Hegyeken át

B a világvégi úttalan, de nem is annyira járatlan utakon

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

Nagyot ásítottam és kinyújtóztattam tagjaimat, miközben kikászálódtam a sátorból. Egyik kezem ujjait másik könyököm köré fontam, hogy aztán enyhén oldalra dőlve mindegy vállamból kitépni igyekezvén ráncigáljam ki a görcsöt tagjaimból. Az oldalam íjként feszült meg, hogy aztán pozíciót váltva, előbb a másikat cibáló karomat nyújtsam ki és fonjam köré megnyújtóztatott végtagom ujjait és most a másik irányba dőlve húzzam ki izmaimat.

Az enyhe, finom kis tűszúrásnyi fájdalom nyomán frissesség költözött tagjaimba, ahogy megráztam magam mellé ejtett kezeimet és egy újabb ásítás kíséretében toporogtam a csípős reggeli levegőn. A későtavaszi hajnal ellenére erősen olyan érzésem volt, mintha az otthoni langymelegből a kezdődő, vagy már épp lezáródó, de még mindig erőteljesen ható télbe teleportáltam volna.

Halkan horkantottam, ahogy végig néztem a sziklás talajon sorakozó sátrakon. Dr. Schmidt vagy mazochista, vagy a Trónok harca jégzombijainak egyike, aki a fokozódó meleg elől, a messzi észak híján, a magas hegyekbe menekül… Vagy csak egyszerűen érdekli ez a vidék és most nyílt alkalma kis csapatunkkal felkeresni. Természetesen ez utóbbi volt a helyes megfejtés, csak némiképp nehéznek bizonyult megemészteni, hogy a végre hosszabbodó nappalok, egyre erőteljesebben kisütő nap és kellemes meleg helyett mi még rá is teszünk a dologra és oda utazunk, ahol Tél tábornok még mindig böködhet minket fagyos szuronyával.

Persze ennél jobb errefelé nemigen lesz, gondoltam, ahogy szándékosan merevre nyújtott lábaimmal lassan előre lépkedtem, keresztültapicskolva egy-két méteres hófolton, hogy aztán behajlítsam térdemet és bokámat megragadva addig húzzam azt fel, amíg csontjaim és izmaim engedik. A világnak ebben a távoli szegletében még nyáron is alig olvad el rövid időre az összes hó. Télen meg aztán…

Ahogy beszívtam a metszően hideg levegőt, kissé már felfrissülve tekintettem végig a tájon. A völgy úgy húzódott végig a vidéken, mintha csak egy gigantikus óriáscsemete húzott volna botjával csíkot homok helyett a sziklás vidékbe. Avagy mint az első Indiana Jones-filmben a legördülő sziklagolyó vájata.

Simán el tudtam volna képzelni, hogy valaha itt valami kolosszális természeti katasztrófa robogott végig, felszántva a vidéket. Na meg azt is, hogy a helyi indiánok meséiben valami ilyen magyarázza az égbeszökő hegyláncot átvágó járat születését. Már amennyi őslakos élt errefelé valaha is. Igaz, errefelé, a mai Kanada nyugati végein húzódott az Amerikát benépesítő első emberek útvonala a mára már elsüllyedt Beringia felől a szárazföld belsejébe, ez a zord hegyi vidék sosem volt sűrűn lakott terület. Akkora vidéken, mint az Egyesült Államok Alaszka után legnagyobb öt-hat állama együttvéve, még ma is alig él pár millió ember. Annak ellenére, hogy közben a fent említett államok, köztük a perzselő sivatagokkal tarkított Kalifornia és Texas összlakossága felülmúlja a százmilliót is.

De nem hiába, ezt a távoli vidéket a mai napig nemigen érte még el a civilizáció. A már korábban is fejlett, de nem épp expanzív Kínát, Indiát és a nagy távolságokra inkább csak vallási értelemben terjeszkedő arab világot leszámítva a modernnek nevezett kultúrát mindenhova az európaiak vitték el. Méghozzá koncentrikusan távolodva az óhazától. Nem véletlen, hogy ma is azok a világ legfejlettebb részei, a fent említettek mellett, de még talán azokat is beleértve, amelyek könnyen megközelíthetőek Európából. Az Egyesült Államok törzsterületén is megfigyelhető, hogy ahogy távolodunk az Európához legközelebbi északkeleti államoktól, dél felé úgy nő a tagállamok területe és csökken a népsűrűsége. Nyugat felé haladva pedig ez hatványozottabban igaz. Ugyanúgy, ahogy Kanadában a délkeleti központi területek, a keleti Québec tartomány és a nyugati régiók viszonylatában.

Ide pedig, Brit Kolumbia kanadai tartomány és Alaszka határára, már olyan későn és olyan kevesen jutottak csak el a gyarmatosítók, hogy ez a vidék mind a mai napig javarészt megőrizte a hamisítatlan amerikai határvidék jellegét. Még távolabb északnyugatra, Alaszka területén még ma is van olyan régió, amit csak „megszervezetlen körzetként” tartanak számon, mivel ugyan az Egyesült Államok egyik legfiatalabb államát se ma hozták létre, odáig még mindig nem jutottak el, hogy minden egyes négyzetkilométerét felparcellázzák.

Errefelé pedig, fenn a zord hegyekben, még annyira se kúszott magasra a civilizáció. Ahogy teleszívtam tüdőmet a friss hegyi levegővel, kicsit úgy éreztem magam, mint egy ismeretlen vidéket feltörő pionír. Vagy még inkább úgy, mint egy kőkorszaki bunkóbotos fickó, aki a szarvas- és mamutcsordákat követve vág át a nagy ismeretlenen.

Na ezutóbbiak tényleg azt hihették, hogy valami gigantomán erő tépett barázdált sebet a hegyekbe, átszakítva a Csendes-óceán partvidékével párhuzamosan futó hegyláncot. Bár talán akkoriban ezt a hágót még az az erő tartotta markában, ami ténylegesen kialakította. Nevezetesen a kétezer méter fölé is nyúló ormokról, északi fekvése okán mindenhonnan a tenger felé aláfutó kolosszális gleccserek.

Bár a hatalmas jégfolyamok mára már gyakorlatilag eltűntek erről a vidékről, az olyan átjárókat, mint a körülöttem húzódó Chilkoot-hágó is, télen még a mai napig több méter magas hótorlasz zárja el. Ugyan az utóbbi nyárra manapság már felenged, de még mindig ott hagyja maga után a legömbölyített völgyet pettyező fehér foltokat.

Belemélyesztettem kezeimet a hóba, reménykedve, hogy a szúrós hideg összehúzódásra bírja ereimet, felgyorsítva vérkeringésem és némi életet verve tagjaimba. Azután, amikor a hó már kellőképp ráolvadt bőrömre, az arcomat is bedörgöltem az alig olvadáspont fölé melegedett vízzel.

A Chilkoot-hágó az alaszkai-kanadai határon

Tényleg mintha pionírokként törtünk volna előre. Apró, pár sátorból álló táborunk egy pillanatra valóban a civilizáció előre tolt őrállásának tűnt, mely egyre csak araszol előre az ismeretlenbe. Annak ellenére, hogy az égbeszökő hegyek mindkét oldalát már jó ideje benépesítette az ember, ráadásul az európai ember is. A hátunk mögött hagyott délnyugat-alaszkai partvidéket épp úgy, mint a hegyek túloldalán nyújtózó Yukon-folyó völgyét. Mégis úgy éreztem magam, ahogy immár kellőképpen ellazult tagokkal lépkedtem a tábor körül, mintha eddig meghódítatlan vidéken járnék.

Egészen addig, amíg bele nem botlottam a földből félig kiálló fatákolmányba.

Bár már előző nap felfedeztük, amikor tábort vertünk, még mindig meglepetésként ért a jelenléte. A tüchtig német diáklányok, a hosszú hegymászást követve elcsigázottan úgy játszadoztak az elhagyatott szerkezettel, mint a kisgyerekek. Én viszont most, még mindig félig-meddig elmacskásodott tagjaimmal, épp csak meglöktem túrabakancsom orrával a kettétört tengely végén a földtől fél méterre meredező kereket, ami enyhe nyikorgással fordult körbe.

Ráadásul nem volt egyedül. Bár párja a tengely túlvégéről már réges-régen elveszett, a kétezer métert közelítő hegyek közé bevágódó, de még mindig ezer méter fölé nyúló hágó szűkös útvonalában nyílegyenes vonalban elszórva úton-útfélen hevertek a különféle használati tárgyak. Mintha csak jelzőfényként hagyták volna itt. Útjelzőként, hogy „Hahó! Itt jártunk.”

Nem mintha a bő száz éve erre caplató hordának ez valaha is eszébe jutott volna. A Chilkoot-hágó ugyanis a huszadik század hajnalán, elhagyatottsága és vadsága ellenére, igencsak forgalmas hely volt. A hegyek óceánnal átellenes oldalán ugyanis ott hömpölyög az a Yukon-folyó, melynek egyik északabbra elhelyezkedő mellékfolyójában, a Klondike-ban, a megelőző évszázad utolsó éveiben aranyat találtak.

Az akkor még pláne mindentől távol eső vidéket legkönnyebben a Yukonon felhajózva lehetett elérni, ami viszont csak akkor volt abszolválható, amikor az Alaszka nyugati partvidékén lévő torkolatvidéken elolvadt a téli jég. Ami odafenn északon nem épp március első napjaiban történik. Így a türelmetlen szerencsevadászok inkább fogták magukat és nekivágtak a szárazföldi útnak, ami a legkönnyebben úgy volt abszolválható, ha eljutnak valahogy Alaszka délkeleti csücskébe, ahol vezet néhány hágó keresztül az errefelé még magyar szemmel sem épp égbekiáltóan magas, de északi fekvése miatt igencsak fagyos Parti-hegységen. Pár száz kilométert caplatva pedig elérhették a Yukont, amin már le lehetett hajózni a Klondike torkolatáig.

