Sellőfesztivál

Milyen lehet egy sellővel ágyba bújni?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************

Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban, ahogy ott ácsorogtam az uszoda bejáratánál… Mit uszoda? Sűrű elnézést kérek. Vizes centrumot akartam mondani. De nem csak ez a fennköltség és már-már túláradó politikai korrektség volt az, ami furcsán kényelmetlen érzéssel töltött el. Nem mintha az amerikaiak nem lennének képesek ezt is mesterien túltolni. Mindenesetre inkább az az érzés feszélyezett, hogy nem vagyok ide való.

Ritkán mond az ember ilyesmit egy ilyen helyen de valahogy mégis úgy éreztem magam, mint egy hibát a mátrixban. Ott álltam, sötét farmeromban, Sabatonos pulóverben és rajta bőrdzsekiben… már csak a jól megszokott, kényelmes bakancsom hiányzott, amit azért, ha már mást nem is, lecseréltettek velem egy tisztább papucsra, mielőtt beengedtek a medencetérbe. Körülöttem pedig úgy pezsgett az élet, de úgy, mintha csak egy másik univerzumba kukkantottam volna be.

Egy karikatúra ötlött eszembe a helyzetről, ami a rendszergazdák és a felhasználók viszonyát ábrázolta. Két kép, az egyiken egy szemüveges fickó ül a számítógép előtt és nézi, ahogy az ősemberek körülötte vakarják a bozontjukat és kőbunkóval verik egymást fejbe, a másikon pedig a neandervölgyiek helyén álló öltönyös, jól szituált irodai dolgozók figyelik, ahogy egy csak félig-meddig humanoid földönkívüli püföli a billentyűzetet négy csápjával.

Valahogy ilyetén módon léptem át én is a centrum bejáratát képező dimenziókapun át az észak-karolinai kisvárosból egy egészen más és egzotikus helyre.

Az egzotikust pedig értheti mindenki úgy, ahogy akarja. Kétségtelenül benne volt a dolog erotikus pikantériája is, hiszen egyrészről ki ne stírölne szívesen fürdőruhás csajokat órákon keresztül, másrészt pedig… ha még csak szimpla fürdőruhák lettek volna! Emellett viszont benne volt az az egzotikum is, mint amit akkor tapasztal az ember, amikor például Skóciában elé tesznek egy minden hájjal (és leginkább belsőséggel) megtöltött juhgyomrot, amit addig csak gasztrohorrorokban látott, és jó étvágyat kínálnak neki a haggishoz.

Persze itt nem az undorítóságon volt a hangsúly… de hát na!

Soha nem is kerültem volna ennek az egésznek még csak a közelébe sem, ha Dannie nem rángat magával. No nem mintha nagyon ellenkeztem volna, amikor megtudtam miről van szó, az idáig tartó út jónéhány pontján azonban akár éppúgy félrebillenthettem volna érdeklődve-értetlenül a fejemet, mint a kutyák szokták.

- Na, hogy tetszik – súgta oda társam, kajánul vigyorogva, az újságírók gyűrűjében. Valahogy az az abszurd ötlete támadt, hogy kihasználva néhány kapcsolatát, médiamunkatársaknak álcázzuk magunkat, hogy ingyen és bérmentve belóghassunk ide nézelődni. Ő volt a riporter, nekem pedig a kezembe nyomott egy méregdrágának tűnő kamerát.

Nem mintha nem örültem volna egy olyan melónak, aminek során csak a mostanihoz hasonló dolgokat kell jó alaposan képre rögzítenem, de sajnos nem ez volt az én hivatásom.

Egy pillanatig elmerengve néztem a huncutul rám csillogó kék szemekre, majd szó nélkül megvontam a vállamat.

- Mindenkinek megvan a maga perverziója.

- Pff! – legyintett jenki társnőm. – Te és a cinizmusod!

Azzal már el is fordult, hogy kiélvezze az ölünkbe hullott lehetőséget.

Igaz, ami igaz, kissé rosszmájúra sikeredett a megállapításom. Nem mintha bármi bajom is lett volna bárkivel. Ahogy egy klasszikus mondta „ha valahogy te meg a párod élvezetet találtok abban, hogy gazdagon bekenitek egymást sütőmargarinnal és aztán friss lazaccal dörzsölitek egymás füle tövét, akkor toljátok neki ezerrel! Nem nagyon értem, de ti örültök neki és ez a lényeg”.

