Land's End - A világ vége

Albion köde és a kelta világ végső szeglete

B-vel a föld körül

Végül, a bejelzettel ellentétben, most mégis hozzácsapok még egy elemet a B magánya című alsorozathoz. Előfordulhat ilyen még később is, de nem ígérek semmit.
A történet sok utalást tartalmaz a Magány című novellára. Azt érdemes előzetesben elolvasni.

*****************************************************************************

A köd szinte már a csontjaimig ivódott volna. A nyolcvankét százaléknyi páratartalom, ami körülvett, megspékelve a csendes nyugalommal, de szakadatlan kitartással hulló esővel, olyan hatást keltett, mintha a tenger fenekén sétálnék és habkönnyű, láthatatlan oxigénpalackkal. Még a dzsekimről is úgy folyt a víz, mintha valóban most csobbantam volna elő az óceán habjai közül. Az is csak az isteni csodának volt köszönhető, hogy betöltötte funkcióját és nem ázott át, szárazon hagyva alatta a ruhámat.

Én azonban mindezt nem bántam. Nem érdekelt, hogy a mélyen a fejembe húzott kapucnitól tulajdonképpen az ég egy adta világon semmit nem látok, különösen, hogy a köd miatt amúgy sem láttam volna. Nem érdekelt a bakancsom talpa alatt cuppogó sár, amiben több centi mélyen elmerültem minden egyes lépésnél. Nem érdekelt a metsző őszies, kora tavaszias hideg. Mindez pont így volt jó, távol mindentől, távol a világ zajától.

Jelen állapotomban nem igazán tudtam volna elviselni embereket magam körül. Vidám embereket, vagy olyanokat, akik egyszerűen csak különösebb gond nélkül élik a hétköznapjaikat, pláne nem. Itt viszont… még azon se lepődtem volna meg, ha csak egy ork kocsmárossal találkozok a valahol a köd rejtekében megbúvó gondűzőjében.

A kihalt, nedves, mindentől elhagyatott vidék üdítően hatott rám. Megjárva a végtelen keleti sztyeppéket, ahol Ukrajnán, a Kubán vidékén és Kazahsztánon áthaladva a civilizációval (legalábbis annak nyugati értelmezésével) együtt mintha a szín és az európai szemlélő számára megszokott élet is eltűnt a világból, újabb célként lebeghetett a szemem előtt a világ másik vége.

Persze ismét csak eszmei, misztikus alapon, de ez most nekem pont megfelelt így is. Ha pedig már egy gömb alakú bolygónak bárhol is lehetett két vége, az nem is lehetett máshol, mint a közép-ázsiai sztyeppéhez hasonló pusztaságban (esetleg non plus ultraként a Rab-el-Háli homokdűnéi között), ellenpólusként pedig itt, az európai kontinens túlfelén.

Ahogy lábaim cuppogását hallgattam a sárban, arra gondoltam, hogy a világnak ez a szeglete ennél nem is hasonlíthatna kevésbé az előbb említettre. Csak magában a kihaltságában és csendjében, amit viszont én egyáltalán nem bántam. Olyan volt, mint a Tatooine után a Dagobah-ra utazni. A száraz, végtelennek tetsző pusztaság után a ködös, nedves, nem módfelett túlburjánzó, de mégis túláradóan zöld Albionba. Annak is a legtávolabbi szegletébe.

A köd lassan oszlani kezdett, és mintha a föld is követni akarta volna. A sziklák úgy omlottak előttem a tengerbe, akárha egy befejezetlen munka félbehagyott szélei lennének. Mintha az istenek gondosan kidolgozták volna az életteret az embereknek, megtöltötték volna minden színnel és élettel, aztán attól elfelé haladva egyre kevesebb energiát szántak volna (még?) a részleteknek, míg végül az egész film meg nem szakad.

Nekem viszont pont ez tetszett. Pont ez vonzott engem. Kilépni a mindennapokból. Kilépni a nyüzsgésből, onnan, ahol az élet zajlik tovább. Kilépni ennek minden fájdalmából és elmenni messzire. Elmenni oda, ahol a világ is épp úgy széthullik, ahogy az én bensőm tette.