Na de amíg az ember oda eljutott…

Még most is megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem, hogyan küzdöttük fel magunkat kínkeservvel egy-két napja a hegyvonulat nyugati oldalán. Ugyan, ismételten, a hegyek errefelé nem olyan égbeszökően magasak, hogy embert próbáló teljesítmény lenne feljutni rajtuk. Emellé viszont olyan meredekek…

Aranyásók az "Arany-lépcsőn"

Annak idején, a századelőn, az aranyra éhes szerencselovagok természetesen még a tél végét se tudták kivárni. Amint egyáltalán járható volt az út, neki indultak. Az első úttörők szabályos lépcsőt vájtak a jeges hegyoldalba, amin aztán az utánuk jövők libasorban felcammogtak. Mindig az úticélt szem előtt tartva nevezték el ezt a feljárót Arany-lépcsőnek. Nekem pedig még attól is libabőrős lett a hátam, ahogy visszaemlékeztem rá, hogyan vánszorogtunk fel biztosítókötelek tucatjaival, hátunkra pakolva a létező legjobban megkurtított túrafelszerelésünket. Közben pedig végig azon aggódtunk, mikor csúszik le valaki és kell a többieknek visszarángatnia a hegymászó kötelek segítségével.

A régiek pedig mindezt biztosítókötelek nélkül tették, ráadásul, a kanadai kormányzat biztonsági intézkedései nyomán, mivel ők is a hátuk közepére kívánták, hogy az igyekvő aranyásók itt tömegesen potyogjanak le és törjék ki a nyakukat, vagy fagyjanak halálra a Yukon mentén, több mint négy tonnányi felszerelést cipelve magukkal. Ha nem volt pénzük hordárokat felbérelni, akkor mindezt több menetben, oda-vissza rohangálva a Chilkoot-átjáróban, mint a mérgezett egér. Ezek után könnyedén el tudtam képzelni, mi játszódott le azoknak a fejében, akik végül hagyták a fenébe az egészet, és egy tengelytörés után itt hagyták az ellátmányszállító szekerüket a hóban, hogy visszaforduljanak és haza térjenek.

Tekintetbe véve ráadásul, hogy az út végén, a Klondike mentén épült Dawson City-ben is olyan keserves volt az élet, mint a Vadnyugaton soha. Nem is csoda, hogy pár év után betelt a hócipő és amikor a Yukon torkolatvdékénél fekvő alaszkai Nome közelében is aranyat találtak, reménykedve, hogy a nagy folyóból több sárga fémet tudnak kilögybölni, mint a Klondike napi pár centje, áttették a székhelyüket oda.

Mindez viszont nem változtat a tényen, hogy mennyien vágtak neki a Chilkoot-hágónak, hogy utat találjanak maguknak a Klondike felé, amíg még az aranyláz tartott. Bár kétségtelenül hívogatóak voltak a kilátások, én még mai szemmel nézve is előbb próbáltam volna meg az itteni gleccserek vízéből tokaji aszút facsarni, minthogy nekivágjak ennek az útnak aranyásó-felszereléssel felpakolva. Attól pedig már egyenesen méteres taréjba állt égnek a hajam tövétől a hátam közepét verdeső végéig, amikor elképzeltem, milyenek lehettek a viszonyok a Fehér-ösvényen, ami ugyan délebbre volt a Chilkoot-hágóbeli párjánál, rövidebb is volt, de sokkal meredekebb.

A korabeli szóbeszéd úgy írta le őket, mint a legendás Skyllát és Karübdiszt. Bármelyiket választja az ember, hamarosan azért kezd rimánkodni, bárcsak megváltoztathatná a döntését és mehetne a másikon.

Én ugyan nem bántam meg, hogy neki vágtam, ugyanis már csak ez a mostani hajnali látvány és a csípősen hűvös, tiszta levegő is kárpótolt az erőfeszítésekért, de az aranyásás reményében megveszekedett félkegyelmű lettem volna nekirugaszkodni.

- Hé! – hasított bele a késsel vághatóan sűrű levegőbe egy ismerős hang. – Hova lettél?

Ahogy vissza pillantottam, azonnal meg is pillantottam Giselle kócos szőke üstökét a sátor ajtajában.

- Kijöttem egy kis reggeli nyújtózásra – válaszoltam.

- Ne mondd, hogy máris indulni akarsz! – fújtatott, majd megdörgölte a szemét.

- Előbb reggeliznék sünt egészben – nevettem fel.

- Helyes. Akkor gyere vissza kicsit melegedni még!

- Bizony. Várunk – hallottam meg Ingét is a sátor mélyéről és hanghordozásától egy pillanat alatt ösztönösen összerándultak a combjaim.

Arcomra akaratlanul is huncut mosoly ült ki, ahogy ösztönösen mozdultak a lábaim vissza a sátor felé. A két lány ugyan az észak-német partvidéki otthonukban hozzászokhattak már a hideghez, mégis jó alaposan bebugyolálták magukat az itteni fagyos éjszakákra. De persze nem amiatt, mert annyira fagyoskodtak volna, hanem annak okán, hogy derék alatt ne kelljen viselniük semmit.

Nekem pedig már fülig ért a szám annak a puszta gondolatától is, ahogy befurakszom közéjük és magam mellé simítva a karjaimat két forrón nedves barlangba mélyesztem ujjaimat arra a röpke kis időre, amíg Dr. Schmidt magához tér és ismét megkezdődik a menet.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy másik távoli helyen fagyoskodik az egyetemista lányokkal!

Zord zóna

Embargó

Élvezetek két nagyhatalom szorításában

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is, azon belül különösen az Üvegezés a homokviharban című novellában megismert ikrek.

*********************************************************************

Fáradtan sóhajtottam és félredobtam az újságot, hogy aztán a széles panorámaablakhoz lépjek.

Minden a válságról szólt. Mintha az újságírók nem is találtak volna más említésre (és megírásra) méltót, csak az ide-oda röpködő nyilatkozatokat, nagykövet-visszahívásokat, határlezárásokat, embargókat és ehhez hasonlókat. A csapból is ez folyt.

Ugyanakkor azonban, ahogy kitekintettem a lakosztályból elénk táruló látképre, mintha egy egészen más világot láttam volna. Mintha két egészen különböző valóság létezett volna.

Odakinn pezsgett az élet. Ahogy letekintettem a mélybe, nem láttam mást, csak a napfényben fürdő hatalmas metropoliszt. Égbe szökő üvegtornyok csillogtak a szikrázó napfényben, köztük pedig a széles sugárutak zsúfolva voltak drágábbnál drágább kocsikkal. A távolban felsejlett a kikötő képe is, ahogy a monstrum tankerhajók egymás tyúkszemére lépve tülekednek, sorban állva a dokkolási lehetőségekért.

Mindenhonnan áradt a prosperitás, a gazdagság, a feltörekvés és a siker. Ilyen volt Katar. Mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne…

Kissé unottan pillantottam hátra a vállam felett a szállodai szoba dohányzóasztalára dobott újságra. Persze csak magamat hibáztathatom. Én kértem, hogy hozzanak fel nekem egy aktuális lapot. Ilyenkor pedig, 2017 júniusának hajnalán az egész csak egyetlen egy dologgal volt tele. Azzal a másik Katarral. Azzal a Katarral, ami az elmúlt napok szerencsétlen eseményei során a térség nagy részét magára haragította.

A felszínen azonban mintha ez az egész nem is létezett volna. Bele is fájdult a fejem a sok agyalásba.

Talán az ikreknek volt több esze. Ahogy erre gondoltam, rögtön magára is vonta figyelmemet a hatalmas franciaágy felől érkező nevetgélés.

No igen. Míg én a helyi sajtóra voltam kíváncsi, ők lecsaptak minden olyan lehetőségre, ami csak a csövön kifért és két húsz éves lánynak valaha is az eszébe juthat. Élvezték az életet és mindent, amit a luxusszálloda kínálhatott nekik.

Halkan horkantottam és elhúztam a számat, mielőtt ismét kipillantottam volna az ablakon.

Faramuci helyzet volt, valóban, hogy egy egyetemista csoport, számtalan lekoszlott diákszállás után, csak úgy hirtelenjében egy luxusszállodában kössön ki. Piszok nagy mázli és olyasmi, ebben tökéletesen igaza volt az ikreknek, amit meg kell ünnepelni, amíg tart. Amíg rá nem jönnek a nagyokosok, hogy valamit csúnyán félrenéztek.

Persze nem fognak rájönni – nevettem magamban. A világnak ezen a részén így működnek a dolgok. Különösen, ha az ember azért érkezik, mert érdekli az ország.

No igen, kell egy rakat engedély, végig kell járni a bürokrácia kőkemény útvesztőit egy olyan országban, ami a demokráciát, kis túlzással, csak hírből ismeri, de ha az ember bejutott… és csak úgy mellékesen elkottyintja, miért jött, minden ajtó kitárulhat.

Valahol persze meg tudtam érteni a dolgot. Elvégre mi érdekes van Katarban? Doha, a főváros, pezsgése és csillogása mellett nincs itt semmi más, csak a végtelennek tetsző sivatag. Egy Somogy megyényi félsziget végeláthatatlan homoktengerrel.

Persze ha az ember egy olyan geológus társaságában utazik, mint Dr. Schmidt, ilyen összefüggésben a „csak” jelzőt nagyon hamar elfelejtheti. Ő képes volt a homokbuckákra csorgó nyállal dörzsölni a kezét és összerántani a diákcsoportját, hogy ide jöhessen… Na meg persze engem.

A helyi vezetés pedig, mintha csak attól tartanának, nehogy meggondolja magát, elhalmozták minden földi jóval. Elvégre itt az emberek agya másképp jár, mint odaát, a nyugatinak mondott világban. Mi mindig a pénzt nézzük. A pénzen lemérhető értéket. Hány forintba, dollárba, rubelbe, euróba, sékelbe kerül valami, mennyi az értéke, mennyi ellenszolgáltatást kell adni érte. Az arab ember viszont másmilyen. Itt a presztízs a lényeg.

Hallottam már történetet arról is, hogy egy kutatócsoport egy arab országba érkezve kötelező jelleggel látogatást kellett hogy tegyen az emírnél (vagy valami hasonló méltóságnál). Ilyenkor persze illik a vendéglátót meglepni valami ajándékkal. Nem árt persze ha drága, de sokkal jobb, ha passzol is. Ha az emír örül neki és a presztízsét növeli. Így hát mivel köztudomású volt, hogy az államférfiú nagyon szeret solymászni, akartak vinni neki egy vadászsólymot. No igen, csakhogy Magyarországon ecélból nem tudtak beszerezni semmi mást, csak egy albínó madarat.