Na pontosan így voltam vele én is, ahogy néztem a üvegtetőn át bederengő januári nap által megvilágított, klórszagú helyiségben sündörgő embereket. A látvány valóban nem volt mindennapi és már csak ezért is hálás voltam valahol legbelül Dannie-nek, hogy behozott ide. Viszont én a legkevésbé se láttam értelmét annak, hogy egy csapat ember, jellemzően nők, néhány férfi társaságában, pár napra beveszik magukat egy ilyen centrumba, nekivetkőznek és ellőfarkat húzva az altestükre, ücsörögnek a medence szélén. Mindezt pedig elnevezze Merfestnek, vagyis Hab(leány)fesztiválnak.

Márpedig itt ez zajlott.

Na jó, volt olyan, aki ügyesebben megszerkesztett jelmezében még úszni is tudott, és ezt bőszen gyakorolta, a többség viszont csak a csempén heverészett, trécselt és illegette magát a fotósoknak.

Megint csak, én nem vagyok semmi jónak se az elrontója. Ha nekik az okoz örömet, hogy hónapokig szépítgetik a hableány- (vagy hablegény-… habfiú-… avagy nevezzék ahogy akarják) farkukat, hogy aztán évente egyszer pár napra felvehessék és megmutathassák mindenkinek, akkor uccu neki! Nekem viszont ez magas, mint egérnek a farzseb. Már az animés cosplay-ezést se nagyon értem, pedig annak a filmek, sorozatok, mangák és azok karakterei iránti rajongás ad némi hátteret. Na de az, hogy évente egyszer összesereglik egy kontinensnyi ország különböző pontjairól egy csapatnyi ember, hogy mind különböző mintás sellőjelmezbe bújjon és mutogassák magukat egymásnak…

Na de nem nekem kell megérteni. Épp ezért én nem is öltöztem be. Aki meg élvezi, hogy ő igen, akkor jó egészséget kívánok hozzá. Én meg jó alaposan megmarkolom a kamerát és eljátszom a szerepemet.

Szótlanul figyeltem Dannie-t, ahogy, már-már vérbeli riporterként bájcseveg a fesztiválozókkal, bőszen nyomkodva rögtönözve beszerzett diktafonja gombjait. Közben pedig úgy nyomta a flörtölő szövegeket és gesztusokat, hogy csodálkoztam volna, ha egyik-másik habhölgyeménynek ne csak amiatt ne nedvesedne át a jelmeze, mert vízhatlan anyagból készült. Na de alatta a bugyi… már ha viselnek egyáltalán ilyesmit.

Megborzongtam a gondolatra és az én altestemet is elöntötte a forróság. Talán „riporter” társnőm is pontosan ezt érezte, csak ő konstans, és ezért akart ide mindenáron bejutni. Ha egy megfelelően szakosodott fotóriporternek azzal töltheti a munkanapjait, hogy ilyen helyszínekre jár egymás után, nem lenne utolsó dolog kitanulni az ipart.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, amikor felfigyeltem rá, hogy nem csak a körülöttem lebzselő jelmezesek kerültek a figyelem középpontjába. Ugyanis egy egyáltalán nem kevéssé szemrevaló, húsz év körüli, ízlésesen hátravízezett hajú, vízcseppektől csillogó bőrű, lila uszonyos hölgyemény úgy meresztgette rám kacér mosolyait, akár az eredeti mítoszok sellői tehették, akik a sziklákhoz csábították a tengerészeket, hogy azok ott léket kapjanak, elsüllyedt hajójukból kihalászva őket pedig belakjanak belőlük a habpipik… Bár engem nyilván az ilyen veszély nem fenyegetett.

Nekik talán én voltam a ritkán látott madár, a különös állatfaj. Bár az is lehet, hogy csak a kezemben szorongatott masinériának szólt az érdeklődés.

Akárhogy is, arcomon szinte ösztönszerűen, gondolkodás nélkül terült szét a mosoly. Ha nekem az lehet a bélyeggyűjtemény, hogy párat kattintok a szerkezettel, majd közelebb húzódok a leányzóhoz, annak indokával, hogy megmutassam neki a képeket, aztán elejtek pár jól elhelyezett bókot, akkor legyen úgy! A végén meg lehet, elhúzódhatunk az öltözőbe és megnézhetem, van-e a bugyi a halfarok alatt… Vajon milyen lehet egy sellővel ágyba bújni?

************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik beöltözős történetet is itt!