Még jobban a fejembe húztam a kapucnimat, majd visszadugtam kezeimet a kabátom zsebébe, kissé megmozgatva a hidegtől elgémberedett ujjaimat. Szemeim pedig előre szegeződtek. Előre, túl a merő hirtelenséggel leszakadó sziklákon, a háborogva fodrozódó tengerre.

Még anno, évszázadokkal ezelőtt, amikor a kelták belakták a Brit-szigeteket, és különösen annak ezt a távoli délnyugatra eső vidékét, a mai Devonban, és eljutottak oda, aminél az Ír-szigeten kívül, már semmi nem volt az egész szigetvilágban, joggal érezhették, hogy eljutottak a világ végére. Ahogy itt álltam, a Devon-félsziget legvégében és bámultam a háborgó Atlanti-óceánt, átéreztem a nyomasztó végtelenséget, ami rájuk nehezedett. Derűs időben még kis szerencsével felderenghetnének előttem a Scilly-szigetek szétszórt sziklái, azon kívül viszont, ahogy eltekintek a távolba, egy középkori ember számára tényleg úgy tűnhetett, nincs ott már semmi más, csak a háborgó hullámok a végtelenségig. Még ha hajóra szállnék, a Scilly-szigetek után jó háromezer kilométert kellene eveznem, hogy elérjem a következő szárazföldet, az óceán túloldalán, Észak-Amerikában. Bár szólnak mítoszok arról, hogy egy-egy kalandor, vagy walesi szerzetes ezt megtette, de a gyakorlatban ez a távolság akkoriban azt jelentette, mintha nem is létezne több szárazföld ezen túl.

Ezért is nevezik az angolok ezt a vidéket „Land’s End”-nek, amit a legkézenfekvőbb „a világ végének” fordítani, valójában viszont „a föld vége” pontosabb és találóbb.

Nekem pedig pont így felelt meg. A háborgó szél, ami nem túl erősen, de épp csak egy dühös ember vehemenciájával rángatta kabátomat, a húsomba maró hideg, a csontig hatoló nedvesség, és a végtelennek tűnő magány.

Elfogott az érzés, mintha Ő is ott állna mellettem. Bár nem néztem arra, lelki szemeim előtt viszont így is láttam, ahogy karjaival szorosan átöleli magát és vacog. Sose bírta a hideget. Neki valószínűleg olyan lenne ez a hely, mint az északi mitológia fagyos pokla. De talán engem épp ez vonzott ide. Bár az igazi téli hideget én is elkerülöm, ha lehet, a hűvös, esős őszt kifejezetten szeretem. Ráadásul képzeletembe bevéshettem azt az illúziót is, hogy ez az a hely, ami olyannyira elüt Tőle, hogy még az emlékét is kiűzi belőlem.

Mondanom se kell, hogy téedtem. A szívem tompán sajgott, ahogy a szél jeges karmai körbe ölelték. A rajta ejtett szimbolikus vágások, a hosszú, mély barázdák úgy sajogtak, mint újkorukban.

Éreztem a jelnlétét. Mintha tényleg ott állna mellettem. Ezen a vidéken, ahol az se lepett volna meg, ha a ködből egy kelta hajó bontakozik ki a hullámzó tengeren, vagy a sötét középkor pásztorai trappolnak át a szemem előtt nyájaikkal, esetleg druidákat látok valami ősi imát kántálni, még itt is hallottam ziháló leheletét. Éreztem, ahogy emlékképe közelebb lép hozzám és az oldalamhoz bújik.

Lehunytam a szemem és sóhajtottam egy mélyet.

Az álomkép tovatűnt. Ott álltam egyedül. Egyedül, a világ végén. Azon a ponton, ahol a kelták tudása szerint már nincs semmi más, csak a végtelen tenger, és mi is úgy tudjuk, hogy ha eltekintünk a közelben megbúvó pár sziklasziget mellett, nagyjából háromezer kilométeren belül nem látunk ténylegesen semmi mást.

Csak álltam ott, igyekezve kiüresíteni az elmémet és a szívemet. Nyalogattam sebeimet és próbáltam elkergetni az emlékeket a messzeségbe, hogy magamba fogadhassam az ürességet. A magány fájdalmát.

***********************************************************

Ha tetszett, olvasd el a Sivatagi vihar, a Homokfeszt és a Magasban című történeteket is!