Ment is a tanakodás, hogy mi legyen, elvégre milyen dolog már egy szép díszes, szürkés jószág helyett egy fehéret adni… de hát nem volt mit tenni. Be is csomagolták szerencsétlen jószágot és feltették a repülőgépre. Közvetlen járat azonban nem volt Budapest és a szóban forgó arab ország között, úgyhogy többször is át kellett szállni menet közben. Az pedig hamar kitudódott, hogy az európai tudósok egy fehér sólymot visznek ajándékba az emírnek.

Így hát, amikor leszállt a gépük a célállomáson, a mit sem sejtő tudományfikat már hatalmas díszkíséret fogadta… Egész pontosan nem őket, hanem a sólymot, amit át is vettek és el is vittek.

Morgolódtak is a professzorok az eljárás miatt, hogy csak az ajándékért jönnek ki a reptérre turbános barátaink, de ha itt ez a módi, hát ez a módi. Hamarosan azonban meg is érkezett a meghívó az emírtől az esti fogadási vacsorára, ahol is embereinket személyre szóló asztalhelyükön az étkészlet mellett egy-egy ajándék színarany Rolex karóra fogadta.

Mint kiderült, az emír odáig volt meg vissza a fehér vadászsólyom miatt. Elvégre szép és ügyes sólyma sok mindenkinek van. Nem is egy. Fehér sólyma viszont csak neki. Kuriózum. Így hát bár pénzben lemérve lehet, hogy kevesebbet ér, de a presztízs-értéke… annyi, mint Európában egy aranyozott Rolex karóráé. Vagy még több.

Valószínűleg hasonló lehetett a helyzet velünk is. Ha már egy európai kutató az ő szerény kis országukra kíváncsi, pláne ebben a vészterhes és zaklatott időszakban, azt a tenyerükön kell hordozni. Ki tudja, talán ezért ráadásul még több jót is publikál majd a kis Öbölmenti országról.

Katarban ugyanis messze nem volt minden rendben.

Továbbra is figyeltem a kikötőben tülekedő hajókat és úgy képzeltem, ezt itt leginkább úgy hívják, hogy „kedd este”. De talán mégse ez volt a helyzet. Bár a gazdag arabok viszonylag konszolidáltan megoldották a dolgot, mégis érezhető volt az enyhe pánik szaga a levegőben.

Elvégre Katar gazdag ország kiváló kapcsolatokkal, felmérhetetlen lehetőségekkel, de… Mit ér a láncszem, ami egymáshoz kapcsol két gigantikus monolitot, ha az a két tömb fogja magát és arrébb mászik?

Abszurd a kép persze, de ha azokat a monolitokat Szaúd-Arábiának és Iránnak hívják, már egészen más a helyzet. Katar esetében pedig pontosan ez állt. A nagyobb magyar megyényi kis emirátus ugyanis a két gigász, a muzulmán világ két nagyhatalma, a Közel-Kelet két szemben álló óriása közé szorulva volt kénytelen élni életét.

Mint egy kisegér két dühös elefánt között. Mit tehet, ha a két ormányos folyamatosan egymásra fúj, ha viszont elkezdenek trappolni és tusakodni, először őt tapossák el? Mégis mit tehetne? Megpróbálja kibékíteni őket. Vagy legalábbis konszolidált keretek között tartani a szembenállást, közben pedig mindkét féltől megszerezni azt, ami neki kell.

A kis félszigetország pedig pontosan ezt tette.

Bár kívülről szemlélve a muzulmán világ meglehetősen egységesnek tűnik, valójában végletesen megosztott. A Közel-Keleten pedig ez a megosztottság pont a síita iszlámot valló Irán és szövetségesei, valamint a szunnita iszlámot preferáló Szaúd-Arábia és társai között feszül. Frontjával pont átszelve Katart.

Azt a Katart, aminek önmagában nincs semmije, csak a végtelen sivataga. Lakosait viszont, legyenek bármilyen kevesen, etetnie kell. Az importot pedig szárazföldön csak az egyetlen szomszédon, Szaúd-Arábián keresztül oldhatja meg. Tengeren pedig túlságosan macerás lenne.

Igen ám, csakhogy az import ételért valamivel fizetni is kell. Még tiszta szerencse, hogy az épp a szemem előtt a kikötőben tülekedő hajók tonnaszámra szállították a tenger alatti mezőkből felhozott földgázt. No igen, csakhogy hiába a világ három vezető földgáztermelőjének egyike, Katar mezői a Perzsa-öböl mélyén pont a másik vezető földgázkitermelő óriás, Irán tengeri határa mentén fekszenek. Márpedig szuverenitás ide vagy oda, a határ mentén csak úgy lehet hatékonyan bányászni, ha a szomszéddal is jóban vagyunk.

Meg úgy egyáltalán, két gigász között csak úgy lehet életben maradni, ha mindkettővel jóban vagyunk. Amikor azonban feszül a hurok, pattannak az idegek és mindenki egymásra fogja a fegyvert, nehéz mindenki barátjának maradni. Épp úgy, mintha valaki a holokauszt legsötétebb napjaiban egyszerre akarta volna nyíltan megélni a zsidó vallását és hűséges náci pártkatona lenni, vagy a hidegháború alatt barátkozni a Nyugattal, miközben Moszkvával is elvtárskodik. És még sorolhatnám… ha nem fájdulna bele teljesen a fejem.

- Ugyan már, B! Lazíts egy kicsit! – rántott vissza a valóságba a vidáman csilingelő hang.

Felvont szemöldökkel pillantottam a méretes ágy felé, ahol a szinte csak fehérneműre vetkőzött ikrek tobzódtak a lehetőség nyújtotta élvezetekben.

- Gyere, kóstold meg! – nyújtotta felém az egyikük az épp szedelőzködő szobapincér által felhozott gyümölcsöket. – Nagyon finom – fűzte még hozzá kacsintva.

Csak figyeltem, ahogy Helga… vagy talán Heidi? Külön kunszt volt őket megkülönböztetni, már ha valaki képes rá egyáltalán. Szóval ahogy mohón tömte a szájába, miközben egy keveset felém nyújtott.

- Miért is ne? – vontam vállat és oda léptem az ágyhoz.

Aggódjon a világpolitikán inkább más! Ha valaki két gigász küzdelmében akar köztük lavírozni, még ha nem is jószántából, fájjon neki a feje, ha végül rajta csattan az ostor!

- Mmm! Ez tényleg finom – nyeltem le az érett gyümölcsöket.

- Ugye? – mosolygott rám Helga… vagy Heidi, miközben a „két H” másik tagja felé pillantott. – Helga viszont, úgy nézem, más ínyencségre vágyik.

Á! Szóval ő Heidi – gondoltam. – Ezt megjegyzem – firkantottam le egy jegyzetet magamban, bár biztos voltam benne, hogy elég lesz csak egyszer itt-a-piros-hol-a-piros-módjára helyet cserélniük és már nem fogok találni rajtuk semmi támpontot.

Közben azonban tekintetem külön agyi parancs nélkül is a másik lány felé fordult.

- Hé! – kapta felénk sértett tekintetét Helga, egy pillanatra elszakítva azt a pincérnőtől, aki távozás közben zavartan pislogott néha szeme sarkából az ágyon heverésző lányokra.

- Most mi a gond? Úgy látom, te is tetszel neki – kacagott Heidi, testvérét cukkolva.

Elisha Herbert alias Helga... vagy Heidi? ;)

- Vagy az is lehet, hogy csak zavarban van. Errefelé nem szokás ennyire… alulöltözötten mutatkozni – pillantottam végig fehérneműnél alig többel takart testükön.

- Miért, nem tetszik? – illegették magukat.

Egy pillanatra kiszáradt a szám. Nem akartam mondani, hogy „De, persze”, bár nagyon nehezemre esett visszafognom magam. Az igazat megvallva, a legkevésbé se lettem volna meglepve, ha a pincérlány tényleg ezeket a karcsú testeken, lágyan ívelt vonalakon, fényes bőrön és csillogó mosolyon legelteti a tekintetét.

- Talán vissza kellene hívnotok a szobapincért – mondtam inkább. – Szerintem örülne egy kis borravalónak tőletek – mértem végig őket látványosan tekintetemmel, majd csintalanul elmosolyodtam.

Válaszul a két lány csak felnevetett.

- Nem, nem! – kacagott Helga… vagy Heidi? A francba is! Máris elvesztettem a fonalat. Pedig még csak nem is változtattak helyet egy centivel sem mióta a mentális jegyzetemet tettem. – Nekünk egészen más tervünk van, hogy kit ajándékozunk meg azzal a borravalóval.

Épp csak magamhoz tértem volna gondolataimból, amikor már meg is ragadták a kezem, hogy maguk mellé rántsanak az ágyba.

Dr. Scmidt még úgyis a bürokrácia útvesztőiben hánykolódott, felkészítve mindent a holnapi kezdéshez.

Miért ne használhatnánk ki mi addig a lehetőséget másfajta… hánykolódáshoz? – gondoltam, miközben a két karcsú test hozzám simult és már éreztem is, ahogy az egyik forró ajakpár a nyakamra tapad, míg a másik megtalálja a számat.

Üvegezés a homokviharban

Üssük el az időt kreatívan és élvezettelien a rossz időben is!

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

A műanyag flakon hevesen pörgött saját tengelye körül. Eleinte csak egy elmosódott, áttetsző folt volt az ágyon kifeszített lepedőn, majd, ahogy a hat szempár árgus tekintetétől kísérve elkezdett lelassulni, apránként kirajzolódtak a körvonalai is.

Feszült volt a csend, azonban ez inkább jóleső feszültség volt, ami ránk telepedett. Mindenki izgatottan várta a kifejletet. Vajon hogy fog megállapodni a flakon? Kire mutat majd a szája? Mindenki erre volt kíváncsi. Különösen Giselle, akinek szikrázó kék szemei úgy szegeződtek a forgó alkalmatosságra, mintha csak fizikai fájdalmat okozott volna neki elszakítani tőle a tekintetét. Mintha azzal, hogy megpörgette, lénye egy részét is átadta volna a flakonnak, amit egy pillanatra sem veszíthetett így szem elől. Viszont, ha úgy vesszük, ténylegesen ezen azon múlt szőke barátnőnk sorsa, milyen szögben állapodik meg a megforgatott italtároló.

