán katasztrofális – bólintott Dr. Schmindt. – Több mint ezer köbkilométer kilökött anyaggal. Amikor a Toba vulkán, az innen nem is olyan messzi Szumátra szigetén kitört, a kilökött por hetvenöt centi vastagon beborította egész Indiát. Sőt, a porvastagság helyenként a hat métert is elérte. Akkor a kataklizma következtében majdnem ki is pusztult az egész emberiség. A vulkán helyén pedig ma egy száz kilométer hosszú és harminc kilométer széles tó terül el.

- És… ez mikor volt? – csodálkozott Inge.

- Körülbelül hetvenháromezer éve – válaszolta a professzor. – És azóta se volt túl sok ilyen. Viszont, hogy mindenkit megnyugtassak, ha csak az eltelt időt és a gyakoriságot nézzük, lassan már eléggé esedékes. Az egyik jelölt ilyen kitörésre nem is egy olyan félreeső, szegényes helyen van, mint a Taupo, a Krakatau, a Tambora, vagy a Toba, hanem közvetlenül a Yellowstone Nemzeti Park alatt, az Egyesült Államokban, ahol egy szunnyadó szupervulkán található, ami hatszázötvenezer éve egyszer már letarolta a fél világot.

Erre már senki nem válaszolt semmit. Fiatal kísérőnk valószínűleg azért, mert az elhangzottak egy százalékát sem értette, a lányok pedig azért, mert az ámulattól minden szó beléjük fagyott. Csak sóbálvánnyá merevedve bámulták a hatalmas krátert, amit a Tambora kitörése hagyott hátra itt, a lábaink előtt, alig bő kétszáz éve. Vajon mi lesz, ha ez még a mi életünkben megismétlődik? Valószínűleg ez járt a fejükben.

Az idő mintha megfagyott volna körülöttünk. A lányok csak álltak és bámulták a tájat. Én pedig pontosan ezt akartam elérni. Ez az, ami maradandó emléket és maradandó tudást hagy hátra.

Az én tekintetem pedig közben a minket útba igazító helyi lányra tévedt. Amikor észrevette, hogy figyelem, rám pillantott és ismét csillogó szemekkel elmosolyodott. Nem szóltam semmit, de agyamban az az üzenet fogalmazódott meg, hogy „Most hagyjuk a többieket!” Valószínűleg barátnőink ma éjszaka nem lesznek képesek túl sokra az őket ért élményektől. Még amikor Dr. Schmidt kiadta a feladatot, hogy gyűjtsünk kőzetmintákat, akkor is a szokásos, morgolódással vegyes, mérsékelt érdeklődés helyett, gépies mozdulatokkal, szó nélkül láttak munkához.

Amíg ők a szálláson majd vizsgálódnak, én majd egészen mást vizsgálok meg – gondoltam, és viszonoztam az indonéz lány mosolyát.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B és az egyetemisták már emlegetett szibériai kalandját is!