Eltúlzottan pátoszos megállapítás volt, persze, nevettem fel magamban. Elvégre egy egyszerű üvegezésen aztán az ég egy adta világon semmi sem múlik az életben. Ennek ellenére azonban én is hallgattam és meredten figyeltem az egyre csak lassuló flakont. Hiszen hiába volt színtiszta móka az egész, nem volt teljesen elhanyagolható az eredmény sem. Elvégre, ki ne vágyna arra, hogy ez a szőke istennő megcsókolja?

Mind a hét leányzó, aki mellettem körbeülte a pörgő üveghelyettesítőt az összetolt ágyakon, szinte már némán szuggerálta a rendre mindannyiunkon végigsöprő kupakot. Senki még csak egy hangosabb szusszanást sem hallatott. Mintha csak egyedül ültem volna a szobában. A többiek jelenlétének a legapróbb neszét se lehetett hallani, csak a szél süvítését odakinn.

A flakon egyre csak lassult és lassult. Egyre több időbe telt, amíg egyik emberről a másikig lendült. A perdülete egyre csak fogyott, mi pedig lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy végül kin fog megállapodni. Minden egyes körnél, amikor elhagyta a forgató Giselle-t, mindenki sorban tekintett végig az egymás mellett ülőkön, várva, hátha hozzá érve lassul majd le a kiálló nyak. Inge… Heidi… Helga… én… Maria… majd ismét Giselle, egy leheletnyivel kevesebb idő múlva, mint az előbb, újból Inge, aztán egy szívdobbanásnyival hosszabbra nyúló várakozás után megint Heidi, hogy aztán ismételten Helga következzen, végül Maria, és…

Az üveg egyre csak lassult, míg végül teljesen meg nem állapodott… pontosan a Giselle mellett csillogó szemű Ingén.

Hatalmas üdvrivallgás hasított a levegőbe, a fiúsan rövidre vágott hajú diáklány pedig már fordult is szőke barátnőjéhez, aki az arcára simította a kezeit és lágyan megcsókolta.

A többiek vidáman ujjongtak és füttyentgettek, miközben figyelték, ahogy a két leányzó érzéki nyelvcsatát vív. Valaki még vissza is számolt, kikényszerítve a kötelező tíz másodperces kontaktus betartását. Nem mintha erre szükség lett volna.

Aztán, már bőven a tíz szekundum lejárta után, a két száj lassan elvált egymástól. Inge elégedetten megnyalta ajkait és széles mosoly terült szét arcán, miközben a flakonért nyúlt, hogy ezúttal ő pörgesse meg.

Ismét csend telepedett ránk. Néma, átható, feszült, de mégis kellemes csend, amit csak a szél süvöltése tört meg odakintről.

Elszakítottam a szemem a flakontól és kinyújtottam a nyakam, hogy kitekintsek az ablakon. Nem mintha remény lett volna rá, hogy a helyzet egy jottányit is javuljon. Mintha csomagolópapírt ragasztottak volna az üveg túloldalára, odakinn változatlanul csak a sárgásszürkés homályt lehetett látni, épp úgy, mint az elmúlt két napban.

Már két napja. Két napja tartott ez az ítéletidő. Ennyi ideje kellett volna elhagynunk a várost, és az országot. Az időjárás azonban nagy úr.

Persze, a sivatagot jöttünk tanulmányozni Kínába, a végtelen homoktengert, a dűnesorokat, a hevesen fújó szélben vándorló buckákat… de ez azért mégiscsak túlzás volt. Két teljes hetet töltöttünk a nyugat-kínai pusztaságokban, hogy aztán végül, mintákkal és adatsorokkal teletömött csomagjainkkal, repülőre szálljunk és visszatérjünk Pekingbe, ahonnan indult tovább a nemzetközi járat Európába. Mindenki nagy örömére. A kis belföldi járaton elterpeszkedve kis diákcsoportunk minden tagja arra panaszkodott, hogy épp ideje elhagyni ezt a vidéket, mivel az utolsó néhány napban már minden igyekezet ellenére is több homokot nyaltak, mint puncit. Pedig ők aztán próbálkoztak…

Schmidt professzor igyekezett diszkréten megjátszani, hogy nem hall semmit, az arcára kiülő apró mosoly azonban elárulta. De a lányokat ez sem izgatta. Nem számított már más, csak az, hogy hamarosan Pekingbe érünk, aztán indulhatunk is tovább haza… Legalábbis ez volt a terv. A sivatag azonban nem eresztett minket.

Alig hogy leszálltunk a fővárosban és elfoglaltuk az egy éjszakára bérelt diákszállásunkat, ahonnan reggel már indulnunk is kellett volna vissza a reptérre, a nemzetközi járathoz, lecsapott a homokvihar.

Újból felcsendülő ujjongás rántott vissza a valóságba. Ahogy ismételten odakaptam a tekintetem, már csak azt láttam, ahogy Inge és a flakon szája előtt törökülésben ücsörgő Maria szélesen egymásra vigyorognak, mielőtt a rövidre vágott hajú lány négykézlábra emelkedett, hogy áthidalja a közte és spanyol származású társnője közötti távolságot, ajkait az övéire tapasztva.

Töretlen hujjogás kísérte a látottakat… nem is véletlenül. Be kell vallanom, hogy a látványtól nekem is rekordsebességgel kezdett bizseregni a lábaim köze. Maria arcán pedig mintha még némi csalódottság is tükröződött volna, amikor a csók véget ért.

Ennek még lesz folytatása – ezt olvastam ki a barna leányzó szemeiből, miközben ő fészkelődött egy kicsit és megforgatta a flakont.

Gondolataim ismét a szobára telepedő csendet megtörő szélsüvítés felé fordultak. Annyira örültünk, hogy megszabadulunk a sivatagtól, a sivatag viszont, úgy tűnt, nem akart elereszteni bennünket. Mintha csak sárgásbarna ujjaival utánunk nyúlt volna, fél Kínán keresztül, hogy utolérjen és visszafogja a gépünket Pekingben.

Persze ez nonszensz volt. Megnyugtattak minket, hogy a Belső-Mongólia sivatagaihoz relatíve közel fekvő fővárosban megszokottak a homokviharok ilyenkor, a tavaszi hónapokban, azonban mégis…

Megint a hangos éljenzés szakította félbe a gondolataimat, aminek nyomán tekintetem Mariára rebbent, aki a vele szemben ülő leányzót méregette.

- Helga… - mondta bizonytalanul.

- Nem. Heidi – kacagott fel a két egymás mellett ülő lány egyszerre.

No persze. Az ikreket még így, egymás mellett is szinte lehetetlen volt megkülönböztetni. A két bajor lány olyan volt, mint két tojás. Két gyönyörű, hosszú fekete hajú, karcsú, napbarnított tojás, de mégiscsak két tojás. Volt közöttük különbség, persze, amit a figyelmes szemlélő hamar észrevehetett… azt azonban a fenének sem tudta senki sem megjegyezni, hogy tulajdonképpen melyikük is az, aki ránézésre egy leheletnyivel magasabbnak és vékonyabbnak hat, melyiküknek tűnik kicsit kerekdedebbnek az arca, és így tovább. Valahányszor azt hittük, hogy már megjegyeztük, a következő alkalommal megint belebuktunk. A két H, ahogy becézték őket, H&H, Helga és Heidi, viszont történetesen nagyon jót is mulatott ezen.

De nem hagyták túl sokáig hoppon a kissé megilletődött Mariát. Heidi pár pillanatnyi kacagás után megragadta barátnője gallérját, hogy mohó csókjába vonja őt.

Az ikrek, amilyen pajkosak, és néha kislányosak voltak, olyan vehemenciával tudták magukat az élvezetekbe belevetni. Most is, bár de jure Maria volt a kezdeményező fél, Heidi szinte ott helyben falta fel őt, a többiek kurjongatásaitól kísérve.

Még fél perc után is alig akarta abbahagyni a csókot, hogy aztán mégis visszahúzódjon, a kipirult arcú Mariára kacsintson és megpörgesse a flakont.

Az én fejemben ismét visszatértek azok a szavak, amiket a helyiek a mostani időjárásra mondtak. Megesik. Minden évben ez van. Az északnyugatira forduló szél ide hordja a homokot Belső-Mongóliából, egy rövid időre óriási felhőbe burkolva a több milliós Pekinget. Azt javasolták, amíg tart, maradjunk a szállásunkon. Nem egészséges a szálló porba kimenni. A repülőjáratokat pedig úgyis törölték, mivel a gépek turbináját taccsra vágja a beléjük kerülő sok por.

Egy-két nap és minden helyre áll – ígérték. Azonban a vihar már második napja nem enyhült egy fikarcnyit sem. Csak tombolt és tombolt, töretlen erővel. Mintha csak az egész Góbi-sivatagot át akarná költöztetni ide, Kelet-Kínába.

Hamarosan már a helyiek is beismerték, hogy ez már nem szokványos, de sajnos egyre többször előfordul. Elvégre Kína a Föld legnépesebb országa. Több mint kétmilliárd ember. Ezt a nagy tömeget pedig etetni is kell, tüzelőt biztosítani nekik és így tovább… Ezért hát évszázadok óta irtják már az erdőket és túrják fel a talajt mindenhol az országban, aminek azonban az a következménye, hogy elég egy nagyobb széllökés, hogy mindent útnak indítson.

A megnövekedett portömeg pedig a röpke vihar helyett most napokon keresztül teregette be Pekinget.

A következő ujjongáshullám érezhetően erőteljesebb volt, mint a korábbiak. Nekem pedig beletellett néhány pillanatba, amíg felfedeztem az okát.

Tekintetem pár másodpercig értetlenül rebbent egyik diáklányról a másikra, míg végül meg nem állapodott az egymásra mosolygó Heidin és Helgán.

Az egyik ikernek sikerült kipörgetnie a másikat.

Az izgalom a tetőfokára hágott, a két lány azonban nem jött zavarba. Valami rögtönzött, rituális táncfélébe kezdtek, mint a régi korok dámái, ahogy üdvözlik egymást. Leginkább viszont csak minket húztak. Pontosan tudták ők is, milyen hatást gyakorolnak ők, mint ikrek, másokra. Bár a mai világban már megszokottak voltak az egypetéjű testvérpárok, akiknek létét a régi korokban boszorkányságnak, vagy valami isteni jelnek, ómennek hitték, ma viszont már könnyedén szembe jöhetnek bármikor az utcán. Mégis volt valami egzotikum az egymásra megszólalásig (vagy még azután is) hasonlító leányzókban. Az pedig plusz érzéki faktor volt, ha a két tojás nekiállt csókolózni egymással.

Persze annak is volt némi pikantériája, hogy testvérekről beszélünk, de a két H ebből a legkevésbé sem csinált problémát. Elvégre ismerték egymást kívülről-belülről. Mintha nem is két ember lennének két testben… Nos, pontosabban két ember két testben, de nem egy test, egy ember, másik test, másik ember, hanem… valahogy keveredve. Az, hogy egymáshoz nyomták a szájukat és mozgatták egy ideig, miközben kardoztak a nyelvükkel, nekik semmi extrát nem jelentett. Nekünk többieknek viszont…

Giselle, Maria és Inge úgy hujjogtak, mint akiknek teljesen elment az eszük. Mintha valami perverz démon szállta volna meg őket. De az ikrek, úgy tűnt, élvezték a figyelmet.

A hosszúra nyúlt műsor végül mégis úgy ért véget, mintha csak egy röpke pillanatig tartott volna, csalódott sóhajokat csalva elő a többiekből. Helga és Heidi azonban nem engedtek, csak vigyorogtak, miközben az előbbi a flakonért nyúlt, hogy megforgassa.

Ha már napokra itt ragadtunk, a kínai fővárosban, ki tudja meddig, hála az irgalmatlan mennyiségű erdőírtás által felduzzasztott homokviharnak, amihez még a környező gigantikus ipartelepek füstje is hozzáadódott, valahogy el kellett töltenünk az időt. Ha pedig már ki kell találni valamit, miért ne élvezhetnénk is?

A flakon lassulni kezdett és végül, mintha ő is izgalomba jött volna az előbb látottaktól, ismét Heidin állapodott meg.

- Na nem! – kacagtak fel az ikrek ismét egyszerre, a többiek meglepett és valahol mélyen kissé reménykedő felhördülését hallva. – Egyszer elég volt a műsor… A többit majd magunk között lerendezzük.

Helga a másik három leányzóra kacsintott, nyilvánvalóan szánt szándékkal húzva a fantáziájukat, miközben újra megpörgette a flakont. Sikertelen eredmény után újabb próbálkozás.

Gondolataim ismét elkalandoztak és a helyzet abszurditásán agyaltam. Kína az élre tör. Mindenben. A népességben, a gazdaságban, a politikában… de a környezetrombolásban és az ebből fakadó éghajlatváltozásban is. A végén még oda jutunk, hogy Pekinget teljesen elnyeli a sivatag…

Egy pillanatig nem is értettem a feltörő ujjongást és a rám szegeződő kíváncsi tekinteteket. Értetlenül tekintettem egyik barátnőmről a másikra, míg végül pillantásom meg nem találta középen a rám szegeződő szájú flakont.

- Mi az, B? Nem elég izgalmas a műsor? – nevetett Inge.

- Nem az… - tiltakoztam. – Csak… elgondolkodtam…

- Miről? – kacagott Giselle. – A játék nem elég izgalmas?

- Nos… hát…

- Ne aggódjatok! – vágta közbe Helga. – Majd én azzá teszem neki.

Azzal, mintha csak egy rugó lökné előre, rám vetette magát. A hirtelen jött lendülettől gyakorlatilag ellen sem tudtam állni, ahogy felborított és kiterített az ágyon.

Csak tehetetlenül néztem a fölém hajoló karcsú testet, a lágy ívű arcot és a széles mosolyt, miközben a fekete hajkorona sátorként borult ránk. Ránk és a közeledő ajkakra, melyek mohón a számra tapadtak, tűzijátékszerűen átható bizsergéssel és mámoráradattal terítve be az agyamat.
Nem bírtam ki, hogy ne emeljem fel a kezeimet, markoljam meg merészen Helga fenekét és magamhoz vonva szenvedélyesen visszacsókoljam őt.

*****************************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy homokviharban egy szállodai szobában rekedt itt!

Tambora

Az év, amikor nem volt nyár

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

Kezem egy villámsebes mozdulatával gondosan horizontális állapotba lapogattam egy igencsak elszemtelenedő szúnyogot a tarkómon. Karlendítésemet azonban azonnal frusztrált nyögés is követte, ahogy a természet modern hidraként zúdította rám a parányi vérszívókat, az örök testnedvszopogató-mezőkre űzött társuk helyére rögtön három másikat is küldve.

Ilyenkor tudtam megérteni azokat, akik utálják a dzsungelt. Persze, én se rajongok az ilyesmiért. Elvégre igazi mazochistának kell lennie ahhoz az embernek, hogy felhőtlenül jól érezze magát egy olyan helyen, ahol a hőmérséklet sose csökken huszonöt fok alá, de többnyire inkább ennél jóval magasabb, a levegő páratartalma olyan magas, hogy szinte már facsarni lehet, bőrünk felszínén pedig már a legkisebb megerőltetésre is vastag izzadtságréteg jelenik meg… Mindemellett pedig arról ne is beszéljünk, hogy errefelé egy négyzetkilométerre nagyobb szúnyognépesség jut, mint amennyi ember él a Földön. Na és az is csak egy elmebetegnek jelenthet vonzó döntési helyzetet, hogy az ilyen éghajlatra utazva rövidnadrágot húzzon (ami elsőre a logikus döntés lenne), megkockáztatva, hogy a sűrű őserdő bozótja miszlikre aprítja lábszárait, amikbe még a röpködő vérszívók, vagy esetleg itt honos pókfajok is belemélyeszthetik a szájszervüket, vagy hosszú alsóruhát húz, ami mindezektől megvéd, ugyanakkor csak ritkán olyan vékony, hogy hasznos is legyen és ne dobjon rá még egy lapáttal a hőgutára.

Én ugyanakkor egy pillanatig sem panaszkodtam. Na nem mintha nem lett volna rá okom a fentebbiekből kifolyólag, ugyanakkor engem bőven kárpótolt az a sok minden izgalmas dolog, amit errefelé láthattunk.

Ráadásul pedig azt is tudtam, merre tartunk éppen.

Ugyanakkor el tudtam képzelni, hogy ha a mellettem caplató lányok fejébe tudnék látni, nem látnék sokkal többet, mint forrón izzó dühöt, amiért itt kell botorkálniuk, hosszúnadrágban, hasonló okokból hosszú ujjú pólóban, málhás szamarakként megpakolva, mélyen az indonéz dzsungelben. De legalább egyvalaki úgy tűnt, jól szórakozik.

Schmidt professzornak kész felüdülésnek tűnt ez a túra. Legalábbis ahogy én láttam rajta. A sok pozitívum mellett egyáltalán nem lehet könnyű neki megszervezni egy ilyen, a világ másik végére vezető terepgyakorlatot, még akkor is, ha az anyagiakban dúskáló egyetemének a pénz nem is jelent akadályt. Ráadásként a munka bizonyos szempontból csak akkor kezdődik el egyáltalán, amikor útnak indul a csapatával. Eközben ugyanakkor egyfajta szabadnapnak tűnhet fel a számára, ha valamikor csak úgy, ingyen és bérmentve rá tudja testálni a vezetés feladatát egy olyan, a csapatához verődött valakihez, mint amilyen jelenleg én is lennék.

Alapvetően azért használtam ki a lehetőséget, hogy csatlakozhatok az egyetemista sereglethez, mert így sokkal könnyebben utazhatok erre-arra a világban, sokkal olcsóbban, és ráadásul még több információt is nyújthat a szakemberek közelsége. És még az se volt mellékes extra, hogy a csapat minden tagja, az egyszem Schmidtet leszámítva, aki viszont, fiatalos külső ide vagy oda, túl öreg volt már az ízlésemnek, csinos és örökké mosolygós német bombázókból állt. No persze egy igen nagy részük csak állampolgárságát tekintve volt német, de ez inkább csak javította a felhozatalt. Ráadásképpen még a vezetőnk is egy a tini korból alig csak kinőtt helyi leányzó volt.

Nem először vettem részt ilyen kiránduláson ezzel az illusztris kompániával, úgyhogy nem tűnt utolsó szempontnak, hogy ha elfogadom a professzor úr ajánlatát, és egy olyan helyről, amit én is legalább annyira behatóan ismerek, mint ő, átvállalom az előadás lebonyolítását, nem is csak a lopott pillantások céltáblájává válok, de könnyedén bekerülhetek az érdeklődő tekintetek kereszttüzébe.

Ezt a lehetőséget azonban talán ott baltáztam el, amikor úgy döntöttem, a meglepetésre alapozom az egész kirándulást és nem árulok el semmi konkrétumot előre a csapatnak. Kivéve persze Dr. Schmidtet, akinek nem is kellett, lévén ő legalább annyira tisztában volt a részletekkel, mint én.

A végeredmény viszont így az lett, hogy egy csapat elégedetlen fiatalat kellett kísérnem felfelé egy nem épp lankás hegyoldalon, az izzasztó őserdő kellős közepén, úgy, hogy még a cél sem lebeghetett a szemük előtt, hiszen arról semmit se tudtak.

Ennek eredményeképp nem is lehetett meglepő, hogy a fürkész, flörtölve mosolygó tekintetek ezúttal egyáltalán nem találtak meg engem. Néha lopva Inge felé pillantottam, aki azonban ezúttal, tőle szokatlan módon, mintha tudomást sem vett volna rólam. Emlékeimben még tisztán ott derengett a kép, ahogy szorosan hozzám bújt, amikor egy nem túl vastag falú, recsegő konténerházban kucorogtunk az ágynak csúfolt alkalmatosságban, Észak-Szibériában. Most azonban mintha jelenlétem teljesen hidegen hagyta őt. Tekintete többnyire csak a bakancsa orrára szegeződött, igyekezve időben észrevenni a mocsaras talajban megbúvó túrazsáknyi sziklákat, melyekben nem egy társnője megbotlott már. Amikor azonban mégis felpillantott a tágabb külvilágra, tekintete végül valahogy mindig a vezetőnket találta meg helyettem. Bár egyiken se tudtam igazán csodálkozni.

A szituációról elsőre rögtön a kulturális antropológia egyik atyjának, Bronislaw Malinowskinak a néha rasszizmustól sem mentes megnyilvánulásai jutottak eszembe. A jó öreg lengyel férfiú (aki persze akkor még egyáltalán nem volt öreg) az első világháború éveiben Új-Guinea szigetein lógatta a lábát és tanulmányozta a helyi népek szokásait. Közben persze nem egy helyi lánykát a szeretőjévé is tett. Naplója, mely a szakma képviselőinek máig érdekes olvasmány, hemzseg az olyan elfogódott megnyilvánulásoktól, amikor egy-egy csinos lányt „szemrevaló állatkának” és ehhez hasonlóknak nevez.

Ugyanez a kép villant eszembe, ahogy, nem épp etikus módon, előtörtek belőlem a sztereotípiák, és mindezeket kivetítettem a magas, karcsú, atletikus, a germán ideáltól csak szőke helyett fekete hajában és kék helyett barna szemében eltérő Ingére és figyelme tárgyára, az alig több mint százötven centis, stramm testfelépítésű, hosszú fekete hajú, egyedi árnyalatúan barnás bőrű, tejfelesszájú helyi lánykára.

De persze a figyelem puszta tényét a legkevésbé sem tudtam értetlenkedve fogadni. Elvégre az én tekintetem is elsőre megakadt a kemény munkához és kemény terephez szokott testfelépítésű, de így is kifogástalan alakú, lágyan ívelt arcú, örökké értelmesen figyelő tekintetű kamaszlányon, aki mindig csak mosolyogva figyelte az erdei túrára gondosan beöltöző és magukat felpakoló európaiakat, míg ő rövid nadrágban és atlétatrikóban indult neki a dzsungelnek. De hát ő egész eddigi életét itt élte le. Hozzá volt szokva a viszonyokhoz.

Mindezeket figyelembe véve pedig sokszor én se tudtam megállni, hogy tekintetem ne a nehéz terepen mozogva néha kifejezetten csábosan ringó csípőjére, formás fenekére és izmos hátára tévedjen. Mitagadás, én sem utasítottam volna vissza, ha valamelyik éjszaka bemászik hozzám a sátramba. Az egyedüli üröm az örömben csak az volt, hogy azok a fürkész tekintetek, amelyeket eddig többnyire igyekeztem figyelmen kívül hagyni, az egyetemista lánykák részéről, most mind vezetőnkre szegeződtek. Azt a figyelmet tekintetbe véve, amit eddig felém fordítottak, még azt is el tudtam képzelni, hogy az elmúlt napokban, mióta itt vagyunk, az indonéz lánykát adják kézről-kézre, múlatva a melegben alvás nélkül töltött éjszakákat és a zuhogó eső miatt tétlenségre kárhoztatott nappali órákat.

- Messze vagyunk még? – rántott ki merengésemből egy elégedetlenül nyafogó hang.

Oldalra fordítottam tekintetem, hogy a mellettem baktató Kristinre nézzek. A kínai származású lány, akinek szájából még most, nem éppen rövidnek mondható ismeretségünk után is furcsán hangzottak a német szavak, égimeszelő germán társnőihez képest rövidebb lábaival csak nehezen fújtatva tartotta a lépést.

- Nem… - pillantottam egy pillanatra bizonytalanul vezetőnk felé, aki bátorítóan rám mosolygott. Legalább az ő szemében felfedeztem az érdeklődő, flörtölő csillogást. Szerettem úgy gondolni rá, hogy az ilyesmi csak úgy megtörténik velem, de sokszor inkább ellenemre, mint örömömre. Az ilyen pillanatokban viszont azt éreztem, amikor épp nélkülöznöm kell őket, nagyon hiányoznak.

Az indonéz lány alig észrevehető fejmozdulatán felbuzdulva most már magabiztosabban fordultam ismét Kristinhez.

- Már csak pár perc. Ott, azon a magas fasoron túl már oda is érünk.

- Biztos ez? – zengett keresztül a vidéken egy hang. Felemeltem tekintetem és Giselle-re pillantottam, aki hosszú lábain már előre sietett és most az említett fák egyikének törzsén felkapaszkodva, pár méter magasról fürkészte a vidéket.

Nem válaszoltam semmit, csak mosolyogva törtem én is előre, társam kíséretében. A meglepetés egyelőre működött.

- Mit gondolsz, mit látunk? – tettem fel a kérdést, amikor már mindannyian kiértünk a sűrű növényzetből, a lányok pedig, Schmidt professzor és az én vidáman mosolygó tekintetünktől kísérve körbetekintettek a tájon.

- Egy nagy völgyet – jegyezte meg végül bizonytalanul Kristin, letekintve az előttünk meredeken a mélybe szakadó hegyoldalon, mely csak több tucat méter mélyeségben kezdett el lankásodni.

- Mi ebben a különleges – horkantott Giselle, nagyrészt talán a túra megerőltetésétől, de kihallottam belőle a méltatlankodást is. – Egy hatalmas mélyedés a földben. Jó nagy, elismerem, de találni ilyet sok helyen másutt is. Miért kellett ezért Indonéziáig eljönni?

Most már szélesen elmosolyodtam. Tovatűnt minden ellenérzésem a nehéz gyaloglás és a lányok figyelmének hiánya miatt és előbújt a mélyen bennem szunnyadó tanár.

- Akkor talán indítsuk egy kicsit távolabbról! – mondtam, megvárva, amíg végül minden tekintet feladja az értetlenkedő fürkészést és rám szegeződik. – Szerintetek hányszor volt nyár az elmúlt kétszázötven évben.

Az érdeklődő pillantások hamar megrökönyödésbe fordultak.

- Hogy hányszor volt nyár? – ismételte meg lassan a kérdést Inge, mintha azt kóstolgatná, nem-e értett félre valamit. Azonban valószínűleg nem figyelt fel arra, milyen jól mulat Schmidt professzor a háttérben, mielőtt rávágta volna az egyértelműnek tetsző választ. – Hát kétszázötvenszer. Kétszázötven év alatt kétszázötvenszer.

Mosolyom még szélesebb lett, ahogy szétáradt bennem az elégedettség. Bevált a trükköm.

- És mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy igazából csak kétszáznegyvenkilencszer?

A rám fókuszáló tekintetek felett most már megjelentek az összevont szemöldökök is.

- Kétszáznegyvenkilencszer…? Az elmúlt kétszázötven évben…? – fontolgatta Giselle és láttam, ahogy többen az ujjaikat is igénybe véve számolni kezdenek.

- Fölösleges az erőlködés – somolyogtam. – A probléma nem matematikai. Kétszázötven naptári évől beszélek. Logikusan pontosan ugyanannyi nyárnak is kellett volna lennie, persze. Évente egynek – kezdtem a magyarázatot. – Azonban a képletbe egy kis hiba csúszott. Ugyanis volt egy év, amikor érdeklődés hiányában elmaradt a nyár.

- Érdeklődés hiányában? – csodálkoztak a lányok.

- Jó, ez persze csak vicc – emeltem fel megadóan a kezeimet. – Viszont a lényeg tényleg megtörtént. 1816-ban, amikor Európa épp csak kilábalt a napóleoni háborúkból, és az emberek már azt várták, mikor ér véget a kemény tél, hogy végre elkezdhessenek aratni, csalódniuk kellett. 1815-16 tele után ugyanis az idő különösebben nem fordult melegebbre. Március-áprilisban még mindig alacsony volt a hőmérséklet, májustól egészen augusztusig hatalmas esőzésekkel kísérve. Az Egyesült Államok egyes vidékein júliusban még havazott is és volt olyan hely, ahol elfagyott a nyári termés. Közép-Európában komplett régiókban tett mindent járhatatlanná a folyamatosan szakadó eső következtében mindent elborító sár. És ez így folytatódott egészen addig, amíg be nem köszöntött a következő tél, az 1816-17-es. Nyár pedig nyista, egészen 1817-ig.

Elégedetten figyeltem az elkerekedő szemeket, ahogy a diákok hol rám néztek, hol egymásra, probálva kideríteni, viccelek-e.

- Hé! Erről én már mintha hallottam volna – szólalt meg hirtelen az egyik szemüveges, szobatudós küllemű elsőéves lány. – Akkor írta Mary Shelley a Frankeinsteint, nem?

- Valóban – bólintottam. – A csapnivaló időjárás miatt egy csapat angol arisztokrata, köztük Lord Byron és a Shelley házaspár elvonultak egy vidéki kastélyba, és borongós hangulatukban azon kezdtek el versengeni, ki tudja a legnyomasztóbb és legrémisztőbb történetet kitalálni. Ennek eredményeként vetette papírra a romantikus költő, Percey Shelley felesége, Mary, első művét, a Dr. Frankeinsteint.

Hallgatóságom kezdte lassan felfogni, hogy teljesen komolyan beszélek és kényelmetlenül toporogni kezdtek a sűrű növényzet között.

- Na de mi okozta ezt? – tette fel a kérdést végül Giselle. – Miért maradt el akkor a nyár…? És ennek mi köze ehhez a helyhez?

- Nagyon jó kérdés – szólt közbe, először a túra során, Dr. Schmidt. – Szerintetek mi okozhat ilyesmit? Mi gátolhatja meg a nyári felmelegedést?

- Esetleg… - gondolkodott el a szemüveges elsőéves lány – ha valami megakadályozza, hogy a napsugarak elérjék a felszínt.

- Kitűnő – bólintottam. – És ezt mi válthatja ki?

Hosszú csend következett, ahogy a lányok bőszen kutattak emlékeik között.

- Esetleg… - kezdte bizonytalanul Kristin – valami üvegházhatás-keltő anyag, ami feldűsul a légkörben. Tavaly is, amikor a családomnál voltam látogatóban Pekingben, akkora volt a szmog, hogy egész nap mintha legfeljebb hajnal lett volna.

- Nagyon jó megállapítás – mutattam rá. – Azonban Kínában a szmogot a gyorsan növekvő ipari termelés okozza. A tizenkilencedik század elején viszont, bár a kortársakban felmerült ilyesmi, messze nem volt akkora ipari termelés Európában, és nem volt annyi gyár, hogy ilyen füstöt eregessen ki. Ahhoz az nem elég, hogy elhomályosítsa a Napot… De akkor honnan származhatott még ilyesmi anyag?

- Esetleg… - szólalt meg ismét, újabb hosszabb hallgatás után Inge – porból?

- Hülye vagy? – horkantott fel Giselle. – Hogy kerülhetett volna annyi por a légkörbe, hogy…?

Hirtelen elhallgatott és a többiekkel együtt az ő szemei is elkerekedtek, miközben tagjai megfeszültek és sebtében kutakodva körbepillantott. Hosszú ideig csak nézték az előttünk elterülő tájat. A hatalmas mélyedést, melynek fenekén egy tó csillogott, a távolban pedig a közvetlen előttünk lévőhöz hasonlóan meredek, legömbölyített hegyoldalakat, amik félkörben töltötték be a horizontot.

- Ez… akadt el Giselle szava. – Ez egy kráter… Egy vulkán krátere.

- Pontosan – válaszoltam elégedetten, hogy végre megértették, miről is van szó.

- De hát ez hatalmas – csodálkozott Inge, rámutatva, miért is nem esett le nekik eddig, mit is látnak. – Ebből rengeteg por és hamu kirobbanhatott, ami…

- Ami képes akár több évre is elhomályosítani a Napot, ha szétterül a légkörben – erősítettem meg. – És pontosan ez történt akkor is, amikor ez a tűzhányó 1815-ben kitört. A következő év elejére pedig a belőle kilökődő anyag szétáradt az egész északi félgömb felett és csak 1817-re kezdett el annyira leülepedni, hogy ne okozzon őszies-télies időjárást még Európában és Észak-Amerikában is.

- De hát ehhez egy hatalmas kitörés kellett – hüledezett Kristin.

- Úgy van. Azt tudja valaki, hogy mérjük a vulkánkitörések erősségét? – pillantottam körbe.

- A vulkánkitörési index-szel – válaszolta Giselle. – Vagy röviden VEI-indexszel.

- Pontosan – bólintottam. – Ez egy nyolc fokozatú skála, amibe aszerint sorolják be a vulkánkitöréseket, hogy azok mennyi kőzetanyagot löknek a légkörbe. Nullás és egyes erősségű kitörések átlagosan naponta történnek a világban. Ilyenkor a tűzhányóból egy kilométernél nem magasabb kitörési oszlop emelkedik a levegőbe és legfeljebb bő tízezer köbméter anyag lökődik ki. Ez elsőre soknak tűnik, de a hatásai elenyészően. A hawaii-i Mauna Kea és pár olasz vulkán elég gyakran produkál ilyet és a politikusok kisebb fejfájásain túl nem okoznak sokkal nagyobb gondot.

- Na de ez… - pillantott az előttünk tátongó gigantikus kráterre Giselle.

- Igen, a Tambora, itt előttünk, már egy egészen más eset. Az ő 1815-ös kitörése már a hetedik fokozatba tartozik. Az a robbanás több mint huszonöt kilométer magas kitörési oszlopot produkált és több mint száz köbkilométernyi anyagot juttatott a légkörbe.

- Te jó ég! – hüledeztek a lányok.

- Mindeközben pedig a Tambora hegy ezerötszáz métert veszített a magasságából, és a helyén itt maradt ez a hat kilométer átmérőjű kráter.

- Ez hihetetlen… - hebegte Inge, ahogy tekintete a hatalmas kráterre szegeződött.

- Valóban az – bólintott Schmidt professzor. – Pláne ha más vulkánkitörésekhez mérjük. Hallottatok már a Krakatau kitöréséről, ja?

- Persze – kapta fel a fejét Giselle, a csapat ügyeletes vulkánszakértője. Hirtelen felcsillant a szeme az örömtől, hogy végre valamit tud. – A Krakatau 1883-as kitörését nagyon sokat emlegetik. Akkora robbanást okozott, ami a háromezeregyszáz kilométerre lévő ausztráliai Perth-ben is betörtek az ablakok, és még a négyezernyolcszáz kilométerre, az Indiai-óceán túloldalán, Mauritius közelében lévő szigeteken is azt hitték a hangjára, hogy lövést hallanak.

- Pontosan – bólintott a professzor. – Na most azt képzeljétek el, hogy az a kitörés „csak” hatos erősségű volt a VEI-index szerint, kb. tizedannyi kilökött kőzetanyaggal.

- Egek! – kerekedett el Giselle szeme. – És még az is elég volt, hogy Európában hosszú időre elszínezze a naplementéket.

- Úgy van – bólintottam. – Emellett a vulkánok kitörési erejét azon is lemérhetjük, hogy a robbanáskor kirepülő és rövid idő alatt visszahulló por mekkora területet terített be. Ez a Krakatau esetében a Szunda-szoros környékét jelentete, párszáz kilométeres sugárban. A Tambora kilökött anyagai viszont lehullva beterítették az indonéz szigetvilág jó ötödét-negyedét.

- Te jó ég! – nyögött fel Inge. – És… ha ez az egész hetes erősségű volt… és a skála nyolcfokozatú – kapott észbe – milyen lehet egy nyolcas erősségű kitörés?

- Na ez egy nagyon jó kérdés – válaszolta elismerően Dr. Schmidt. – Maga a VEI-skála egyébként nem csak a kitörés erejét, de azzal párhuzamosan annak gyakoriságát is leírja. Mint Brigitta mondta, nullás és egyes erősségű kitörések naponta előfordulhatnak, kettesek hetente, négyesek-ötösök viszont már csak tíz-ötven évente. A Krakatauéhoz hasonló kitörés évszázadonként legfeljebb egyszer-kétszer fordul elő. A Krakatau óta csak három volt. Az utolsó 1991-ben volt, a dél-amerikai Pinatubo hegy felrobbanásakor. Előtte pedig pont száz évvel korábban, 1783-ban volt az utolsó, amikor a Laki kitört Izlandon, hamuesővel borítva be a Brit-szigeteket, hatalmas éhínséget okozva. Az azt megelőző háromszáznegyven évben pedig csak egy ilyen kitörésről tudunk.

- És a Tamboráéhoz hasonló kitörés? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Kristin. – Az milyen gyakori?

- Az írott történelem idejéből csak két ilyen kitörésről tudunk – válaszoltam én a professzor helyett. – És ebből csak a Tambora érintette közvetlenül az emberi civilizációt. A másik a Taupo vulkán kitörése volt Új-Zélandon, az első században, amikor ott még nem éltek emberek. Azt megelőzően említésre méltó hetes erősségű kitörés négyezerötszáz éve nem volt.

- Na és a nyolcas erősségű? – erősködött Giselle.

- Na az már igazán katasztrofális – bólintott Dr. Schmindt. – Több mint ezer köbkilométer kilökött anyaggal. Amikor a Toba vulkán, az innen nem is olyan messzi Szumátra szigetén kitört, a kilökött por hetvenöt centi vastagon beborította egész Indiát. Sőt, a porvastagság helyenként a hat métert is elérte. Akkor a kataklizma következtében majdnem ki is pusztult az egész emberiség. A vulkán helyén pedig ma egy száz kilométer hosszú és harminc kilométer széles tó terül el.

- És… ez mikor volt? – csodálkozott Inge.

- Körülbelül hetvenháromezer éve – válaszolta a professzor. – És azóta se volt túl sok ilyen. Viszont, hogy mindenkit megnyugtassak, ha csak az eltelt időt és a gyakoriságot nézzük, lassan már eléggé esedékes. Az egyik jelölt ilyen kitörésre nem is egy olyan félreeső, szegényes helyen van, mint a Taupo, a Krakatau, a Tambora, vagy a Toba, hanem közvetlenül a Yellowstone Nemzeti Park alatt, az Egyesült Államokban, ahol egy szunnyadó szupervulkán található, ami hatszázötvenezer éve egyszer már letarolta a fél világot.

Erre már senki nem válaszolt semmit. Fiatal kísérőnk valószínűleg azért, mert az elhangzottak egy százalékát sem értette, a lányok pedig azért, mert az ámulattól minden szó beléjük fagyott. Csak sóbálvánnyá merevedve bámulták a hatalmas krátert, amit a Tambora kitörése hagyott hátra itt, a lábaink előtt, alig bő kétszáz éve. Vajon mi lesz, ha ez még a mi életünkben megismétlődik? Valószínűleg ez járt a fejükben.

Az idő mintha megfagyott volna körülöttünk. A lányok csak álltak és bámulták a tájat. Én pedig pontosan ezt akartam elérni. Ez az, ami maradandó emléket és maradandó tudást hagy hátra.

Az én tekintetem pedig közben a minket útba igazító helyi lányra tévedt. Amikor észrevette, hogy figyelem, rám pillantott és ismét csillogó szemekkel elmosolyodott. Nem szóltam semmit, de agyamban az az üzenet fogalmazódott meg, hogy „Most hagyjuk a többieket!” Valószínűleg barátnőink ma éjszaka nem lesznek képesek túl sokra az őket ért élményektől. Még amikor Dr. Schmidt kiadta a feladatot, hogy gyűjtsünk kőzetmintákat, akkor is a szokásos, morgolódással vegyes, mérsékelt érdeklődés helyett, gépies mozdulatokkal, szó nélkül láttak munkához.

Amíg ők a szálláson majd vizsgálódnak, én majd egészen mást vizsgálok meg – gondoltam, és viszonoztam az indonéz lány mosolyát.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B és az egyetemisták már emlegetett szibériai kalandját is!

Zord zóna

Hogy üsd el az időt a messzi észak fagyos éjszakáin?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

A szél hangosan nyikorgott a vékony falak túloldalán. Bár a kis lakrészt gondosan hőszigetelték és elszeparálták a külvilágtól, mégis úgy recsegett-ropogott minden, mintha csak egy kartondobozban kuporognánk.

A nyakig felhúzott paplan alatt hevertem az ágyon és csak bámultam az ablakon át beszűrődő félhomályos derengés megvilágította plafont, próbálva meggyőzni magam, hogy az csak a képzeletemben mozog annyira.

Hirtelen halk nyöszörgés támadt mellettem és éreztem, ahogy a takaró alatt bujkáló forró test hozzám nyomódik.

- Ebben a rohadt konténerben még aludni se lehet - morogta az ágynemű redői közül előbukkanó zilált fekete üstök tulajdonosa. - Nem elég, hogy megvesz itt az isten hidege, még ez a fránya vihar sem hagy aludni.

- Az első felén könnyen megpróbálhatunk segíteni - mosolyodtam el és kinyújtottam karomat, hogy aztán a mellettem heverő meztelen test köré fonjam. Ingét nem kellett jobban biztatni. Mozdulataimmal tökéletes összhangban bújt hozzám. Combja az enyémhez simult, miközben jobb sarkát beakasztotta felé eső bal bokám alá, mellei és feszes hasfala pedig az oldalamhoz préselődtek. Még ágyéka lágy hajlatait is tisztán éreztem a csípőmön, tekintetem pedig rám vetülő csillogó szemeibe fúródott.

- Csak tudnám, mi a francért vagyunk itt - nyöszörgött tovább, miközben kényelmesen elhelyezkedett ölelésemben, megigazította magán a takarót és a vállamra hajtotta a fejét.

- Mert most itt zajlik az élet - válaszoltam, közben pedig még jobban magamhoz szorítottam és a hátát simogattam, hogy kissé felmelegítsem. Csupasz bőrén még mindig ott éreztem a lecsorgó izzadtságcseppek nyomát, és valószínűleg az ő orrát se tölthette be épp kellemes illat, ahogy a vállamhoz nyomta az arcát. Vad szeretkezésünk után senkinek nem volt kedve kikászálódni a takaró alól ebben a hidegben, aminek viszont meg volt a maga hátránya is.

- Milyen élet? - horkantott Inge. - Mínusz húsz fok van odakint. Ha nem ment még le mínusz harmincra. Ilyenkor még azoknak a bundás rénszarvaspásztoroknak is befagy a segge. Rajtuk kívül meg senki nem jön ide, akit nem fizetnek meg érte alaposan. És az se tartósan.

- Ugyan már! Túlzol - nevettem fel halkan.

- Igazán? - vonta fel a egyetemista lány a szemöldökét. - Olyan ez az egész, mintha Szibériába száműztek volna minket... Ó! Várj! Hiszen tényleg ott vagyunk.

Nem tagadhattam a német barátnőm szavai mögött rejlő igazságot. Elvégre az odakint elterülő, vihar szaggatta vidék pontosan az volt, amilyennek az ember Szibériát elképzeli. És még annak ráadásul a legrosszabb szegletét is. Nem is csoda, hogy a deportálások végcéljaként hírhedté vált szibériai száműzetések egyik területe pont ezen a vidéken terült el. Itt, a Jamal-félszigeten, Európa keleti határától bő ezer kilométerre, a Jeges-tenger partvidékén. Még Sztálin is megnyalta mind a tíz ujját attól, amit ez a zord vidék nyújthat. Ide is pottyantott egyből egy koncentrációs tábort.

Persze az már régen volt. Az idők pedig változnak. Vagy mégse annyira?

- Ha ennyire rosszul érzed magad, menj haza! - szólalt meg a másik oldalamon egy hang. - De ha engem kérdezel, most vagyunk a legjobb helyen, itt benn, a melegben.

Ahogy balra fordítottam a fejem, Giselle vidám arcával találtam szembe magam, ahogy felemelte szőke sörénnyel keretezett fejét a párnáról és végig nézett rajtunk.

- Szóval engem se hagyjatok ki! - tette hozzá és körém fonta a karjait, hogy magához öleljen.

Most már hangosabban nevettem fel, a kiadott zajt azonban elnyomta a szállásunkul szolgáló lakásnak berendezett konténer nyikorgása. Pár pillanat múlva pedig el is hallgattam, amikor a szőke leányzó ajkai betapasztották az enyémeket.

Magunkon éreztem Inge tekintetét, miközben hevesen csókolóztunk. A fekete hajú lány keze pedig közben megindult hasfalamon.

Hangosan felnyögtem Giselle szájába, amikor másik barátnőnk kissé lejjebb hajtotta a fejét és a szájába vette a mellbimbómat. A szőkeség el is mosolyodott a reakciómtól, keze pedig átvette Ingéjé helyét, ami lassan lejjebb csúszott a combjaim közé.

Egyre hangosabban nyöszörögtem, ahogy a forró nyelv a mellbimbómmal játszott, a vékony ujjak pedig bejáratomat izgatták, előkészítve a behatoláshoz. Giselle nyelve pedig épp ekkor hatolt a számba.

Éreztem, ahogy egyre nő bennem a feszültség közös kényeztetésük hatására. Bal karomat a szőke lány dereka köré fontam, hogy magamhoz vonjam megszáradt izzadtság borította testét, jobb kezem ujjai pedig görcsösen rámarkoltak Inge fenekére.

Egyre hangosabban ziháltam. Barlangom lüktetve szorult rá fekete hajú barátnőm ujjára, hogy aztán kissé elernyedjen, majd ismét rá szoruljon. Végül pedig, amikor mélyen belém hatolt, egy sikoly kíséretében elhomályosult előttem a világ.

***

Beletelt néhány percbe, mire a zihálásomon túl ismét meghallottam két ágytársam hangját, akikkel a széles fekvőalkalmatosságon osztoztam.

- Remélem, nem hallotta meg senki - hangzottak Inge aggodalmas szavai. - Nem szeretném, ha valamelyik bumfordi bányász valamiféle perverz meghívásnak venné.

- Ugyan már, Inge! - nevetett fel Giselle. - Ezeknek az embereknek a nagy részének családja van és épp azért güriznek itt, hogy aztán hazavihessék a pénzt.

- Oké, de közben akkor is egy hónapig itt vannak. Egy hónap pedig hosszú idő egy ilyen Isten háta mögötti helyen. Lényegében Putyin munkatábora csak abban különbözik Sztálinétól, hogy rövidebb ideig vannak itt az emberek, kapnak fizetést és kommunikálhatnak a családjukkal, amikor nagynéha ráérnek. Na meg nem őrzik őket, de itt, a tundrán, a civilizációtól több órányi vonatútra, úgyis felesleges.

- Hát, tény, hogy nem egy leányálom - válaszolta Giselle. Már nem nevetett, de hangjából kihallottam a mosolyt, még akkor is, ha homályos tekintetemmel egyelőre teste körvonalait is alig tudtam kivenni a homályban.

- Viccelsz? Mi még csak két napja vagyunk itt, de már meg tudom érteni, amikor az itteni munkások azt mondják, a meló lejárta után "visszatérnek a Földre".

Tény és való, ezen a távoli északi vidéken, ami még a közmondásosan hideg Oroszország lakóinak is egy fagyasztó szekrénynek tűnt, tökéletesen olyannak tetszettek a viszonyok, mintha valahol az űrben, vagy a Holdon kellene dolgozniuk a szerencsétlen, rászoruló munkásoknak.

De a fekete arany azért megérte.

- El se tudom képzelni, mi veszi rá őket, hogy ide jöjjenek - morogta tovább Inge.

- A pénz - vágta rá Giselle. - Nem emlékszel, mint mondott Schmidt professzor? Az orosz gazdaság a Szovjetunió összeomlása óta a nyersanyagok exportjára épül. A délebbi országrészek készletei viszont kimerülőben vannak és Közép-Ázsiában sem egy életbiztosítás bevásárolnia magát a Gazpromnak a helyi földgáz-kitermelésbe, hogy aztán a termést átdobja az európai piacra.

- Tudom, tudom. Így Vlagyimir Vlagyimirovics elnök úr az amúgy is egyre gyorsabban felengedő észak felé fordítja a figyelmét és a szibériai partvidék tundrája és állandó fagya alatt rejtőző olaj- és földgázkincsre pályázik.

- Ezzel ráadásul még nektek is valamennyire a kedvetekre tesz - kapcsolódtam be krákogva a beszélgetésbe. - Elvégre a nem létező csővezetékeket kikerülve kénytelenek a már az év nagy részében hajózhatóvá váló Jeges-tengeri partvidéken eljuttatni a nélkülözhetetlen kőolajat és gázt hozzátok, Németországba. Így pedig az Északi-áramlat gázvezetéke körüli huzavona is elkerülhető, amit a kelet-közép-európai államok gerjesztenek.

- Ja. Csak kérdés, mennyire biztonságos az itteni bányászat, túl a munkások alig elviselhető munkaviszonyain és a környezetet mennyire szennyezi - mondta Inge.

- Ott a pont - válaszoltam, miközben felsejlett emlékeim között az a nagy gödör, amit a Jamal-félsziget belsejében láttam, és amit Természet Anya nem magától pottyantott oda. - De ez Putyin elvtársat nemigen érdekli. Csak jöjjön a pénz.

Erre a többiek csak szótlan némasággal feleltek. Mielőtt pedig megszólalhattak volna, hirtelen nyikorgással kivágódott az ajtó.

Ijedt összerezzenésünk csak egy pillanatig tartott, amíg fel nem ismertük a vastag kabátrétegekbe bugyolált Mariát, aki negyedikként osztozott velünk a terepgyakorlatra rendelkezésünkre bocsátott négyszemélyes lakókonténerek egyikén.

Miután nagy nehezen zárt helyzetbe erőltette az ajtót, amit a másik oldalról az orkán erejű szél rángatott, felsóhajtott és hátravetette a kapucniját.

- Hihetetlen, milyen gyorsan besötétedik odakinn. Oké, hogy itt ilyen a tél, de kb. már alig van nappal is. Közben meg meg lehet fagyni.

- Mi jól érezzük magunkat itt a melegben - vigyorgott huncutul Giselle.

- Valóban? - tekinett végig a latinos temperamentumú Maria a paplan alól kilátszó meztelen testünkön. - Akkor akár szoríthatnátok nekem is helyet.

Még le se tornázta magáról teljesen szűk ruháját, amikor már az ágyra vetette magát, hangos nevetést csalva elő mindannyiunkból. Szája pedig aztán mohón Giselle-ére tapadt, miközben, a látvány fülledtségétől, Inge keze ismét megtalálta az útját combjaim közé.

*************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B másik utazásának történetét is a Jamal-félszigeten, ami ebben a történetben is említésre került, itt!